Czopf Áron

Migránsok és szélsőbaloldaliak foglalták el a Saint-Denis-székesegyházat, Franciaország patrónusának templomát és királyainak egykori nyughelyét, hogy a kormány bevándorlási törvénytervezete ellen tiltakozzanak – olvashattuk a hírt 2018. március végén. Az esti mise elmaradt, a katedrálist bezárták. Nem incidens ez, hanem jel.

Életünket jelentős helyek és időpontok bűvkörében éljük. Amit az idő testetlen áramlása elsodorna, azt kövekkel rögzítjük a tér egy kitüntetett pontjához. Sírköveink, diadalíveink, templomaink olyan helyek, amelyekhez újra és újra visszatérünk, hogy felelevenítsünk valamit. Egy félreeső pad sem csupán egy pad többé, ha ott kérték meg valakinek a kezét. Még egy régi tölgyfa is válhat az emlékezet helyévé, ha – mint Ábrahám tette Móre terebintjénél – az árnyékában a tér birtokbavételének igényét kövekkel rögzítik. De sosem a hely az érdekes, hanem a hely szelleme, nem a síron vagy az oltáron égő gyertya az érdekes, hanem az igény, amellyel visszatérnek hozzá, hogy újra és újra meggyújtsák. Az élet folytonossága akkor szakad meg, ha a szellem végleg elveszíti kapcsolatát térrel és idővel, és többé nem tér vissza a jelentős helyekre, nem jár többé a város utcáin.

„Ó, mily elhagyottan ül a város, amely egykor tele volt néppel! Olyan, mint az özvegy, bár nagy volt a népek között” – hangzik el Jeremiás szava (Sir. 1,1) a francia király ravatala előtt.[1] A fáklyafényben úszó Notre-Dame-ból azután sűrű tömeg kíséri ki a testet a Saint-Denis-kapun, ott, ahol egykor bevonult a városba. Ma is ugyanaz a ruha van rajta, ugyanott, ugyanakkor.[2] A menet a Saint-Denis-apátsághoz ér, ahol ősei között helyezik végső nyughelyére a megholtat.

Másnap, advent első napján az ifjú trónörökös elmegy ugyanazokhoz a kövekhez, elmond egy imát, majd a holt királyok közül a Saint-Denis-ből indul el királyi útjára. Azúrkék égbolt és arany liliomok alatt vonul be baldachinjával együtt a Saint-Denis-kapun. A város utcáit erő tölti be. A harsonák jelzik, hogy ismét térré vált az idő. Az ujjongó halandók zsivajánál valami mélyebb, szinte mozdulatlan áramlás zúg bennük, ami ünnepélyességében már-már a csenddel határos.

Hierarchikus rendben közelednek a méltóságok, köztük kilenc lovag, a pogány Caesar, Nagy Sándor, Hektór, a keresztény Nagy Károly, Artúr király és Boullion Gottfried, valamint a zsidó Józsué, Júdás Makkabeus és Dávid király.[3] Itt a helyük akkor, amikor megifjodik ez a föld. Minden újjászületik, de csak azután, hogy a Saint-Denis-katedrális szent falai közül elindult az új király, és mindenki láthatta: nem tört meg a folytonosság, a király érkezik. Advent van.

A baldachint kézről kézre adják a céhek, amelyek ezt a megtiszteltetést kiharcolták maguknak. Épp, mint a körmenetben. A király teste egy gótikus szentségtartó eleganciájával érkezik meg a Notre-Dame-hoz.[4] Tegnap innen indult, ma ide tért vissza.

A királyi bevonulások Párizsi polgár által leírt menete számunkra a szellemi újjászületés szimbolikus útját jelöli ki, amit a Saint-Denis-ben tüntetők ellenkezése közepette végig kell járnunk. Ők a korlátlan bevándorlás hívei: a tőke és a munkaerő szabad áramlására hivatkoznak és a gyarmatosítás bűneit emlegetik, de víziójuk egy visszájára fordított imperializmus határtalan, profán térélményén alapul, amely szerint minden átjárható, nincsenek sem határok, sem szent helyek, csak végtelen, „akadálymentesített” sivatag.[5] Ide vezetett a forradalmi fejlődés, ami – miként Michelet is írja – megsemmisítette a teret és az időt. Az emberek ugyanis egyszerre „elfeledték mindazt, amiért azelőtt megölették volna magokat, a szülőföldet, a vidéki hagyományt, a legendát. Az idő eltűnt, a távolság eltűnt, eltűnt e két anyagi feltétel, amelynek az emberi élet alávettetett […] Különös vita nuova […], mely az egész Forradalomnak bizonyos álomszerű jelleget kölcsönöz, hol elragadtatót, hol borzasztót […] Az idő és távolság nem létezett a Forradalomra nézve.”[6] Azaz idővé vált a tér.

1789-ben Franciaország a népek humanitárius megváltójaként támadt fel – állítja a francia történetíró, hozzátéve: „Ez a nemzet, amely így a világ menhelyének is tekinthető, több mint nemzet, maga az élő testvériség.” A dolgok rendje, hogy a saját nacionalizmusát is meghaladó forradalom a „világ menhelyévé” és a népek szekuláris „megváltójává” teszi Franciaországot.[7] Ez a „megváltás” is halállal kezdődik, de a szenvedés nem érhet véget mindaddig, amíg a „hitetlen inkvizíció” politikai papsága földi poklot és mennyországot akar – a francia forradalmárokhoz hasonlóan, akik kiszórták sírjaikból a királyok maradványait és tömegsírba hányták azokat.

Kései követőjükként ezért érvelhetett úgy az egyik tüntető, hogy a migránsok és baloldaliak csődületének már „nem volt mit megszentségtelenítenie” a Saint-Denis-székesegyházban.[8] A barbárok vertikális és horizontális betörése[9] a keresztény civilizáció elleni forradalom folyamatában eggyé vált, ami realista magyarázatokon túl magyarázhatja a baloldal és a bevándorlók oltár előtt kötött szövetségét. Ha ezek után „maurrasizmus” felháborodni a királyok sírjainak megszentségtelenítésén – ahogy egy baloldali képviselő állította –, akkor hátra kell lépnünk, hogy nagyobb összefüggéseket láthassunk meg. Tegyük fel a kérdést: a hitetlen, de király(ság)párti Charles Maurras vajon miért ragaszkodott a katolicizmushoz? És tovább: mi magyarázza, hogy a szekuláris Franciaországban a baloldaliak és migránsok éppen egy katedrálisban tiltakoznak bevándorlási törvénytervezet ellen?

Miközben azt hisszük, Európában már nincs mit megszentségteleníteni s már minden elhasználódott, lejáratódott a kultúránkban, valójában képtelenek vagyunk elszakadni keresztény gyökereinktől.

Európánk, ha jelenleg olyan is, amilyen, még birtokba veheti örökségét. Látszólag szétzilálódott kultúránkban láthatatlan szálak kötik össze katedrálisaink csúcsíveit a hétköznapi emberek viselkedésével, még akkor is, ha ezek elvékonyodtak az elmúlt századokban. Antall József megfogalmazása szerint „Európában az ateista is keresztény”.

De kultúránk rejtett erőforrásai önmagukba záródnak, ha mi – az örökösök – nem nyílunk meg nekik. Helyeinket és toposzainkat, tereinket és szövegeinket újra meg kell termékenyítenünk aktív jelenlétünkkel és figyelmünkkel. Bizonyos kitüntetett pillanatokban vissza kell térnünk saját szent helyeinkre és szöveghelyeinkre; egyszóval a vasárnap esti mise semmiképpen nem maradhat el a migránsok tüntetése miatt – mint ahogy az Saint-Denis-ben történt. A politikai test lélek, vagyis (vallási ihletettségű) kultúra nélkül bomlásnak indul, ezért ki kell mondanunk: Európa keresztény kell hogy legyen. Egész kultúránk erre az alapra épült, és a modern ideológiák összes erőfeszítése együtt sem nem tette mássá, csupán elhalványítani és tagadni volt képes ezt az eredetet.

A kultúra (ami a latinban művelést jelent) nem cserépedény, hanem fazekasság; nem könyv, hanem olvasás; nem bámészkodás, hanem aktív jelenlét. A kultúrát nem nézegetni kell, hanem „csinálni”, mert ha ezáltal élő kapcsolatot teremtünk a múlt és a jövő között, az élet folytonossága nem szakadhat meg. Menetünkben tűnik majd Caesar, Nagy Károly, Dávid király és mindenki, aki nélkül hiányérzetünk lenne. A görög–római és zsidó–keresztény egység: Európa.

Az a szóbeszéd járja, hogy az ősök nyughelyéről már fel is kerekedett az ünnepi menet – de hát az emberek mondanak mindent… A lankadt szél még a tegnapi gyászlobogókat lebegteti fölöttünk, amikor alig kivehetően beszűrődik egy hang a Saint-Denis-kapu felől: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” (Mt 21,9) Megszólalnak a harsonák. Álljatok be a menetbe, legyen zöld ág a kezetekben, egészen az oltár szarváig! Zsoltárszóval vonulnak a Notre-Dame-ba.

Álljatok be a menetbe!