Gyurácz Ferenc

A „populizmus” kifejezés 1990 körül vált a hazai közéleti diskurzus gyakori elemévé, majd az új évezredben még gyakoribbá, a 2010-es évekre pedig mindennapossá. Az erre és a vele megnevezett jelenségekre reflektáló irodalom túlnyomó része egyáltalán nem foglalkozik a szó korábbi magyar előfordulásaival. A magam populizmus-tárgyú dolgozatai[1] is csupán utalásszerűen említik ezeket, részben általánosságban, részben pedig konkrétan megnevezve azt a néhány népi (populista) írót, akik ismerték ezt a szót, és használták is saját mozgalmuk és eszmekörük pozitív értelmű azonosítására.

 

 MÓDSZERTAN

 

A legújabb internetes adattárak elkészülte előtt gyakorlatilag lehetetlen lett volna kellően széleskörű szókutatás elvégzése, és nagy valószínűséggel nem lehetett volna hozzávetőleges képünk sem e szó hazai karrierjének kezdeteiről. Amióta azonban ezek az elektronikus adatbázisok rendelkezésre állnak, a helyzet lényegesen megváltozott. Az Arcanum Digitális Tudománytár (ADT) és a Hungaricana adatbázisából gyűjtöttem ki a „populizmus” és a „populista” szó 1980 előtti előfordulásait. E két, egymáshoz is kapcsolódó oldal ma már elég széles-, noha távolról sem teljeskörű, a fontos források jelentős részét felölelő adattár, így a segítségükkel elvégezhető áttekintés érdekes adatokat hozhat felszínre, és használható eredményekkel kecsegtet.

Milyen előzetes várakozásaim voltak? 1) Az amerikai farmermozgalom jellemzésére 1892 óta használták a „populista” jelzőt, populistaként azonosítva ezt a népi törekvéseket megjelenítő, elitellenes érdekvédő mozgalmat és a belőle kinőtt politikai pártot. Vajon mikor jutott el e mozgalom híre – s vele a „populista” és „populizmus” kifejezés – Magyarországra, mikor jelent meg a magyar sajtóban, és milyen tálalásban? 2) Korszakonként változott-e, s ha igen, miként változott a kifejezés értelme, használata? Milyen jelenségeket és személyeket jellemeztek vele? 3) Mikor és milyen értelemben használták a kifejezést magyar jelenségekre (várhatóan a népi írókkal kapcsolatban)? 4) Végül: a korábbi említésekből levezethető-e a kifejezés használatának 1990 körül bekövetkező gátszakadása és funkcióváltása?

Alább az első pontra próbálok meg részletesebben válaszolni, a többit csupán írásom végén érintem.

 

 A LEGKORÁBBI ADATOK

 

Az általam ismert első említés helye a Pesti Napló 1894. november 8-i számának Táviratok című rovata, amelyben egy pársoros hír arról tudósít, hogy a republikánusok győztek, míg a „populista párt Coloradoban és Kanzaszban [!] nagy vereséget szenvedett” – nyilván a kongresszusi képviselő-választásokon, hiszen elnökválasztás nem volt ebben az esztendőben.

Ezután a Népszava, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt – akkor még – hetilapjának 1895. március elsejei száma következik. A Szemle című rovat rövid, de nem mínuszos hírei között egy viszonylag hosszabb cikkben Benedek Ármin aláírással tájékoztatja az olvasót– s miről? Az Egyesült Államok közelgő összeomlásáról. Szó szerint így: „Hogy az Egyesült-Államok társadalmilag, gazdaságilag és erkölcsileg a bankrot szélén áll, ma már még az itteni, a világ legkonokabb uralkodó osztálya is beismeri. 9900 rablógyilkosság történt itt a mult év alatt, 138-at akasztottak fel a gyilkosokból, és a kormány lapjai azt mondták, hogy azért nem akasztották fel mind a 9900-at, mert az egész világ belátná, hogy az ország társadalmilag bankrot. De elháríthatja-e a mielőbbi bukást ez által? Korántsem. A hivatalos statisztika azt mutatja, hogy itt 3 millió férfi él 30 évet meghaladva, nőtlenül. Mind a 3 millió azt felelte [!], hogy azért nem nősül, mert exisztencziája nem biztos; nem mer családot alapítani, vagy abszolute nincs mire. Az egész világon annyi aggleány nem létezik, mint itt ez által. New-Yorkban magában 50.000 nő él teste elprédálásából a nyomor piaczán.” A jogállam tekintetében az USA a cikkíró szerint Abesszínia és Uganda szintjén áll. De ez már a konklúziók szakasza; a cikk a New York-i „villany kocsivezetők és kalauzok” sztrájkjával indít, és a populistákat itt említi meg: „A nyugati államok polgárai, az un. populisták, kik 2 millió szavazatot adtak jelöltjüknek az 92-iki elnökválasztásnál, Sovreign és Debs munkásvezéreket felszólították, hogy egyesüljenek és kergessék szét az uralkodó kormány tagjait, és alapítsanak egy újat, de Sovreign korainak találja a fölkelést, mondván, mert a nép nem elég művelt, hogy azt megértse, és könnyen rajta lehetne veszteni. Debs inkább hajlandó volna, csakhogy ő meg aztán egy szoczialista társadalmat akar berendezni, míg a populisták ezt túlságosan messzemenőnek tartják, mert a tulajdonjog eltörlésétől félnek.”

A Népszava után, 1895. május 12-i számában a szabadelvű Pesti Hírlap is említi a populistákat, de a marxista újsággal ellentétben természetesen nem a(z amerikai) kapitalizmus áhított végnapjainak kontextusában. De azért a haladás vonalán: annak kapcsán, hogy az ekkortájt bontakozó nőmozgalom amerikai vezetője, Potter-Palmer asszony Európába látogatott. „A »populisták« vagyis az agrárius párt még leginkább rokonszenves a nők törekvéseivel” – ezért utóbbiak már valami állandó kapcsolatra gondolnak velük. A törekvésekről szólva ezt olvassuk: „Maga Palmerné nem ragaszkodik az emancipácionális elméletekhez, és inkább az emberszeretet gyakorlati talaján mozog. Nagy örömet okozott Palmernénak, hogy XIII. Leo pápa is jó szemmel nézi, ha a nők felsőbb tanulmányokat folytatnak.”

A többévtizedes érdekképviseleti és mozgalmi előzmények után 1891-ben párttá alakult,[2] 1892-től önmagát a „populista” jelzővel is megnevező Néppárt (People’s Party) először 1892-ben vett részt a választásokon; elnökjelöltje, James B. Weaver generális a párt önálló programjának (amelyet az ún. Omahai platform foglalt össze[3]) képviseletében szép, mintegy 8,5 százalékos eredményt ért el. (Ez nem 2 millió szavazatot jelentett, mint a Népszava írta három évvel később, hanem 1 027 000-t.) Három középnyugati államban (Kansas, Észak-Dakota, Colorado) populista kormányzót választottak, s a párt számos más pozícióhoz jutott és komoly befolyásra tett szert a déli államokban is. Mindezek híre a jelen tudomásunk szerint nem jelent meg a magyar sajtóban, s mint fentebb láttuk, 1894-ben éppen a populisták kansasi és coloradói vereségéről szólt a Pesti Napló távirata.

Sok belső vita után aztán az 1896. évi választásra készülődve a populisták szögre akasztották az Omahai platform baloldalinak is mondható, de inkább harmadikutas, népi alapvetését, legtöbb programpontjukat feláldozták a demokratákkal való fúzió s az elnökválasztási közös győzelem érdekében. A majdnem egyetlen, de fontos közös nevező az ún. szilverizmus volt, vagyis az ezüstalapú pénz elismerése, amely a középnyugati államok ezüstbánya-tulajdonosai mellett az aranyalapú pénzben eladósodott farmereknek is érdeke lett volna. Ezen az alapon álltak be a demokraták népszerű fiatal elnökjelöltje, William Jennings Bryan mögé, míg alelnökjelöltnek a közülük való, Georgia állambeli Thomas E. Watsont delegálták. Számításuk azonban nem vált be: a republikánus MacKinley lett az elnök. A magyar lapok (leginkább Rákosi Jenő Budapesti Hírlapja) – vélhetően részben vagy egészben külföldi forrásokból fordított – tudósításai is a pénzügyi kérdést helyezik előtérbe ekkoriban, és jelzik a populisták belső vitáit is a demokratákkal való szövetkezés körül. A Budapesti Hírlap 1896. szeptember 19-i számának részletesebb helyzetképét állítólag Wisconsinból írta „lapunk egy barátja”. E szerint teljesen az „arany és ezüst érdekekhez” fog fűződni a küzdelem, mindenki erről beszél, a két jelölt pedig makulátlan úriember, és ezért „teljesen tiszta lesz a választás”.

A korábban szépirodalmi, ekkoriban már politikával is foglalkozó közlöny, a Fővárosi Lapok azonban közvetlenül a választás után, 1896. november 5-én megjelent, Európa ellen (!) című értékelésében éppen ellenkezőleg, durva vetélkedésről számol be, amelyben a „védővámok embere”, MacKinley győzött az „ezüstpárti” Bryannel szemben, és „szövetkezett mindegyik egyidejűleg a milliomosokkal és a mobbal”. Bryan a milliomosok támogatásával a populistákhoz, „ezekhez az amerikai anarchistákhoz” (!) fordult támogatásért – írta a lap, majd annak megállapításával folytatja, hogy egyik eredmény sem jó Európának, de Bryan az ezüstpénzével rosszabb lett volna. „Az ezüst-párt tehát elbukott, és ennek folytán megmenekülünk attól a válságtól, amelyet okvetlenül maga után vont volna az a kísérlet, hogy az éjszak-amerikai ezüst bányák összes termelése fizető eszközzé veressék.”

A populista Néppárt, ha túlélte is a választási vereséget, a túlzott és végül is haszontalannak bizonyult kompromisszum miatt nem jött ki belőle arcvesztés nélkül, és inkább gyorsabban, mint lassabban megszűnt önálló tényező lenni. Akadt még néhány komolyabb előfordulása a magyar sajtóban, de jellemzőbb, hogy jó két év múltán már egy botrányos eset összefüggésében értesülhetett róla a Pesti Hírlap olvasója. Az 1899. január 8-i számban írják, hogy a populista párt azt a Hobson nevű fiatal hadnagyot szemelte ki elnökjelöltjének a következő választásra, aki ugyan az 1898. évi spanyol–amerikai háború kubai harcainak kiemelkedő hőse volt, de hősiességének gyümölcseit igencsak megbotránkoztató, ugyanakkor paródiába hajló módon igyekszik rendre leszakítani. Amikor a háború után San Franciscóban ünnepelték, egy lelkes honleány „hazafiasan szemérmetlen” csókkal jutalmazta a nyilvánosság előtt, s ettől ő vérszemet kapott. Városról városra járt, és százával csókolta végig az őt ünneplő férjes asszonyokat is – mígnem a kansasi Denver férjei föl nem lázadtak ellene, s így aztán vége nem szakadt a „Hobson-csókolásoknak”.

A populista párt végül az 1900-as, majd még két további választáson is súlyos kudarcot vallott. Az más kérdés, hogy törekvései egy részét az establishment pártjai, továbbá pár évvel később Theodore Roosevelt „progresszív” mozgalma és pártja karolta fel s valósította meg – és azért majd még a másik Roosevelt New Dealjének is marad mit tennie ez ügyben. Ahogy az gyakran előfordul a politikatörténetben: a rendszerszintű változásokat célul kitűző feltörekvő erőt a rendszer azzal tépázza, esetleg fojtja meg, hogy programja megvalósításába fog – s még jó, ha morális nimbusza így-úgy megmarad, vagy későbbi korszakokban felragyogtatható. A populista farmermozgalomé hellyel-közzel azóta is felfénylik Amerikában.

De a magyar sajtóban a mozgalom jelzőjének egykorú emlegetése a századfordulón kis híján anélkül maradt abba, hogy a művelt magyar olvasó számára igazi tartalommal telt volna meg. Hogy mégsem egészen így lett, az a Budapesti Szemle egyik tanulmányának köszönhető.

 

GYULAI PÁL FOLYÓIRATA A POPULIZMUSRÓL

 

A 19–20. század fordulóján a magyar szellemi élet élvonala együtt lélegzett a nyugati világ arra érdemes részével – ezt ma már nyugodtan kijelenthetjük. S bár ennek példái közt általában az ideológiai, irodalmi és mentalitásbeli modernség orgánumait szokás leginkább megnevezni – élükön a Nyugat vagy a Huszadik Század című folyóiratokkal –, a tárgyilagos megítélés ezt az egyoldalúságot nem igazolja. Ha csak jókora csúsztatással nem vélekedünk úgy, hogy a korszerűség mindenkor a jelen és a múlt elleni lázadással azonos, akkor nem tagadhatjuk meg a színvonalas korszerűség minősítését a korabeli magyar szellem olyan produktumaitól sem, mint például a Horthy-korszak elején a Nyugat ellenzékeként elindított Napkelet folyóirat, vagy korábban a Tisza István és Herczeg Ferenc nevével fémjelzett Figyelő és az idős korában már a reakciósság hírébe kevert – Ady jellemezte így – „mérges, kis úr”: Gyulai Pál főszerkesztésében megjelent Budapesti Szemle. A 19. század második felében a humánkultúra számos vezető pozícióját betöltő Gyulai ezt az egy állását élete végéig, 1909-ig megtartotta, s ugyan a vezetésével szépirodalmi túlsúlyúnak megmaradó lap valóban nemigen érdeklődött az irodalmi modernség iránt, társadalmi és általános szellemi tájékozódását tekintve igyekezett lépést tartani nemcsak az ország, hanem hébe-hóba a világ folyamataival is.

Gyulai közölte – többek közt – a kor egyik legtájékozottabb közigazgatási és agrárpolitikai íróját, széles kitekintésű tanulmányok szerzőjét, kanyári Németh József (1866–1932) földművelésügyi miniszteri titkárt, aki 1902-ben Az agrár kérdések és mozgalmak címmel két terjedelmes közleményt publikált a folyóiratban.[4] Kiindulópontja és szemlélete jóformán globálisnak mondható. Érzékeli, hogy a 19. század második felének változásai mindenütt – mind az ó-, mind pedig az újvilágban – hátrányosan érintették a hagyományos gazdálkodó rétegeket, amelyek azonban csak hosszú idő alatt jutottak el az agrárkérdés megfogalmazásáig és az érdekvédelmi vagy politikai önszerveződésig. De azután „úgy az ó világ vezérlő államaiban, Angol-, Franczia- és Németországban, mint az Éjszakamerikai Egyesült Államokban nagy arányú mozgalmait és sokszor győzelmes küzdelmeit láttuk és látjuk a föld érdekeltjeinek, még pedig oly kérdések körül, melyek elég messzeesőknek tűnnek föl a szántás-vetés idylli munkáitól”. Hivatkozik Ausztria agrárproblémáira, majd aztán főként Magyarországra, s úgy véli, az „agrár kérdések” még az ezekben az években ugyancsak kitartóan tárgyalt egyházpolitikai kérdéseknél is szívósabban és erősebben foglalkoztatják a közvéleményt. Ezért kísérli meg „a tudományos vizsgálódás tárgyilagos világánál áttekinteni” az agrárkérdések állását a főbb európai államokban és az Egyesült Államokban, s megvizsgálni az agrártörekvések helyét „a nemzetek civilizatórikus rendjében”.

Minthogy témánk a „populizmus” terminusának korai megjelenése hazánkban, azért a terjedelmes áttekintésnek csak a populista mozgalommal foglalkozó részét tárgyalom itt. Egy komolyabb tárgyi tévedéstől eltekintve, amely talán csak elírás (eszerint a populisták pártja 1896-ban külön elnökjelöltet állított volna, holott ezt négy évvel korábban tette, 1896-ban pedig – mint láttuk – a demokrata jelölt mögé állt be), a forrásait sajnálatosan homályban hagyó szerző meglepően jól foglalja össze az amerikai populista farmermozgalom történetét. Az Egyesült Államokban viszonylag olcsó és nagy mennyiségű termelés haszna nem a termelőknél, hanem a közvetítő elemeknél (kereskedők, terményraktár-tulajdonosok, vasúttársaságok, bankok stb.) jelent meg, míg ellenben a nekik kiszolgáltatott farmerek egyre inkább eladósodtak. Ennek, miként az óvilág egyes államaiban, az érintettek szerint itt is a valuta kizárólagos aranyalapra helyezése lehetett az egyik oka, amiként a megoldást is az ezüstalapú pénzben látták. Végül az ezüstpártiság, a szilverizmus talaján fogtak össze 1896-ban és 1900-ban is a demokratákkal, s miután így sem sikerült az unió kormányzását megszerezniük, fokozatosan eljelentéktelenedtek.

Többi, a hatalom csalfa reményében 1896-ban feladott törekvésük azonban egy alulról jövő, hiteles népi mozgalom 1870-es évektől az 1890-es évek közepéig felívelő görbéjét rajzolta meg, amely a világ populista mozgalmainak egyik ősmintáját adja. Ezt persze Németh József 1902-ben még nem láthatta, de a kapitalizmusnak a hagyományos vidéki életformára tett romboló hatásaival már tisztában volt hazai és európai tapasztalatai alapján is, és érezte-látta, hogy az amerikai populisták rendszerkritikus, rendszerreformáló, a kormányzat beavatkozását és szabályozó tevékenységét igénylő hozzáállása a kiutat keresi ebből, s általában a tőke szívtelen uralmából. A „populista” jelző használatát Németh helytállóan köti az 1892-es év eseményeihez, de hogy e jelző egy jelentős, önálló eszmeáramlatot nevez meg, azt nemigen láthatta, és nem is gondolta, hiszen amit ő populistának tart, mindazt hasonlónak mondja a szociáldemokráciához. Ezt a néhány oldalon is tüzetes programismertetés – az Omahai platform, e populista pártprogram alapján – tulajdonképpen igazolja, hiszen a farmerek számos tekintetben baloldalinak tarható kívánalmakkal lépnek fel, s a központi kormányzat beavatkozását sürgetik: a kisembernek a monopóliumokkal szembeni védelmét, állami terményraktárak létesítését igénylik, progresszív jövedelemadót kívánnak, a vasutak, a telefon, a távíró és a posta államosítását, szabad ezüstpénzverést stb. Ugyanakkor, nem épp a nemzetközi szocializmus szellemében, azt is kimondják: külföldieknek ne lehessen földbirtoka az országban.

Németh József jó szemmel azt is észrevette, hogy a gazdamozgalom az 1890-es évekre túlnőtt az osztálykereteken, és a gazdasági renddel elégedetlen elemek egyesítőjeként lépett föl. Népi-nemzeti politikai erő kezdett volna formálódni belőle éppen, amidőn megtörte és visszavetette saját politikusainak szűklátókörű pozícióvágya és az uralkodó monopolisztikus kultúra ravaszsága. A Budapesti Szemle úttörő tanulmánya pedig – az első nem csupán említés szintű populizmus-megjelenés – magyar nyelven sok-sok évtizedre az egyetlen, elfeledett ismertetés maradt az első nagy nyugati populista mozgalomról.

 

 A TOVÁBBIAK

 

Az American People’s Party elhalásának időszakából már csak néhány magyar említést találunk. 1904-ben a veterán populista újságíró, Tom Watson (az 1896-os alelnökjelölt) lett az önálló populista elnökjelölt, s ismét elővette a korábbi fontos programpontokat a vasutak államosításától a progresszív jövedelemadóig. Széleskörű agitációt folytatott, de a nagy pártok könnyen meg tudták ingatni pártja maradék hitelét is: a demokraták szerint a republikánusok pénzelik a pártot a demokraták meggyengítése céljából, míg ellenben utóbbiak a demokratákat vádolták ugyanezzel. Végül csupán százezer szavazatot sikerült begyűjtenie.[5] A Pesti Napló már a választás előtt, 1904. szeptember 18-i számában is úgy vélekedett, hogy az amerikai politika az üzleti érdekről szól, s ebből a szempontból a populisták, a prohibicionisták (alkoholtilalmat akarók) és az 1904-ben már hárommillió szavazatra számító szocialisták is jelentéktelenek.

A magyar populizmus-említések következő hulláma az 1930-as évekre esik. Ekkor a francia kultúrában járatosabb, a francia nyelvet ismerő hazai szerzők (Ambrus Zoltántól Márai Sándorig, Zolnai Bélától Zsolt Béláig) számos esetben adtak hírt az 1920-as évek végén indult, magát populistának nevező francia irodalmi mozgalomról. Ez a jelző ebben az esetben kevésbé társadalmi, még kevésbé politikai nézeteket jelölt közvetlenül, inkább az alsóbb, főként városi néprétegek életének realista jellegű szépirodalmi ábrázolására vonatkozott. Általában nem, de egy-két esetben a kortárs magyar népi írókra is átvitték e jelzőt. Érdekes ugyanakkor, hogy a népi írók egyik vezéregyénisége, Illyés Gyula, aki pedig ismerte és naplójegyzeteiben alkalmilag le is írta a szót, nem nevezte populistának azt a Jean Gionót, akit ő tett ismertté és kedveltté Magyarországon, amikor írt róla és több, a panteisztikus népiesség körébe sorolható regényét lefordította és kiadta az 1940-es évek elején.

A későbbiekben aztán a háború utáni népi emigráció tagjai vállalták magukra és szellemi-politikai mozgalmukra a „populista” jelzőt. Közülük a Nemzeti Parasztpárt egykori főtitkára, Kovács Imre – igaz, mélyebb elemzés nélkül – úgy vélekedett, hogy az általa populistának nevezett népiség volt az 1956-os forradalom meghatározó eszmeáramlata, amit egyrészt a népi írók vezető szerepével, másrészt az általa „forradalmi tanácsoknak” nevezett munkástanácsok harmadikutas felfogásával magyarázott.[6] Ugyancsak vállalta a jelzőt a mozgalom ifjabb nemzedékéhez tartozó Borbándi Gyula, a Látóhatár, majd az Új Látóhatár és a Szabad Európa Rádió szerkesztője, a mozgalom későbbi monográfusa. Ő – nagy munkájának előkészületei közben – kikérte az itthon belső emigrációban élő Bibó István véleményét, aki nagyívű, szinte kismonográfia-értékű levélben végezte el a népi mozgalom politikai elemzését, és eközben elfogadta és használta a demokratikus harmadikutasság pozitív értelmében a „populista” jelzőt.[7]

Itthon rajta kívül a népiség más értékelői nem éltek vele. Alkalmilag, a külföldi politikai irodalomból átvéve megjelent viszont az ún. „harmadik világ” népi mozgalmainak jelzőjeként.

Végül az 1980-as évtizedben kezdett gyakrabban feltűnni a szó, mígnem az évtized legvégén, a szólásszabadsággal együtt sajnos óhatatlanul kialakuló szólásszabadosság tüneteként egyre-másra megjelent a populizmus fogalmának manipulatív használata. Ettől fogva már nem a magyar népi mozgalom egyes tagjai és örökösei éltek vele a maguk irányzatának jelzőjeként (a többségük korábban sem tette), hanem jellemzően éppen az ő ellenfeleik, és általában a mindenfajta népben-nemzetben gondolkodás ellenfelei kapták föl, s a nácizmussal rokon tartalmakat jelölve vele, megbélyegzésre és lejáratásra használták. Tették ezt azzal a szóval, amely, mint láttuk, eredetileg a magyar szövegekben nem jelentett mást, mint az éppenséggel mind a liberális kapitalizmus, mind az ebből kinőtt marxista szocializmus szélsőségeit elutasító, szociális és demokratikus, kulturálisan konzervatív, népi-nemzeti érdekvédő irányzatot, amelyre az az amerikai farmermozgalom nyújtott – korántsem mindenben makulátlan – példát, amely magát a szót egyáltalán első ízben használatba vette.