Veszprémy László Bernát

Budaváry László nyilasellenességének ellentmondásai

1941-ben egy figyelemfelkeltő és lényegre törő borítóval díszített pamflet jelent meg a budapesti Nemzeti Élet nyomdájában: a nyilasokat leleplezni kívánó iromány címlapján egy zöld nyilaskeresztet viselő vörös kígyó tekeredik rá a magyar nemzeti zászlóra, melynek tartórúdja Szent György lándzsájához hasonlatosan szúrja át a hüllőt. A mű címe Zöld bolsevizmus,[1] szerzője pedig Budaváry László keresztényszocialista író és politikus volt, akit korábban vehemens zsidóellenességéről és szélsőjobboldali nézeteiről ismert a közélet. Míg a szocialista történetírás a nyilasokat „úri fasisztákként” és „kapitalistákként” festette le,[2] addig a könyv – címe alapján – akár egy valós jelenségre is felhívhatta volna a figyelmet: a nemzetiszocializmus munkáspárti, proletár jellegű, forradalmi nézeteire. De míg más keresztényszocialisták, így Bangha Béla, Zadravecz István vagy Lendvai István nyilasellenes írásainak elemzése abból a szempontból egyszerű feladat a politikai eszmetörténész számára, hogy azok félreérthetetlenül és konzekvensen egy irányba mutatnak, addig Budaváry esetének vizsgálata már nehezebb. Budaváry ugyanis eszmetörténeti szempontból nem sokban tért el a nyilas gondolattól, és mindössze párpolitikai szinten támadta a hungaristákat. Írásainak kutatását nehezíti, hogy a népbíróságra benyújtott kéziratanyagának nagy része elveszett, illetve a peranyagában citált újságcikkeket mind téves dátummal idézik.[3] Tevékenysége eddig nagyrészt feltáratlan, egyedül Eőry Áron történész írt egy úttörő tanulmányt személyéről.[4] Tanulmányomban be kívánom mutatni Budaváry nyilasellenes érvrendszerét népbírósági pere korábban nem elemzett anyagának, illetve ez idáig feltáratlan cikkeinek és írásainak tükrében.

NYILASELLENES FAJVÉDŐ

Budaváry görög katolikus tanítóként kezdte pályafutását, majd frontszolgálatot teljesített az
I. világháborúban.[5] Az izraelita sajtó szerint a háború után legelőször Pápán tűnt fel azzal, hogy a templomtoronyról való leugrással fenyegetőzött, amennyiben a zsidók el nem hagyják a várost – igaz, ugyanezen cikk szerint Budaváry valódi neve a román Buturescu volt, melyre semmilyen más forrás nem utal.[6] Az újság abban tévedett, hogy ez lett volna első az szereplése, ugyanis még 1918 októberében forradalmi versben köszöntötte a köztársaságot.[7]

Budaváry keresztényszocialista színekben lett parlamenti képviselő, ám a Horthy-kor első éveiben mindössze vehemens antiszemitizmusával tűnt ki társai közül. Az Egyenlőség szerkesztője, Szabolcsi Lajos feljegyezte, hogy Budaváry 1919–21 között több mint 157 zsidóellenes beszédet tartott.[8] 1920 augusztusában grandiózus beszédben hirdette a „vérszomjas zsidó férgek” teljes ki- és jogfosztását, követelve a zsidó ingó- és ingatlanvagyon, házak, földek, színházak, trafikok, engedélyek, licencek, üzletek stb. elkobzását, és szegény keresztényeknek való újraosztását.[9] Már ebben a beszédében is megmutatkozik Budaváry szociális érzékenységének ellentmondása, mely a szegénységet enyhítő állami beavatkozást csak a zsidóság kárára tudta elképzelni. Nem is titkolta, hogy például az oktatás terén azért akarta kirúgatni összes zsidó kollégáját, hogy „hadd lássa a zsidó tanítócska, milyen az élet nyomorúsága”.[10] Az ébredők Éhezünk! című plakátja mögött is ő állt: ez a hírhedt falragasz a zsidókat okolta a drágaságért, hirdetve, hogy „a zsidóság soha így nem tobzódott a jólétben, [míg] a keresztény milliók nyomorognak”.[11] Mindezt cinizmussal „filoszemitizmusnak” nevezte, azt értve ez alatt, hogy ostorozásaival voltaképpen neveli a zsidóságot.[12] Antiszemitizmusa – mely még akkoriban is szélsőségesnek számított – kivívta több keresztény közíró elítélését.[13]

            Budaváry László ezen nézeteit azért is érdemes sorra venni, mert mindezekből – mint később bemutatom – voltaképpen nem sokat engedett nyilasellenes időszakában sem. Ennek ellenére Budaváry deklaráltan a nyilaskeresztes mozgalom ellen fordult – azt azonban már nehezebb lenne meghatározni, hogy pontosan mikor is. Az biztos, hogy az ébredőket 1927-ben otthagyta, de 1934-ben a sajtó még hitleristaként utalt rá. Ő maga azt állította, hogy 1935-ig még szimpatizált is a nemzetiszocialista irányzatokkal, majd azok korrupciós ügyei és a magyar államiság elleni szervezkedései miatt „meggyőződött, hogy a nyilasmozgalom nem magyar mozgalom”.[14] Állítása szerint 1938-ban a nyilasok már életveszélyesen megfenyegették, „azt mondották, hogy ő lesz az első, akit eltesznek láb alól”. Ennek ellentmond, hogy Budaváry lapja, a Nemzeti Élet 1935–39 között a nyilasoknak volt bérbe adva – ő azt állította, hogy csak anyagi nehézségei miatt adott teret nekik újságában.[15] Ha szembe is került 1939 előtt a nemzetiszocialistákkal, akkor az személyes ügyekből fakadóan történhetett: 1934-ben zajlott például egy sajtócsörte, mely során a nemzetiszocialista Böszörmény Zoltánt nevezte „agybeteg szellemi mosléknak”.[16] Egyesek azt feltételezik, hogy Budaváryt a kormány fizette le, hogy a nyilasok ellen forduljon, azonban sokkal valószínűbb, hogy ki nem mondott személyi intrikák álltak a háttérben.

            Bármi is volt a motivációja, az vitathatatlan, hogy Budaváry hevesen támadta a nyilasokat 1939 után. Rupert Rezső kisgazdapárti politikus maga számolt be róla, hogy találkozott Budaváryval annak országjárásakor 1942-ben: elmondása szerint a nyilasokat „bitang hazaárulónak” nevezte, „féltette az országot a háború következményeitől, és a nyilasoknak terhére rótta azt is, hogy azok a háborút elősegítik. Közölte velem azt is, hogy minden tőle telhetőt megtesz a nyilasok ellen […] Közölte velem, hogy országszerte gyűlésekre utazik, és ahol csak lehet, keresztezi az útjukat”. Rupert kiemelte örömét, hogy egy egykori fajvédő politikus fordult a nyilasok ellen. Budaváry Zöld bolsevizmus című könyvének egy példányát oda is adta a liberális politikusnak.[17] Érdekesség, hogy könyvét közigazgatási szereplőknek is megküldte. A kaposvári levéltárban megmaradt egy levél „főjegyző uram!” megszólítással, amelyben könyvét reklámozta: a „nyilas mozgalom” „bucharini módszerekkel” „osztályharcot támaszt”, írta, ezért kéri, rendelje meg könyvét több példányban községe számára.[18]

AZ ÉRVEK

Miből álltak tehát Budaváry nyilasellenes érvei? Könyve és a Nemzeti Életben megjelent cikkei szerint első számú problémája a nyilasmozgalommal annak totalitárius államképe volt: egy Szálasi vagy Imrédy? című írásában mindkét politikust elutasította, mint „a zöld totalizmus és újpogányság” képviselőit,[19] máshol pedig a vezérkultusz és a demagógia képviselőiként utalt Szálasira és híveire: „Zöld ing, karlendítés, torz kereszt – használja, viselje, akinek ezekben a sorsdöntő napokban kedve telik bele! De az a lélekrontás, amit ádáz kitartással, makacs hatalomvággyal, teljes felelőtlenséggel országszerte végeznek, immáron tűrhetetlen!”[20] Mindezen érvei azonban a személyeskedés szintjére süllyednek, tekintve, hogy egy demokratikusabb berendezkedés mellett sosem emelt szót, és eközben méltatta Hitlert mint diktátort is.[21] Budaváry hasonlóképp kritizálta a párt demagóg szociális ígéreteit. „A nemzetiségeknek autonómiát ígérnek, a megtévesztett munkásoknak soha nem remélt jólétet, a lézengő rittereknek fényes állásokat, tisztviselő tagjaiknak magas hivatalokat, uralmi pozíciót, a parasztoknak földosztást, az ifjúságnak vezető szerepet az élet minden vonatkozásában”. Mint hozzátette: „a vak is látja az itt felsorolt ígéretek egymással szembe[ni] inkompabilitását”.[22]

            Dacára annak, hogy szerinte „a vak is látja” a nemzetiszocializmus demagógiáját, efféle demagógiával ő is szívesen élt. Saját magát büszkén vallotta szocialistának, kifejtve, hogy „az igazi szocializmus végcélja a tökéletes ember, az eszményien tökéletes társadalmi és nemzeti államrend”.[23] Ezen tökéletes szocialista államrend képviselőiként politikusok meglehetősen színes listáját adta meg: követendő példaként beszélt Atatürkről, Hitlerről, Mussoliniről, de még Gandhiról és Sztálinról is.[24] Noha később azt állította, hogy nem pártolta a világháborút, 1940 nyarán mégis arról írt, hogy „ellenfelünk”, „a nagytőke nem sajnál semmi áldozatot a végső győzelemért”. S bár ekkor még Magyarország nem állt hadban a nyugati szövetségesekkel, nem lehetett kérdéses, hogy Budaváry hol képzelte el az ország helyét a világkonfliktusban.[25] Ironikus módon később pontosan erre a cikkére hivatkozva állította a népbíróság előtt, hogy ő sohasem agitált a Szovjetunióval szemben, hanem mindig a kapitalizmus ellen, a munkásosztály oldalán dolgozott. Mint érvelt, ha támadta is a bolsevizmust, akkor mindig a Tanácsköztársaságra gondolt, és soha nem a Szovjetunióra, melyről egyébként „sem volt kellő politikai áttekintése”. Budaváry azt vallotta, hogy azóta korábbi kommunistaellenes nézeteit is felülbírálta, mivel a háború után szocialista könyveket olvasott, és megértette, hogy a „Szálasi-nagytőke” azonos a „zsidó nagytőkével”.[26] Ezt a kétségkívül egyedi gondolatmenetét azonban – sajnos – már nem fejtette ki részletesebben. S míg fenti nézeteiből fakadóan akár szorgalmazhatta volna a szociáldemokráciával való együttműködést is a nyilasok ellen, ezt a lehetőséget elvetette: mint érvelt, a jobboldali munkásságnak kell átvennie a szociáldemokrácia helyét, mely számára nem látott jövőt a magyar közéletben.[27]

            Támadásai során Budaváry egyéb érvei – mint a magyarellenes román Vasgárdával fenntartott nyilas kapcsolatok leleplezése,[28] vagy a németek általi nyilas kitartottság vádja[29] – mellett gyakorta hivatkozott még a nyilasok erőszakos, gyakran a fizikai támadásoktól sem visszariadó politizálására. Mindez nem meglepő, tekintve, hogy közeli barátját és nyilasellenes írótársát, Lendvai Istvánt 1939. december 28-án egy Gruber Lajos nyilas politikus által felbérelt volt birkózó eszméletlenre verte.[30] Maga Budaváry is számos fenyegetést kapott: egy nyilas lap előre közölte gyászjelentését, békét kívánva a Nemzeti Élet lapszerkesztőjének poraira (Budaváry erre csak annyit reagált, hogy a közmondás szerint „akit sokszor temetnek, az sokáig él”).[31] Egy másik nyilas újság közölte, hogy ha hatalomra jutnak, akkor a „föld alá fogják juttatni” Budaváryt, és kisajátítják az újságját.[32] Igaz, ő maga sem válogatott, amikor vissza kellett lőni a hungarista lapoknak: mint írta, „az ilyen sajtót agyon kell bunkózni, mint a veszett ebet, mielőtt halálra marna százakat, ezreket, tízezreket”.[33] Utóbbi sora előre látszik vetíteni, ami később a náci megszállás, majd a nyilas puccs során történt, és szintúgy látnokian hat a következő jóslata, melyben azon filozofál, hogy mit is jelentene Szálasi országlása: „Mi történne, ha egyszer uralomra kerülnének? Rettenetes még rágondolni is! A börtönök és vesztőhelyek nem latrokkal telnének meg, de elsősorban a legjobb hazafiakkal, akikre becsületes és sikerekben dús múltjuk és népszerűségük miatt féltékenykednek, vagy akikre azért haragszanak, mert nem azonosítják magukat a mozgalmi nyilas unteroffizierek kótyagos elgondolásaival”.[34]

Írásaiban magát a „valódi” prohászkai fajvédelem és nemzetiszocializmus (!) képviselőjének nevezte. Mint A kisajátított Prohászka című írásában fogalmazott, az 1927-ben elhunyt katolikus püspök ma kinyúlna sírjából, és felszólalna az „elvetélt hungarizmus” ellen, amely őt citálja.[35] Érvelésében a keresztény gyökerekkel egybekötötte az ezeréves magyar államiság eszményét, melyet szerinte a nyilasok „megfeszíteni” készülnek: „Ismerje meg minden igaz honfi és forduljon el iszonyattal a nemzetvesztő rémtől, mely a testvériség álarcában romlásba akarja taszítani a magyar nemzet ezeréves, szent országát!” – írta könyvének előszavában.[36] Hasonlóképp érvelt a magyar nemzeti szabadságeszme gondolatának szentségével is, idézve a következő, meghökkentő – ám a nyilas eszmeiségre jellemző – hungarista cikket: „»Le az egyén szabadságával! Pusztuljon az egyén! Le a felekezetek és az egyesületek szabadságával! Le a gondolat szabadságával! Le a munkás szabadságával! Le a család szabadságával! Le a sajtó szabadságával! Le a férfi szabadságával! Le a nő szabadságával! Le a nemzetiségek szabadságával!«” Budaváry konklúziója szerint a nyilasok „lenézik a szabadságot, minden nemzet féltve őrzött, éltető elementumát”.[37]

            Szálasi Ferenc személyével szemben a megannyi, jobboldalról támadható területet – baloldali műveltség, totalitárius és németbarát nézetek, egyházellenesség stb. – figyelmen kívül hagyva lényegében a nyilas vezető örmény származására, szellemi képességeire, illetve vélt vagy valós román, zsidó és szabadkőműves mecénásaira koncentrált. Szálasira „agyalágyult örményként” utalt, aki „véres temetőt” csinál az országból. Mint írta, a nyilasok „a társadalomnak a szemete, alja”.[38] Tekintve, hogy Budaváry sosem vette a fáradtságot ezen gondolatok tételes kifejtésére, egyáltalán nem biztos, hogy a fenti szavak mögött volt bármi fajta eszmetörténetileg alapozott nyilaskritikus tartalom, vagy szerzőjük csupán véletlenszerű inzultusokkal próbálta kikezdeni ellenfeleit. Utóbbira utalhat, hogy a Nemzeti Élet egyik cikkírója szerint nem a nyilas tömegekkel van gond – akiket Budaváry szerint nem szabad elítélni, mert „magyar embereket nem tudunk gyűlölni”[39] –, ugyanis támogatóik „99%-a ma sem tudja, mi a »magyar nemzeti szocializmus«”.[40] Kétértelmű sorai utalhattak arra, hogy a nyilas szavazók nem is ismerik vezetőik gondolatait – vagy, ami valószínűbb, hogy az „igazi” magyar nemzetiszocializmus Budaváry irányzata.

            Még inkább ingoványos talajra lépett Budaváry, amikor azzal vádolta a nyilasokat, hogy szabadkőműves és zsidó segítséget vesznek igénybe. Merénylet a magyarság ellen című írásában azzal vádolta meg a nyilasokat, hogy a fenti két – illetve világnézete szerint lényegében azonos – csoport pénzeli őket,[41] lapjának cikkírója, Patek Alajos szerint pedig Szálasi csupán azért volt antiszemita, hogy elterelje a figyelmet „zsidó kapcsairól”[42] – ismét feltételezve ezzel, hogy a „valódi”, „jó” antiszemiták Budaváry és körei volnának. Ironikus módon a népbíróság nem firtatta Budaváry svábellenes nézeteit,[43] azonban megpróbálta támadni Budaváryt annak antiszemita cikkeiért, melyekből csokorra valót gyűjtöttek össze a népügyészek. Ilyenekből pedig éppen elég akadt: egy írásában Istóczy Győző megkésett zászlóhordozójaként mutatkozott be,[44] máshol pedig „szent ügynek” nevezte a zsidóellenességet.[45] Egy cikkében azt írta, hogy az asszimilált zsidó olyan önellentmondás, mint az „aszalt jég”.[46] Megint máshol Sztálin kommunista antiszemitizmusát méltatta.[47] A népbíróság előtt azt állította, hogy 1920-as beszédének célja a zsidók „nevelése”, „javítása” volt, ám a Zöld bolsevizmus lapjain még lelkesen idézte a beszéde után kapott méltató antiszemita leveleket, illetve azt a pletykát, miszerint a zsidó anyák az ő nevével ijesztgetik gyermekeiket.[48] Hasonlóképp büszke volt baráti kapcsolatára Levatich Lászlóval és Bosnyák Zoltánnal, e két szélsőséges antiszemita értelmiségivel.[49]

ANTISZEMITÁBÓL ZSIDÓMENTŐ?

Ahogy a népbíróság előtt, úgy pályafutása során is többször azt állította, hogy már régen felhagyott az antiszemitizmussal – aztán valahogy mégis mindig újra találta kezdeni azt.

            1940-ben, de korábban még 1927-ben és 1931-ben is tett efféle nyilatkozatokat: utóbbi szerint „bevallom őszintén, én annak idején a zsidókérdés radikális megoldásának voltam a híve, de most nem szégyellem bevallani, hogy tévedtem és feladom ezért azt az antiszemitizmust, amit azelőtt hirdettem”.[50] Mindez azonban nem lehetett igaz, hiszen még 1941-ben is a zsidók és a nyilasok összemosására tett kísérletet cikkeiben.[51] Az azonban igaz, hogy 1942 után munkásságában hátrébb szorult a zsidóellenesség kérdése,[52] s ezért Rupert Rezsőnek már nem hazudott, amikor az említett évben így beszélt vele: „Kitért a zsidókérdésre is, erősen hibáztatva a velük való bánásmódot és vagyonuk elvételét. Vádlott a saját régi szerepéről, mint téves útról beszélt”.[53] Ezen önvallomása valóban egy szűk, viszonylag tisztán látó radikális jobboldali csoportba helyezi őt.

            Ennek igazolására több tanút is sikerült előteremtenie a népbíróságon, akik igazolták a háború és a holokauszt alatt tanúsított emberbarát álláspontját. Garai András arról beszélt, hogy a háború alatt több üldözött volt ezredtársát segítette, s hogy zsidó bajtársai szerették, „mert nagyon rendesen viselkedett velük”. Ugyanő hozzátette, hogy „azt is tudom, hogy a vádlott a zsidósággal szemben megértő magatartást tanúsított a háború folyamán és már a háborút megelőzően is, mert emlékezetem szerint egy alkalommal a Társadalomban dr. Klár Zoltán elismerően írt a vádlottról”.[54] Hasonlóképp vallott Kasszirer Jakab, akinek kivételezettségéért Budaváry személyesen járt közben 1943-ban.[55] Szegő Imréné arról vallott, hogy férjét 1944. október–novemberben Budaváry bújtatta, és tudott róla, hogy más üldözötteken is segített.[56] Bán Zoltán egykori ezredtársának szintúgy 1944 októbere és novembere között segített, és mikor az ezredtalálkozókon a zsidótörvények okán elkülönítették a zsidó tiszteket, Budaváry vigasztaló beszédet intézett egykori bajtársaihoz. „A vádlott a zsidó bajtársakkal mindig a legjobb viszonyban volt”.[57] Kovarcz István hasonlóan azt vallotta, hogy Budaváry egészen a felszabadulásig bújtatta őt és zsidó nejét, ellenszolgáltatás nélkül.[58] Soós Géza vallomása szerint Budaváry a Nemzeti Élet alkalmazásában tartott zsidó újságírókat azért, hogy így megóvhassa őket.[59] Zsidóbarát megszólalásaiért a nyilas Pesti Újság a „sárgacsillagos nyilas” címmel tüntette ki – egyben utalva egykori nyilasbarát nézeteire.[60]

            Népbírósági anyagának legkülönlegesebb darabja kétségkívül rendhagyó – és Budaváry patetikus stílusát remekül demonstráló – verse, melyet 1944. november 20-án írt. A mű a Halálmezőn címet viseli, és „egy vérző magyar szív” írta; az alkotást eredetileg az angol rádiónak akarta átadni, ám végül csak 500 illegális másolatban terjesztette. A versben így írta le Budaváry az ország helyzetét a nyilaspuccs alatt: „Előttünk a halál, mögöttünk a német, / Közöttünk vérszomjas, vad nyilas legények, / A hazaáruló torzkeresztes banda, – / Börtöntöltelék a vezetője, nagyja, – / Véres anarchiát teremtettek itten, / Szálasi, Szálasi, verjen meg az Isten!” Versében szólt a holokausztról is: „Magyarországot még nem érte ily szégyen; / Véres zsidó-hullák uton és utfélen; / Kinek a hajszában megroskad a lába, / Belelő a nyilas, mint veszett kutyába / Ártatlan gyermeket, asszonyt, leányt, aggot, / Hajtanak végtelen sorban a bitangok. / Szebbjét odavetik a germán bakának, / Ékszerét és pénzét a nyilas bandának. / Majd a kereszténység s magyarság csújfára, / Mint a vágómarhát viszik a halálba. / Egy vagónba százat, jól lelakatoltan, / A fele elpusztul, ugy rugják le holtan”.[61]

            Verse a Sztójay-kormány ténykedését figyelmen kívül hagyja, és a deportálásokat a nyilasok nyakába varrja, noha kétségkívül bátor dolog volt részéről Szálasi-ellenes pamfletek terjesztésébe fogni 1944 novemberében – és korábban zsidók bújtatását végezni. Mindazonáltal nem tagadta a népbíróság előtt, hogy ha valamiben, akkor az „elvi alapon” álló antiszemitizmusban valóban bűnös: „Ha ezért bűnhődnöm kell, hát ítéljenek el ezért, de vegyék figyelembe, hogy beláttam tévedésemet és igyekeztem jóvátenni hibáimat”.[62]

ELLENTMONDÁSOK EMBERE

Budaváry pere sok szempontból ironikus történetet mesél el: a keresztényszocialista politikus imázsát 1920-as antiszemita beszéde alakította ki, amelyről nyilasellenes írásai ellenére sem tudott megfeledkezni a közélet; valóban folytatott nyilasellenes tevékenységet, ám azt a hungaristákkal sok szempontból azonos ideológiai platformról végezte: az egyetlen kézzelfogható pont, amiben valahol önfejlődést ért el, az antiszemitizmus volt, s végül éppen azért – azaz a hazai zsidóság „fasiszta megsemmisítésében való részvételért” – ítélték el tíz év fegyházra.[63] Voltaképpen erre a fordulatra utalt Budaváry, amikor így fakadt ki a népbíróság előtt: „Lehetetlen, hogy a közhangulatnak engedve, csak azért, mert engem, mint ébredő magyart ismernek, de nem tudják, hogy mit végeztem és mit tettem éppen a németek, a nyilasok és a háború ellen – úgy intézzenek el, hogy ebből lehetetlen legyen a feltámadás és lehetetlenné tegyék azt, hogy belőlem igazi demokrata harcos váljék!”[64]

            Szavainak első fele valóban igazak voltak, míg második fele iskolapéldája annak a taktikázásnak, amivel sok jobboldali, ám nyilasellenes közszereplő kísérletezett a népbíróság előtt: nyilas- és németellenes szövegeiket demokrata hittételként próbálták meg előadni.[65] A leghelyesebben talán maga Budaváry összegezte önnön álláspontját, mikor kifejtette: a céljai még nyilasellenes korszakában sem változtak – egyszerűen az ország közélete s a „jobboldali” jelző tartalma változott meg: „Nekem tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy a nemzet – hosszú éveken át – közönyös arculata jobboldalivá változott, hiszen két évtizedes vágyaim, forró álmaim beteljesedését üdvözölhetem ebben az átalakulásban. Ezért szerveztem az Ébredő-tábort, ezért alapítottam a Nemzeti Életet, ezért áldoztam fel minden vagyonomat, erre tettem fel nyugalmamat és egészségemet […] De a nyilas jobboldaliság nem az, amely lelki szemeim előtt élt és küzdelemre serkentett. Ez a nyilas jobboldaliság a nemzet veszedelme. A zöld bolsevizmus hadserege ők, akik petróleummezővé szeretnék változtatni az országot, amelyre csak egy gyújtószál kell, hogy lángra lobbanjon és elperzseljen minden életet […] [S] az eszeveszett tömeg áramlik a pusztulás örvénye felé, amelyben az egész nemzet lelheti dicstelen halálát”.[66] Jobbra át! című 1940-es cikkében pedig arról írt, hogy az ország „jobboldali” jellege ellenére nem tudott azonosulni a közélet lelkületével. „Oly, mily drága, boldog óra! Egységes, keresztény, antiszemita, antibolsevista, nemzeti és szociális, szélsőségesen jobboldali Magyarország! Aranyat adnék annak, aki meg egyetlen baloldali, liberális, zsidóbarát fickót talált hazánkban! Nincs és nem is volt soha! Téved, aki az ellenkezőjét állítja!” – kezdte dicséreteit, majd hozzátette, hogy azonban az, amit ma „jobboldalinak” neveznek, sehol nincsen Verhovay Gyula vagy Istóczy gondolataihoz képest. Mint írta, ezért szembe kell szállnia a nyilas mozgalommal.[67]

            Budaváry írásai nélkülözték korábbi fajvédő nézeteinek kritikáját, hacsak a szétszórt – és általában inkább retorikai elemként működő – utalásokat a keresztény alapokra és az ezeréves államiságra nem tekintjük annak. Még akkor sem tudott mást mondani, mint hogy Verhovayhoz és Istóczyhoz kell visszanyúlni, mikor részletes elemzésébe fogott annak a dilemmának, mely újabb közéleti tevékenysége mögött végig meghúzódott – nevezetesen amikor a „régi” és „új” jobboldal szembenállásáról, a „jobboldal” fogalmának megváltozásáról értekezett. Tevékenysége egyértelműen romboló hatással volt a nyilas törekvésekre, hiszen a nyilas tagság kételyeivel személyesen kereste fel őt, a nyilas lapok egymással is vitába szálltak könyve felett, és állítólag még egy rabbi is kért egy példányt munkájából.

            Konklúzióként elmondható, hogy Budaváry szónokként és publicistaként patetikus és sokszor fantáziátlan volt, írásaiban rendre ismételte önmagát, és nem egyszer fogott önsajnáló vagy öntömjénező életrajzi fejtegetésekbe. Pályája tevékenységének egy jelentős részét a nyilas mozgalom megtörésének szentelte, azonban csúsztatás lenne elsiklani azon tények felett, hogy a zsidótörvényeket meghozó hivatalos iránnyal már nem látott gondot, ahogy nyilasellenes támadásai is híján voltak a koherens szellemi alapnak. Megannyi ponton ugyanis egyetértett a hungarista eszmeiséggel, és éppen azokon a felületeken nem támadta a nyilas politikát, melyek a legkínálkozóbbak lettek volna jobboldalról. Elhangzott ellenben sok más érv – románbarátság, a fajvédelem elárulása, zsidó pénz és szabadkőműves kapcsolatok –, melyeket a legnagyobb jóindulattal sem lehetne konzervatív kiállásként értékelni. Ezek sokkal inkább egy zsigerien rosszindulatú és primitív ösztönökre építő tömeg és olvasótábor meggyőzésére irányultak – noha nem vitatandó, hogy nyilván ezeket a köröket is meg kellett győzni Szálasi nézeteinek téves mivoltáról. Mindazonáltal Budaváry munkássága éppen azokat a szilárd eszmepolitikai alapokat nélkülözte, melyek egyértelműen elválasztották volna írásait és beszédeit a nyilas körök gondolataitól – végső soron a Zöld bolsevizmus sem más, mint egy hangzatos, ám félrecsúszott támadás, melynek egyes sorai akár a hungarista folyóiratokban is megfértek volna programpontként. Életútja azonban történészi kiegészítésre szorul a holokauszt alatti tevékenységével, mely kiemeli őt a korábban szélsőjobboldalon politizáló, antiszemita politikusok sorából (lásd embermentés és a deportálásokat szidó költeménye). Budaváry, akit a szakirodalom és a népszerűsítő irodalom eddig csupán korai, szélsőséges munkássága alapján ítélt meg, mint minden történelmi szereplő, megérdemli az árnyalt és objektív bemutatást. Tanulmányunk ilyen értelemben kívánt hozzáadni Budaváry életrajzához.