Békés Márton

1956-ban a magyar nép összeillesztette a teret és az időt, a sorsot és a lehetőséget, a mítoszt és a valóságot. A világtörténelem legtisztább forradalmában, amely legalább annyira volt „antitotalitárius forradalom” (Hannah Arendt, Raymond Aron), mint „munkásfölkelés” (Claude Lefort, Bill Lomax), a magyarság megteremtette[CsI1]  saját európai és regionális, népi és nemzeti, helyi és foglalkozási szükségleteinek kereteit. A kivívott kéthétnyi szabadság alatt hatalmas intenzitással valósultak meg a régóta megfogalmazott nemzeti és társadalmi, gazdasági és politikai követelések. Ezért: 1956 – sűrítmény. 1956 lelki és mentális aranytartaléka nemcsak a rendszerváltoztatásig tartott ki, hanem máig táplálja kollektív vágyainkat és szabadságról, függetlenségről szőtt közös álmainkat. 1956 a magyarság nemzeti forradalma volt.[1]

 

Forradalom és szabadságharc

 

A fegyveres harc utolsó napján, 1956. november 11-én jegyezte fel Illyés Gyula, hogy „ez a forradalom elsősorban nemzeti forradalom volt. A bányászokat a régi magyar címer és nem a régi bérezés visszaállítása foglalkoztatta. Előbb gondoltak az ország függőségének megszüntetésére, mint saját anyagi függőségükével.”^[2] Ez a megállapítás a kulcs 1956 megértéshez! A szovjet blokkon – amely nem volt más, mint a Szovjetunió hegemóniáján alapuló imperialista birodalom – belül 1945 óta tartó helyi lázadások közül azért emelkedett ki a magyar ’56, mert a kelet-berlini és a poznańi megmozdulásokhoz képest kiindulásában és lefolyásában mindvégig politikai célok játszottak szerepet. Ugyanis míg „mindkét helyen a gazdasági helyzet ellehetetlenülése lobbantotta lángra a szikrát […] 1956 magyar forradalma más volt. Az október 23-án utcára vonuló budapesti fiataloknak és a mögéjük felsorakozóknak nem gazdasági követeléseik voltak. A magyarok szabadságot, nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követeltek. Mozgalmuk politikai küzdelem volt az első pillanattól az utolsóig.”^[3]

A „koalíciós idők” félszabadsága, a Rákosi-diktatúra félévtizedes zsarnoksága, a reményt keltő, de felemás Nagy Imre-miniszterelnökség és a rá következő 1955-ös resztalinizáció az elnyomás és az engedés ritmusát alakította ki. Amint Németh László igen plasztikusan megfogalmazta: „a forradalmak nem annyira a legelnyomottabb, hanem a legvisszanyomottabb népek válaszai”, s ennek megfelelően alakult a háború utáni magyarság sorsa is, hiszen a szabadságot megtapasztalt nemzetet erőszakosan fojtották le. Az időszakos enyhülés pedig csak „rontott” a helyzeten, hiszen „a túlfűtött kazánok is akkor robbannak, amikor a nyomás enyhül egy kicsit” – írta.[4]

Az 1945 óta tartó idegen megszállás és politikai elnyomás miatt gyűlő harag 1956 őszén jutott forrpontra. A nemzeti függetlenség és a politikai szabadság kivívása ugyanazon törekvés része volt. Hiszen a szovjet megszállás és a rezsim szoros, egymást feltételező kapcsolata miatt a politikai forradalom fegyveres kivívása és a nemzeti függetlenségért folytatott harc egybeesett. Szovjet megszállás nélkül nem lett volna diktatúra, diktatúra nélkül pedig szovjet megszállás. A függetlenség és szabadság kivívása érdekében tehát mindkettő ellen azonos intenzitással kellett vállalni a harcot: a forradalmi harc és a nemzeti felszabadító küzdelem egymást feltételezte. Ezért nevezzük 1956-ot forradalom- és szabadságharcnak, s ezért lehetséges, hogy nem volt olyan aktora, aki/amely a nemzeti szuverenitás visszaszerzését (a függetlenséget) és a politikai önrendelkezést (a szabadságot) egymástól elválasztotta volna. A ferencvárosi munkástanácsok október 31-i határozata például a legfontosabb követelések között – nem kevés kormányellenes éllel – a következőket sorolta föl: általános, titkos választások több párt részvételével, a régi miniszterek azonnali menesztése, haladéktalan kilépés a Varsói Szerződésből, a szovjet csapatok távozása.[5]

[CsI2] Amint Hannah Arendt megfogalmazta: „ami diáktüntetésnek indult, az nem egészen huszonnégy óra leforgása alatt fegyveres felkeléssé vált. […] a forradalmat az egész nép együttes cselekvésének puszta lendülete hajtotta előre.”[6] Az október 23-án délutánra időzített reformista diákdemonstrációról – amely a rá jellemző speciális érdekek mellett össznemzeti politikai célokat is megfogalmazott – hamar kiderült, hogy olyan kívánalmakért lép fel, amelyek az adott keretek között nem valósíthatók meg. Legkésőbb Nagy Imre csalódást keltő, Parlamentnél[CsI3]  elhangzó esti beszédének és a tér sötétbe borításának, majd rá adott válaszként a Szabad Nép-fáklyák meggyújtásának órájában kiderült, hogy vagy a követelések maradnak, vagy a rendszer. Ezt követően a Sztálin-szobor ledöntése már nem csak szimbolikus aktusa volt a forradalomnak, amely aztán a Rádió előtti sortűzre adott fegyveres válasz formájában robbant ki. Raymond Aron úgy összegezte 1957-ben a magyar forradalom végső kibontakozását, hogy „ebben a században még nem láthattunk olyan népi forradalmat egy parancsuralmi állam ellen, amely felkeléssel kezdődik, és az állam meghódításával ér véget”.[7] A november 4-i második szovjet invázió előestéjére a magyarság nem csak államát, hanem saját sorsát is önkezébe vette.

A forradalmi harc hetében, vagyis az 1956. október 23-áról 24-ére virradó éjszakától az október 28. koradélután bejelentett tűzszünetig (mely utóbbi csak a magyar csapatokra vonatkozott, a szovjetek a maguk részéről másnap este hirdettek fegyvernyugvást) a fegyveres harc egyfelől felszámolta az elnyomó apparátust és megszüntette a forradalommal szembeni ellenállást, másfelől elérte, hogy a többlépcsős csapatlétszám- és arzenálbővítés dacára kivonják a szovjet hadsereg erőit Budapestről. Ez a két elért eredmény volt valójában a forradalom programja. Nem véletlenül fogalmazott úgy a forradalom első, szabadon nyomtatott újságjában Obersovszky Gyula, hogy „a nép politizál. Politizál fegyverrel a kezében. Radikális politika ez, de már nem tud kérni, mert minden kérése hasztalan volt.”[8]

A nemzeti függetlenség és a politikai szabadság együttes, egymástól elválaszthatatlan kivívása annál is inkább magától értetődő, mert ’56 leverése is csak úgy valósulhatott meg, ha mindkettőt megsemmisítik. A kommunista Quisling[CsI4]  szerepére vállalkozó Kádár-csoport és a világ legnagyobb szárazföldi hadseregének beavatkozása egyszerre irányult a szovjet érdekszférát sértő és a diktatórikus működést felszámoló eredmények ellen. A fegyveres harc leverése után két hónapon belül a forradalom politikai vívmányait, a társadalmi önszerveződés minden fórumát (köztük annak legfőbb erejét: a Nagy-Budapesti Munkástanácsot) és az általános sztrájkot is megszüntették. Ahogyan a forradalom nem győzhetett addig, amíg tartott a megszállás, úgy a forradalmat sem lehetett leverni megszállás nélkül.

 

Önigazgató nemzet

 

A Tűzoltó utcai felkelők parancsnoka, a forradalom baloldalán elhelyezkedő[CsI5]  Angyal István tökéletesen megfogalmazta a forradalom politikai dinamikáját, amikor azt írta, hogy „a kormányok, a Parlament, a politikusok kullogtak az események után. Míg a Parlament tárgyalt és vitatkozott és gondolkozott a következő lépésen, a nép az utcán cselekedett, csinálta a forradalmat a gyakorlatban […] A Parlament csak konstatálni tudta a történteket, de nem irányítani a forradalmat.”[9] Valóban, amint azt a korban is sokan megjegyezték: a forradalomnak nem volt vezetője, a fegyveres harcoknak sem parancsnoka. Az értelmiség és a nép pólusa megfordult, hiszen – amint Németh László is felismerte – ezúttal nem a nemzet követte a költőt, hanem fordítva.[10] Éppen ezért Nagy Imre nem volt a forradalom miniszterelnöke, legfeljebb a forradalom alatti miniszterelnök.[CsI6]  Hogy ki legyen a miniszterelnök, arra Illyés október végén igen plasztikusan azt felelte: „Aki végig mer gyalog menni a körúton”. Az autonóm népi megmozdulás, amely spontán teljesítette a nemzeti forradalom – pontokba szedett és íratlan – követeléseit, először a kormány ellen, majd helyette, végül nélküle cselekedett.

Szertelen, zendülő cselekvéssorozat[CsI7]  helyett 1956-tal kapcsolatban spontán rendről és forradalmi fegyelemről van szó, amely az új fegyveres és közigazgatási szervezetek felállításától (felkelőközpontok és nemzetőrség, munkástanácsok és forradalmi bizottságok) kezdve a rend kínos megőrzésén át (gondoljunk a népítéletek elhanyagolhatóan kis számára, a forradalmi pénztárakra és a közjavak példás őrzésére) egészen a közellátás és a közigazgatás önkéntes megszervezéséig mindenütt megnyilvánult. Mindez nem független attól, hogy a forradalmi harcokban a munkásság meghatározó szerepe[11] természetes módon nyitott utat a munkásönigazgatás megjelenésének. Amint Arendt két évvel a forradalom leverése után írta: „a forradalmi és a munkástanácsok együtt jöttek létre […] az előbbiek elsősorban a politikai zsarnokságra adott választ jelentették, az utóbbiak pedig a magyar forradalomban a szakszervezetekkel fordultak szembe, amelyek nem a munkásokat, hanem a felettük gyakorolt pártellenőrzést képviselték”.[12] 1956-ban valódi népképviselet valósult meg, amelyben a nép képviselte önmagát.

A fegyveres felkeléssel egyidőben – pontosabban azzal együtt, neki köszönhetően – az állampárttól és a kormánytól, valamint a kommunista szervektől (kerületi és munkahelyi pártszervek, tanácsok, Dolgozó Ifjúság Szövetsége, Népfront, Szakszervezetek Országos Tanácsa) független önigazgató szervek jöttek létre, amelyek főként termelést ellenőrző munkástanácsok és közigazgatást megszervező forradalmi bizottságok voltak. A kerületi és munkahelyi forradalmi bizottságok, országszerte a helyi és megyei nemzeti tanácsok, valamint a munkástanácsok az egypártrendszer azonnali felszámolását jelentették, méghozzá nemcsak a zsarnokság béklyóinak leverésével, hanem a bürokrácia felszámolásával.

Mihelyst szétesett a diktatúra és vereséget szenvedett a mögötte álló megszálló hadsereg, az autonómia a maga természetes módján bontakozott ki. A felkelők az utcát, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok a politikai hatalmat szerezték meg azonnal. Claude Lefort szerint: „Mindenütt a munkástanács irányította az eseményeket, ez fegyverezte föl a harcolókat, szervezte meg a közélelmezést, fogalmazta meg a politikai és gazdasági követeléseket. Ebben az időben [október végén] a budapesti kormány nem képviselt senkit, csak kapkodott, ellentmondó közleményeket bocsátott ki […] a kormánynak semmi tekintélye nem volt.”^[13]

Az 1956-os forradalom elsődleges szereplői a fegyveres felkelők és a munkástanácsok voltak: előbbiek a forradalmi harc fegyveres végrehajtóiként, utóbbiak a jövendő társadalmi-politikai berendezkedés politikai kovácsaiként. Jellemző módon az állampárti hegemónia végeztével azonnal megjelentek az ’40-es évek végén megszüntetett pártok s újabbak is alakultak – ezek lehettek volna a szabad választások versengő alanyai. A parlamentáris, polgári demokrácia bevett politikai szerveződései helyett azonban mindvégig fontosabbak voltak a felkelők, a helyi forradalmi közigazgatás és a munkástanácsok szervezetei. Ez utóbbiak ráadásul nemcsak a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) és a Nagy-kormány előtt jártak, hanem a pártok vezetőit is rendre megelőzték. A pártvezetők nem vettek részt a fegyveres harcokban, és a kialakult önigazgatási szervezetekben sem képviseltették magukat. Amit Németh László november elsején megírt, sokak nézetét tükrözte: „Végzetes tévedés lenne, ha a feltámasztott pártokkal, nem kívánt kísértetjárásként, az akkori pártélet szelleme is visszatérne”; sőt egyenesen azt javasolta, hogy „fokról-fokra a forradalomcsináló s abban megtisztult fiataloknak adjuk át a helyet”.^[14] Angyal István a csoportja ellenőrzése alá tartozó garázsból kizárólag a munkástanácsoknak, az élelmiszerellátásban és az egészségügyben dolgozóknak adott autót, amiről így írt: „Határozottan leszögeztük, hogy mi forradalmárok vagyunk, és nem pártpolitikusok. A forradalomnak nincsen ideje most pártoskodással foglalkozni.”^[15]

A kommunista pártnak és a szovjeteknek mindvégig alárendelten mozgó és döntő kormány összetételében az első változás október 24-ére virradóan következett be, amikor Nagy Imrét – szovjet engedéllyel és pártjóváhagyással – miniszterelnöknek nevezték ki, de a tényleges politikai hatalom a másnapig helyén hagyott elsőtitkár, Gerő Ernő kezében maradt. Huszonnyolcadikáig a miniszterelnök tevékenységéhez a karhatalom bevetése, a kijárási tilalom és statárium érvényben tartása, vagyis a pártállam védelmezése kötődött. A Kossuth téri mészárlás délutánján ráadásul szovjet jelentések szerint „Nagy Imre elvtárs kérte, [hogy] növeljük a Budapesten tevékenykedő csapataink létszámát, különösen a gyalogságét”.^[16] A Csepeli Forradalmi Ifjúsági Szövetség másnap terjesztett röplapján éppen ezek miatt ez állt: „A Nagy Imre vezetésével megalakult kormány tisztázza szerepét a magyar ifjúság vérontásában. […] a kormány nevezze meg a Rádió útján, hogy az előző napi vérontás után a szovjet csapatok miért nem lettek kivonva.”[17] Bár az október 27-én némileg átalakított Nagy-kabinetből kikerült a szovjeteket 23-án este még kormányfőként behívó Hegedüs András s bevették Tildy Zoltánt, valamint Lukács Györgyre cserélték Darvas Józsefet, a belügy élére pedig Münnich Ferencet állították Piros László helyett, a honvédelmi tárcavezető Bata István helyett az a Janza Károly lett, aki azonnal kiadta a parancsot, hogy „a fegyveres csoportok ellen bevetett katonai egységek szünet nélkül folytassák azok megsemmisítését”. Ez a kabinet nem volt más, mint sztálinizmus sztálinisták nélkül.

A 28-i miniszterelnöki rádiónyilatkozat a keményvonalasok és a szovjetek egyetértésével született, célja a forradalom pacifikálása volt, hiszen valójában csak a 23-i követelések részleges elismerését jelentette, miközben a forradalom már jócskán előrébb járt ennél. Nagy Imre annyi engedmény megtételét jelentette be, amelynek elfogadása után még lehetőség nyílott az események irányítás alatt tartására. Tehát október 28. nem a „fordulat napja” volt, hanem kényszer szülte, őszintétlen lépéssorozat, amely arra volt hivatott, hogy megakadályozza, hogy a kommunista pártra és a szovjetekre nézve valami még rosszabb következzék be. Moszkva ugyanis felismerte: kissé engedni kell, hogy a párt hatalmát – Nagy Imre segítségével – meg lehessen őrizni. Az újabb beavatkozás 30/31-i moszkvai döntése azért született meg, mert a kölcsönös kompromisszum emberének tartott kormányfőnek ez mégsem sikerült.

A hivatalos döntések tehát mindvégig a pártközpontban születtek (amelynek a miniszterelnök természetesen tagja volt), az ezt előfeltételező jóváhagyás viszont Moszkvából érkezett. A Nagy Imre vezette kormány nagyon későn, az MDP október legvégén bekövetkező végső összeomlásával egyidőben függetlenedett csak az állampárttól, akkor sem önszántából, hanem azért, mert a kommunista „felettes én” megszűnt létezni. De az MDP helyébe lépő MSZMP is kénytelen volt tudomásul venni, hogy engedményeket kell tennie; ennek volt része a 30-i ismételt kormányátalakulás, amikor a Gerő-garnitúra helyett két, a Rákosi-börtönt járt kommunista politikus került a kormányba (Kádár János és Losonczy Géza – az már a kommunista rendszerek sajátos logikájába illeszkedik, hogy éppen Kádár alatt pusztították el utóbbit a börtönben). Október vége és november eleje között felgyorsultak az események: a kormány a pártállam fokozatos széthullása és a forradalom autonóm mozgása miatt kénytelen volt még további lépéseket tenni (nemzetőrség engedélyezése, a munkástanácsok elismerése, a többpártrendszer kialakulásának tudomásul vétele, a Varsói Szerződésből való kilépés bejelentése).

Jelezve a közhatalom igazi birtokosát, október utolsó napján fővárosi munkástanács-parlamentet hívtak össze, amely konkrét politikai programot hirdetett. Ezek között szerepelt, hogy „az üzem a munkásoké”, a dolgozók által választott munkástanács választja az igazgatót, irányítja a vállalatot, dönt a tervekről, a bérekről, a külföldi szerződésekről, a munkaviszonyról és a nyereségről.^[18] A forradalmi ifjúmunkások lapja pedig így írt másnap: „A nép nem áll meg félúton. A függetlenség kérdésében nem alkuszunk. Az ifjúmunkások az általános sztrájk folytatása mellett vannak mindaddig, amíg az utolsó szovjet katona elhagyja az ország területét.”[19]

A „koalíciós”, azaz harmadik Nagy Imre-kormány november 3-i megszületése utat nyitott ugyan egy nem diktatórikus működésnek, mely lehetőségnek viszont a szovjetek vetettek véget. A felkelt ország önigazgatása a kormány nélkül, sőt egyre inkább azzal szemben szerveződött meg – a valódi irányítás ekkor már jóideje a nép kezében volt. A forradalmi közigazgatás mindvégig párt és kormány nélküli népi önigazgatást jelentett. November harmadikán állt elő az a sorsszerű helyzet, hogy a fegyveres felkelés és a társadalmi önigazgatás egymás felé épített hidjai összeérnek.

 

Nagyvárosi népfelkelés

 

Carl von Clausewitz tanácsa szerint „a népfelkelés, ez a köd- és felhőszerű képződmény, soha ne sűrűsödjön tömör testté”, ám szükséges, hogy „ez a köd bizonyos pontokon gomolyaggá sűrűsödve fenyegető felhővé váljon, amelyből egyszer csak hatalmas villám csaphat le”.^[20] A gerilla-hadviselést kanonizáló porosz hadtudós – a napóleoni háborúk idején alkalmazott partizánháború tapasztalatából kiindulva – olyan harcmodort javasolt alkalmazni egyenlőtlen küzdelemben, amelyben a védekező fél fegyverré kovácsolja azt a tudást és helyzeti előnyt, amellyel a nálánál számosabb és jobban felszerelt hódító nem rendelkezik. A kislétszámú és nehézfegyverekkel nem rendelkező kötelékek mozgékonyságának megőrzése, a helyismeret kihasználása, álcázás és cselvetés alkalmazása, az ellenség folyamatos zaklatása, az elrejtőzés és a lesből való támadás, majd a gyors felszívódás mind-mind a gerilla-taktika része. E láthatatlan hadseregnek köszönhetően a megszállók úgy érzik, hogy „a front mindenhol ott van és közben sehol” (Võ Nguyên Giáp).

Másfél évszázadig a gerillaháborúk többnyire hegyekben és erdőkben folytak, a partizánok a 20. század közepétől kezdve költöztek vidékről a városokba. A múlt század közepén az 1944-es varsói felkelés mellett az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc fő fegyveres összeütközéseit jelentő budapesti felkelés volt az első olyan aszimmetrikus konfliktus, amelyet egy nagyváros területén vívtak meg. A klasszikus gerilla-hadviselés szabályainak megfelelően lebonyolódó forradalmi háború mindvégig önvédelmi jellegű volt. Amint Angyal István feljegyezte: „a terület elhagyásáról egyetlen szó sem esett, hiszen zömében IX. kerületiek voltunk, saját házainkat, hozzátartozóinkat védtük”.^[21]

Az október 24-ére virradó éjjel a fővárosba érkező szovjet páncélosokat úttorlaszok, barikádok és Molotov-koktélok fogadták. Október 24. hajnalától kezdve Budapest-szerte felkelőközpontok alakultak[CsI8]  a jól védhető, stratégiai elhelyezkedésű, a forgalmat több irányból is ellenőrizni képes gócpontokon. Minden jelentősebb felkelőközpontnak volt egy-egy jellegzetes, jól erődíthető épülete: a Baross térieknek a pályaudvarral szemben álló 19. számú ház; a Széna térieknek a metróépítkezés során felhúzott, a földalatti alagútjára épített többemeletes betonépület és munkásszálló; a Móricz Zsigmond körtér közepén a „gomba”, amelynek tetejére géppuskát is telepítettek; a Corvin mozi pedig, az azt körbeölelő passzázzsal együtt, természetes védelemre talált a többemeletes házak között. Az akkor Kisfaludy köznek nevezett mai Corvin köz az árkádokkal, az Üllői út túloldalán található Kilián-laktanyával és a környező kisebb utcákkal (Nap, Práter, Vajdahunyad, Viola) egyenesen adta magát, hogy egy városi gerillaháború operatív központja legyen. A felkelők kihasználták az épített környezet adottságait, amely a gyors lecsapásra, a rejtekhelyről való támadásra és a villámgyors menekülésre egyaránt lehetőséget adott.

Miután az egyes felkelőközpontokhoz tartozók jelentős része a vonatkozó kerület lakosa volt, úgy ismerték a terepet, mint a tenyerüket. Szabó János, a Széna tériek parancsnoka például a térhez közeli utcában lakott, és helyi ismertségének köszönhette tisztségét. „Szabó bácsi ennek a környéknek jellegzetes alakja volt. Vagy fuvaros volt, vagy alkalmi munkás. […] A gyerekekkel együtt játszott, focizott […] Jóban volt mindenkivel, tíz utca körzetében az emberek ismerték és szerették” – emlékezett rá egykori harcosa.^[22] Ehhez hasonlóan a józsefvárosi Práter utcai csoportnak is erős helyi kötődése volt: az itt harcolók közül a legtöbben ebben az utcában vagy a közeli József körúton laktak, esetleg a kerület belső részének szegényebb utcáiból jöttek.

A felkelők az ellenségtől zsákmányolták a fegyvereket – a Corvin köz utolsó parancsnoka, Pongrátz Gergely szerint elvük az volt, hogy „ha nincs fegyvered, majd hoz az ellenség”. Harceljárásaik során a városi gerilla-hadviselés minden fogását bevetették: a szűk utcákba csalt páncélosokra hajított benzinespalackot, aknának tűnő felfordított tányérokat, szappannal felsúrolt úttestet, összetekert kézigránátot, amellyel a nehézharckocsik hernyótalpát is lerobbanthatták, vonatokból képzett torlaszokat a Széna téren, macskakőből épített barikádot a Móricz Zsigmond körtér körül és a házak megerődítését a Tűzoltó utcánál. Utóbbiról Angyal István ezt írta: „Sokszor gondoltam, hogy úgy védekezünk, mint Sztálingrád munkásai a németek ellen […] Halomra lőtték a tankok a házakat, de elfoglalniok egyet sem sikerült.”^[23] Miután a felkelők és a támadók közötti erőviszonyok összehasonlíthatatlanok voltak, a gerilla-hadviselés mindenkori szabályának megfelelően előbbiek mindvégig védekezésre rendezkedtek be. A stratégiai védekezés azonban minden esetben taktikai támadásokat jelentett. Leginkább a szovjetek mobil eszközeit, a teherautókat, harckocsikat, rohamlövegeket és páncélautókat kellett megsemmisíteni. Ebben hatékony páncéltörő eszközök híján a találékonyság bizonyult a legjobb fegyvernek.

„A nép mellettünk volt” – mondta Bárány János, a Tompa utcai felkelők vezetője, majd hozzátette: „Nem tudtunk olyan lakásba benyitni, ahol ne segítettek volna. Ételt, ruhát adtak. Az asszonyok maguk készítették el a benzinespalackokat és nyújtogatták ki az ablakon.”^[24] Az elterjedt vicc szerint – amely forradalmi valóságon alapult – fiatal fiúk csengettek be a harmadik emelet egyik lakásába a körúton azzal, hogy kilőhetnek-e az ablakon. A háziasszony azzal a feltétellel engedte be őket, ha az ajtó előtt szépen megtörlik a lábukat.

A harcoló Budapest küzdelmével közösséget vállalt az egész ország. A fegyveres felkelők és a munkástanácsok harcával egyidőben bontakozott ki országszerte a forradalom, amelynek következménye mindenütt a kommunista struktúrák szétverése, a bürokrácia megszüntetése, a helyi igazgatás önkézbe vétele, a munkástanácsok és a nemzetőrség megalakítása volt. Ezen kívül egy nagyon fontos, a főváros harcát egyáltalán lehetővé tévő jelenség is kibontakozott: 1956 forradalmi napjaiban soha nem látott élelmiszerbőség volt Budapesten, a vidéki Magyarország ugyanis az első napoktól kezdve önként hozta az élelmet a harcban álló fővárosba. Erről a legendás nagylelkűségről – amelyet az ország sorsának kristálytiszta felismerése és a nemzeti szolidaritás motivált – így írt egy tudósító, október legvégén: „ládákkal, zsákokkal, csomagokkal színültig megrakott teherautók, pöfögő traktorok sokasága […] benn a kocsikban káposztadombok, gyümölcsösládák, tejeskannák, hagymás és zöldséges zsákok, baromfikkal tömött ketrecek, a pócsmegyeri áldozatkész parasztok jó szívvel adott ajándékai”.^[25] A forradalom napjaiban háromszáz vagonnál is több zöldség és gyümölcs várt kirakodásra a budapesti pályaudvarokon, a fővárosba pedig annyi kenyér érkezett, hogy nem fogyott el a boltokban. Ne felejtsük el: a vidéki városok és falvak élelmiszerküldeményei az őszi időszak kellős közepén érkeztek, ami azt jelenti, hogy jelentős részben a raktárak, kamrák és padlások télire szánt tartalékait kapta meg a harcoló Budapest! Mindezt minden felszólítás, központi szervezés nélkül.

 

Devictus vincit

 

November 4. után még egy hétig tartott a fegyveres ellenállás, de a forradalomnak ez után sem szakadt vége: munkabeszüntetés, szervezkedés, passzív ellenállás, néma tüntetés, rendszerellenes falfirkák, illegálisan terjesztett újságok és röpiratok adtak hírt róla. A legerősebb fegyver (ismét) a munkásság kezében volt, akik „az általános sztrájkhoz [nyúltak], amely a munkásmozgalom egész történetében az egyik legteljesebb és legegységesebb sztrájkká vált. […] A több mint egy hónapig tartó sztrájk lényegileg politikai sztrájk volt, fegyverként használták a szovjet katonai megszállás és az új Kádár-rendszer ellen egyaránt.”^[26] November 12-én a csepeli munkástanács felhívást tett közzé, amelyben ez állt: „a forradalom további útját csak maga a magyar nép s talán elsősorban a budapesti munkásság szabhatja meg. A budapesti munkásságnak ez nem csak joga, hanem hazafias kötelessége is.”^[27] Január közepén aztán, a csepeli gyárfoglalás leverése után[CsI9] , az országra a zsarnokság csöndje borult.

Az 1961-ig tartó megtorlás során 229 embert végeztek ki perekben hozott ítélet nyomán, 860 főt hurcoltak a Szovjetunióba, 26 ezer embert ítéltek el, 25 ezret börtönöztek be vagy internáltak. Az 1956 decembere és 1957 januárja között elrendelt sortüzekben legalább nyolcvanan haltak meg. Mindez a magyar történelem legsúlyosabb politikai megtorlása volt – összehasonlításképpen 1849-ben Haynau 120 főt végeztetett ki és 1200-an kerültek börtönbe, az akkor területileg háromszor akkora országban!

1956. október 23. és november 11. között a szovjet hadsereg rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett Magyarországon, azon belül is különösképpen Budapesten. Két hét alatt közel 700 idevezényelt szovjet katona esett el, másfélezer sebesült meg, félszáz eltűnt.^[28] Leginkább a Kerepesi úttól délre eső kerületekben tevékenykedő gárdahadosztályt tépázták meg a harcok: hivatalosan 14 tank és önjáró löveg, kilenc páncélautó, 13 ágyú, négy sorozatvető és hat légvédelmi löveg elvesztését ismerték el. A megszállóknak a legnagyobb veszteségeket a „pesti srácok” és lányok a VIII. és IX. kerületben okozták, összes fővárosi veszteségük 80 százaléka itt keletkezett.^[29] Ez a két kerület – különösen az Üllői út városközpontban található két oldala – volt a harcok epicentruma. Október 24. és november 5. között egyedül a Corvin közben több mint húsz harckocsit, önjáró löveget és páncélozott szállító járművet semmisítettek meg a felkelők. A szovjetek Budapesten elszenvedett páncélos-veszteségeinek fele itt következett be.

A KSH korabeli adatai szerint a forradalom és szabadságharc idején országszerte 2700-an haltak meg, 78 százalékuk, mintegy 1945 ember a főváros területén vesztette életét. A forradalom alatt és után 200 ezer magyar kényszerült az ország elhagyására. A Budapesten életüket vesztettek közel fele a pesti oldal belső részén halt meg. A legsúlyosabb veszteségek Józsefvárosban voltak: október 23-tól az év utolsó napjáig (a sortüzeket is beleértve) a Nagy-Budapest területén erőszak következtében elhunytak több mint ötöde itt vesztette életét.^[30] Nem túlzás tehát azt állítani, hogy 1956 fegyveres harcainak tűzfészke a VIII. kerület volt.

A felkelt ország és élén a forradalmi Budapest drámai és heroikus küzdelemben nyilvánította ki akaratát. A forradalom nem értelmiségi belügy, hanem széleskörű népakarat volt. Az Irodalmi Újság legendás lapszámába író Pálóczy Horváth György szerint a népfelkelés minden központi szervezés és értelmiségi előkészítés nélküli, ösztönös megmozdulás volt – „Harcunk spontán volt és tiszta. Nem népes értekezleteken történt döntés, senki sem várt utasításra. Amikor ütött az óra, Budapest csatatérré lett, élet-halál harc közben szerveződött egy világváros felkelése.”[31]

A forradalom és szabadságharc három fő követelése a következő volt: 1) a megszállók kiűzése és 2) a diktatúra megszüntetése, amelyekhez a harc közben kovácsolódva csatlakozott 3) az önigazgatás igénye, amely az önvédelem szerveiben, a munkahelyeken, a fegyveres testületeknél és a helyi közigazgatásban egyaránt megjelent. A forradalom leverése miatt nehéz megállapítani a népfelkelésként lezajló forradalom és szabadságharc konkrét politikai célját, de körvonalai megállapításához segítséget nyújthat, hogy az 1956 után közvetlenül megkérdezett kivándorlók 40 százaléka „a szindikalizmus valamilyen válfaja mellett voksolt”, a társadalom vágyott berendezkedését pedig az igazságosság, a kizsákmányolástól való mentesség és az önkormányzás kívánalmával öntötték szavakba.^[32] Az óvatos reformizmust a fennálló rendszerrel együtt elsöprő forradalom energiája táplálta a rendszer struktúráinak erőszakkal való azonnali, kompromisszummentes szétrombolását, és helyükbe egy olyan új világ létrehozását, amely a régi rend(ek)től független autonóm szerveződésen és magasabb rendű erkölcsiségen alapul.

„Devictus vincit”, azaz legyőzetve győz – szólt Mindszenty József latin jelmondata. A forradalmat mindvégig támogató hercegprímás mottója a magyar nemzeti forradalomra is illik. Ezt szólaltatta meg a korban Raymond Aron is, mondván: „A gyakorlati bölcsesség szempontjából a sikerült reform jobb lett volna az eltiport forradalomnál, de az igazak önfeláldozása, a behódolás visszautasítása, a halál vállalása olyan igazságot hirdetett, melynek csendes ereje hosszú távon erősebb a fegyverek erejénél és a hódítók kétes győzelménél.”^[33]