Interjú

Meghalt a régi jobboldal, éljen az új jobboldal! – kiálthatnánk fel az elmúlt évtized örömteli politikai változásai láttán. A nyugatinál sokkal hagyományelvűbb közép-európai jobboldal megerősödése, a hazai kormány sikerei, a populizmus diadalmenete, a szuverenizmus megjelenése és a konzervativizmus szellemi megújulása mind-mind arra utal, hogy a jobboldaliság változóban van. De a jobboldal kulturális megújítása, modern eszmei felfegyverzése immár félévszázados hagyományra tekint vissza – 1968-ban nemcsak az új baloldal (New Left) jött létre, hanem az új jobboldal (Nouvelle Droite) is felébredt. A GRECE (Groupement de recherche et d’études pour la civilisation européenne) alapítójával, a francia Új Jobboldal elsőszámú teoretikusával Leimeiszter Barnabás beszélgetett és fordította le partnere szavait.

 

 DIÁKLÁZADÁS UTÁN, SÁRGAMELLÉNYES KÖZBEN

 

– Tavaly volt az ötvenedik évfordulója az 1968-as diáklázadásnak. Ön mit csinált azokban a lázas napokban?

– Csak figyeltem, puszta megfigyelő voltam. Nem tartoztam azok közé sem, akik megütköztek a tüntetőkkel. Nagyon érdekes volt az egész, és semmiféle hasonlóságot nem mutat a mostani sárgamellényes mozgalommal. A legtöbb diák, aki részt vett az Eseményben, kispolgári hátterű volt. Olyan mértékű átpolizálódásnak lehettünk tanúi akkoriban, ami ma elképzelhetetlen lenne. Tizennyolc éves voltam 1968-ban, a gimnáziumban, ahová jártam, a tanulók kilencven százaléka valamilyen politikai párt tagja volt. Ma már más idők járnak. A diáklázadásnak volt egy szürrealista vonulata, ott voltak aztán az anarchisták, a trockisták, a Kínáért lelkesedők – ez volt a maoizmus nagy korszaka. Utóbbiak egy egzotikus, igencsak különös csoportot alkottak, és ha ma visszatekintünk rá, jól látjuk, hogy a maoista volt a diákmozgalom gondolatilag leggazdagabb, legproduktívabb belső irányzata. Persze később ők is búcsút mondtak a forradalomnak, de azokból, akik akkoriban maoista körökben forogtak, érdekes szerzők váltak, míg az egykori trockisták esetében ma a totális sterilitást tapasztaljuk.

 

– Mit gondol: van pozitív öröksége hatvannyolcnak?

– Először is észre kell vennünk, hogy két ’68 volt, két nagy ideológiai áramlat határozta meg. (Most hagyjuk figyelmen kívül az általános sztrájkot, ami egyébként nagyon is fontos volt társadalmi szempontból.) A hatvannyolcas diákmozgalomnak volt egy olyan szárnya, amit becsülök: a libertáriusok, a szituacionisták, Henri Lefevbre és Jean Baudrillard diákjai, akik a Tőke, a látványtársadalom, a konzumerizmus logikájának radikális kritikáját fogalmazták meg. Sajnos végül nem ez a vonulat dominálta a mozgalmat, hanem a liberális, individualista, hedonista elemek, amelyek lényegi jellemzője a tekintély elutasítása volt. Ez utóbbiak nagyon hamar felismerték, hogy a fogyasztói társadalom a legjobb környezet arra, hogy kibontakoztassák vágy-ideológiájukat, és nagyon kényelmesen el is helyezkedtek ebben a rendszerben. Megőrizték azonban intoleranciájukat, antiautoriter szellemiségüket, ami mérhetetlen károkat okozott, mindenekelőtt a közoktatásban. Az iskolát egyszerűen tönkretette a hatvannyolcas ideológia.

 

– Egyik nemrég megjelent interjújában ugyanakkor arról értekezett, hogy ’68 nem fordította meg igazán a dolgok menetét. Mit ért pontosan ez alatt?

– Azt gondolom, hogy ha nem következett volna be ’68, a francia társadalom evolúciója nagyjából azonos módon alakul. Lehet, hogy kicsit gyorsabb vagy éppen kevésbé gyorsabb lett volna, ki tudja. Egyes nyugati országokban nem került sor hasonló diáklázadásokra, a társadalom mégis többé-kevésbé ugyanúgy alakult át. Ennek az az oka, hogy ma a nagy ideológiai áramlatok azonnal túlcsapnak a nemzeti határokon. Ha a liberális individualizmus, a liberális kapitalizmus ennyire összefonódott a domináns ideológiával, az nem azért van, mert egy bizonyos országban ez vagy ez történik, hanem mert a társadalmi adottságok összességéből ez következik.

 

 ÚJ JOBBOLDAL

 

– Ötven esztendeje nem csak a diáklázadásra került sor: ebben az évben alakult meg a Kutatói és Tanulmányi Csoport az Európai Civilizációért (GRECE), ami az európai Új Jobboldal nyitányaként értelmezhető.

– Ellentétben azzal, amit sokszor állítanak, a GRECE nem a diáklázadásra való reakcióként jött létre. A szervezet folyóiratának első száma 1968 legelején jelent meg. De persze szembeütköző az egyidejűség: a GRECE is, ahogy a diáklázadás, nemzedéki jelenség volt, az újfajta baloldallal párhuzamosan megjelent az új jobboldal. Ma már nemigen használom az „Új Jobboldal” kifejezést, mivel jócskán bemocskolták, ráadásul túlságosan homályos a jelentése, miközben használata korlátozza is az embert. Emellett azóta számos országban mindenféle más, új jobboldali csoport született, amelyeknek semmi közük a mi gondolkodásunkhoz, de egymásra sem hasonlítanak. Szóval lehet jobboldalról beszélni, csak érdemes lenne tudni, hogy mit jelent! A mi elhatározásunk némiképp nemzedéki jellegű volt. Volt egy kevés politikai tapasztalatunk, és azt vettük észre, hogy a jobboldalon olyan ósdi szlogeneket ismételgettek, amelyek rég meghaladott problémákhoz kapcsolódtak, miközben mi egy új kor felé meneteltünk. Új megvilágításban kellett megvizsgálni a dolgokat, bizonyos értelemben nulláról kellett kezdenünk mindent, hogy belevethessük magunkat egy elég lenyűgöző munkába: a jobboldal doktrinális, ideológiai, kulturális, filozófiai újradefiniálásába. Ez a kaland ötven éve tart – lássuk be, ez azért nem semmi!

 

– Rendelkezik olyan szellemi hatással, befolyással ma az önök által képviselt jobboldaliság, mint amilyenről ötven éve álmodtak?

– A befolyást mindig nehéz lemérni. Számtalan könyvet írtam – hogyan mérjük le azt a hatást, amit egy-egy könyv gyakorol? Franciaországban és külföldön rengeteg emberrel találkozom, akik elmondják, hogy olvasták valamelyik könyvemet, és hogy nagyon fontos volt a számukra. Annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy a mi eszmei áramlatunk mára a francia ideológiai tájkép szerves részét képezi, és ezt a tényt mindenki elismeri. Fő folyóiratunkból, az Éléments-ból évek óta minden egyes lapszámmal több fogy! Persze kihívást jelent az, hogy a világ változik, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ehhez. Nem akarjuk ugyanazt hajtogatni, így új gondolatokkal igyekszünk előállni, odafigyelünk arra, ami történik, próbáljuk felmérni az új erővonalakat – így tettük a Szovjetunió bukása után is. S azóta is sorban jönnek az újszerű jelenségek: Macron megválasztása, a sárgamellényesek lázadása. Harminc évig jégkorszakban éltünk, az ideológiai jégpáncél azonban napjainkban – persze csak szép lassan – olvadozni kezd, elindultak bizonyos folyamatok. Élnek még félelmek, vannak még szellemi béklyók, de ezek egyre kevésbé kötik gúzsba az emberek gondolkodását. Tanúság rá számos értelmiségi – így például Jacques Julliard, Régis Debray, Serge Latouche, Pierre Manent, Marcel Gauchet, Jean-Claude Michéa és mások – szellemi evolúciója. Ők ma olyan álláspontokat foglalnak el, amilyeneket tizenöt éve biztosan nem láthattunk volna. Röviden: egy átmenet kellős közepén vagyunk, azt viszont nem tudom, hová fogunk kilyukadni.

 

– A ’70-es évek második felében már-már úgy tűnt, hogy az Új Jobboldal bejut a francia konzervatív fősodorba, 1979-ben azonban erőteljes médiakampány indult önök ellen, szélsőségeseknek titulálták önöket, ez jelentősen visszavetette térnyerésüket. Hogyan emlékszik vissza a történtekre?

– Az Új Jobboldal akkor már tíz éve működött. Kezdetben szinte senki nem beszélt rólunk, aztán egyszerre megnőtt a láthatóságunk azon egyszerű oknál fogva, hogy megnyertük magunknak Louis Pauwels író-újságíró [hazánkban leginkább A mágusok hajnala című ezoterikus témájú könyve okán ismert – a Ford.] rokonszenvét, éppen akkoriban, amikor Pauwelst a Figaro vezetősége arra kérte fel, hogy indítsa el a lap heti mellékletét, amiből a Figaro Magazine lett. Pauwels főszerkesztése alatt a magazint majdnem egymillió példányban terjesztették. Azt akarta, hogy a szerkesztőség nagy része a mi gondolati iskolánk tagjaiból kerüljön ki, s ez pánikot váltott ki egyes körökben, amelyek rögvest ellentámadást is indítottak. Ez bizonyos szempontból sikerrel járt, mivel Pauwels végül megijedt, nekünk pedig fokozatosan el kellett hagynunk a magazint, ugyanakkor a nemzetközi méreteket öltő ellenkampány nyomán akkora ismertségre tettünk szert s akkora figyelem övezte az Új Jobboldalt, amiről korábban álmodni sem mertünk. Minden szervezet életében vannak kitérők, változások, másként gondolkodók, az emberek jönnek-mennek – ez normális. A probléma az, hogy mindezt gyakran nem látják külföldről. Számos külföldi azt gondolja, hogy az Új Jobboldal ma is Alain de Benoist-t és Guillaume Faye-t jelenti.[1] Faye, aki beszélgetésünk idején haldoklik, lassan már mintegy negyen éve hagyta el körünket, miközben a jobboldalt ma meghatározó emberekről – François Bousquet, Pascal Esseyric, Jean-François Gautier, hogy csak néhányat említsek – szó sem esik.

 

 METAPOLITIKA

 

– Sohasem kísértette meg a gondolat, hogy politikus legyen?

– Nem, ugyanis nincsen politikusi vérmérsékletem. Meg vagyok győződve arról, hogy az intellektuális és kulturális munka egy nap meghozza politikai gyümölcsét. De nem bújhatunk ki a saját bőrünkből. Értelmiségi temperamentummal bírok, az ehhez kapcsolódó erényekkel és hibákkal együtt. Hogy egy nagyképű párhuzamot vonjak: a felvilágosodás filozófusainak, az Enciklopédia megalkotóinak a gondolatai megágyaztak a francia forradalomnak, ám nem ők maguk hajtották végre azt, sőt többen áldozatul is estek az eseményeknek. Vérmérsékletem arra vezet, hogy olvassak, írjak, gondolkodjak, elméleteket dolgozzak ki, könyveket és cikkeket alkossak – ezt csináltam egész életemben. Elborzadok attól a gondolattól, hogy parlamenti politikus, polgármester vagy önkormányzati képviselő legyek… Nem szeretem a politikusi politikát! Ráadásul a mindennapi politikát unalmasnak, érdektelennek találom. A nagyívű politikai irányok érdekelnek, a mozgalmak, az újdonságok, az újfajta társadalom, amiben élünk, az aktuális történelmi pillanat – azok a dolgok tehát, amelyekről elméleteket állíthatunk fel.

 

– Tudható önről, hogy nagy tisztelője de Gaulle tábornoknak. A 20. század második felének francia politikatörténetéből van még olyan figura, akit becsül?

– Feltétel nélkül senkit sem. Annyi biztos, hogy de Gaulle után nem volt a tábornokhoz fogható személyiség a francia politikában, az őt nem követő elnökök nem voltak valami ragyogóak. Mitterrand nem volt rossz elnök, de sok hibát követett el. Utána pedig egyre hitványabb elnökök jöttek: Chirac, Sarkozy, Hollande, Macron. Valódi politikai pokolraszállás ez.

 

– Azért de Gaulle-t is érik bírálatok. Egyes azzal vádolják, hogy a gazdasági növekedésre fókuszáló politikájával ő engedett utat a társadalom konzumerista átalakulásának.

– Sokan mondják azt, hogy de Gaulle túl nagy hatalmat adott a technokratáknak, akik mindenáron modernizálni akartak. A háborút követő „három dicsőséges évtizedben” a francia társadalom erőteljes növekedésben volt, tehát az, hogy támogatták a fogyasztást, önmagában nem volt érthetetlen – persze azzal a feltétellel, hogy nem csinálnak ideológiát belőle. És szögezzük le: de Gaulle nagy gondot fordított arra, hogy a politikát a gazdaság elé helyezze, ragaszkodott a nemzeti szuverenitáshoz. Az az alapállás, amit az Amerikai Egyesült Államokkal szemben felvett, történelmi jelentőségű volt, ahogy az is, hogy Franciaországot kivonta a NATO integrált állományából. És persze nem utolsósorban ott volt a páratlan tekintélye katonaként, íróként, aki keresztülment a világháborún, az algériai háborún. Neki köszönhető, hogy megszületett egy valamirevaló alkotmány, próbált harmadik utat kivívni, túllépni a jobb- és baloldali megosztottságon, még ha nem is tudta eltüntetni. A dolgok inkább az utódjával, Pompidouval romlottak el, aki sokkalta inkább fogyasztásorientált volt, de még ő sem számítható a legrosszabb elnökök közé! Röviden: nem, nem gondolom, hogy de Gaulle-nak kiemelkedő felelőssége lenne a fogyasztói ideológia kibontakozásában, ami amúgy az egész világban végbement. Azzal, hogy pártolta a gazdaság állami kontrollját, és hogy függetlenségi politikát hirdetett, élesen szembement ezzel az ideológiával.

 

– Az elmúlt években gyökeresen új jobboldaliság ütötte fel a fejét, elég csak az alt-rightra gondolnunk. A politikai korrektség leckéit megelégelő fiatalok nem annyira elméleteket gyártanak, mint inkább a közösségi oldalakon trollkodnak, sokkolóbbnál sokkolóbb viccekkel igyekeznek porba dönteni az illedelmes gondolkodás dogmáit. Ön, mint az Új Jobboldal egyik alapítója, mit gondol a „legújabb” jobboldalról?

– Ez egy posztmodern jelenség, igazán politikai fogalmakkal nem is tudjuk elemezni. Ahhoz a világhoz kötődik, amit elleptek a képernyők, valamint a közösségi oldalak mérhetetlen erejéhez, amit egyébként a sárgamellényes mozgalom kapcsán is látunk. Úgy vélem, ezek a fiatalok ugyanúgy képesek a legjobbra, mint a legrosszabbra. Azt gondolják, hogy teljesen függetlenek: megvannak a maguk kódjai, a maguk hivatkozásai, ezeket pedig nem a régi világ elaggott ideológiáitól kölcsönözték. Törekednek a kreativitásra, ami nagyon szimpatikus dolog. A fiatal generáció sokkal kevésbé konformista, mint az őket megelőző nemzedék.

 

– Vannak kapcsolódási pontok a ’60-as évek ifjúsága és a mai fiatalok között, netán hasonló kérdések is foglalkoztatják őket?

– Látni kell, hogy van egy hatalmas különbség: a teljes foglalkoztatottság korából átléptünk a strukturális munkanélküliség korába. A hatvannyolcasok hiába kiabáltak, könnyedén találtak maguknak munkát, míg ma a munkanélküliség a rendszer szerves részét képezi, a létbizonytalanság törvénnyé vált. Sok fiatal tehát attól fél, hogy nem tudja biztosítani a megélhetését. Mindezt a középosztály eltűnése kíséri, melynek létszáma az ’50-es évek után egyre csak nőtt, most pedig visszaszorulóban van. Korábban, ha valaki bejutott a középosztályba, többé nem csúszott le onnan, de ma már nem ez a helyzet. Valaha a gyerekek többet kerestek a szüleiknél, mostanra ez is megváltozott. Egy másik nagy különbség, hogy a mai az AIDS nemzedéke. A magam idejében különösebb gond nélkül lefeküdhettünk a lányokkal, ez nem járt túl nagy kockázatokkal. Az AIDS, a lecsúszásveszély, a létbizonytalanság, a munkanélküliség és még sok egyéb dolog összeadódik, a fiatalokban pedig mindez félelmet ébreszt. A két nemzedékben azonban közös a függetlenség vágya. Végszóul ismét hangsúlyoznám: átmeneti korban élünk, és rendkívül figyelmesnek kell lennünk, mivel a dolgok nagyon gyorsan változnak. A sárgamellényesek lázadását senki nem látta előre. A történelem nyitott.