A jó hírünk az, hogy ez a „jöttment” magyarság – ellendrukkerek gyűrűjében – a saját erejéből-tehetségéből erős, virágzó hazát teremtett a Kárpátok bércei között. Amely mindig is otthont adott az itt talált vagy bekéredzkedő népcsoportoknak, de falanxként összezárt a hódítók előtt. S éppen ez adja/adná azt az irigyelt-utált öntudatunkat a kelet-európai tejtestvérek között, amely a „birodalmi” litvánoknak is sajátja a balti népek családjában. De miért is kellene figyelnünk arra, hogy a körülöttünk élő népek miképp vélekednek rólunk? Legelsőben azért, mert a szomszédtól szokás egy marék sót kérni, ha kifogyott a készlet, vagy egy teknőt, ha csőtörés áztatja a lakást…
Noha Muhi után IV. Béla királyunk az osztrák sógorban csupán a káröröm-sarcolót ismerhette meg a segítő sorstárs helyett, azért a bajban Balassi vagy Rákóczi a jó lengyel szomszédnál, az 1849-es emigráció pedig román és szerb földön menedéket talált. De az ’56-os földönfutók is bízvást vehették az irányt Bécs vagy az Adria felé. A históriás lengőajtó sajátossága persze, hogy oda-vissza nyit és zár – török elől menekülő szerbek, románok, horvát szervitorok századokon át az Árpád szerezte földön nyertek házat-hazát. S hol velünk, hol ellenünk – ahogy birodalmak képében a sors, e zord karmester dirigált. Az egymásról való vélemény mégis mindinkább a kölcsönös tapasztalásra épült: a turbános rác martalóc és a menekült (prebeg) szerb határőr egyazon nép fia, noha nyelvünkben a „pribékké” szikárult jövevényszó baljóslatú tartalmakkal telik. A román („karós” Vlad) Drakula-képpel mered ránk, s lefitymálón „drótos” „nemember” a tót, míg a ruszin Rákóczi „hű népe”, a horvát pedig zengi Kőszeg s Szigetvár himnuszát…
De milyen arcél ábrázolódik ki rólunk a szomszéd tükrében? A középkori horvát nemes „fennhéjázónak” ítéli magyar társát, s e véleményt éppúgy táplálhatja az egyenrangúság féltése, mint a versengő becsvágy. A Sárospatakon is oktató, magyar felmenőkkel bíró morva humanista, Szeges-Comenius szigorúbb szentenciát mond: nem érdemli a magyar e tejjel-mézzel folyó hont, mert „békétlen irigységével” eljátszotta a gazda jogát. Csak hát miképp’ lehet nagyvonalúan megbékélni az idegen érdekek szaggatta hazában? Ahol az, ki a Kárpátok karéját üli meg, csendben túlél, míg a sík magyarja szakadatlan harcokban kivérzik, s a törökkor végére – saját földjén kisebbségbe szorul… S ez a párhuzamos nemzetképződésekre kínálkozó helyzet újabb békétlenség forrása.
A félmagyar Zrínyi hiába óvott a légrádi ágyúira felvésett jelmondattal, „Ne bántsd a magyart!” A hungarus közös múlt romjain – az erőlködés és megengedés talaján – megépülnek a versenytárs nacionalizmusok hadállásai, ahonnan messzire kiáltják a „rossz gazda” hibáját, bűnét, mulasztását. Miként azt is, hogy a „kalandor-harcos” magyarok háromfelé tépték a „békés szlávságot”. S az 1848-as prágai szláv kongresszus majd’ minden küldöttje úgy hitte (mert Bécs is hitette), hogy Pest sokat kíván, de fukarul ád. Imígyen a közszabadság és közteherviselés nemes hozományát keveslő horvát bán, szerb vajda és román prefekt Kossuthtal nem az érveit, hanem a kardját kívánta összemérni. S fegyvereik hosszát – Ferenc József könyörgő kézcsókja után – egy mégsem „hívatlan” vendég, azaz Oroszország toldotta meg! Helyet készítve ezzel a magyarok lelkében a pánszlávizmus és nemzethalál rettenetének (s magának majdan helyet, „ideiglenesen” a szomszédok között).
S ha a kiegyezés nem volt egyéb, mint a két kiváltságos alkuja a gyengék feje felett, nem lehetett más a vég sem, mint keserű káromlások közötti szakítás. Deák a rövidtávú hasznot nézte: (50 év) haladékot az erőgyűjtésre. De a látnok Kossuth a Közép-Duna-medence népeinek szövetségi államában tudta csak elképzelni a valódi megbékélés zálogát. S a cseh szomszédban Palacký hiába tartotta „okosnak” és „ravasznak” a ’48-ban hősként küzdeni, ’67-ben pedig megalkudni tudó magyarokat, a haladék hiábavalón gyorsan elillant. És szempillantás alatt lefoszlott rólunk a „szabadságszeretet”, „vitézség” és „lovagiasság” ragyogó aurája is. A forradalmár-ügyvéd, Eftimie Murgu még a Garibaldi seregében forgó magyarokat állította példaképül a román ifjúságnak, de két emberöltő sem múlik el, s a horvát sajtó „második tatárjárásnak” nevezi a dunántúli zsellér, cseléd Szlavóniába áramlását. S ekkoriban kerül homlokunkra az ősbűn bélyege: a „brutális” magyarosítás. Pedig hát az 1910-re 54,4%-os gyenge többségbe kapaszkodó magyarságot ugyanaz a megcsonkulási, felemésztetési félelem késztette kapkodó, olykor durva lépésekre, mint a Dráván túlnan a 62 százaléknyi horvátot a százezres magyarság (s majd a negyedrésznyi szerbség) cseppet sem finnyás „betagolására”. A félelem–harag–agresszió lélektani törvénye szerint.
Holott az 1868-as nagyvonalú nemzetiségi törvényben a kormányzat még a békítő szándékot, ám a millennium eufóriájában már a mindenek által oly nagyra becsült erőt próbálta mutatni. Csakhogy a Monarchia birodalmi ereje nem Árpád önelégült fiainak erőnlétét tükrözte! S a „boldog békeidők” életösztönt altató fegyvercsendjében csak kevés őrző akadt, aki észrevette, hogy a létharc eszközei megváltoztak: már nem a parlamentben, hanem a nyelvhatáron, az utcákon vívják, s nem hangzatos szólamokkal, hanem hitelrontó súsárlással. Nem test a test ellen, hanem erős szövetségest keresve s hadrendbe állítva. A velünk élő népek országteremtő vágyainak tehát perdöntő eszköze lett rosszhírünk keltése. S mint az önmagát beteljesítő jóslat: ha a kormány fellépett vesző presztízse védelmében (mint a Memorandum-perben, a zágrábi perben), akkor szándéka ellenére „vértanúkat” adott az ellene harcolóknak. S persze jött a lesújtó ítélet. Alexandru Vaida-Voevod, Nagy-Románia majdani kormányfője az országház fóruma előtt „jogtipró ázsiai söpredéknek” nevezte Attila ivadékát. A kórushoz brit, norvég, francia író-széplelkek is csatlakoztak (Seton-Watson, Steed, Björnson stb.), avagy Lueger, Bécs főpolgármestere, aki a féktelen „zsidó-plutokrata magyarokban” egyenest a birodalom sírásóit átkozta. (Pedig hát a cseh testvér, Beneš bíztatása is számított valamicskét: „Zúzzátok szét a Monarchiát!”) A szubjektív történetírás román óriása, Nicolae Iorga ezen is túltett, amikor felállította a háborús felelősség tételét, mondván: „a világháborút Vilmos császár és Tisza provokálta”. Az a Tisza István, aki – az idegen ajkú polgárok létszámgyarapodásával – egy győzelemben is területi épségünk újabb veszélyeztetését látta? Győzelem esetén…!
Ám egy vesztesből igazán könnyű volt bűnbakot csinálni. S Közép-Európa új fazonra igazítását a békekonferencia kórboncnokai a Magyar Királyság felnégyelésével végezték el. Pontosabban egy áldozati donor amputálásával hat szervpótlásra váró gazdatestet keltettek (új) életre. S ezzel évtizedekre azt is elérték, hogy a nagyhatalmi erőtérben egyaránt gyalogként szereplő régi és új sakkfigurák még csak beszélő viszonyba se legyenek egymással.
A bántottalak – ezért haragszom rád pszichózisa máig terheli szomszédsági kapcsolatainkat, pedig már régen nincs kisantant és revízió, és lélekrabló szocialista internacionalizmus nálunk, szociál-nacionalizmus náluk. Mi több, már Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió is a múlté. Él viszont a szomszédnépek tudatában megátalkodottan az „ezeréves barbár magyar elnyomás” rémképe. Mert ezt sulykolta/sulykolja az iskola, a sajtó s még inkább a rövidlátó politika. Míg gyötört minket a sajátunk – a verseny- és sorstárs népek örömére – az „utolsó csatlósság” miatti lelkifurdalással. Ártatlan jelzőkkel kezdődött és a „bűnös nép” tüzes billoga lett belőle; a fekete bárányra záporoztak az ütések. Volt bácskai vérbosszú, hontalanság évei, reszlovakizáció, Ceauşescu alatt „templomot és iskolát” dózerra szánó szisztematizáció. A kölcsönös végtelen vádaskodással mára oda jutottunk, hogy önmagával meghasonlott, kisszerű régiónk cégtáblájára az önpusztító káröröm grünspanjával az van felmaratva: „Könnyű préda – nagyfiúknak!”
Ám a történelmi egymásrautaltság belátásával, kötelékben küzdve tiszteletet parancsoló tényező lehetünk! A V4-ek együttműködése Kossuth, Popovici, Radić és Hodža közös Közép-Európáját idézi. Csakhogy e kórusmű összhangzatát zúg-hangok, szirénáriák kuszálják. A barátkozó Szerbia sajtója még mindig a „Horthy-fasiszták” felpúpozott bűneit harsogja, Pozsonyból a magyar múltat fakító ecsetvonások percegése szűrődik felénk s az Úz völgyében – halottaink fejfái közt – eltorzult arcok kiáltják elcsatolt véreinkre: „Takarodj, hazátlan!”
Miként József Attila mondotta: „fecseg a felszín, hallgat a mély” – a lármafák és hírharangok ma is a másik bűnét, hibáit hangozzák. De ha tanító és tankönyv, írástudó és vezércikk, politikus és fóruma – a kölcsönös tisztelet és józan belátás alapján – arról vallana, ami összeköt s gyógyít, e babiloni káoszban is meglelhetnénk a közös harmóniát. Kibeszélve, meghallgatva, ami fáj, lepisszentve azt, ami gonosz indulatot szít, s makacsul kimondva, ami épít.
Ha lesz jó hírünk mindenkor egymásnak, kedves szomszédok, az közös jó hírünket kelti. Hogyha nem, akkor tesznek róla mások, nálunk külön-külön hatalmasabb erők, hogy hírünk-hamvunk se maradjon ebben a tobzódó, féktelen világban.