Florian Hartleb

Százegy évvel ezelőtt a Bajor és a Magyarországi Tanácsköztársaság egyaránt az I. világháborút követő zavargások talaján jött létre. Létezésük olyan eseményeket hívott életre, amelyeket „forradalminak” vagy „radikálisnak” neveznek, mert nem fogadják el az alkotmányos berendezkedést, demonstrációk és sztrájkok kirobbanásához vezetnek, és rendre erőszakos konfliktusokat idéznek elő.[1] A tanácsköztársaságok a világháború nélkül nem jöhettek volna létre és olyan válságjelenségnek számítottak, amelyek Németország és Ausztria–Magyarország megsemmisítő vereségéből származtak. A versailles-i és a trianoni „békeszerződések” olyan traumát váltottak ki, melyeknek a későbbiekben messzemenő következményei lettek.

 

 BAJOR-MAGYAR PÁRHUZAM

Az I. világháború – mint a „20. század őskatasztrófája”[2] – aláásta mindkét vizsgált társadalom alapjait és szükséghelyzetet, traumát, ínséget teremtve szociális gyújtóbombává alakult. A lakosság éhezett, a bizonytalan helyzetért pedig Bajorországban is a monarchiát tették felelőssé. Az ellátási szűkösség, valamint a háborús veszteségek miatt elapadt a bizalom, III. Lajos királyt lemondásra kényszerítették. A forradalmi hevület elszabadult, a hatalom megdöntését nemzetközi erők is támogatták. A munkástanácsokat, amiket az 1905-ös orosz forradalom idején hoztak létre, majd az 1917-es orosz forradalom idején elevenítettek fel, exportálták és meghonosították Magyarországon éppen úgy, mint Bajorországban.

Azt a szempontot is figyelembe kell vennünk, hogy amennyiben az egyik forradalom a másiknál lelkesebb cselekvést mutatott, ösztönzőleg hatott arra. Kun Béla azt táviratozta, hogy a magyar forradalmárok „természetes szövetségesüket” látják az új Bajorországban.[3] Éppen ezért euforikus hangulatban jelentette: „Őszinte örömmel, lelkes barátsággal üdvözöl benneteket, fiatalabb testvérünket Budapest forradalmi proletariátusa és az egész Magyar Tanácsköztársaság […] Fel! Forradalmi munkásaitok, parasztjaitok, katonáitok kemény szívvel, biztos kézzel lendülnek a nemzetközi proletárforradalom élére […] Példátok azt mutatja, hogy a nemzetközi proletárforradalom győztesen tör előre”.[4] Az üdvözlet visszhangra talált Bajorországban – ezt jegyezte fel a Tanácsköztársaság egyik kezdeményezője, az anarchista író Erich Mühsam: „1919. március 21-én, mint egy bomba, úgy csapódott be a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásának híre. Kun Béla neve Lenin és Trockij neve mellett a tömegek harcra hívását jelentette”.[5] Az író Thomas Mann a magyar események kapcsán lelkesedésben tört ki. Naplójában euforikusan ezt írta: „Nemzeti felkelés. Képes voltam az utcára menni és kiabálni: le a nyugati látszatdemokráciával! […] Éljen a kommunizmus!”^[6] Számos bajor városban a budapesti forradalommal kapcsolatos szimpátiatüntetések zajlottak. A konzervatív berlini napilap, a Berliner Tageszeitung azt jelentette, hamisan, hogy Kun Béla a „magyar bolsevik köztársaság diktátora” április másodikán „nagy kísérettel” Münchenbe fog érkezni.[7]

Figyelemre méltó és megjegyzendő: a három tanácsköztársaság létezése, Oroszországban, Magyarországon és Bajorországban, felcsillantotta egy kommunista világállam megvalósulásának lehetőségét.[8] Erről tanúskodnak azok a táviratok is, amelyeket Lenin Budapestre és Münchenbe küldött, utóbbi esetében éppen oda, ahol a 20. század elején két évet élt. Mindazonáltal Bajorország szocialista/kommunista különutat járt be Németországban; München a maga forradalmi hónapjaiban sok különcöt, szektánst és világmegváltót vonzott, akik egy tanácsköztársasági díszelőadás főpróbáján érezték magukat. Mégis, a bajor forradalmárok ugyanazt a célt követték, mint a többiek: a kormánydöntések nemzetköziesítését. Nyomatékosítsuk, hogy „a Magyarországi Tanácsköztársaság nem maradhatott fenn elszigetelődve, még kevésbé a müncheni; Európa térképén mindössze két kis szigetet képeztek, egy parlamentáris kontinens keretei között.”[9]

 

ÍRÓKÖZTÁRSASÁG

Budapesten Károlyi Mihály kormányának sikertelensége a forradalom radikalizálódásához vezetett, a magyarországi kommunisták államcsínnyel vették át a hatalmat. Egy kis csoport Münchenben is államcsínyt hajtott végre, miután lezajlott a régi rend átalakulása.

            A bajorországi események fontos szereplője volt Kurt Eisner, aki nem tősgyökeres bajor volt, 1867-ben egy zsidó kereskedő családjában, Berlinben született. Tanulmányai félbeszakítása után íróként és újságíróként dolgozott. Berlinben hivatásában és magánéletében egyaránt kudarcot vallva 1907-ben Nürnbergbe költözött, három évvel később bajor állampolgárságot kapott. Münchenbe költözött, s elkötelezte magát a szociáldemokrácia mellett. A pacifista Eisnert 1918-ban háborúellenes sztrájk szervezőjeként bebörtönözték. Novemberben a forradalom vezetőjévé vált, kihirdette a király lemondatását és kikiáltotta a Bajor Szabadállamot.[10] A bajor összeomlás, mint a német birodalom első összeomlása, igazi one man show volt.[11] München hivatalos intézményeire kikerült a vörös zászló és a Wittelsbach-dinasztiát 738 évi uralkodást követően lemondatták. Eisner a bajor államiságot Berlin ellen határozta meg, sőt a birodalmi kormánnyal meg is szakította a kapcsolatot.[12] Az ekkoriban 12 éves Klaus Mann az alábbiakat jegyezte fel naplójába: „Forradalom! Kurt Eisner az elnök – nevetséges. Egyesek számára mégis hízelgő – száz év múlva úgy fognak beszélni a bajorokról, mint a francia forradalomról!”

Eisner politikája a népesség körében nem talált egyetértésre. Még Friedrich Stampfer is, a szociáldemokrata Vorwärts főszerkesztője, így írt 1918. december elsejei vezércikkében: „Te az őrültek világában élsz, ha azt hiszed, mint bevándorló berlini irodalmár, aki a nyilvános életben még semmilyen szerepet nem játszott, és akit a bajorok három héttel ezelőtt még alig ismertek, hogy számíthatsz a bajorok bizalmára.” Az 1919. január 12-én megtartott választáson Eisner radikális szocialista pártja csak a szavazatok két és fél százalékét szerezte meg – ez megsemmisítő vereség volt. A szocialista Eisner homályos középúton állt a parlamentarizmus és a tanácsköztársasági modell között; a mérsékelt szociáldemokrata erőkkel kompromisszumokat kötött, a munkás-, paraszt- és katonatanácsoknak tanácsadói funkcióik maradtak. Mindazonáltal Eisner „nem a parlamentáris, hanem a forradalmi felfogásban” gondolkodott,[13] sőt a polgárságot a politikai alkuból ki akarta zárni.

Eisner az országgyűlésen akarta bejelenteni lemondását, erre azonban nem került sor, mivel 1919. február 21-én meggyilkolták. A tettes „magányos farkas” volt, aki antiszemita okokból követte el tettét, szimpatizált a Thule Társasággal, de nem tartozott semmiféle csoporthoz. Halála révén Eisner a forradalom mártírjává vált, százezer ember vett részt a temetésén (köztük a fiatal Bertold Brecht és Adolf Hitler is), a bajor baloldal pedig tovább radikalizálódott. Eisner hivatalosan távolságot tartott a bolsevizmustól, meggyilkolását követően azonban megnyílt az út a tanácsrendszer létrehozása előtt, a parlamentarizmus kizárásával. München „fortyogó boszorkánykatlanná” vált.[14]

Münchenben 1919. április 7-ének éjszakán, a helyi munkástanácsok tagjainak közreműködésével, a Wittelsbach-palotában – pikáns módon a bajor királyné hálószobájában – került sor a tanácsköztársaság kikiáltására. Az udvari ceremóniák helyszínén súlyos bakancsokban trappoltak a munkások. Bajorország kinyilvánította csatlakozását a világforradalomhoz – ez volt az anarchista írók és dilettánsok befejezetlenül maradt, „álomtáncos kabinetjének”[15] követelése. A kabinet külpolitikája az úgynevezett „telegram politika” volt: a tanácsköztársaság azonnal a forradalmi kormányokhoz fordult. „A Bajor Tanácsköztársaság az orosz és a magyar nép példáját követi. Azonnal felveszi a testvéri kapcsolatot ezekkel a népekkel” – írták.[16]

Az első tanácsköztársaság csak néhány napig maradt fenn, április 7-től április 13-ig, és mindenekelőtt furcsaságokat hozott. Amint a központi tanács elnöke, Ernst Niekisch[17] idegi problémák miatt lemondott, a 25 éves anarchista író, Ernst Toller követte. Franz Lipp személyében Toller olyan külügyminisztert nevezett ki, aki pszichikai értelemben beteg volt – „Lippről olyan hamis hír terjedt el, hogy ő a háború során diplomáciai szolgálatot látott el, hogy külügyi munkát végzett és hogy minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyet a szolgálat igényel. Senki sem ismerte Lippet, senki sem hallott Lippről, de miután másik jelölt nem akadt, így hát őt nevezték ki.”[18] Ezt követően, miután táviratokat küldözgetett többek között Oroszországba és a pápának a Vatikánba,[19] elmegyógyintézetbe küldték. A „szabad állam és a szabad pénz természetes gazdasági rendjének” teoretikusa, Silvio Gesell vette át a pénzügyeket és azon nyomban el is kezdte elképzeléseit megvalósítani. Az oktatás területén kijelentették, hogy a házifeladat a tanári lustaság prémiuma, az iskolalátogatás alól felmentették a diákokat, amennyiben mégis bejártak az iskolába, a tanórákon korlátozások nélkül mozoghatnak.[20] Egy valamirevaló kormányprogram azonban továbbra is hiányzott, jóllehet problémák számolatlanul keletkeztek, mint például az élelmiszerhiány és a feketepiac. A bajor parlament által márciusban megválasztott Hoffmann-kormány arra törekedett, hogy a tanácsköztársaságot megbuktassa. Világos volt, hogy az Íróköztársaság napjai, vagy még inkább órái, meg vannak számlálva.

 

 KOMMUNISTA HATALOMÁTVÉTEL

Az első tanácsköztársaság káoszának és dilettantizmusának valódi kommunista puccs vetett véget.[21] A Németországi Kommunisták Pártja (KPD) államcsínnyel átvette a hatalmat a „látszat-tanácsköztársaságtól”. Ettől kezdve kommunista diktatúra bontakozott ki, akárcsak 1919. március 21-től kezdve Magyarországon.[22]

Kurzusváltás történt: a második tanácsköztársaságot a kommunista Max Levien és Eugen Leviné vezették. Mindketten Oroszországból érkeztek haza. Leviné gazdag, szentpétervári családból származott, szülei német zsidók voltak, ő maga 1913-ban szerezte meg a német állampolgárságot. Max Levien 1885-ben született Moszkvában egy német nagykereskedő fiaként. Miként Leviné, úgy ő is részt vett az 1905-ös orosz forradalomban és börtönbüntetést kapott. Kiszabadulását követően természettudományi tanulmányokat folytatott Zürichben, ahol megismerkedett Leninnel. A hatalom új urai proletárdiktatúrát hirdettek, ezért elrendelték a polgárok teljes körű lefegyverzését és a Vörös Hadsereg létrehozását. Leviné már a kezdetektől fogva világossá tette, hogy nem támogat olyan tanácsköztársaságot, amelynek vezetése nincs szilárdan és kizárólag a KPD kezében, így a hatalomból a szociáldemokratákat is kizárták.

 Egyes kommunista intézkedések megfeleltek a magyar példaképnek, mint például az osztalékfizetés megtiltása.[23] Abban viszont nem volt hasonlóság, hogy a Bajor Tanácsköztársaság nem terjedt ki országos méretekre, sőt hatalma alig érvényesült München határain túl. Az orosz és a magyar kommunistákkal való bárminemű összekapcsolódás hiánya pedig valószínűtlenné tette, hogy a területileg elszigetelt Bajor Tanácsköztársaság tartósan fennmaradhasson. Főleg, hogy rövidesen fizetési vészhelyzet bontakozott ki, amire Leviné minden bankjegyet és banki tartalékot lefoglalt. A politikai megtorlás viszont párhuzamot mutat a magyar és a bajor helyzet között: a politikai ellenlábasokat letartóztatták, a Thule Társaság nyolc tagját, valamint két háborús fogoly tisztet kivégeztek. A tanácsköztársaság vége vérfürdőbe torkollt: az erőszakot ellenerőszak követte, porosz és baden-württembergi segítséggel a szabadcsapatok (Freikorps) legyőzték a kommunista felkelőket. Ernst Toller, aki önmagát pacifistának tekintette, szakaszparancsnokként szintén részt vett a müncheni harcokban, jóllehet a katonai stratégiákról fogalma sem volt. Május másodikán az utolsó barikád is összeomlott.[24] Egy nappal ezelőtt Lenin a moszkvai Vörös téren ezt mondta: „A munkásosztály, amelyik felszabadította önmagát, nemcsak Szovjet-Oroszországban ünnepel nyíltan és szabadon, hanem Szovjet-Magyarországon és Szovjet-Bajorországban is”.[25] Szavai már nem érték el Münchenbe.

A kommunizmus önnön „rémuralmával” diszkreditálta önmagát.[26] Egy korabeli szemtanú így mérlegelt: „Mindenki előtt, aki szereti a népét és a hazáját, világossá kellett, hogy váljon, hogy a tanácsköztársaság tanulságait nem szabad elfelejteni, és örökre meg kell akadályozni, hogy hasonló állapotok kialakuljanak.”[27] A Tanácsköztársaság létrehozásában közreműködő személyek elleni hazaárulási perek során 65 vádlottat fegyházra, 1737-et börtönbüntetésre, 407-et fogházra ítéltek. Következményeiben tehát a politikai inga élesen jobbra lendült ki Bajorországban.[28] Levinét 1919. június 5-én felakasztották. A halál előcsarnokában felemelte öklét és azt kiabálta: „éljen a világforradalom”.[29] Ernst Toller szabadon bocsátásáért kiállt többek között Thomas Mann és Max Weber is, végül öt év fogházra ítélték.[30]

Ezek a dicstelen hetek és hónapok készítették elő a talajt Adolf Hitler felemelkedése számára, aki mint leszerelt katona, a helyszínen tanulmányozhatta az eseményeket. A Mein Kampfban azt írta, hogy a tanácsköztársaság utolsó napjaiban őt is csaknem letartóztatták és börtönbe zárták. A zsidó származású szocialisták és tanácstagok (Eisner, Levien, Leviné, Mühsam, Toller) miatt felparázslott az antiszemitizmus. A nemzetiszocialista mozgalom révén az antiszemita propaganda termékeny talajra hullott. Peter Clauss Hartmann történész így fogalmazott: „A tanácsköztársasággal kapcsolatos tapasztalatok, különösen a forradalom utolsó szakaszának erőszakos végkimenetele, ami egyébként Eisner vezetése alatt vérontás nélkül kezdődött el, a népesség széles rétegeiben, különösen a bajor polgárság köreiben, antikommunista traumát váltott ki.”[31] München a „nemzetiszocialista mozgalom fővárosává” vált.

Magyarországon a tanácsköztársaságnak szintén ellenforradalom vetett véget, amely Horthy Miklós autoriter jobboldali mozgalmára épült. A fővárosba való bevonulása során úgy beszélt Budapestről, mint amely „vörös rongyokba öltözött” – ezek a kijelentések akár Münchenre is vonatkozhattak volna. A tanácsköztársaságok importőrei bukásuk után mindkét országban hazaárulónak minősültek. Kun Béla és Max Levien Bécsen keresztül egyaránt a Szovjetunióba távoztak, majd mindkettőjüket kivégezték a sztálini tisztogatások során. A tisztogatáshullám célja a bolsevikok régi generációjának eltávolítása volt.

 

 UTÓHATÁSOK

A tanácsköztársaság, mint Bajorország történetének egy része, már a feledés homályába merült. Nem csoda, ahogy a kortárs ábrázolás megállapítja: a Bajor Tanácsköztársaság komédiaként kezdődött, a vége pedig tragédia lett.[32] Magyarországon ugyanez érvényes a diktatúra 133 napjára. Ezek voltak az első kísérletek, hogy a rendszert Oroszország területén kívülre exportálják. Miután ezek a kísérletek sorra megbuktak, a bolsevikok kénytelenek voltak a forradalmi internacionalizmushoz fűződő álmaikkal felhagyni és a kommunizmust egy államban megvalósítani. A Német Demokratikus Köztársaság történészei hálásan karolták fel annak idején a témát, hogy a tanácsköztársaság kísérletét saját rendszerük igazolására használják. Nyugat-Németországban a tanácsköztársaság témáját 1968-ban ásták elő.[33]

A „tanácshatalom” sohasem volt „népi mozgalom”, de Bajorországban és Magyarországon is számtalan értelmiségi szimpatizánst vonzott. Lukács György oktatási népbiztos lett, s Bajorországban is számos irodalmár vállalt fontos szerepet, mint Toller, Mühsam, Niekisch vagy Oskar Marisa Graf és Gustav Landauer. Thomas Mann szintén kinyilvánította szimpátiáját. A „látszat-tanácsköztársaság” úgy működött, mint egy irodalmi szalon a müncheni bohémnegyedben, vagy mint egy olyan színdarab nyitánya, amelynek a „forradalom költészete” volna a címe.

A tanács-funkcionáriusok fő problémája abban rejlett, hogy egyikük sem tudta, hogy államszervezetük miként s hogyan működne. Bajorországban, akárcsak Magyarországon, a demokratikus képviselet és az állandó részvétel csak elméletileg létezett, a népképviselet nem működött, akárcsak az erőszak alkalmazásának kontrollja. Aki tanácsot követelt, legfeljebb tömegmozgósítást akart és tudott elérni. Plurális berendezkedésre a tanácsrendszer, természetének megfelelően, nem volt alkalmas, mivel a politikai hatalom érvényesítése során a „fékek és ellensúlyok” rendszerét nem ismerte, érdekkiegyenlítő intézményrendszerrel nem rendelkezett és a kisebbségvédelem terén sem volt eredményes. A tanácsrendszer a képviseleti rendszer tagadásának elvén működött. A tanácsok Karl Marx szerint „nem parlamentáris, hanem dolgozó munkatestületek kell, hogy legyenek, törvényhozók és végrehajtók egyszerre” – pontosan ezáltal vált a tanácsrendszer egyik pillanatról a másikra demokráciából diktatúrává és terrorrendszerré. A tanácsköztársaság valóban a proletariátus (pártjának) diktatúrája volt.

Münchenben egy szobor állít emléket Eisner halálának. Az ábrázolt test körvonala olyan, mint egy járdán hagyott rendőri krétarajz. Az emlékművet az 1980-as években állították fel, hosszas vitákat követően. Münchenben, a központtól távol, Neuperlachban található Kurt Eisnerről elnevezett utca is. 2014-ben viszont az akkori országgyűlési elnök, Barbara Stamm megtiltotta Eisner portréjának behozatalát a tartományi országgyűlésbe. Egy évszázaddal az 1918-as novemberi forradalmat követően Markus Söder bajor miniszterelnök a jubileum alkalmával törölte Kurt Eisner nevét, és hangsúlyozta, hogy mekkora képtelenség volna az a mondat: „Bajorország mint Szovjet Köztársaság.”