Demeter M. Attila kolozsvári filozófus legújabb könyvének csaknem minden fejezetében előbukkan a francia forradalom gyakorlatának és eszméinek örökségével való számvetés. A szerző a politikai filozófia szemszögéből közelít korunk meghatározó befolyással bíró eszméihez. Kiindulásként megfogalmazza a politikai filozófia és a politikatudomány különbözőségét, ami – legalábbis Leo Strauss szerint – Platón és Arisztotelész munkáira vezethető vissza; eszerint előbbi a politikai filozófiát inspirálta, míg utóbbi az elmúlt évszázadban kialakult politikatudományt. Demeter Attila nem állítja szembe e két hagyományt, hanem arra tesz kísérletet, hogy világosan bemutassa: mi az, amit a politikatudomány nyújthat számunkra és miért van szükség emellett politikai filozófiára is. Fejtegetéseinek fő inspirálója, Strauss mellett, Hannah Arendt.
Egy rövid ismertetésben nem tudok kitérni a szerző minden gondolatébresztő elemzésére, következtetésére, csupán két kérdéskört érintek. Fontos könyvnek tartom Demeter Attila munkáját, olyan könyvnek, mely nem csupán korunk politikatudományi/politikai filozófiai problematikájában, hanem korunk politikájában is segít eligazodni. Olyan témákat tárgyal, amelyek folytonosan előtérbe kerülnek a politikai nyilvánosságban, s nemcsak az elméleti reflexiókban. Felsorolásszerűen említve: emberi jogok, szegénység, nemzet, demokrácia, európai integráció, multikulturalizmus.
Mint említettem, a könyvben tárgyalt témák vagy közvetlenül vagy eredetüket tekintve az 1789-es francia forradalom eszmevilágához és gyakorlatához köthetők. Először nézzük a vallásellenesség példáját és gyakorlatát! 1793 őszén úgy tűnt, hogy a kommün diadalmával a radikális ateizmus uralja a politika színtereit. Az Ész uralma jegyében Párizsban bezáratták a templomokat, sőt elhatározták, hogy a fővárosban minden vallásra utaló emléket meg kell semmisíteni. E kavalkádot egy szemtanú, Louis Sébastien Mercier hol „hóbortos ünneplésnek”, hol „vallásgyalázó őrjöngésnek” nevezte. Ám Robespierre fordított a történelem menetén. A szerző nagyon érzékletesen bemutatja, hogy Robespierre ebben a keresztényellenes közegben miként tudta elfogadtatni a Legfelsőbb Lény kultuszát. A Legfelsőbb Lény kultusza ugyanis a keresztény egyistenhit világos analógiája. Nemcsak az játszott ebben szerepet, hogy Robespierre személy szerint gyűlölte az ateizmust, hanem az a felismerés is, hogy a politikának (és a társadalomnak) szüksége van mitikus erejű fensőbbségre. Ha ez a fensőbbség nem lehet a keresztények Istene, akkor legyen az az Ész mint isten. Ez az elképzelés nagyon jól mutatja, hogy mennyire valós Carl Schmitt felvetése a politikai teológiáról. Schmitt ugyanis azt hangsúlyozta, hogy a szekuláris világban is jelen vannak a vallásos világgal párhuzamba állítható, a politika mitizálására törekvő igények. A Robespierre által követelt polgári vallás szertartásai, ünnepei – ahogy évtizedekkel korábban Rousseau írta – „a polgárokat hazájukhoz és egymáshoz tudják kötni”, s ezért nem tudnak erről lemondani a politikusok.
A másik témakör az emberi jogok problematikája. Demeter Attila az emberi jogok doktrínájának eszmetörténetét vizsgálva bemutatja e retorika vonzerejét és egyúttal a vele szemben megfogalmazott kétségeket, ellenérzéseket is. Ebben az összefüggésben Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról című könyve a szerző kiindulópontja. Burke kritikáját a természetes emberi jogokról máig aktuálisnak tartja. Burke abból indult ki, hogy ha a szabadság természetes jog, akkor nem az adott politikai közösség létéből következik. S ha így van, akkor csak Istentől eredhet. Ám az emberi jogok deklarációja a szabadság forrását nem Istenben, hanem az Emberben látta – ezzel a jogot elszakították mind az egyházi autoritástól, mind pedig a történelmi szokásjogtól. Burke a fellépő dilemmákat nagyon pontosan bemutatta. Ha a szabadság nem az adott politikai viszonyok terméke, akkor a kormányzat nem is tudja biztosítani. Ahogy Benthamtől tudjuk: ahol nincs kormány, ott nincsenek jogok. Mindezen túlmenően Burke azt is észrevételezte, hogy a korlátlan szabadság eszméje mindenféle lázadást igazol, konkrétabban: olyan forradalmi potenciált hordoz, amellyel szemben semmiféle kormányzat nem tud biztonságot ígérni.
Demeter így összegzi a burke-i gondolatokat: az emberi jogok „egy sohasem létezett, merőben hipotetikus természeti állapot termékei, nemcsak apolitikusak, hanem lényegüket tekintve ahistorikusak is.” Így hát nem csodálkozhatunk azon, hogy újból és újból új jogok fogalmazódnak meg, amit Manent találóan jogszaporításnak nevezett. A klasszikus szabadságjogok még az államhatalom visszaszorítása eszközei voltak, ám azóta nagyot változott a világ és az újféle jogok éppen hogy kötelezettségeket írnak elő az állam számára. Ez tagadhatatlanul paradox helyzet: az emberi jogok egy része korlátozná az államot, a másik része pedig erősítené, hogy képes legyen a kötelezettségeknek megfelelni.
Demeter M. Attila könyve nemcsak az elméleti kérdések iránt érdeklődő szakkutatók számára íródott, hanem a művelt nagyközönség is haszonnal forgathatja, mivel korunk fontos problémáit fogalmazza meg és igyekszik e tekintetben eligazodást adni.