A grammatika a nyelv és egyben gondolkodásunk matematikája; sőt egyszerűsíthetjük is e hasonlatot: szellemünk aritmetikája. A nyelvtani szabályok használata egyszerű, mint az egyszeregy. Nem tűri a hanyagságot még a sorsdöntő, tragikus körülmények között sem! Radnótit idézem, aki még a halálmenetből is grammatikailag pontos, szép szavakkal üzent Levél a hitveshez című versében: „mint egy hűvös hullám: / a 2x2 józansága hull rám”. Rejtélyes és egyben végtelenül gazdag nyelvünkön az írásban és élőszóban megfogalmazott minden emberi (pár)beszéd, ami az egyetemes kommunikáció alapja. Találkozik, összefér, építkezik benne a hétköznapi közlések, az egyszeregy világának puritán eszközrendszerével a kommunikáció legkifinomultabb költői megszólalása, zenéje. A benne résztvevőknek ez akár hétköznapi jelenség is lehetne, fel sem tűnő gyakorlat, kívülről szemlélve azonban maga a csoda.
A NYELV CSODÁJA
A „csoda” szavainkban és ezzel párhuzamosan írásainkban azonban sosem magától jön létre. Ha belelapozunk nyelvtani szakirodalmunkba (a mondattantól a hangtanig), bizony szigorú, olykor szőrszálhasogatásnak tűnő szabályokon akadhatunk fenn. És mivel a nyelv valóban élő jelenség, állandóan változó rendszer (szerkezet), sok nyelvi szokás (törvény) változik, elavul, esetleg egyszerűsödik. Ez sajnos nem mindig nyelvünk állapotának javára történik.
A nyelv féltésének hagyományai vannak. Szenvedélyes vitákra adott alkalmat már a nyelvújítás kora is. Kodály jelölni akarta az „e” hang két alapvető jelentését, megkülönböztető változatait (érted szólok, ha megérted). És mert beszélni nehéz, Péchy Blanka és követői, Lőrincze Lajostól Grétsy Lászlóig és még sokan mások, fél életüket tétovázás nélkül a mindennapi nyelvművelésnek áldozták. Ők valóban szerették a nyelvünket, ráadásul korábban az értelmiségi szerephez hozzátartozott a helyes nyelvhasználat, hiszen élt még a hasznos (elő)ítélet, hogy a stílus maga az ember. Amíg csak néhány rádió- és televízióadás szolgálta a tájékoztatást, a levizsgáztatott, mikrofonengedéllyel rendelkező kevesek („profi” bemondók, riporterek) kerülhettek csak a mikrofonok és a kamerák mögé. Hivatásuk gyakorlásáért, a nyilvános beszéd jogosítványáért vizsgázniuk kellett, akár a gépkocsivezetőknek a maguk felelős tevékenységükért. Manapság úgy tűnik, nem kell már a megszólalóknak készségüket, képességeiket és tudásukat bizonyítani. Pedig nem ártana.
Sajnos hovatovább nem csupán a beszélt, hanem az írott (publicisztikai) nyelvhasználatban sem határozzák meg kőbevésett szabályok sem a nyelvhelyességet, sem a stílust (illemet), a normát. Igen, az illemet – polgári konzervativizmusunk nagy szelleme, Márai Sándor az úriember követelményei között jogosan sorolhatta a morál mellett annak látványos jeleit is, vagyis a viselkedés látható és lélekből eredő minőségét. A nyelv szeretete és ápolása nem modorosság, hanem erkölcsi kötelesség.
A KÖZBESZÉD ARITMETIKÁJA
Nincs aritmetika többé a közbeszédben – megszűnt. A járványként terjedő reklámok özönének és a magán rádió- és tévéadók műsorainak már „privát beszédstílusa” van, a celebek világának dicsőítésével és a vulgaritás terjesztésével együtt, ezáltal pedig új szabályokat és a „szövegfuserálók” nyelvi törvényekre fittyet hányó írott és beszélt nyelvtani, hangtani és stilisztikai világát kényszerítik felelőtlenül a hallgatókra és olvasókra.
Pedig az eszmecserék „munkaeszköze az emberi hangokkal megvalósított beszéd, érzelmi, gondolati és akarati törekvéseinek megközelítően pontos kifejezési eszköze, a formát megvalósító lehetőség. Az egyéniségnek megfelelő és ugyanakkor a mindenkori mondanivalót híven tolmácsoló beszéd technika kialakítása gyakran hosszú, nehéz és fáradságos munkát igényel” – amint Fischer Sándor fogalmaz.
A közbeszéd minősége, amely nyomon követhető a piactól és iskolaudvaroktól kezdve a villamosmegállókon át a parlamenti felszólalásokig, általában a lassan már véget érni nem akaró, állandósult politikai kampányban figyelhető meg, hangsúlyos formájában pedig leginkább a tüntetéseken és a „harcos médiában”. Mindenképpen összefüggésre lelünk a társadalmi morál korcsosulása és a közbeszéd stílusának romlása között. A szleng romlásvirágai az eredeti jelentésüktől eltérő értelemben használt szavak és „sms”-kifejezések terjedésén, a kommentek elviselhetetlen fogalmazásain és a tobzódó, fölöslegesen alkalmazott vulgáris szavakon túl a nyilvános megszólalásokban, sőt a szónoklatokban is (nem szólván itt külön a tüntetések hőzöngéseiről) jelen vannak, s ezek révén beszédmódunk már nem követi a magyar hangzóejtés, hangsúly és beszéddallam minimális követelményeit sem. Emiatt nem ritkán egyenesen kínos a média produkcióit hallgatni vagy olvasni. Egyelőre még nem értük el ebben a rombolásban a közérthetőség határait, viszont ezt a jelenséget felfoghatnók diagnózisként is, amely szerint baj van: közgondolkodásunk erkölcse erodálódik, szavaink, mondataink elkezdtek az eredeti jelentésüktől, sőt a megszólaló szándékától eltérő – akár egyenesen azzal szemben álló, félreértelmezhető – üzeneteket közvetíteni.
Társadalmilag is veszélyes folyamat tükre közbeszédünk stílusának züllése. Vigasztalhatjuk magunkat a történelmi múlt bűnös hibáival, a gimnáziumokban megszüntetett szónoklattan sajnálatos hiányával, türelmesen nosztalgiázhatunk a „prolidiki” suksükölő kádári hagyományai fölött, és mint általában, kereshetünk bűnbakot a felgyorsult (mindig váratlan) események sodrásában is.
RÖGESZMECSERE
Hogy az eszmecserét vagy a rögeszmecserét választjuk-e – az elsősorban rajtunk áll. Nincs külön, speciálisan kategorizálható haladó vagy nemzeti eszmecsere. A vélemények cseréje általános szabályokon, a szenvedélyek kordában tartásán és a vitapartnerek tiszteletén alapszik. No meg a jó modoron. Ha ezek a feltételek nem állnak fenn valamelyik partner részéről, akkor a párbeszéd meddő próbálkozását meg kell szakítani (illetve el sem kellett volna kezdeni).
A 21. század is egy korszelet, amely felelős magatartásokat kér tőlünk számon. Ha ez most még csak alig tűnik fel, később a kínos eredmény ostora majd annál inkább csattan rajtunk. A továbbiakban ugyanis már nem hivatkozhatunk az eddigre felborult politikai sajtóegyensúlyra, amely fokozatosan (két évtizeddel a „győztes rendszerváltás” után) helyrebillenni látszik. A jobboldali kormányerők egyetemes térnyerése nyomán a közbeszéd jobbításának (csinosításának) kezdeményezését mind a politikai nyilatkozatokban, mind a publicisztikában a jobboldalnak kell indítványoznia, illetve rendíthetetlenül folytatnia. Így elérhetőnek tűnik nota bene még az is, hogy a parlamentben a „szabadszólás jogán” se tolvajozzanak, gazemberezzenek le politikusokat, amíg a bíróság nem ítélt felettük, vagyis amíg megilleti őket is az ártatlanság vélelme.
Bár a publicisztika, különösen a politikai újságírás felületes műfaj, a vulgáris kifejezések nem teszik sem a cikkeket, sem a tévészerepléseket színvonalassá, veretessé. A hagyományos magyar kijelentő, kérdő, óhajtó és felkiáltó mondatnál képtelenség, pótmegoldásokkal pedig csupán meddő igyekezet lehet többet, szabatosabbat írni vagy mondani. Igen: ehhez a magatartáshoz tudás, műveltség és tehetség kell. Kell továbbá a kommunikáció eszközeinek (stilisztika, illetve szabályokhoz ragaszkodó magyar beszédkultúra) ismerete és színvonalas használata is. Ráadásul szabatos fogalmazásokkal még elegánsabb is lesz a politikus, publicista vagy riporter (de a kommentelő, vagy éppen a hallgató-olvasó) viselkedése és társadalmi hatása. Hosszú távon ő lehet csak a nyertes, mert az anyanyelv nem más, mint a „haza magasban”.