Megjelent a Kommentár 2021/3. számában  
Különbségek barátsága - Beszélgetés Alain de Benoist-val

Száz éve született Molnár Tamás, a legismertebb magyar konzervatív szerző, a legnagyobb kortárs ellenforradalmi gondolkodó és a legtermékenyebb 20. századi katolikus filozófus. Király Béla a harcostárs és vitapartner Alain de Benoist-val készített és fordított magyarra interjút, amelyben felelevenedik a két jobboldali gondolkodó évtizedekig tartó párhuzamos pályafutása. Ez többek között egy közös könyvet is eredményezett, amelyet a „szentség hanyatlásáról” írtak (L’éclipse du sacré. 1986), indoeurópai pogány és tradicionalista katolikus oldalról egyaránt problematizálva a világ elvarázstalanodását. Ha az ókatolikus-konzervatív Molnár Tamás és az újjobboldali Alain de Benoist máshonnan is indultak, mindvégig egyfelé tartottak, főleg, hogy mindketten a frankofon kultúra közismert képviselőinek számítanak.

 

BAJTÁRSAK

 

Önnek nagy szerepe volt a katolikus filozófus műveinek franciaországi népszerűsítésében, a levelezésükből pedig az is kiderül, hogy milyen párizsi kiadókat ajánlott Molnár Tamés figyelmébe. Igen gyakran találkoztam Molnár Tamás hagyatékában az Ön nevével. Luc Gaffié Egyesült Államokban oktató, jelenleg Toulouse-ban élő esszéista szerint 2010-ben Dominique Venner mellett Ön írta a legszebb Molnár-nekrológot. Milyen emlékeket őriz a magyar filozófusról?

 

Nagyon élénken él az emlékezetemben, hiszen majdnem harminc éven át fűzött hozzá szoros barátság. Molnár legjellemzőbb tulajdonsága talán a szabad szelleme volt. Bátor és rendkívül művelt, ráadásul végtelenül kedves embert ismertem meg benne, akit soha nem hagyott el figyelemreméltó humorérzéke. Másrészt mély szomorúság is emésztette, ami nyomot hagyott az arcán. Ennek egyszerű oka volt: rettentően bántották a körülötte zajló események. Életének legnagyobb részét a szívének korántsem kedves Egyesült Államokban töltötte, ráadásul egy olyan időszakban, amelyben alig lelte örömét.

            Ha jól emlékszem, 1967. június 10-én, tehát immár több mint egy fél évszázada találkoztunk először Párizsban. Én akkor, mindössze 23 évesen, politikailag már igen aktív voltam, és számos cikket publikáltam. Nem tudom pontosan felidézni, hogy milyen körülmények között találkoztunk, csak arra emlékszem biztosan, hogy néhány nappal később, június 30-án Tamással és Dominique Vennerrel együtt részt vettünk egy, a Mutualité konferencia-központban tartott politikai gyűlésen. Ezek után a kapcsolatunk folyamatosan fejlődött és erősödött. Ő persze egy másik nemzedékhez tartozott, és vallási, illetve filozófiai meggyőződésünk sem egyezett teljes egészében, de ezek a különbségek csak még szorosabbra fűzték köztünk a barátságot.

            Aztán a ’70-es évek elejétől számos alkalommal találkoztunk, eszmecserét folytattunk, nagyokat beszélgetünk, sőt időnként vitatkoztunk is. 1972-ben az általam néhány évvel korábban alapított Nouvelle École folyóirat támogatói bizottságának tagja lett. Ebben az időszakban közös kiadónk volt, az Éditions Beauchesne, és amikor Tamás Párizsban járt, gyakran ebédeltünk együtt Cadic kisasszonnyal, a kiadó igazgatónőjével. Később is, valamennyiszer Európába látogatott Amerikából, együtt ebédeltünk vagy vacsoráztunk Párizsban. Ezek a látogatások általában júniusra estek. Természetesen különböző európai konferenciákon vagy szimpóziumokon is találkoztunk előadóként vagy meghívott vendégként. 1973 januárjában például mindketten részt vettünk a Torinóban tartott, a kultúra védelme témakörében megrendezett nemzetközi kongresszuson. Ugyanazon év áprilisában Rómában találkoztunk az Armando Plebe filozófus által a nyugati kultúra védelmezésére alapított nemzetközi egyesület megalakulásakor. Három hónap múlva már Münchenben vendégeskedtünk Caspar von Schrenck-Notzing esszéírónál, aki új folyóirata, a Criticón elindításához hívott össze bennünket. Jól emlékszem, hogy Molnár mellett jelen volt még többek között Armin Mohler és Ricardo Paseyro is. 1993-ban Anvers-ben Luc Pauwels barátom kezdeményezésére az Ordenprins által szervezett vitavacsorán találkoztunk.

            A ’90-es évek elejéig gyakorlatilag soha nem telt el egy évnél hosszabb idő párizsi találkozásaink között, így alkalmam nyílt arra, hogy Tamást bemutassam olyan különböző érdekes embereknek, mint Louis Pauwels, Jean Raspail, Ricardo Paseyro, Mohler, Denis Tillinac vagy Paul Barba-Negra. De engem is meghívott magához, legalább három alkalommal látogattam meg az Egyesült Államokban. Először 1973. február 10-én töltöttem nála pár napot New Yorkban, ahol Tamás az első feleségével élt. Később, 1980. március 21-én már Ridgewoodban fogadott, New Jersey-ben, ahová második feleségével, Ildikóval költöztek. 1993. március 26-án Chicagóban találkoztunk, a Knicherbocker Hotelben, a Telos folyóirat szervezői – név szerint Paul Piccone és Gary Ulmen – által összehívott nemzetközi szimpózium alkalmából.

            Amint azt Ön is nagyon jól tudja, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy „négykezest” írhattam vele. A Molnár Tamással folytatott párbeszédeinkből, vitáinkból született meg a L’éclipse du sacré (A szentség hanyatlása) című könyv a Table ronde kiadónál 1986-ban. Később, 1992-ben lefordították olaszra, majd 2017-ben egy második francia kiadást is megért, de sajnos egyéb európai nyelveken nem jelent meg. Utoljára 1995. szeptember 10-én találkoztam személyesen vele egy vacsorán, amelyen Guillaume de Tanoüarn apát, a Monde et vie szerkesztője is részt vett. Röviddel ezután Tamás barátom hazaköltözött szülőföldjére, Magyarországra, ahol az egyetemen kezdett el tanítani. Utolsó könyvei, ha jól tudom, magyarul jelentek meg. Leveleiben a hazatérés öröméről számolt be, de sajnos egészsége megromlásáról is. Halálának híre végtelenül szomorúsággal töltött el.

 

FRANCIA KAPCSOLAT

 

Már több ízben is tartott előadást Budapesten, legutóbb 2018 decemberében, és négy könyve jelent meg magyarul. Ez nagyon kevés, ahhoz képest, hogy száznál is több könyv szerzője. Legutóbb megjelent művei közül melyiket ajánlaná nekünk, hogy lefordítsuk, és miért?

 

Eddig 115 könyvet, valamivel több mint 2000 cikket és nagyjából 850 interjút publikáltam. Legutóbbi műveim közül minden bizonnyal a Contre le libéralisme. La société n’est pas un marché (A liberalizmus ellen – A társadalom nem piac) címűt érdemes a leginkább más nyelvekre is lefordítani. Ezt a 2019-ben megjelent könyvet már átültették olaszra, spanyolra és hollandra, de magyarra még nem. Két másik, 2017-ben kiadott könyvet említenék még meg: a Le moment populiste (Populista pillanat), amely lényegében ennek a mostanában szitokszóként használt  fogalomnak a pontos értelmét kihámozni igyekvő politikatudományi tanulmány, és a Ce que penser veut dire (Mit jelent gondolkodni), amelyben néhány általam különösen nagyrabecsült teoretikus művét mutatom be, többek között Nietzschét, Georges Sorelt, Jean-Jacques Rousseau-t, Konrad Lorenzet, Carl Schmittet, Arthur Koestlert, Péguy-t és Montherlant-t.

 

A budapesti Francia Intézetben nem találni Alain de Benoist könyveket és az Ön által példamutatóan megszerkesztett folyóiratokat sem. Kérem, mutassa be, és mondja el, hogy milyen céllal alapította azokat?

 

1968-ban alapítottam meg a Nouvelle École című, magas színvonalat képviselő elméleti folyóiratot, amelynek mind a mai napig én vagyok a főszerkesztője. A következő számok témája Tolkien, Werner Sombart és Arnold Gehlen munkássága lesz [a Tolkien-szám 2021 májusában megjelent – a Szerk.]. 1988-ban egy másik, szintén mind a mai napig működő folyóiratot hoztam létre, ami a Krisis címet viseli. Ez is egy elméleti lap, de inkább a vita és a szabad véleményütköztetés fóruma, éppen ezért sok esetben nagyon különböző, sőt időnként egymással homlokegyenest ellenkező véleményeket is olvashatunk benne. Számos kiemelkedő személyiség írt rendszeresen a különböző lapszámokba, amelyek mindig egy adott témakört dolgoztak fel, mint például a szociológia, a szerelem, a politika, a jövő, a művészet kérdései. Végül 1972-ben részt vettem az Éléments című folyóirat megalapításában, amely a leginkább közismert abban a szellemi közegben, amelyben jómagam is mozgok. Egy rendkívül színes, részben aktualitásokkal foglalkozó kiadványról van szó. Kéthavonta kapható valamennyi újságárusnál, illetve online formában is elérhető:

 

Három éve az egyik budapesti könyvkiadónak javasoltam lefordításra az Ön gondolatgazdag és izgalmas szellemi életrajzát, a 2012-ben megjelent Mémoire vive (Élő emlékezet) címűt, amelyben François Bousquet kérdéseire válaszol. A javaslatom kezdetben érdekelte a kiadó vezetőjét, de végül nem tudtunk megállapodni, sőt még a könyvet sem tudták visszaadni, annyira megtetszett valakinek… Emlékezetből nem tudom pontosan felidézni, hogy milyen emlékei vannak az ’56-os magyar forradalomról. Akkor olyan 13 éves lehetett.

 

Mivel 1943 decemberében születtem, valójában még 13 éves sem voltam a budapesti forradalom idején, de olyan nagy visszhangot keltett a közvéleményben, hogy tisztán emlékszem arra, ahogy a rádiót hallgatva követtem az eseményeket. Természetesen teljes szívvel a felkelők oldalán álltam, és a forradalom leverése nagyon megviselt. Abban az időben a Francia Kommunista Párt párizsi székhelyét a magyar néppel együttérző tüntetők tömege támadta meg és foglalta el.  Később ezeknek a megmozdulásoknak több résztvevőjével is találkoztam, például a már többször emlegetett Dominique Vennerrel. Az 1960-as és ’70-es években több, Franciaországban letelepedett magyar menekülttel találkoztam, akik a forradalomban vállalt szerepük miatt kényszerültek elhagyni a hazájukat. A magyar nép iránti nagyrabecsülésem azóta is töretlen.

 

VILÁG, POLITIKA

 

Minden érdeklődőnek ajánlani tudom az Ön francia gondolkodókról vezetett műsorát a TV Libertés-ben, illetve a Boulevard Voltaire-ben adott interjúit, amelyekben a világpolitikát elemzi. Hogyan értékeli az amerikai elnökválasztás fejleményeit és eredményét?

 

Az, hogy a Fehér Házba a kiszámíthatatlan Donald Trump után Joe Biden költözött, az Obama-korszak újrajátszását jelenti. Ám a helyzet értékelésére távolról sem elegendő kijelenteni, hogy a 2016-ban nyitott zárójel most lezárult. Szerintem bár Trump nem fog többé visszatérni a hatalomba, a trumpizmus mégsem tűnt el nyomtalanul. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Trump az előző elnökválasztáshoz képest 12 millióval több szavazatot szerzett, vagyis 74 milliót a négy évvel korábbi 62 millióhoz képest. Márpedig ez azt mutatja, hogy bár a Demokrata Párt – amely ma már nem a munkások, hanem inkább a kisebbségek pártja – erőpozícióba került a Kongresszusban, az a populista hullám, amely Donald Trumpot a Fehér Házba sodorta, továbbra sem ült el. Mivel Amerika soha nem volt még ennyire kettészakított, a Republikánus Pártnak kétségkívül teljesen át kell alakulnia. Nem zárható ki a párt egységének megbomlása sem.

            Sok mindent hányhatunk Donald Trump szemére, de egy dologban biztosan sikerrel járt: nem vitte bele az országot egy újabb háborúba. Vajon számíthatunk-e arra, hogy elődeikhez hasonlóan a demokraták viszont úgy döntenek, hogy újabb háborús kalandra adják a fejüket? Hamarosan ki fog derülni. De a világ megváltozott. Az az átmeneti időszak, amelyben most élünk, az egypólusú, illetve a hidegháború ideje alatt jellemző kétpólusú világrend végét is jelenti. Joe Biden nem mulasztotta el megerősíteni azt a szándékát a Bibliával és Lady Gagával tarkított beiktatása során – az ostromállapotban lévő szövetségi fővárosban, melynek rendjére több katona vigyázott, mint amennyi Szíriában, Irakban és Afganisztánban összesen állomásozik –, hogy Amerika a világ vezető hatalma legyen. Márpedig erre egyre kevesebb eszköz fog a rendelkezésére állni. Ma már senki nem gondolja, hogy az Egyesült Államok „elengedhetetlenül fontos” nemzet volna, és hogy a jelenléte megóv minket attól, hogy a saját eszközeinkkel próbáljunk autonóm hatalommá válni.

 

Mi a véleménye a koronavírus-járvány európai kormányzati kezeléséről? Milyen tanulságokkal szolgál ez Európa számára?

 

Több mint egy éven át egész egyszerűen szó sem volt semmiféle „európai kormányzati válságkezelésről” a járvány kapcsán, ami önmagában is jelentőségteljes tény. Ahogy a vírus terjedni kezdett, valamennyi európai nemzet többé-kevésbé magába zárkózott, lezárták a határaikat és független, autonóm stratégiába fogtak. Mint annyi más helyzetben is, az Európai Unió teljesen képtelennek mutatkozott arra, hogy szembenézzen a válsághelyzettel. A dolgok csak akkor változtak egy kicsit, amikor az Európai Bizottság megkísérelte az oltóanyagok elosztásának koordinálását. A Carl Schmitt által „rendkívüli állapotnak” nevezett szituációkban csak a nemzetállamok rendelkeznek a cselekvéshez szükséges eszközökkel, és ezeket be is vetik, de úgy, hogy pusztán a saját állampolgáraik érdekeit mérlegelik. Túl korai lenne még felbecsülni az egészségügyi válság következményeit, egyelőre csak annyit tudunk biztosan, hogy ezek mind a gazdaság, mind a társadalom tekintetében katasztrofálisak lesznek. Az is biztosan látszik, hogy az Európai Unió a korábbi időszakokhoz képest még tehetetlenebb és bénultabb.

 

2017 tavaszán, amikor először látogattam meg a Père-Lachaise temetőhöz közeli lakásán, többek közt azt is elmondta, hogy szívesen találkozna a magyar miniszterelnökkel egy interjú erejéig. Ez a terve továbbra is él?

 

Ez nem is annyira egy terv, inkább egy óhaj! Orbán Viktor egy rendkívül érdekes, sokoldalú személyiség. Európában különleges helyet foglal el, amivel ugyan sok ellenséget, de sok barátot is szerzett magának. A franciák számára sok tekintetben egy „másik Európa” lehetőségét kínálja fel. Ezért szeretnék interjút készíteni vele.