Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig, Typotex, Budapest, 2018, 160 oldal, 2900 Ft
Ha a középkorban ancilla theologiae, vagyis a teológia szolgálólánya volt a filozófia, akkor újkori szerepében kevésbé hízelgő módon a politika(i teológia) szolgálóleányának tekinthetjük. Nyirkos Tamást Politikai teológiák című könyvében az foglalkoztatja, hogy miképpen jutottunk el egyik állapotból a másikba. A vizsgálat kiindulópontja Carl Schmitt azon tétele, amely az elsőre tisztán politikainak tűnő gondolati struktúrák és teológiai rendszerek közötti analógiákra mutat rá. „A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom” – áll az 1922-ben írott Politikai teológiában. Nyirkos ezt az elsőre talán még merésznek is tűnő állítást túlságosan visszafogottnak tartja, és William T. Cavanaugh javaslatát elfogadva „szekularizált” helyett pusztán „rejtett” teológiai fogalmakról beszélve erősíti fel az állítást. A „vallási” és a „nem vallási” szféra erősen kétséges megkülönböztethetősége mellett szerinte az is indokolja ezt, hogy a teológiai fogalmakat használatba vevő politika nem szekularizálja, csupán másra vonatkoztatja azokat: egy adott ideológiai (vagyis politikai teológiai) rendszeren belül kísértetiesen hasonló funkciót látnak el, mint az eredeti teológiai kontextusban.
A „világi” ideológiák fogalmi struktúrái nem csupán hasonlítanak a „vallási” avagy „teológiai” tanokéra, ennél sokkalta konkrétabb analógiákkal állunk szemben. Schmitt 1922-es művében még valamelyest megkülönböztethetőnek tartotta a „szekularizált” politikai teológiákat a „valódi” vagy „vallásos” teológiáktól, ám utóbb ő is eltávolodott ettől az álláspontjától, belátva, hogy ez a megkülönböztetés „az egyház és az állam megrendülésével értelmét vesztette”. A fogalmi rendszerek éles különválasztását a vallás fogalma is jelentősen megnehezíti, hiszen a vallásit semmilyen szempontból sem tudjuk a politika szférájától elválasztva specifikálni. Erre – derül ki Nyirkos elemzéséből – az a transzcendens értelemtételezés sem alkalmas, amelyet talán az emberi élet végső kérdéseire adott válaszként a vallások kizárólagos sajátosságának vélhetnénk.
A szuverenitás eszméje a politikai teológia talán legkézenfekvőbb példája, hiszen útja a keresztény teológia személyes Istenétől igen jól nyomon követhető a nép absztrakt fogalmáig. A különféle politikai teológiák tárgyalását nem véletlenül az erről szóló fejezet vezeti be. A 13. század végéig a szuverenitás Isten „legfelsőbb” mivoltát jelentette. Ekkor kezdték az egyházi és világi vezetőkre is alkalmazni, míg a királyi hatalom nagyfokú erősödését jelezve, alig pár évszázad alatt teljesen egybe nem forrt a királyi hatalommal. Az állam szakrális magaslatokba emelése és a szuverenitás lehozása a földre ugyanannak a folyamatnak a része, amelynek keretében az abszolútumot előbb meglehetősen blaszfémikusan a politika terében tételezték, majd fokozatosan a népre kezdték vonatkoztatni. A szuverénnek tekintett népet számos olyan isteni attribútummal ruházták fel, amelynek a teológiai eredete könnyedén kimutatható: Rousseau társadalmi szerződésről írott művében az „általános akarat” oszthatatlan, szent és tévedhetetlen tényezőként szerepel. Diderot-nál pedig „az általános akarat világosít fel bennünket gondolataink és vágyaink igazi természetéről”. A nép szentségébe és mindenhatóságába vetett hit nélkül nem állhatna fenn egyetlen demokratikus rendszer sem – foglalja össze Nyirkos a leírtakat, de felvet egy nyugtalanító kérdést is: világos, hogy egy király teste a szuverenitás látható jeleként szolgálhat, de hol találjuk a nép testét?
A totalitárius ideológiák teológiai jellege a legközismertebb és a legkevésbé vitatott a könyvben szereplő állítások közül. Amikor A diktatúrák egyházai című fejezetben áttekinti ennek irodalmát Bergyajevtől, Voegelinen és Raymond Aronon át olyan kevésbé ismert szerzőkig, mint az olasz Emilio Gentile és a német Rainer Buchner. A könyvnek ebben a részében Nyirkos azt bizonyítja, hogy ha vannak is különbségek a demokratikus, diktatórikus és nemzetállami ideológiák között, ezek nem a fogalmak struktúrájában keresendők. Ebből az összképből a polgári vallás 18. századi fogalma annyiban lóg ki, hogy az állam politikai szükségletei miatt ugyan, de egy a teizmushoz közel álló istenséget konstruál. Nem válik meg tehát annak fogalmától, hanem a hazafiság vallását úgy teremti meg, hogy közben elmossa a vallási és politikai szféra között húzódó határvonalat. Ez indirekt módon rávilágít arra, hogy aligha becsülhetjük túl a bibliai mondat újkort megelőző eszmetörténeti hatását: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!” (Mt 22,21). Ez a szemlélet, amelyre a középkor fizikai és szellemi hatalmat elválasztó rendje épült, a modernitás és a polgári vallások beköszöntével már egyre anakronisztikusabban hatott. A sajátosan modern polgári vallás egybeolvasztotta a korábbi két pólust azáltal, hogy a vallásos devóciót követelt az állampolgároktól. A modern politikai gondolkodás kizárja egy olyan entitás létezését, amely az állammal akár csak egyenrangú. Rousseau és Hobbes például egyaránt idegenkedik a hatalommegosztás középkori elvétől (amelynek meghatározó jellege akkor sem tagadható, ha soha sem valósult meg tökéletesen), és mindketten abszurdnak tartják a hatalom ilyetén megosztását – meglehet azért, mert senki sem szolgálhat két úrnak. Nyirkos felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy a köztudatban tévesen él úgy, mintha Nyugaton a modernség valósította volna meg az állam és az egyház elválasztását. Ellenkezőleg: „a középkor valósította meg […] és a modernség számolta föl”. „Az, hogy ez a nyilvánvalóan rossz modell ezer évig mégiscsak fenntartott egy civilizációt, és sikeresen korlátozta mindkét hatalmat egymás által, lehetetlenné téve bármi olyasmit, amit a modern időkben totalitarizmusnak nevezünk”, fel sem merül a Rousseau-hoz hasonlóan gondolkodó szerzőkben – mutat rá Nyirkos.
A polgári vallás legkézenfekvőbb példáit az amerikai politikai kultúra szolgáltatja. A kezdetektől jelen lévő kivételesség-tudatot nagyban inspirálta a választott nép ószövetségi teológiája; a Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány örökérvényű és megváltozhatatlan dokumentumokként a szent iratok szerepét játsszák; az állami ceremóniák légköre összetéveszthetetlenül vallásos és így tovább. A nemzetállamokkal kapcsolatban természetesen általában is felvethető, hogy állampolgáraiktól vallásos hitet követelnek-e. Az ENSZ politikai teológiáját elemző finn Mika Luoma-aho válasza erre egyértelmű igen – ami azt jelenti, hogy a nemzetközi rendszer leírható egyfajta politikai politeizmusként. A bármilyen erősek legyenek is ezek a kultuszok, a piac féltékeny istene nem kis erőfeszítést tesz a polgári vallások pantheonjának kiüresítésére. A következő fejezet a gazdaság teológiáit járja körül, és a rendszerint Adam Smith nevéhez kapcsolt mindenható piacban jelöli meg az abszolútumot. Maga Smith nem volt ugyan „ortodox piachívő”, és gondolkodását egy „valódi” teológia (méghozzá a kálvinista) határozta meg, de az ő nyomdokain járók már jellemzően a piac határozott istenítése felé mozdultak el – olvashatjuk. A mindenható piac akaratára való hivatkozás ennek a betetőzése: „elég figyelmesen kijegyzetelni a Wall Street Journal, a Financial Times vagy az Economist leggyakoribb érveléseit, hogy akár egy új Summa is összeállítható egyen belőlük”. A piacban is megtalálhatjuk az összes isteni attribútumot: képes átlényegíteni bármit (áruvá), tévedhetetlen, mindenható, mindenhol jelen van. Harvey Cox szerint korunk legkomolyabb összecsapása nem a huntingtoni civilizációs törésvonalak vagy a világvallások érintkezése mentén zajlik, hanem a „piaci vallás” és a többi között.
A nempiaci vallások összességéből kiemelkedik egy, amely első megközelítésben Jan Assmann kifejezésével élve talán annak „ellenvallásaként” lenne jellemezhető. Az Anyatermészetbe vetett ökológiai hit ugyanis a piac mindenhatóságával szemben fogalmazódik meg. Míg a piaci fundamentalizmus a szabályozást tekinti ősbűnnek, az ökológia politikai teológiája az ellenkezőjétől, a profitorientált piac korlátlan működésétől váltaná meg a Földet. Apokaliptikus víziói mellett elsősorban a természet abszolutizálása és Istennel való panteisztikus azonosítása mutat rá a mélyökológiai gondolkodás teológiai jellegére. Ezzel a könyvben részletesen tárgyalt politikai teológiák végéhez is érkeztünk.
A könyv végén szereplő utolsó tartalmi egység a Konklúzió címet viseli, ám ez inkább a kutatás további irányait jelöli ki. Nyirkos könyve egyetlen hosszú bevezetés a politikai teológiák irodalmába, illetve egy átfogó tárgyalás előtanulmánya. Jelenleg be kell érnünk a politikai teológia fogalmával, amelynek védelmére felhozza, hogy az e körbe tartozó politikai ideológiák „kivétel nélkül mind a keresztény teológia lenyomatai”, és mindben szerepelnek olyan „mindentudó és mindenestül jó, érzékfeletti realitások, mint a kereszténység […] Istene”. Néhány példát kiragadva: a népszuverenitás Népe, a közgazdaságtan Piaca és az ökológia Anyatermészete egyaránt ilyen. A könyv áttekintő és vázlat-jellegéből adódik az is, hogy számos „lehetséges teológiajelölt” kimaradt belőle. Nyirkos külön kiemeli a keresztény eszkatológia és a történelmi haladáshit Karl Löwith által felvetett párhuzamainak vizsgálatát, amelyhez ma már Fukuyama híres politikai eszkhatonja, A történelem vége is odakívánkozik. Emellett – jegyzi meg – a totalitárius ideológiák számos példát szolgáltattak arra, hogy még a tudomány is könnyen válik egyfajta naiv hit táptalajává, ám ehhez politikai nyomás nem is feltétlenül szükséges. A tudomány művelői maguk is hajlamosak túlterjeszkedni a tudományos racionalitás szabta határokon, és teológiai jellegű válaszokkal kísérletezni a lét nagy kérdéseivel kapcsolatban. Az ebbe a hibába eső tudósok (például Carl Sagan és Richard Dawkins) retorikája is a keresztény teológia kulcsfogalmait és szimbólumait használja. A pszichológia terén is felfedezhetők a teológiai gondolkodás nyomai, de a halál gondolatát elűző szórakoztatóipar, vagyis a „szórakozás liturgiái” is hasonló vizsgálat tárgyát képezhetnék. Amíg az olyan történelmi folyamatok, mint az Egyesült Államok közel-keleti katonai szerepvállalása a demokratikus univerzalizmus és az amerikai polgári vallás küldetéstudatával függ össze szorosan, az európai integráció ettől jól megkülönböztethető, saját teológiai rendszert alakított ki, amelynek hittől áthatott apológiáját a nemzeti demokráciákkal való hitvitákban – például a Brexit kapcsán – érhetjük tetten. Külön érdemes lenne vizsgálni a progresszivizmus különféle politikai teológiai variációit is. A könyvben lépten-nyomon előkerül a téma a demokratikus üdvtörténet teleologikussága és a totalitárius diktatúrák „egyházai” kapcsán, ám akár a haladás, akár a történelem fogalmában igen könnyen felismerhetőek egy folyamatteológia sajátos vonásai, amelyek lehetővé tennék szisztematikus elkülönítését. Az újabban különösen felkapottá váló transzhumanista elképzelések és a technikába vetett hit szintén külön-külön is analizálhatóak lennének. Konklúziójában a szerző foglalkozik ugyan a tudomány teológiáival, de a test börtönéből a tudatot kiszabadítani akaró transzhumanizmus ettől jól megkülönböztethető rendszer, és szintén leírható a könyvben szereplő módon. Teista értelemben vett teológiai jellegéhez természetesen férhet némi kétség, ám az abszolútumot a tudatot hordozó információban mégis kénytelen megnevezni. Az elképzelés politikai illetve politikai teológiai vonatkozásaival kapcsolatban itt talán elég Harari Homo Deusára utalnom.
A lista további bővítése helyett ezért térjünk vissza magához a könyvhöz és vizsgáljuk meg, hogy mivel járul hozzá a politikatudományi diskurzushoz. Nyirkos Tamás arra hívja fel a figyelmet, hogy a teológia legalább minimális ismerete a politikatudomány terén sem nélkülözhető. A visszatekintve a felvilágosodással záruló, de még legjobb esetben is a reneszánszig terjedő filozófiai horizont nevetségesen szűk – világít rá. A szerző a politikai teológiák tárgyalása során többször utal rá, hogy különösen a skolasztikával való összevetésben már-már kínosan primitív, és önkényes módon lepleződik le az az eljárás, amellyel a modern politikai ideológiák rögzítik dogmáikat. Míg a skolasztikusok vitával és filozófiai bizonyítással építették fel komplex rendszerüket, addig a modern politikai teológiák saját kinyilatkoztatásuk megkérdőjelezhetetlen tekintélyére hivatkoznak.