Kemenes Tamás

A megtestesülés logikája szüntelenül arra sarkallja a keresztény embert, hogy mintegy eksztázisban éljen – vagyis akaratát Jézusra irányítva és a Szentlelket kérve kilépjen önmagából, és napról-napra konkrét, gyümölcsöző kockázatot vállaljon Istenért és embertársaiért. Ha valaki, hát egy önmagát kereszténynek tartó személy csak nehezen teheti meg, hogy ne foglalkozzék – méghozzá tevékenyen és rendkívül tudatosan – a világgal és benne (kvázi) mindennel. Az egyház útja az ember – az ember azonban nyakig benne van a politikában… Mert hát mi is lenne az pontosan, ami nem politika? Talán az iszlám növekvő térhódítása, a különböző „univerzalizmusok” találkozása? A vallási pluralizmus és a lelkiismereti szabadság kérdései? Az anyaságot érintő egyre hajmeresztőbb elképzelések, az úgynevezett „családmodellek” ügye, az eutanázia körüli viták? A Facebook? Vagy a Twitter, amelynek perifériáján olyan sötét entitások kérnek szót maguknak (sikerrel), mint az Iszlám Állam? Vagy a pszichológia, amely a „nemek (és a mindenek) forradalma” rajongóinak nagy szolgálatot téve kimutatja, hogy a férfias viselkedésmód egyenesen „káros az egészségre”?

„A hit hallásból van” (Róma 10,17) – tiszta sor; de mi a helyzet akkor, ha az újbaloldal szószörnyetegei olyannyira felforgatják-elbizonytalanítják fogalmainkat, hogy kis híján „akusztikus elszigeteltségbe” taszítják a hitátadást? Mit szóljon az egyház az olyan, napi politikailag is igen erősen bekötött és szó szerint inhumán kifejezésekhez, mint például a „jó egészségügyi körülmények között végzett abortusz” vagy a „nemi irányultsághoz való jog”, esetleg az „esemény utáni tabletta”? A történelmet meghamisító, durván keresztényellenes filmek vajon nem politizálnak? Mi történik a feltámadásba vetett hittel, ha az emberi test az újabb és újabb „felszabadítások” rohamainak engedve összeroskad, és puszta tárggyá, „élvezeti cikké”, végül szimpla hulladékká válik?

„A posztmodern világban Isten egy felesleges hipotézis lett, egyre távolabb kerülve az élet különböző területeitől. Szerintem azoknak, akik Isten jelenlétét akarják őrizni életükben, nagyon oda kell figyelniük azokra a finomságokra, amelyek oly könnyen a gyakorlati materializmus és a hitehagyás felé sodorhatják őket, nehogy aztán ők is olyanná legyenek, mint az egykori pogányok, remény híján Isten nélküli emberekké ebben a világban, ahogy Szent Pál írja az efezusi keresztényeknek” – írja Robert Sarah bíboros.[1]

Az egyház nyilvánvalóan nem teheti meg, hogy „ne politizáljon”. Hiszen ehhez magáról a küldetéséről, létokáról – Istenről kellene lemondania. De akkor miért követelik ezt tőle ilyen kitartóan mégis?

A katolikus egyház iránti mélységes ellenszenv, jóllehet a saját lábán is képes megállni (hogy úgy mondjuk), azért gyaníthatóan mégiscsak a keresztény kultúrával szembeni átfogó támadás(ok) részeként értelmezhető a leghatékonyabban. Ahol „a pap (az egyház) ne politizáljon” főparancsa érvényben van, ott nemcsak az éberen megélt és képviselt vallásosság veszíthet valamelyest a lendületéből, hanem az abból organikusan fakadó, kulturális rendű kereszténységek is könnyen veszélybe sodródnak. A keresztény (alapú) kultúra és a keresztény/katolikus hit bár (természetesen) messze nem azonosak – nem is szakadnak el egymástól oly módon és mértékben, mint azt az egyház kiváló stratégiai érzékkel rendelkező jeles pusztítói (illetve, néha, az ő sutább támogatói) előszeretettel állítják: az éjféli misére azoknak is hatalmas szüksége van, akik rendre távol maradnak tőle, a templom harangja azokat is szólítja, akik úgy vélik, sohasem fognak rá válaszolni. A húsvéti körmeneteket vagy a chartres-i katedrális pompás arcát tisztes távolból megcsodáló járókelő talán nem rendszeres hitet lélegzik, ugyanakkor kulturálisan elsajátított kereszténysége levegője azért mégiscsak a keresztény minta, „az eredeti” személyesen-elevenen megtapasztalható formáiból árad – általuk van.

Nem csoda tehát, hogy a kereszténység ellenlábasai gyakorlatilag minden alkalmat és eszközt megragadnak, hogy a kultúra szintjéről elsajátított kereszténysége(ke)t, kisebb-nagyobb jelentőségű szokásokat, hagyomány(maradvány)okat nagyon alaposan elkülönítsék az egyház tanításától és főként belső életétől; mégpedig gyakran az előbbiek – persze tisztán taktikai alapú – dicsérete, olykor kifejezett ajnározása segítségével. (Ezt a nem túlságosan ízléses mutatványt egyébként a katolikus egyházon belül, annak sajátos arányait, finom benső differenciáltságát [ki]használva is szokták gyakorolni.)

A különválasztás taktikájára kiváló példa Kiss Noémi egyik cikke, amelyet az írónő még 2007-ben, Veres András győri megyéspüspök híres-hírhedt, lombikbébi-programmal (és úgy általában a mesterséges megtermékenyítéssel) kapcsolatos kijelentésére reagálva fogalmazott meg. Érdemes hosszabban idézni az Isten játszik az embriófejekkel című írásból: „Tudom, hogy benne van a keze, hogy az úr rakott fel a klinika műtőasztalára, amikor leszívták a petesejtjeim, magamtól én oda soha nem feküdtem volna fel anyaszült meztelenül. Már a tű látványa is maratoni futásra késztetett. Az úr fogta a kezem, amikor visszarakták a hasamba a sejteket, embriók voltak, én halál boldog, most épp iskolások, én nem megyek templomba többé. Nem fájt, mert volt úr. Az orvos, a kémcső, a klinika csak szolga. Veres András püspök szavai nem fájnak, mert van Isten. Biztos vagyok benne, hogy azok a modern kitartó, szívós anyák, akiknek szeplőtlen fogantatással született lombikbabájuk, és netán még hívők is, igen elkerekedett a szemük, sebtében befogták édes gyerekeik fülét, amikor augusztus 20-án, Szent István napján meghallották Veres András győri megyéspüspököt beszélni. Szédültek a hívők a rideg márványfalak előtt, keresték a kapaszkodókat (főleg lányok, anyák, nagymamák); ilyen sarkosan, hadállásból támadóan, árkot ásva még sosem fakadt ki [az] egyház a meddőség orvosi kezelése ellen. A püspök falfehér arca nem rándult, régóta készült, a meddőktől ő csak »a társadalom egészségét és a boldog házasságot félti«. Nem kell lombik ebbe az országba, belső métely foga rág elég.”[2]

Az egyház „nem evilágból való” (János 18,36), vagyis semmi keresnivalója a közéletben; úgy helyes, hogy a templom árnyai között gesztikulálja ki magát, a remélhetőleg egyre nagyobb számban felvilágosodó, magyarán rohamosan fogyatkozó hívek tömegei előtt – mondják. Csakhogy: „a két világháború közötti időszakban, és még inkább a II. világháború után katolikus államférfiak megmutatták, hogy létezhet olyan modern laikus állam, amely nem semleges az értékek iránt, hanem a kereszténység által megnyitott nagy etikai forrásokból merítve él. A katolikus társadalmi tanítás, ahogyan fokozatosan kifejlődött, fontos modell lett a radikális liberalizmus és a marxista államelmélet közt” – amint XVI. Benedek pápa a Római Kúria munkatársaihoz intézett beszédében mondta, 2005 karácsonyán.[3]