Szilvay Gergely

Válasz a transznemű pillanatra – ez az alcíme Ryan T. Anderson új kötetének.[1] A Princeton Egyetem mellett működő Witherspoon Intézet munkatársa, egykori házassági tanácsadó és a gender-ügyek szakértője korábban kollégáival a melegházasság kérdésköréről és a vallásszabadságról jelentetett meg műveket. Az Egyesült Államokban azonban a melegházasság elfogadásának Legfelsőbb Bíróság általi, 2015-ös kötelezővé tétele után a transzneműség vált az új frontvonallá a kultúrharcban. De mi is az a „transznemű pillanat”?

 

 

Már megjelent ez az Államokban, már megjelent Kanadában, és annak ellenére, hogy az önmeghatározás nem törvényes az Egyesült Királyságban, ez az egész már itt is megjelent, nemi erőszakot elkövető férfiak ülnek női börtönben, férfiak vesznek el munkahelyeket a nők orra elől, férfiak nyerik a női sportágakban a díjakat, és ezek a férfiak elmennek az iskolákba, és ezt a zagyvaságot tanítják a gyerekeknek, és senki nem mer nekik nemet mondani.

 

 

Így szól egy angliai feminista segélykiáltása.[2] Amikor Donald Trump amerikai elnök elrendelte, hogy a hadseregben ne szolgáljanak transzneműek, az egyik első, ismert amerikai transznemű, Jamie Shupe hosszan kifejtette, hogy szerinte diszkriminatív a nőkkel szemben a seregben nőként alkalmazni transznemű férfiakat, akik mégiscsak férfi adottságokkal rendelkeznek: „Az amerikai közvéleménynek beadták azt az ideológiát, hogy a szimpla hormoncsere a két nemben egyenlővé teszi őket sportban, erőnlétben és biológiailag is. De ez nem igaz. […] Mivel biológiailag férfi vagyok, katonai karrierem egésze alatt egy női katona sem volt képes megelőzni engem a kétmérföldes futásteszten.”[3]

 

KONZERVATÍV SZÜLŐK - LIBERÁLIS ISKOLÁK

 

A transzmozgalom elvárja az iskoláktól és a szülőktől, hogy magukat haptákba vágva tegyenek eleget az esetleges „transz diákok” minden kívánalmának, védendő az illető identitását és magánszféráját, de egyáltalán nem foglalkoznak senki más identitásával és magánszférájával. Egy amerikai útmutató úgy fogalmaz, hogy „a transznemű diákok iránti tisztelet kell hogy legyen a kiindulópont”. Mások problémái ugyanitt puszta „kényelmetlenségként” vannak elkönyvelve. Ha például egy lány kellemetlenül érzi magát, hogy egy biológiai fiú magát lánynak állítva egy öltözőbe kerül vele, akkor az útmutató szerint el kell neki magyarázni a helyzetet, azaz be kell adni neki a transzideológiát.[4]

Az egész nyugati világban egyre erősebb az a trend, ami a szülőket elmaradott, beszűkült gondolkodású ellenségnek tekinti, így egyre inkább terjed az a gyakorlat, amely szerint a „támogató otthoni környezet hiánya” miatt nem szólnak az iskolában a szülőnek, ha gyermeke abortuszra készül, vagy bejelenti, hogy homoszexuális vagy transznemű. Kanadában előfordult, hogy egy nemi szerepzavarral küszködő, mérsékelten autista, 11 éves lányt az iskola anélkül bátorított a fiúként való viselkedésre, hogy értesítette volna a szüleit. A lány az iskolában fiúként, otthon lányként élt, és a szülőket csak azután értesítették, hogy a lánynál öngyilkos hajlamok jelentkeztek. Mindezek nem elszigetelt jelenségek, hanem kurrens, erősödő trendek.[5]

A kanadai parlamentben Justin Trudeau kormánytöbbsége elfogadta a Bill C-16 törvényt, amely szerint mindenkit saját nemi identitása alapján kell megszólítani, függetlenül akár biológiai nemétől – a felmerülő kérdések egyike, hogy ezt honnan tudjuk, ha nem látszik az illetőn? (Az eme törvénynek való ellenállása miatt lett nemzetközileg ismert Jordan Peterson pszichológiaprofesszor.) New Yorkban negyedmillió dollárra büntethetnek, ha tudatosan nem saját identitásának megfelelően szólítunk meg valakit, Kaliforniában az egészségügyi dolgozókat börtönbe küldhetik, ha nem találják el a megfelelő megszólítást. 2017 májusáig az Egyesült Államokban már nyolc tagállam tiltotta be a kiskorúak számára a „konverziós” terápiát, azaz ha a nemi önazonosság-zavarára (gender-diszfória) derül fény, akkor még kisgyermekeknél is tilos olyan terápiát alkalmazni, ami a gyermek biológiai nemével harmóniában lévő nemi identitását erősíteni meg.[6] Kanadában a kormány bezáratta Dr. Kenneth Zucker harminc éve működő torontói klinikáját (Center for Addiction and Mental Health), amiért az intézmény nem fogadta kritikátlanul azt az elképzelést, hogy a nemiszerep-zavaros gyermekeket a biológiai nemükkel ellentétesen kellene nevelni. Zucker a nemi identitászavarok kutatásának egyik legelismertebb személyisége, aki a terápiafejlesztésben is úttörő eredményeket ért el. Egyébként még csak transzellenesnek sem mondható: számos páciensnek ajánlotta a nemváltó műtétet az évek során. Egyetlen dolgot ellenez: a gyermekek nemváltásának előkészítését. Ezért kellett intézményét bezárnia.

 

 GNOSZTIKUS TÉVEDÉS

 

Itthon nemrég a Magyar Narancs volt a fóruma egy feminista belvitának a transzneműség kérdésében: a transznemű mozgalmat veszélynek tekintő, illetve támogató feministák vitatkoztak.[7] Baloldali portálok rendszeresen közölnek szívszorító történeteket transzneműek kálváriáiról és küzdelmeiről, a Háttér a Melegekért Társaság pedig két kutatásban is vizsgálja az őket érő diszkriminációt.[8] És sokan emlékezhetnek a National Geographic 2017. évi első számának 9 éves „transzneműt” ábrázoló címlapjára is (lásd illusztrációnkon).

Mennyien vannak a transzneműek, akik ennyire meghatározzák ma a közéletet? Különböző felmérések szerint az Európai Unióban a lakosság 0,3,[9] az Egyesült Államokban felméréstől függően 0,3–0,6 százalékát teszik ki: azaz szám szerint az 512 milliós EU-ban 1,5 millióan, a 326 milliós USA-ban pedig 1,4 millióan lehetnek.[10]

A transznemű ontológia abból indul ki, hogy lehetséges rossz testbe születni, azaz személyünk neme lehet ellentétes a „születéskor ránk kiosztott nemmel”. Ennek elsődleges bizonyítéka szerintük pusztán az, hogy valaki így érez. Ezt az érzést kötelező elfogadni és megerősíteni. Első ránézésre ez összhangban van a másodikhullámos feminizmusból származó azon állítással, hogy a nemi szerepek, a férfiasság és nőiesség elsősorban „társadalmi konstrukció”, és nem sok köze van biológiai nemünkhöz. A feministák azonban többé-kevésbé el szokták ismerni a biológiai nem valóságát, és éppen a személyiségünket, vele együtt a férfiasság és nőiesség kategóriáit tartják elsősorban társadalmi konstrukciónak. A transz-dogmatika épp fordítva gondolkodik: itt a nemi identitásunk adott születéstől fogva, és a biológiai nemünk az, amit ehhez próbálnak igazítani. Egy Mey Rude nevű aktivista le is írta: „itt az ideje, hogy felhagyjunk a biológiai nem társadalmi konstrukciójával, amit a transzellenesség védelmében használnak”.[11]

Így aztán ki is bontakozott a konfliktus a feminizmus egyes irányzatai és a transzneműek között. Volt olyan feminista szerző, aki a patriarchális nemi sztereotípiák erősítésével vádolta meg a transzmozgalmat.[12] Pedig a kettő között azért rokon vonások is felfedezhetők, hiszen a ’60-as évek gender-elméletet megalapozó, radikális feministáinak köszönhetjük a biológiai nem és a nemi szerepek, a nemi identitás radikális elválasztását és a férfi–női „dualizmus” megkérdőjelezését.[13] Nem is beszélve arról, hogy az ünnepelt feminista Judith Butler is elnyomó nyelvi konstrukciónak tartja a biológiai nemet.[14]

A gyermekek úgy kerülnek civilként a harctér kellős közepére, hogy ha a nemi identitásunk már veleszületett módon ellentétes lehet a biológiai nemünkkel (egyben megváltoztathatatlan is), akkor ebből következően nyilván annál jobb, minél hamarabb érkezik a segítség, hiszen bizonyára könnyebben birkóznak meg azok a transzneműségükkel, akiket már kis korukban saját felfogásuknak megfelelően nevelnek, és nem harminc-, hanem mondjuk 4-5 éves korukban kezdik az „átmenetet”.

Ryan T. Anderson szerint a nemi identitást és a biológiai nemet élesen elválasztó feministák és a transzmozgalom a gnosztikus dualizmus tévedésébe esik. Ugyanakkor arra is rámutat, mielőtt pontról pontra cáfolja a transzmozgalom állításait, hogy igazából ezzel a mozgalommal nem lehet vitatkozni. Ugyanis a transz-mozgalom taktikája az, hogy állandóan változtatja az álláspontját és egyre többet követel; ennek ellenére teljesen süket az ellenérvekre, és mivel ennyire dogmatikus, ezért hajlamos a kényszerítésre.[15] Mint írja:

 

Miközben a transzaktivisták kompromisszumképtelenek, álláspontjuk tele van ellentmondásokkal. Azt állítják, hogy a valódi én független a testtől, mégis azt hirdetik, hogy a test átalakítása szükséges a kiteljesüléshez. A nemi identitás fogalmát sztereotipikus tevékenységekhez és állításokhoz kötik, miközben filozófiájuk szerint a nemi identitás szerintük mesterséges társadalmi konstrukció. Radikálisan szubjektív álláspontjuk szerint az egyéneknek bármit meg szabadna engedni, amit tenni óhajtanak, és hagyni, hogy úgy definiálják az igazságot, ahogy szeretnék, mégis rákényszerítenék mindenkire a transzneműség ideológiájának dogmáit.[16]

 

Jó pár kérdés felmerül tehát: „Ha a gender-identitás konstrukció, akkor hogy lehet benső és megváltoztathatatlan? Hogy lehet, hogy valakinek az identitása, tekintettel a társadalmi konstrukciókra, már az anyaméhben eldől, a biológiának köszönhetően? Hogy lehet, hogy ez identitás megváltoztathatatlan és örök, tekintettel az állandóan változó társadalmi konstrukciókra? És ha a gender-identitás benső, akkor hogy lehet fluid is egyben?”Aztán: „Most akkor genderbinaritás van vagy nem? Ha a nő és férfi elég objektív dolgok ahhoz, hogy így identifikálódjanak emberek, akkor hogy lehet a gender egyben spektrum is?” Vagy épp: „Mi van a magukat valamilyen állatnak tartó emberekkel, és az olyan egészségesekkel, akik fogyatékosnak tartják magukat? Ezek az önmeghatározások is hatással vannak a valóságra? Ha nem, miért nem? És kellene, hogy ők is kapjanak orvosi segítséget, hogy elképzelésükhöz igazítsák testüket? Miért fogadjuk el a transznemű »valóságot«, és vessük el a transzrasszizmust, a transzfajiságot, transzfogyatékosságot?”[17]

A transznemű dogmatika a nemátalakító műtétek sikerét propagálja, a világ elé tárva a transzneműek nehézségeit és azt, hogy miként küzdötték le ezeket a műtét és az azt megelőző kezelések segítségével, amelyet átmenetnek (transition) neveznek. A mozgalom a fent kifejtett ontológia nevében kikéri magának, hogy bárki figyelembe vegye, nő vagy férfi volt-e valaki az átmenet előtt; és ha például egy nőről, akivel randizunk, kiderül, hogy igazából férfi, aki átoperáltatta magát, akkor transzgyűlöletnek minősül emiatt megszakítani vele a kapcsolatot, hiszen a lelke mélyén az illető igazából nő, és már – állítja a transzmozgalom – testileg is az.

Amit elhallgat a mozgalom, azok az átalakulást megbánók történetei – mutat rá Anderson, könyvében be is mutatva pár „visszatérőt”, akik arról számolnak be, hogy erős nyomást gyakoroltak rájuk, bemagyarázva nekik, hogy ez az egyedül üdvözítő út, másrészt többnyire mégsem múltak el a mentális problémáik, sokan pedig egyszerűen – szó szerint – nem érezték jól magukat a bőrükben. Eközben a transzneműek közt az öngyilkossági ráta 41 százalékos – miközben a teljes amerikai lakosság körében az átlagos érték 1,6 százalék.[18] És akkor nem beszéltünk az átoperáltak körében tapasztalható magas arányú alkoholizmusról, droghasználatról, és azokról sem, akik megbánták a nemváltó műtétet.[19] A transzmozgalom szerint persze mindez a társadalmi elnyomás és kirekesztés következménye, nem a transzneműek pszichológiai problémáié.

Ezzel szemben John Money, a nemváltó műtétek szószólója által alapított nemiidentitás-klinika (Gender Identity Clinic, Johns Hopkins Kórház) egyik volt vezetője, John Hoopes, aki eredetileg támogatta a nemváltó operációkat és hormonkezeléseket, később kijelentette: sosem látott sikerrel végződő operációt, a legtöbb páciens problémái nem oldódtak meg. Megerősítette ezt utódja, John Meyer is, aki azt tapasztalta, hogy a transzneműek pszichés problémái nem oldódnak meg a műtéttel.[20] Anderson idéz olyan, az operációt megbánó nőt is, aki hangsúlyozza, hogy a környezete nagyon is támogató volt, szerették és biztatták, de ő nem volt kibékülve a műtét utáni énjével, és arra jött rá, hogy saját maga elől fut.

A legismertebb „visszatérő” Walt Heyer, akit e sorok írója levélben is megkeresett. Heyer 1983-ban esett át nemváltó műtéten, majd később megbánta ezt, és megpróbálta visszacsinálni, amit lehetett. Azóta a transznemű mozgalom heves kritikusa (Gender, Lies and Suicide, Sex Change-It’s Suicide – A Whistleblower Speaks Out, 2013, A Transgender’s Faith, 2015). Mint nekem küldött válaszában írja: a nagymamája öltöztette úgy négyéves korától, mintha lány lenne, és próbálta meg lánnyá nevelni, és „ez volt a nemi szerepzavaraim kezdete. A nemi szerepzavar kezelése viszont nem kíván meg megerősítést, hormonokat vagy műtétet, épp ellenkezőleg. A nemi szerepzavart legjobban pszichoterápiával lehet kezelni. Ha megfelelően alkalmazzák, a terapeuták megtalálják a »mikor történt« kérdésére a választ. A legtöbb esetben az ok az ellenkező neműség erőltetése, trauma, valamilyen tragikus veszteség, mély kiábrándultság vagy valamilyen visszaélés.” Az utóbb pszichológiát végzett Heyer kérdésemre kifejtette azt is, hogy kaliforniai egyetemi tanulmányai közben „megtaláltam a szakirodalomban a bizonyítékot arra, hogy a nem (gender/sex) megváltoztatása mindig pszichológiai, érzelmi, szociális vagy szexuális zavarokra utal, és sosem volt orvosi kérdés”. Így aztán Walt Heyer arra is figyelmeztet: a transznemű emberek valódi száma szerinte nulla, mivel „orvosi szempontból a transzneműség nem létezik, csak mint egy »elképzelés« vagy »érzés«”.

Számos kérdést vizsgálhatnánk még, de leginkább a nemi identitás gyermekkori megerősödésének problémája lehetne kifejtése méltó. Elég most annyi, hogy a transzmozgalom, ami pubertásblokkolókat írna fel a babákkal játszó fiúknak és a traktorozó lányoknak, figyelmen kívül hagyja, hogy 80-95 százalékuk később elfelejtkezik nemi érésének problémás időszakairól, és magától értetődő módon azonosul biológiai nemével,[21] illetve hogy a pubertáskor bekövetkeztének meggátlása számos veszéllyel jár.[22]

 

 EMBEREK: FÉRFIAK ÉS NŐK

 

Érdemes kitérni a nem és gender radikális szétválasztásának cáfolatára! Dr. Paul McHugh és Dr. Lawrence Mayer áttekintette a nemiségre és a transzneműségre vonatkozó irodalmat, és arra jutottak, hogy a férfiasság és nőiesség bizony bináris és fix dolog, a férfi és nő közötti strukturális differenciák pedig a reprodukciót szolgálják. Ez a történelem egésze folyamán elfogadott volt, és fajokon is átível. Kizárólag az emberrel kapcsolatban és csak legújabban kérdőjelezik meg.[23] A két szerzőt persze tanulmányuk megjelenése után rögtön transzfóbnak titulálták.

Nincs helyünk arra, hogy szisztematikusan megvizsgáljuk, mennyi mindenben különbözik nő és férfi, és mindezekből megalapozottan lehet-e következtetni arra, hogy a nőiesség és férfiasság sem független biológiai mivoltunkból. De mint arra Anderson rámutat, a férfi és női test nemcsak kromoszómában és hormonokban és nemi jellegekben tér el, hanem átlagosan nézve súlyban, méretben, formában-alakban, sűrűségben és a csontok hosszában, a zsír elosztásában, az izomzatban, valamint számos olyan szervet tekintve is, mint amilyen az agy is. Valószínűleg az agy a leginkább nemileg karakteres szervünk, ez felelős a különbségek kialakulásáért az érzelmek és a fájdalom megélésében, a látásban, a hallásban, az emlékezetben és a tájékozódásban. Persze nem ezek a másodlagos nemi jellegek határoznak meg minket nőnek és férfinak, az a reprodukciós különbségekből fakad, de azok további, ilyen különbségekhez is vezetnek. Vannak különbségek a molekuláris és sejti szinten is, amelyek nem pusztán a fiziológiát, hanem az agyunkat is befolyásolják. Mindezek tekintetében a valódi nemváltás lehetetlen, a műtét csak felszínes változásokat eszközöl, a férfi nemiszervből például ugyan ki tudnak alakítani női nemiszervnek tűnő dolgot, de az felépítésében és funkcionálisan sem lesz női nemi szerv (a magukat férfinak képzelő nők számára férfi nemiszervet kreálni pedig még nehezebb feladvány). Ugyanígy lehetetlen átműteni a csontstruktúrát, az izomzatot vagy az agyat.

Az alighanem legátfogóbb vizsgálat a női–férfi természet biológiai és kulturális meghatározói tekintetében Richard Lippa pszichológiaprofesszor nevéhez kötődik, aki a „természet–környezet”-vitának próbált a végére járni. Lippa összefoglalja és elemzi a valaha volt összes kutatást a biológia, a neurobiológia, a szociológia, pszichológia és más tudományok területéről, megvizsgálva a nemek közti eltéréseket mind testi-lelki, mind viselkedésbeli mivoltukban, egyben végigelemezve a biológia által meghatározottság elvét, majd a társadalmi konstrukció elképzelését. Lippa megjegyzi, hogy a férfiak hajlamosak jobban hangsúlyozni a biológiát, a nők pedig a szociális meghatározottságokat, és szerinte ez is oka lehet annak, hogy épp nők álltak elő a nemi szerepeket elsősorban társadalmi konstrukciónak minősítő elméletekkel. Ugyanakkor ő maga egyik felfogásnak sem ad elsőbbséget, inkább azt hangsúlyozza, hogy mindkettő erős hatással van életünkre, és igazából a dolgok szétszálazhatatlanok, menthetetlenül összefüggenek.[24]

A Witherspoon lapjának, a Public Discourse-nak a munkatársai, Andrew T. Walker és Denny Burk szerint a transzmozgalom „nem bizonyítékokra épül, hanem az expresszív individualizmus ideológiájára – az elképzelésre, hogy identitásunkat teljes mértékben mi határozzuk meg, és hogy ezt az identitás mindenkinek tisztelnie kellene és támogatnia kellene, függetlenül attól, hogy milyen identitás is ez. Ez az expresszív individualizmus nem követel meg semmilyen erkölcsi érvet vagy empirikus igazolást, akármilyen abszurd vagy ellentmondásos igényei vannak is. A transzneműség nem tudományos felfedezés, hanem egy előzetes ideológiai elköteleződés a nemek bizonytalanságával kapcsolatban.”[25] Ryszard Legutko konzervatív lengyel filozófus szerint pedig „elég idétlenül” hangzik a tolerancia szó azokban a kontextusokban, amelyekben többnyire használni szoktuk, „inkább jóindulatról, megértésről, elnéző vagy együtt érző bánásmódról, tehát olyan személyes érzelmekről és erkölcsi attitűdökről volt szó, amelyek különböző kapcsolatokban, árnyalatokban fordulnak elő, a konkrét esettől függően. Mindezt kiszorította a tolerancia, felszámolta a jelentésbeli különbségeket, eltörölte az ilyen alapon meghatározott attitűdök közti eltéréseket, és átalakult valamiféle politikai parancsolattá.”[26]

A transz-mozgalom elődeihez hasonlóan nem pusztán személyes megértést, elfogadást, nagyvonalúságot és jóindulatot kér, amelyet könnyen meg is kaphatna. A transz-mozgalom militánsan követeli a politikai toleranciát, a teljeskörű emancipációt, a világ mindenki számára kötelező, transznemű átértelmezését, kezdve és végezve az ember teljes mibenlétével, márpedig ők teljes mértékben a feje tetejére állítják az antropológiát. Hozzájárulást követelnek az emberi természet teljes kiforgatásához, teljes megadást kérnek mindenki más részéről, komolyan vehető érvek nélkül, állandóan változó érveléssel, mindezt azért, mert ők csak így éreznék magukat komfortosan, így éreznék magukat elfogadva. Mindez valószínűleg abból a pszichológiai beállítottságból és kényszerből fakad, hogy aki (látszólag) átalakíttatta magát ellenkező neművé, annak aligha van visszaút, vagy ha van is, az rendkívül nehéz, így a transzmozgalom aktivistái a point of no return helyzetéből fakadóan minden elkeseredettségüket és dühüket bevetve, valamint minden, maradék kételyüket elnyomva próbálják áterőszakolni a társadalmakon igazukat, amibe belelovallták magukat. Ha ugyanis ez nem sikerül, akkor a történelemben eddig előállt legnehezebb emberátalakító projekt szenved kudarcot, egyben személyes életük évtizedei is, mindezt visszacsinálni pedig valószínűleg a halálukig tartó folyamat lehetne, ha egyáltalán van esélye annak, hogy visszakapják eredeti, egyben valódi testi énjüket. Tehát számukra ez a küzdelem a legeslegmélyebb egzisztenciális küzdelem is.

Ehhez az abszurd projekthez azonban nem adhatjuk hozzájárulásunkat, ha meg akarjuk őrizni az embert embernek. Hiszen az ember nemcsak lélek, szellem, hanem test is, ezt a testet pedig nem maga választja, hanem adatik néki. A testünk személyünk része – test és lélek elválaszthatatlan. Ezt belátni és elfogadni, és feladni az ezzel ellentétes, abszurd, emberroncsokhoz vezető erőlködéseket: itt kezdődik az igazi felszabadulás.