Tóth I. János

A világban zajló népesedési folyamatokat egyaránt jellemzi a túlnépesedés és az „alulnépesedés”. Miközben Afrika és Nyugat-Ázsia népeit a népességrobbanás, addig Kelet-Európa és Kelet-Ázsia országait a népességfogyás jellemzi. Míg a népességnövekedés egy közismert, addig a népességcsökkenés egy kevésbé ismert probléma, pedig az északi féltekén egyre több olyan ország van, jelenleg egészen pontosan 38, ahol csökken a népesség. A demográfiai tél állapotát olyan társadalmi jelenségek mutatják, mint a csökkenő gyermekvállalás, elöregedés, természetes fogyás, népességcsökkenés, falvak elnéptelenedése, munkaerőhiány, nyugdíjválság. Az így kibontakozó pusztulás mértékét a Demographic winter (2008) című amerikai dokumentumfilm a nukleáris télhez hasonlítja.

 

DEMOGRÁFIAI TÉL

 

Az ökológiai válság miatt széles körű konszenzus van abban, hogy a népek exponenciális ütemű növekedése rossz, ezért sokan gondolják úgy, hogy a népek exponenciális ütemű fogyása jó. Ez a nézet alapvetően téves: abból, hogy a népesség gyors növekedése rossz, nem következik, hogy a népesség gyors csökkenése jó volna. Valójában mindkét szélsőség rossz, ráadásul a népességrobbanásban levő népek növekedését nem kompenzálja a demográfiai télben levő népek fogyása; öngyilkosságuk ökológiai szempontból értelmetlen.

A demográfiai tél nemcsak egy leíró, hanem egy értéktartalmú fogalom is. Nemcsak értéksemlegesen utal a népességfogyásra, hanem azt is állítja, hogy ez egy rossz folyamat. Ahogy a fajok és más ökológiai struktúrák leépülése, sorvadása és végül kihalása morálisan rossz, ugyanúgy a népek és nemzetek demográfiai leépülése, sorvadása és végül kihalása is morálisan rossz folyamatnak tekintendő. Mivel a stacionárius népesség jó, ezért annak szükséges előfeltételét jelentő kettes termékenységi arányszám is jó, és fordítva, mivel a népességrobbanás és a demográfiai tél rossz, ezért a túlságosan magas és alacsony termékenységi arányszámmal rendelkező társadalmak rossz úton járnak.

A népességnek a fentebb említett három állapota, legalábbis formális szempontból, emlékeztet az arany közép elméletére, amely szerint a túlzás és a hiány egyaránt rossz, és a jó állapotot a kettő közötti népesedési állapot, azaz a stacionárius népesség jelenti. Megemlíthető még a dialektika jól ismert sémája, amely esetünkben a következőképp értelmezhető: népességrobbanás (tézis), demográfiai tél (antitézis), stacionárius népesség (szintézis). Ezek a heurisztikus sémák segítik a kreatív gondolkodást és a megértést, de nyilvánvalóan nem rendelkeznek bizonyító erővel.

Egy nemzet létszámát négy tényező határozza meg: születés, halálozás, bevándorlás és kivándorlás. Koncentráljuk a figyelmünket az ún. természetes népmozgalomra és azon belül is a születésre, amelynek nemcsak demográfiai, hanem népesedéspolitikai, társadalomfilozófiai és ideológiai vonatkozásai is vannak. A migrációs hatásoktól mentes demográfiai tél a demográfia fogalmait felhasználva úgy definiálható, mint a tartósan fennálló természetes fogyás. Ennek közvetlen oka az alacsony (<2,1 gyerek/nő) termékenységi ráta. A lakosság kihalása általában sok generációt igényel, ugyanakkor a népesség meglepően gyorsan megfeleződik és megtizedelődik – írja Demény Pál a zárt (migráció nélküli), alacsony termékenységű (1,37 gyerek/nő) őshonos európai népek helyzetét elemezve. „Ilyen ütemű változás egy népességet alig 47 év alatt eredeti nagyságának felére apasztaná. Száz év leforgása alatt pedig a népesség 77 százalékkal csökkenne. És 177 év alatt egy eredeti 1000 fős népességből csak 75-en maradnának.”[1] Ez pedig azt jelenti, hogy az alacsony termékenységű népek, mint kollektív entitások, viszonylag gyorsan eltűnnek.

 

A modernizáció megatrendjei

 

Demográfiai szempontból a tradicionális társadalmakat két fontos sajátosság jellemzi: magas halálozás és születés. „Ősi népek bő gyermekáldása természeti jelenség, amelynek meglétén senki sem morfondírozik, még kevésbé hasznán vagy a kárán.”[2] A modernizáció, vagyis az ipar, árutermelés, kereskedelem és a városok fejlődése kezdetben a tradicionális társadalmi kereteken belül folyik. Ez a folyamat nemcsak a tradicionális mezőgazdaság, hanem egyúttal a tradicionális társadalmi, hatalmi és ideológiai struktúrák meghaladását is jelenti. Ennek különböző formái és nemzeti variánsai (angol, francia, olasz, német, orosz, japán, koreai) ismertek. A modernizáció nem ér véget az ipari társadalmak kialakulásával, hanem azok változásában, fejlődésében vagy éppen tévútjaiban folytatódik tovább. A modernizáció jelenlegi, elsősorban nyugatias változata a következő jelzőkkel minősíthető: neoliberális, globalista, radikális, antinatalista (születést korlátozó).

A modernizáció előrehaladásával párhuzamosan két fontos demográfiai megatrend alakul ki: csökkenő mortalitás és süllyedő natalitás. Az előbbi a modernizáció szándékos és publikus célja, amely összhangban áll az emberek önfenntartási törekvésével (conatusával). Minden ember elsődleges célja, hogy egészségben, biztonságban és jólétben éljen. Ezt az alapvető emberi igényt a nyugati modernizáció sikeresen realizálja, mert centrumában a gazdasági és az egyéni emberi jólét áll. Ebben az értékrendben az orvostudomány és az egészségügy fejlődése is kitüntetett fontossággal bír. Mindezek a pozitív modernizációs folyamatok a demográfia vonatkozásában a születéskor várható élettartam növekedésében, illetve a csecsemőhalandóság folyamatos csökkenésében nyilvánulnak meg. Ez a modernizáció szándékolt, fényes és jó oldala.

A modernizáció másik fontos sajátossága a gyermekvállalási hajlandóság, a demográfia nyelvén a teljes termékenységi ráta csökkenése. Ez a folyamat maga után vonja a születési számok csökkenését, negatív módon befolyásolja a populáció létszámát, a halálozási számokat és a természetes fogyás mértékét is. A termékenységi ráta csökkenése kezdetben nem célja a modernizációnak. Ez egy olyan járulékos hatása az iparra, kereskedelemre és általában a produkcióra fókuszáló modernizációnak, amelyet a szakemberek csak a statisztikai táblázatokat tanulmányozva ismerhetnek fel, s amelynek az okai távolról sem egyértelműek. Tehát a modernizáció natalizmust korlátozó hatása egy láthatatlan és rejtélyes folyamat, amely ráadásul csak előrehaladott állapotában, azaz a kettes termékenységi ráta alatt fejti ki negatív hatását. A fentieket érdemes azzal kiegészíteni, hogy a nyugati modernizáció elmúlt évtizedében a spontán antinatalizmus mellett megjelent a tudatos antinatalizmus is.

A modernizáció antinatalista hatására jó példa az Egyesült Királyságra jellemző magas termékenység: 6,02 gyerek/nő (1815) csökkenése 1,6 gyerek/nő értékre (2020). A csökkenés az elmúlt kétszáz évben folyamatos, de eltérő ütemű volt, sőt a két világháború utáni Baby Boom-időszak alatt emelkedett a termékenység. A csökkenés átlagos sebessége: -0,02156 gyerek/nő/év érték. Ez azt jelenti, hogy ezer brit nő minden évben 22 gyerekkel kevesebbet szül, azaz egymillió brit nő minden évben átlagosan 22 ezerrel kevesebb gyereket hoz világra. Nyugat-Európában hasonló trendek láthatók, bár a termékenységi ráta csökkenésének kezdőpontjában, sebességében és jelenlegi értékében lehetnek különbségek. Például a németek esetében a magas termékenység utolsó csúcspontja 5,35 gyerek/nő értéknél volt 1875-ben, majd egy hatalmas zuhanás és egy kisebb mértékű posztháborús fellendülés (2,47 gyerek/nő, 1965) után a jelenlegi érték 1,59 gyerek/nő. Tehát a csökkenés átlagos sebessége: -0,02593 gyerek/nő/év. Ez azt jelenti, hogy ezer német nő minden évben 26 gyerekkel kevesebbet szül, azaz egymillió német nő minden évben átlagosan 26 ezerrel kevesebb gyereket szül. (Most tegyük zárójelbe azt a kérdést, hogy a brit és német termékenységi ráta jelenlegi értékeiben milyen szerepet játszik a migrációs hátterű nők köztudottan magasabb termékenysége.)

E két alapvető demográfiai trend között más különbség is van: az emberek nem lehetnek halhatatlanok, de lehetnek gyermektelenek. Az ember élete véges, vagyis az emberi élettartamnak a pozitív számok világában van egy felső határa, állítólag 120 év. Ebből pedig az következik, hogy az élettartam egyre lassabban nő, és ezzel összefüggésben a kezdetben csökkenő halálozási számok és arányszámok, a populáció elöregedésével párhuzamosan, újra növekednek. Másrészt az emberek lehetnek gyermektelenek, vagyis a pozitív számok világában a termékenység csökkenésének nincs alsó határa. Ebből pedig az következik, hogy a modernizáció végállapota a természetes fogyás, azaz a demográfiai tél, a népek és nemzetek eltűnése és végül, ad absurdum, a lakosság kihalása. Ez egyben azt is jelenti, hogy a modernizáció sötét oldala végül győzelmet arat a modernizáció fényes oldala felett. A modernizációnak erre a sötét oldalára eddig csak néhány író és filozófus figyelt fel.

 

Demográfiai átmenet

 

A demográfiai tél formális okát a demográfiai átmenet folyamatát és elméletét tanulmányozva érthetjük meg. Ez azért formális jellegű elmélet, mert érdeklődése a halálozás és a születés változásának mennyiségi kérdéseire, azaz a „hogyanra” irányul. E folyamat szerint a tradicionális társadalmakra jellemző magas halálozási és születési számok – az általánosan elfogadott magyarázat szerint – a modernizáció miatt egyre alacsonyabb értékre süllyednek.

E demográfiai átmenettel kapcsolatban számos elképzelés létezik. Abban szinte teljes egyetértés van, hogy az első demográfiai átmenet négy szakaszból áll: a magas születési és halálozási arányszámok egyensúlyi állapotával kezdődik, majd az alacsony születési és halálozási arányszámok egyensúlyi állapotával végződik.[3] A második demográfiai átmenet, amelynek elfogadottsága sokkal kisebb, az „alacsony” egyensúlyi állapottal kezdődik és a természetes fogyás állapotával végződik.[4] Felmerül a kérdés, hogy ezek a tankönyvi sémák univerzálisan érvényes modellek vagy csak a nyugati világra érvényes kivételek? Az utóbbi álláspont mellett érvelek.

Kelet-Európa és Kelet-Ázsia nemzeteiben a demográfiai átmenet láthatóan másképp folyik, mint Nyugaton. A nemzeti, regionális és kulturális eltérések pontosabb megértése érdekében javaslom: vezessük be az analitikus demográfiai átmenet fogalmát. Ez a fogalmi konstrukció fontos fikció (gondolatkísérlet), mert egy univerzális viszonyítási pontot jelent a valóságos, de regionálisan különböző demográfiai átmenetek megértéséhez. Az analitikus demográfiai átmenet elemzése megmutatja, hogy csak egyetlen demográfiai átmenet létezik, melynek végeredménye a tartós természetes fogyás, vagyis a demográfiai tél. Azaz a modernizációban élen járó nemzetek – ceteris paribus – spontán módon és aszimptotikus jelleggel haladnak a nulla termékenységi ráta és születési számok felé.

Ehhez az ideáltipikus modellhez legközelebb Kelet-Ázsia népei állnak. A gazdag angolszász országok demográfiai átmenete az analitikus modellnél sokkal jobb végeredményhez vezet, aminek elsődleges oka a háború utáni baby boom és a folyamatos bevándorlás, pontosabban a bevándorlók „kiegészítő” élveszülései. Ezzel szemben a kelet-európai országok demográfiai átmenete az analitikus modellnél sokkal rosszabb helyzetet eredményez, amelynek elsődleges oka a folyamatos kivándorlás és a lassabban növekvő élettartam. Tehát a szintetikus (valóságos) demográfiai átmenet az analitikus demográfiai átmenet plusz a regionális hatások eredője és szintézise. Az egyik legfontosabb regionális hatás a kérdéses régió gazdagsága, de fontos szerepet kap a kulturális zártság és nyitottság kérdése is. A jólét egyrészt pozitív hatást gyakorol a várható élettartamra, másrészt ösztönzi a termékeny korú fiatalok bevándorlását, ami pedig a születésre gyakorol pozitív hatást, és fordítva. Ezért végződik a demográfiai átmenet a gazdag és nyitott nyugati országokban egy „pozitív” természetes egyensúlyban, a gazdag és zárt Kelet-Ázsiában egy mérsékelt mértékű természetes fogyásban, míg a szegény és szintén nyitott Kelet-Európában egy nagymértékű természetes fogyásban.

 

Az antinatalizmus strukturális okai

 

Míg a várható élettartam növekedése és a szülési szokások csökkenése egy empirikusan igazolható megatrend, addig ezeknek a demográfiai megatrendeknek az okaira csak spekulatív, azaz empirikusan nem igazolható válasz adható. Ezért fontos, hogy éles különbséget tegyünk az empirikus tények és a hipotetikus magyarázatok között. A modernizálódó nemzetek esetében kimutatható antinatalista (születést korlátozó) megatrend egy faktuális tény, bár időtartamában és sebességében jelentős különbségek vannak. A britek és a franciák antinatalista megatrendje két évszázados, számos európai nemzet esetében egy évszázados, míg az Európán kívüli népek esetében ez a folyamat inkább évtizedekben mérhető.

Hipotézisem szerint a modernizáció és a fentebb említett megatrendek között nemcsak időbeli egybeesés van, hanem oksági kapcsolat is, azaz egyaránt a modernizáció okozza a halálozás és a születés csökkenését. A „modernizáció antinatalista hatása” persze csak egy kifejezés, amely alatt elsősorban a következő tényezők kölcsönhatását értem: fogamzásgátlás, urbanizáció, antinatalista nyugdíjrendszer, női munkavállalás, szexuális forradalom, a gyermeknevelés növekvő költségei stb.

A modernizáció antinatalista hatását felismerő szerzők, akiknek a száma meglepően alacsony, a folyamat okait nagyon hasonlóan látják. Oswald Spengler szerint a nyugati civilizáció, amelynek virágkora a középkorban volt, a 19. századtól a hanyatlás korába lépett, és elkerülhetetlenül halad a pusztulás felé. Ennek fontos eleme a civilizáció és a nagyvárosi létforma kiteljesedése és ezekkel szoros összefüggésben a gyermekvállalás folyamatos csökkenése. „Nemcsak azért maradnak el a gyermekek, mert nem születnek meg, hanem mindenekelőtt azért, mert a végsőkig feszített intelligencia már semmi okot sem lát a létezésükre” – írta száz évvel ezelőtt.[5] Fekete Gyula a kommunizmust, a liberalizmust és általában az életellenes erőket és szereplőket hibáztatta a magyar nép,[6] míg Michel Houellebecq a család intézményét felszámoló liberális individualizmust okolja a francia nép elégtelen mértékű reprodukciójáért.[7] Demény Pál a gazdasági érdekekkel, a demográfiai folyamatok lassúságával és a probléma tudatosítását elutasító modern gondolkodással magyarázza a születési számok csökkenését és a problémát övező csendet.[8] Mivel a demográfiai tél végső oka a modernizáció, ezért fontos, hogy megértsük, hogy ebben a folyamatban melyek a szükségszerű és melyek az esetleges tényezők. Az előbbiek nem változtathatók, az utóbbiak igen. A demográfiai tél kialakulásának a tartalmi okai és „miértjei” tehát nemcsak a diagnózis, hanem a terápia szempontjából is fontosak!

 A fentieken túl vegyük észre a modernizáció antinatalista hatásának a spontán erősödését is, gondolok itt a szingli életmód terjedésére, az udvarlás kriminalizálására (szexuális zaklatás, metoo), a bináris férfi–nő viszony megkérdőjelezésére és általában a családellenes ideológiák folyamatos bővülésére. Ezért korunk „haladó ideológiáinak” az antinatalista jellege sokkal erőteljesebb, mint mondjuk ötven vagy csupán tíz évvel korában. Ennek az az oka, hogy a modernizációnak az alacsony szülési szokások további csökkentése érdekében „egyre nagyobb erőket kell bevetnie”. Sokkal könnyebb rávenni az embereket és különösen a nőket arra, hogy három helyett két gyereket vállaljanak, mint arra, hogy egy gyerek helyett a gyermektelenséget válasszák. Tehát a modernizáció antinatalista jellege folyamatosan nő, és így válik a modernizáció egyre szélsőségesebbé. Ez a demográfiai folyamat negatív spirálként számolja fel a népeket: ma ez a folyamat csak Kelet-Európa legszegényebb és legkisebb népeit, holnap már a régió gazdagabb és népesebb országait, holnapután pedig már az összes modern és fejlett nemzetet fenyegeti.

Sajnos a reprodukció felszámolása olyan hosszú távú hátrány, amely túl van a gazdaság-, jólét- és individuumcentrikus modern társadalmak előrelátásán, miközben a férfiakhoz hasonló intenzitással dolgozó nők jótékony hatása a GDP-re közvetlenül érzékelhető. Ezért a szélsőséges modernizáció nem érzékeli válságként a reprodukció hiányát. Ráadásul a haladás irányát és ideológiáját meghatározó gazdag nyugati világ a folyamatos és tömeges bevándorlás miatt a munkaerőhiány problémájával sem találkozik.

 

Modernizációs alternatívák

 

A nyugati modernizáció – nem feltétlenül tudatos – végeredménye nem lehet más, mint a folyamatos „népelszívás”.[9] Ennek forrása hosszú távon csak a magas termékenységű és szegény Afrika és Nyugat-Ázsia, vagyis a globális Dél lehet. (A szegény, de kettes termékenységű Dél-Amerika demográfiai szempontból nem tekinthető tökéletes népességkibocsátó kontinensnek.) A déli emberek folyamatos és tömeges bevándoroltatása pedig egy új globális világrendet eredményez, jelesül a gazdag Nyugat és a szegény Dél dualizmusát. Az előbbi biztosítja a tőkét, a tudományos és technikai fejlődést, a katonai fölényt, a globális adminisztrációt és ideológiát, míg az utóbbi a tömegtermelést, beleértve a szükséges emberi tömegek előállítását is. Azaz a Nyugat ugyanúgy kiszervezi a költséges reprodukciót a szegény déli reprodukciós központokba, mint a költséges ipari termelést. Nem kétséges, hogy a nyugati tőke és elit számára ez lenne a „szép új világ”. Ennek áraként pedig a Nyugat és benne a szegényebb rétegek elveszítenék a klasszikus közösségi létformákat, úgymint nép, nemzetállam és család. Ez a megoldás ökológiai és humanisztikus szempontból is kétséges, hiszen a Nyugat érdekelt a Dél népességrobbanásában és szegénységében.

A nyugati modernizáció és annak várható kimenetele a kulturálisan zárt Kelet-Ázsia és a gazdasági szempontból szegény Kelet-Európa számára nem jelenthet vonzó alternatívát. Ebben az új dualista világrendben a szegény, de nyitott Kelet-Európának nincs helye: ahhoz nem elég gazdag, hogy a Nyugat része legyen, ahhoz pedig nem elég termékeny, hogy Délként szolgáljon.

Tekintve, hogy a demográfiai tél nem természeti, hanem társadalmi folyamat, ezért elvileg van arra lehetőség, hogy az elsődlegesen érintett keleti népek stabilizálják a demográfiai helyzetüket. Persze ez nem könnyű.

Egyrészt fel kell ismerni, hogy spontán módon kialakuló, „alacsony” természetes egyensúly nem létezik. A modernizálódó Észak számára csak a következő demográfiai opciók léteznek: a bevándorlásra épülő és így spontán módon kialakuló demográfiai egyensúly, az aktív pronatalista (születést ösztönző) családpolitikára és népesedéspolitikára épülő természetes egyensúly vagy az iszonyú elnéptelenedés. A lassabban modernizálódó Kelet még szabadon választhat a lehetőségek között. A pronatalista fordulat elmulasztása azonban automatikusan maga után vonja a másik két opció valamelyikét.

Másrészt ezek a szegény és többnyire eladósodott államok nem szívesen vállalnak fel egy újabb közpolitikai célt. Harmadrészt a gazdagabb kelet-európai (például a Visegrádi Négyekhez tartozó) és kelet-ázsiai országok gyakran hiába támogatják óriási összegekkel a gyermekvállalást, ha a modern civilizáció mélyén meghúzódó antinatalista erők változatlanul hatnak. A globalista modernizáció és ideológia által kialakított társadalmi struktúra és értékrend átalakítása nélkül elköltött összegek többnyire csak a romlást lassítják, de javulást nem hoznak.

 

KONZERVATÍV FORDULAT

 

A demográfiai téltől szenvedő nemzetek csak akkor tudnak kilépni az elöregedés és a fogyás negatív spiráljából, ha felismerik, hogy demográfiai vészhelyzetben vannak. Tehát az első és legfontosabb lépés a demográfiai tél problémájának a tudatosítása. Ezzel együtt azt is fel kell ismerni, hogy a modernizációnak egy új modelljére van szükség. A szélsőséges modernizáció egyre mélyebb antinatalizmusa ellenére is nyilvánvaló, hogy közvetlenül nem lehet visszatérni a tradicionális társadalom és értékrend pronatalizmusához.

A megoldást a tradicionális (mérsékelt) modernizáció jelenti, amely képes egyesíteni a mikroszintű és makroszintű, az individuális és társadalmi, a modern és tradicionális értékeket, valamint az antinatalista és pronatalista hatásokat. A dialektika terminológiáját használva azt mondhatjuk, hogy a tradicionális modernitás megszüntetve-megőrizve haladja meg a neoliberális (szélsőséges) modernitást.

A mérsékelt modernizáció a férfi és nő viszonyát és szerepét is alapvetően másképp látja, mint a radikális modernizáció. A férfiak és a nők jogilag egyenlők, de természetüknél fogva különbözők. A reprodukció és a produkció egyformán fontos feladat – a népek és nemzetek létezésének előfeltétele. A reprodukcióban a nőknek sokkal nagyobb szerepe van, mint a férfiaknak. Ebből következően a produkcióban a férfiaknak nagyobb szerepet kell betöltenie, mint a nőknek. Meg kell találni azokat a „tradicionális, de mégis modern”, vagyis konzervatív értékeket, struktúrákat és intézményeket, amelyek biztosítják ezeknek a téziseknek az érvényesülését. Ha a társadalom ugyanazt a teljesítményt várja el mindkét nemtől a produkció terén, akkor vagy igazságtalanul túlterheli a nőket, vagy felszámolja a reprodukciót.

Míg az újkor hajnalán az Egyesült Királyság, napjainkban Izrael példája bizonyítja, hogy nemcsak elvileg, hanem gyakorlatilag is lehetséges egy tradicionális jellegű, a produkció és a reprodukció egyensúlyát biztosító modernizáció.[10] Izrael speciális helyzete és magas termékenysége miatt nem szolgálhat közvetlen és direkt modellként a Kelet nemzetei számára, viszont megmutatja a szükséges változások irányát: több tradíció és kevesebb modernizáció, több „reprodukció” és kevesebb „produkció”, több pronatalizmus és kevesebb antinatalizmus.

Metaforikusan szólva, a reprodukció területén a tradicionális modernizációnak nem előre, hanem visszafelé kell haladni. Természetesen nem lehet közvetlenül visszatérni a korábbi évtizedek értékeihez és ideológiáihoz, de a Keletnek meg kell találnia a saját útját, vagyis egy konzervatív fordulat keretében szakítania kell a neoliberális, globalista és antinatalista jellegű nyugati modernizációval. A kettes termékenységi arányszámot és az állandó létszámot biztosító konzervatív modernizáció nemcsak Kelet, hanem Dél, sőt a bioszféra számára is jobb alternatívát jelent, mint a neoliberális modernizáció, amely még nyugat társadalmán belül is csak egy szűk csoportnak, a globalista alapokon álló politikai és gazdasági elitnek előnyös.