Uri Dénes Mihály

A fa alakja, mert gyökereivel a földbe kapaszkodik, lombkoronájával az égbe tör, a törzse pedig e kettő között teremt kapcsolatot, könnyedén ráérthető szimbólumként a múltra, a jövőre és a kettő között álló, előbbiből táplálkozó és utóbbira tekintő jelenre.[1] Annyiban is hasonlatos a hagyományhoz, hogy lassan nő meg, de könnyű kivágni. De a fa természeti létező is, s mint ilyen, a szerves fejlődés képzete mellett mindenkoron azzal szembesíti a vele találkozót, hogy létezik az embert megelőző természeti rend, amelynek az legfeljebb a részévé válhat, de – tartósan legalábbis – sem nem térhet ki előle, sem nem uralkodhat rajta. Mármost a kérdés az: mi az, amit megismerünk, és mivel találkozunk, amikor a természettel találkozunk?

 ÖKOLÓGIAI KONZERVATIVIZMUS

A konzervatív szellemiség kritikája mindazon gondolkodási formáknak, amelyek az ökológiai válságot előidézték és fenntartják. Az ökológiai válság a természeti környezet kíméletlen felélésében gyökerezik, aminek hajtóereje a modern technika, amely kéz a kézben jár a modern természettudományos ember- és természetképpel. A progresszió optimizmusa a világot valamiféle tökéletesíthető projektumként képzeli el, s nem számol sem az emberi természettel, sem azzal, hogy problémáinkat nem annyira megoldjuk, mint inkább áthelyezzük: ami az egyik oldalon nyereség, az a másikon veszteség, ami az egyik oldalon felhalmozott erőforrás, tőke, tudás és technológia, az a másikon elpusztított környezet és nyomorgó emberek sokasága.

Amikor a konzervatív szellemiség és a természetvédelem kapcsolatáról beszélünk, akkor sem a problémát, sem pedig a megoldást nem a politika terrénumában kell elsősorban keresnünk (s ezzel máris kiviláglik, miért is nem foglalkozunk a „zöld” gondolat „baloldali” formáival), hanem az emberről, a technikáról és a világról alkotott felfogásunkban.[2] „A baloldaliság […] minden ellenkező híresztelés dacára, nem egyszerűen az egyenlőség eszméje melletti elkötelezettséget, hanem az egyenlőség megteremtésének univerzális technikáiba vetett hitet jelenti.” Csakhogy az „egyenlőség” eszméje mindenekelőtt a – kulturális és egyéb értelemben vett – sokféleséget számolta fel és nem az egyenlőtlenségeket. „Ahol létrejön a világkép, ott lényegi döntés születik a létező egészéről.”[3] Ez a lényegi döntés (amely inkább egy folyamat) áll az ökológiai válság hátterében.

 URALKODÁS ÉS TALÁLKOZÁS

Ahogyan a nyelvet, úgy a természetet sem lehet birtokolni. A természet megelőz minket. A modern természettudományos gondolkodás azonban mégis erre tesz kísérletet, amennyiben a természetet mint hadra fogható erőforrást tanulmányozza.

„Az újkori fizika nem azért kísérleti fizika, mert a természet faggatásához készülékeket állít fel, hanem megfordítva: mivel a fizika, éspedig már mint tiszta teória, a természetet arra a feladatra rendeli, hogy erők előre kiszámítható összefüggésének mutatkozzék, ezért állítja be a kísérletet, tudniillik azt kifürkészni, hogy vajon s hogyan jelentkezik az erre rendelt természet.”[4] Ennek következtében a természet többé nem minket megelőző fenomén, mindent átfogó dinamikus „működés”, amelynek nem ura, hanem csak részese az ember, vagy épp olyan társ, amelyet önmagunk megértésére kikérdezni lehet (egyfajta hermeneutikai szituációba állítva vele önmagunkat), hanem az előállítás rendjében rögzített, „hasznosításra váró készlet”,[5] amely – akarja vagy sem – az embert szolgálja. „A levegőnek az lett a dolga, hogy nitrogént adjon le; a földnek, hogy ércet, az ércnek pedig például, hogy uránt adjon le, ennek hogy atomenergiát, amit pusztító vagy békés célokra lehet elszabadítani.”[6] A válság első jeleit ugyanakkor éppen az a tapasztalat közvetítette, hogy az erőforrások mégsem állnak rendelkezésre végtelen ideig, hanem egyszerűen kimerülnek. Mindenesetre ennek a logikának, amellett, hogy eredményesen számolta fel a természeti környezet jelentős részét,[7] van egy másik következménye is: az ember maga is „készletté” vált. A „humánerőforrás” neologizmusa szelíden elfedi a szó mögött rejlő embertelen antropológiát, miszerint az ember maga sem több, mint GDP-termelő egység, szerszám az előállítás rendjében.[8] Mindkettő tehát csupán instrumentumként, használatba vehető és veendő tárgyként tarthat számot érdeklődésre, amennyiben egyfelől generálja, másfelől végrehajtja a fogyasztást az előírt szabályok szerint.

A konzervatív gondolkodás azonban szemben áll ezzel a felfogással, mert nem fogadja el, hogy a táj, az otthon a gazdaság logikája szerint hasznosításra váró készlet legyen csupán. Hogyan is fogadhatná el, ha egyszer kötődik hozzá? Az oikophilia, az otthon iránti szeretet mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a hely, ahol élünk, s amely meghatároz minket, „csak ideiglenesen van a gondjainkra bízva, hogy megőrizzük utódaink számára”.[9] Nem a miénk, csupán részesei vagyunk, amiként részesei lesznek a következő nemzedékek is. A haza nem a „magasban” van, hanem nagyon is meghatározható helyen: itt és most. Csak aki kötődik az otthonához, az érzi át a technikai-gazdasági „tájszemlélet” abszurditását.

Az ember és a természet instrumentalizálása egyszersmind a parcialitás logikája is. A természetből és az emberből annyi látható, amennyit a partikuláris tudományos módszerek és előfeltevések látni engednek. Ez viszont mindig töredék, mert a „környezettudomány” a természeti környezetet –természetellenes módon – darabjaira szedte szét. Ennek eredménye, hogy az össze nem illesztett „ágazatokban” gondolkodó környezetvédelem „nem oldja meg a problémák okait, hiszen azok a különböző szektorok környezethasználatában rejlenek, amelyeket viszont a gazdaságossági elvárások igazgatnak”.[10] Hasonló mondható el a technológiai innovációt övező optimizmusról is. Azon felfogások, amelyek az innovációtól várják az ökológiai problémák megoldását, valójában nem vesznek tudomást arról, hogy a környezetrombolás egyik felhajtóereje éppen maga az innováció. „Mindaz, amit a jövő ígéretének tekintünk technikai oldalon, katasztrofális környezeti kockázatokat rejt magában. […] a technikai innovációk […] a környezeti átterhelés generátorai: eltüntetni igyekeznek egy éppen nem kívánt jelenséget […] de helyette más környezeti közegre terhelnek át.”[11] Az így létrejövő problémák mindenekelőtt nem technológiai kérdéseket hívnak elő, hanem az egész újragondolásának igényét.

„A legerőteljesebben és legtudatosabban a konzervatív gondolkodásmód lázad fel a teljességről való lemondás ellen […]. Aki a konzervatív válaszokat keresi, az a teljesség vagy az egész szempontjait tartja elsődlegesnek szemben – főleg – a modernista individualista, redukcionista, létfelejtő szemszöggel.”[12] E tevékenységében a konzervatív gondolkodás esélyei nem feltétlenül jók, éppen úgy, ahogyan a környezetvédelemé sem. Az okcidentális gondolkodásban beállott töredezettség és a világ megismerhetőségébe vetett kétely nem előzmény nélküli, az előzmények pedig szükségszerűen vezettek el a mai válsághoz. Amennyiben az igazság, ahogyan azt Nietzsche megfogalmazta, metaforák, metonímiák és antropomorfizmusok mozgékony hadserege, akkor a világnak többé nincsen olyan távlata, amelyből az egész, mint olyan, belátható volna. Ha csupán állítások lehetnek igazak vagy hamisak, akkor az igazság nem más, mint olyan emberi konstrukció, amelyet olyan kijelentések szavatolnak, amelyeket emberek hoztak létre. A tudományokra is igaz ez: egy tudományos állítás igazságának legfőbb bizonyítéka a „szakértők” konszenzusa, amely viszont az intézményesült tudomány előre megírt szabályainak visszaigazolása. A filozófia pedig, amelynek a legelső kérdéseket kellene feltennie, alárendelte magát a tudománynak és a politikának.[13]

Miért baj ez a környezetvédelem számára? Részint azért, mert ekkor egy állítással („a klímaváltozás létezik és ökológiai katasztrófával fenyeget”) csupán egy másik állítás áll szemben („az ökológiai válság a környezetvédők és a baloldali politika kreálmánya”), amelynek igazságértékéért az adott – tudományos, filozófiai, politikai stb. – nyelvet beszélők szavatolnak, akik a kijelentést megfogalmazták. Részint pedig azért, mert az episztemológiai kétely mellett a „szakértői konszenzusok” és a kutatások finanszírozási struktúrája is csupán mélyíti a krízist, amennyiben a tudományos munka megrendelői már eleve meglévő előfeltevéseik igazolására rendelik meg a kutatást, amelyet aztán az készségesen vissza is igazol. „Ez az eleve elintézettség nem kevesebbet jelent, mint annak előzetes vázlatát, hogy a természet kutatott megismerése számára a jövőben minek kell természetnek számítania.”[14] A modern tudományos kutatás az „üzemekhez” hasonlatos, ahol nem történik kevesebb, „mint az eljárás elsőbbségének rögzülése a létezővel (természet, történelem) szemben”.[15] Ez azonban egyszerűen természetellenes, és jobb esetben valamely tudományos metodika, rosszabb esetben a gazdaság szolgálóleányává zülleszti a tudományos gondolkodást. S miközben egymásnak ellentmondó kutatási eredmények számolnak be a közelgő apokalipszisről vagy éppen a soha nem volt klímaváltozásról, aközben az ökológiai válság hatását naponta tapasztaljuk életfeltételeink romlásában s például a várhatóan még erősebbé váló migrációs válság képében.

KONZERVATÍV ÖKOLÓGIA

Az eddigiekben korántsem öncélúan idéztem Heideggert, hanem mert egyfelől a konzervatív gondolkodás „akarva-akaratlan” hozzá nyúlhat vissza,[16] másfelől pedig, mert ugyanezt szokás elmondani a „zöld” szellemiségről is. A német filozófus szellemi öröksége kapcsolatot teremt a konzervatív szellemiség és az ökológiai szemlélet között. „Időről-időre megfogalmazódik, noha általában alaposabb megfontolásokat nélkülözve, hogy Heidegger technikakritikája voltaképpen a »zöld« környezetvédelmi mozgalmak eszmekörét előlegezné meg – és […] tulajdonképpen komoly érvek is szólnak emellett. […] Heideggernek van mondanivalója a mai zöldek számára is, az méghozzá, hogy elsődleges feladatukat a természetfogalmuk revíziójában vagy legalábbis megfontolásában kellene megtalálniuk.”[17]

E revízió mindenekelőtt azért szükséges, mert, ahogyan azt láthattuk, a szavak, amelyek teremtik számunkra azt a környezetet, amely a természetvédelmi diskurzusokban megvédendő értékként tárul elénk, olyan nyelvből származnak, amelyek nem alkalmasak a probléma megragadására, mert a világot csak mint töredéket és instrumentumot láttatják. Példája lehet ennek a „megújuló energiaforrás” fogalma is, amely részint paradoxon (az energia nem újul meg, inkább átalakul), részint látensen minőségi változást implikál a szintagma mögé rejtett technológiának. A „megújulás” ugyanis mindig pozitív változást jelent; csakhogy itt valójában nem az energia forrásáról van szó (hogyan „újulhatna meg” a szélfúvás vagy a napsütés?), hanem azokról a technológiákról, amelyek azt kihasználják. A jelzős szerkezet mögé rejtett pozitív implikációk alattomosan elrejtik a technológiával kapcsolatos, fentebb például az átterhelésről szólván már jelzett problémákat, ami világossá teszi, hogy a kifejezés maga is a technológia nyelvéből érkezik hozzánk, s mint ilyen, aligha szállhat szembe azzal a felfogással, amelyből született.

A természetvédelem maga is nyelv, vagyis jelentéses valóság.[18] A természetfogalom revíziója szétfeszíti a technoprogresszió diszkurzív kereteit; hogyan volna képes az okozat az okkal szembeszállni? Ellenben nagyon is táplálkozhat a konzervatív szellemiségből. A Heidegger által használt phüszisz fogalmában a természetnek nem annyira a mai, mint inkább az a felfogása munkál, amelyben az ember természet általi megelőzöttsége, a születés, kibomlás jelentése és a változás dinamizmusa is benne foglaltatik (szemben a tudományos rögzítettséggel) – olyasfajta, az embert megelőző rend, amelynek tételezése (akárcsak annak lenni hagyása) a konzervatív szellemiséghez eredendően közelebb áll, ha nem ez maga a konzervatív szellemiség. Amiről beszélünk, az a létezésnek az a módja, amely ráhagyatkozik arra a környezetre, amelyben ténykedik vagy amelynek részévé válik, környezet és technika „olyasfajta koegzisztenciájának a megvalósítása, amelyben egyik sem kényszeríti a másikat arra, hogy változtasson önnön működés- vagy létmódján”.[19]

Nem a „fejlődés” elutasításáról van itt szó, ahogyan e vád rendre megfogalmazódik a konzervatív gondolkodással szemben, hanem annak minősítéséről: nem tekinthető fejlődésnek az a folyamat, amely a saját hagyomány kulturális és természeti alapjait semmisíti meg. Világcivilizáció nem létezik (ezért „globális megoldás” sem), csak többé-kevésbé folytonos hagyományokkal bíró, helyhez és időhöz kötött közösségek. A konzervatív szellemiség e sokféleségben kibomló „minőségi különbségek fenntartása és összemérhetetlensége melletti elkötelezettséget”[20] is jelent. E szellemiség nem lehet türelmes a nézőpontok totalizálásával sem, már csak az összemérhetetlenség miatt sem. A természettudományos világképtől alkalmasint nem függetlenül a fenntarthatósággal kapcsolatban némely diskurzusban a piaci-gazdasági érvelés úgyszólván kizárólagossá vált. De hogyan „lehetne olyan dolgokat beárazni, mint a biodiverzitás elvesztése vagy egyes fajok kihalása”? Sokak „számára a jelenlegi viták irrealitása részben abból adódik, hogy a közgazdászok meghatározó szerepre tettek szert az ökológiai napirend kialakításában, mintha a szóban forgó értékek kizárólag gazdaságiak lennének”.[21] Ebben az esetben a természet védelme éppúgy eltárgyiasítja a megvédendőt, mint az azt elpusztító praxis: a környezetvédelem gazdasági érvelése valójában a környezet felélésének másik oldala, mert még akkor is csupán gazdasági értéket vél felfedezni a természetben, amikor annak védelmére kel. Nem az emberi „lakozás” (Martin Heidegger) helyét, hanem jól felfogott gazdasági érdekeit védi. Ez a felfogás azért ered a természettudományokból, mert a mérhetőséghez, azaz a matematikai alapú világképhez kötődik: érték csak az, ami mérhető, ami viszont nem számszerűsíthető, az értékként sem tételezhető. „Csak az valóságos, amit meg lehet mérni.”[22]

De hogyan volna numerizálható az otthon iránti kötődés? A gazdasági logika nem számol a környezet megtapasztalhatóságának azzal a természetességével sem, amelyet Heidegger a kő példáján keresztül mutat meg,[23] de nem veszi tekintetbe az esztétikai megtapasztalás lehetőségeit sem. Miközben például a szélerőművek kíméletesen használják fel a természet adta energiát, addig a tájba történő behatolás útján mégis radikálisan megváltoztatják annak arculatát. Az erőszaknak ezt a formáját nevezi Scruton „esztétikai környezetszennyezésnek”.[24] E „vizuálisan tolakodó szerkezetek” „mint valami gyülekező rovarsereg nyomulnak be a láthatárba […] nyers formáikkal pedig tönkreteszik a táj körvonalait”.[25] Ráadásul a madarak gyakran nem képesek elkerülni a turbinalapátokat, így áldozatul esnek a környezet „kíméletes” felhasználásának.

 CSENDES FORRADALOM

Meglehet, világossá vált már, hogy aki hisz az ökológiai szemléletben, az ma lázadónak minősül. Mert az szemben áll a globális gazdaság rendjével, a természet kizsákmányolásával, a technológia erőszakával s igenli „az egész” és a természetes szempontjait. A lázadás nem más, mint „forradalom”; ha van értelme az utóbbi időben intenzíven forgalmazott „konzervatív forradalom” első ránézésre meglehetősen ellentmondásos fogalmának, akkor az itt érhető tetten, mégpedig a szó eredeti értelmében.

A forradalom ugyanis eredetileg nem valaminek a lerombolását, s így egy új, eladdig megalapozatlan rendszernek a megteremtését, hanem egy korábbi rend visszaállítását jelentette; a forradalom, a revolutio eredeti értelmében restauráció, azaz a rend helyreállítása, annak visszaállása a dolgok ciklikusságának jegyében.[26] Helyreállítani viszont csak olyasmit lehet, aminek ismerjük a helyét[27] – ezért sem lehetséges „globális” megoldás. A „konzervatív forradalom” akkor nyeri el igazi értelmét, ha azt eredeti értelmében veszi és visszaadja a szavak valódi jelentését. E „nyelvtisztítás” során mindenekelőtt attól a felfogástól kell megszabadítania magát, amely az embert és a természetet a láttatott módon tárgyiasítja. Amennyiben ez megtörténik, úgy a maga világosságában áll majd előttünk, hogy a konzervatív szellemiség szorosan összekapcsolódik az ökológiai szemlélettel, mert megőrizni csak a létezés egészének figyelembe vételével lehet. A konzervatív gondolkodás „dekolonizálása”[28] csak ekkor megy végbe, más esetben viszont hiányos lesz. Amiként hiányosnak tűnik ma is: úgy fest, a konzervatív gondolkodásnak a ma ünnepelt „felszabadítása” egyelőre megelégszik a liberális(nak gondolt) értékek tagadásával. Ez azonban nem revolutio. A konzervatív gondolkodásnak meg kell szabadítania önmagát attól a tévképzettől, hogy a természetvédelem kizárólagosan „baloldali” jelenség (noha persze baloldali is), ezért – Carl Schmitt fogalmával élve – ellenség. Igaza van Lánczi Andrásnak: az „első kérdés filozófiai, nem politikai”.[29] S mivel az első kérdés filozófiai, az első cselekvésnek is annak kell lennie.

Általában nem akkor leszünk természetvédők, amikor az erdőben sétálunk, hanem „amikor éjszakánként erdőt álmodunk városunk közepére, reggel pedig félszegen keressük nyomait.”[30] Jelentésessé, mi több, nyomasztóvá válik a hiány, mi pedig nem tehetünk mást, megkíséreljük a hiány ellenében mozgó cselekvést. Lázadók, „forradalmárok” leszünk, amikor a természetnek (és így az embernek) visszaadjuk, ami jár neki. Az ember és a természet csendes, szavakkal bíbelődő forradalmárai.