Uri Dénes Mihály

„Mert ha sehol is: otthon állok”

Illyés Gyula: Haza a magasban

Ha egy bizonyos helyen állok, akkor a kertből egyenest a város főterén álló református templom tornyára látok. (Ezt a perspektívát egy új építésű családi ház módosítja némileg néhány éve.) Mögöttem–mellettem–felettem a bő harmincéves cseresznyefa. Ha volna szimbóluma a kertünknek, akkor azt mondanám, ez a fa az. Ez az évtizedek nyomait magán hordozó fa úgy hirdeti a létezés szépségének nem-emberi dimenzióit, ahogyan a templomtorony az Isten dicsőségét, azt, hogy létezik az embert megelőző autoritás a világban, s hogy az értelmes élet feltétele ennek az autoritásnak az önkéntes, felszabadító elfogadásában keresendő. „Amióta ennek az óriási vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időbe.”[1] Ha erre a fára s a vele nagyjából egy vonalban álló templomtoronyra nézek, éppolyan érzés leng körbe, mint a vadkörtefára pillantó esszéírót. A város, ahol e fa és templom áll, az a sok évszázados mezővárosi tradícióiból és a hajdú és kálvinista[2] öntudatából táplálkozó Hajdúnánás, amely az elmúlt évtizedben vissza s előre tekintett az időben, amikor a pangás hosszú évei után saját erejére és kezdeményezőképességére támaszkodva megkezdte önmaga magújításának hosszú folyamatát. Ha arra gondolok, ami a magyar Alföldnek ezen a településén a mögöttünk álló időszakban történt, akkor a kultúrateremtés, a kezdeményezőerő, a szuverenitás s egy újonnan megtalált régi szó, vagyis a magabíró jut eszembe.

ÖNKORMÁNYZÁS

Hajdúnánás közepén körforgalom áll, annak közepén zászlórúd trikolórral és székely lobogóval. Ez utóbbi nem a magyarországiak Erdély-romantikájára utal, hanem arra az eseményre, amikor 1916-ban több száz, román agresszió elől menekülő székely családot (mintegy háromezer embert) fogadott be a város. A kör alakzata ellenére szimbolikusan mégis két ellentétes dimenzió találkozik itt. Az egyik a templom, a református elemi iskola, a rekonstruált bástyafal a holokauszt során, majd a málenkij robotra elhurcoltak névtábláival, az I. és II. világháborús hősök emlékműve, valamint a városháza történelmi épülete. A másik a templommal és a városházával szemközt álló egy-egy lakótömb, a szocializmus modernizációs tevékenységének eredménye, amely az elmondások szerint az előző rendszerben ideális megfigyelőhelyet biztosított a templomba járó nánásiak lajstromozásához.

Ez a rendszer 1990-ben véget ért, de aligha véletlenül járta az a mondás húsz évvel később, hogy Hajdúnánáson a rendszerváltás 2010-ben kezdődött. A „posztszocialista struktúrák”[3] végleges meghaladására s egy új, saját erejére, kezdeményezőkészségére, önnön hagyományaiból megújulni kívánó, közösségre alapozó korszak építésére ekkor nyílt valódi lehetőség. Ennek az új korszaknak a jellemzője leginkább az, hogy bátor, amennyiben kishitűség retorikájának („kicsik vagyunk”, „nem sikerülhet”) ismételgetése helyett a maga kezébe veszi a sorsát (a schmitti szuverén, mondhatnánk, aki képes magáról dönteni); konzervatív értékképzetei, hagyománytisztelete s a teoretikus absztrakciókkal szembeni valósághoz ragaszkodása miatt; lokálpatrióta, mert cselekvését az oiokophilia csodálatos fogalmával írhatjuk le; és zöld, méghozzá a szó rurális, vagyis olyan értelmében, amely ember és természet viszonyát ismételten nem az elvont tantételekből, hanem az alföldi paraszti kultúra saját hagyományainak és az ökológiai gondolkodás felismeréseinek elegyítéséből származtatja. A 2010-ben felállt városvezetést, amely a vánszorgás helyett a dinamizmus igényével lépett fel, egy többszörösen díjazott biogazda vezeti, aki maga is tanyán él, képviselőcsoportjában pedig a teremtésvédelemben végzett munkájáért szintén többszörösan díjazott hajdúnánási református egyházközség lelkésze is megtalálható; amikor a jobboldal még nem állt ellent látványosan a lokalitást tagadó baloldali–progresszív környezetvédő mozgalmaknak, a megújhodás táptalaja nem csekély mértékben az ökológiai gondolkodás volt Hajdúnánáson.[4]

Mi történt 2010 óta? A városnak saját fizetőeszköze lett, helyi márkája (termékek és brand egyaránt), helyi termelői piaca, saját ökológiai gazdasága – egyebek mellett. Élenjáróvá vált.[5] Van stratégiája, még ha annak nincs is „egyszeregye”. Van filozófiája. A dolgoknál (amelyet a modernitás, unalomig ismételt szóhasználattal, „fejlesztéseknek” nevez) fontosabb a gondolat, ami mögöttük áll. Egy közösség önszerveződő gyakorlatának értékét nem csupán a megfogható eredmények, hanem az azok mögött meghúzódó filozófia is adja. Sőt, a filozófia, amely alatt értékek, elvek és cselekvések összefüggő, egymást feltételező és erősítő rendszerét érthetjük, lényegesen több, mint ami ebből a mindenkori körülményekhez igazodva valamilyen anyagi eredményben manifesztálódik. Ez a kitapintható filozófia, az orando et laborando szellemisége adja azt a sajátos vonzerőt, ami ennek a hajdúvárosnak a kormányzását jellemzi.

LOKÁLIS AUTAKRIA

2012-ben bocsátotta ki a város saját fizetőeszközét, a Bocskai Koronát. Racka juh, kerecsensólyom, táncoló darvak, túzok, delelő ménes, viaskodó szürkemarha-bikák, gyalogos hajdúkatona, a Bocskai-korona s persze maga Bocskai István, kinek letelepítő munkája eredményeként léteznek ma a hajdúvárosok, díszítették akkor a szépen kidolgozott címleteket. Ezzel Hajdúnánás lett az országban a harmadik olyan település, amely saját fizetőeszközzel rendelkezik. Kevés szimbolikusabb s mégis konkrét lépés tehető a „magabíró” település vízójának valósággá válása felé, mint az, hogy egy közösség saját pénzzel rendelkezzék, amelynek értéke megegyezik az ország hivatalos valutájának értékével, ám mégis csak helyben használható, így minden haszon helyben marad, erősítve azt a közösséget, amely létrehozta.[6] Bankjegyekre váltható lokalitás. A városban jelenleg 132 elfogadóhely működik, köztük a fontos turisztikai célpontok, például a külföldiek körében is népszerű gyógyfürdő, de a középiskolában tanuló fiatalok is Koronában kapják az ösztöndíjukat. Úgy is mondhatnánk, immáron Széchenyi szellemében, hogy ez a város, s ez ebben az esetben kivált tetten érhető, a saját tengelye körül forog, abból táplálkozik, amit megújít s így továbbadásra érdemessé tesz.

A város határában, a Keleti-főcsatorna mellett fekszik a Kendereskert néven ismert terület, egy régi hajdúnánási pásztorcsalád egykori tanyája, volt tsz-terület. Itt hozta létre a város néhány évvel ezelőtt pásztormúzeumát és létesített minősített biogazdaságot. A Kendereskert a vidéki-agrárius konzervativizmus szép példája. Amitől több mint a szokásos pásztormúzeumos-skanzenes képződmények, az az, hogy itt a természet s az agrárius örökség nem spektákulum, nem fogyasztási cél, vagyis éppen nem skanzen, hanem élő hagyomány, az örökség vitalitása, amennyiben látogatótér mellett működő ökológiai gazdaság is, amely részben a helyi közétkeztetést, részben pedig a helyi fogyasztási igényeket szolgálja ki. Meglehet, kevés olyan település van ma az országban, amely minősített bioélelmiszerekkel és -alapanyagokkal tudja, ha korlátozottan is, ellátni a gyerekek étkeztetését – úgy, hogy nem egy kis létszámú ökofaluról vagy valamiféle projektkísérletről van szó, hanem egy szűk tizennyolcezer fős városról! Mindazt, amit a városi biogazdaság és a helyi termelők előállítanak, a 2013 óta létező Nánási Portéka brand gyűjti egybe.[7]

2012, a Korona és 2013, a Nánási Portéka születése, két olyan dátum, amely azért sokatmondó, mert nemcsak az ország, hanem a város is a megelőző, válságos időszak nehézségeit nyögte, nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is mélyről jőve kellett talpra állni. „Azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy szakítunk az eddigi gyakorlattal és a multinacionális élelmiszer-áruházláncok tudattalan, sőt néha akár tudatos támogatása helyett a saját termelőink felé fordulunk. Azok felé az emberek felé, akik még tudják, hogy milyen a minőségi élelmiszer, akik tudják, hiszen saját bőrükön, saját munkájukból tapasztalják a föld, a jószágok és ezeknek az egyvelegéből keletkező ételek értékét, akik tömegnövelő szerek és vegyszerek helyett szeretetet, szenvedélyt és szakértelmet adnak a termékeikhez. Azt szerettük volna elérni, hogy a hajdúnánási embereknek legyen választási lehetősége”.[8] A választás szabadsága maga a szuverenitás, a döntés lehetősége, ennek feladása pedig az önelveszejtés. Tertium non datur.

A 2010 óta tartó új korszak hozadéka a város és a Debreceni Egyetem kapcsolatának megerősödése, ami tudományos, gazdasági és kulturális értelemben is gazdagítja Hajdúnánást. Nemcsak az évenként megrendezett történettudományi konferencia fonja szorosabbra az intellektuális kapcsolatokat, öregbíti a város hírnevét és a helytörténeti kutatások révén erősíti a lokális identitást, hanem a gazdasági beruházások, az oktatási kapcsolatok és a kutatás-fejlesztés ösztönzése révén a helyben maradás lehetőségét és jövőbe mutató perspektívát kínál.[9] Ezt az olyan fiatalokat ösztönző támogatások, mint a „fecskelakások” egészítik ki, amik kedvezményesen biztosítanak 21. századi lakhatási feltételeket a 18 és 30 közötti fiataloknak, cserébe azért, hogy megpróbálnak helyben maradni. A város valamennyi esetben már meglévő lehetőségekhez nyúlt: a kendereskerti tanya csak úgy, mint a „fecskelakásoknak” helyet adó két társasházi épület romos állapotban várta a pusztulást 2010 előtt. Ma élet van mindkettőben.

Megtermékenyítő szellemi légkör veszi körbe a várost, s ebben a magát polgári oldalnak nevező közösség dinamizmusa, otthonáért érzett felelőssége a döntő faktor ismét. Ennek a közösségnek, ha változó intenzitással is, de igénye mutatkozott arra, hogy mindannak, ami történik, szellemi megalapozottsága is legyen, ezért már a ’90-es évektől saját lappal rendelkezett Hajdúnánási Polgár, majd újabban – annak jogi értelemben nem, eszmei-intellektuális értelemben viszont utódjaként kiadott – Nánási Polgár címen.[10] Az egymást segítő szellemi és gazdasági építkezés szervesen illeszkedik abba a folyamatba, ami a konzervatív oldal éveit-évtizedeit országosan is meghatározta.

SAJÁT ERŐ

Mindaz, ami a városban 2010 óta történik, két korszakkal mérhető össze. Az egyik a szocializmusé, ám annak erőszakos, idegen mintára épülő, hagyományfolytonosságokat megtörő, kulturális történeteket feledésre ítélő modernizációját nem állíthatjuk magunk elé példaként. A másik Csohány Lászlóé, aki 1884 és 1915 között volt a város polgármestere. Hozzá köthető a város első igazán felfutó időszaka, ekkor épültek fel a városközpont karakterét meghatározó reprezentatív épületek. „Tetteit, munkásságát nehéz lenne ily röviden felsorolni, így csak a legfontosabbakat idézem. 1884. Befut az első vonat. Az ő munkássága alatt bonyolódott le a földtagosítás óriási munkája. Ekkor osztottak ki két temetőt, az Új Alsót és az Új Felsőt. […] Ekkor épült a gimnázium régi épülete (1890) és a ma is meglévő (1906). 1895-ben adták át a Bocskai Vendéglőt, a mai Művelődési Központot. A XX. század fordulóján a Takarékpénztárat és a kaszinót, majd 1909-ben a Járásbíróság épületét. De az ő idejében szentelték az új római katolikus templomot és iskolát is. (1896) Ekkor lett méntelepe a városnak (1895) és Vágóhídja (1898). Az ő munkássága alatt nevezték el hivatalosan az első utcákat városunkban, csináltak téglajárdát, s kezdték meg a fúrott kutak készítését is” – sorolja, amiként jelzi is: csak érintőlegesen, a helytörténész az ekkor lezajlott folyamatok állomásait.[11]

Ennek a jelentős formátumú politikusnak sohasem láttam még arcképét, meglehet, nem maradt fent róla kép, vagy ha mégis, legfeljebb a család birtokában. De a ház, ahol született, még ma is áll a szomszédos utcában, s amikor csak tehetem, elmegyek mellette. Kertjében hatalmas, a néhai polgármester nagyságát híven szimbolizáló tölgyfa, amelyet, tekintélyes méretéből s így korából ítélve, alkalmasint maga a ház akkori tulajdonosa ültethetett – mint a mi cseresznyefánk vagy az a bizonyos vadkörtefa, ez is mélyen belenéz a múló időbe, s többet hirdet magáról puszta faléténél: magabiztosságot, szépséget, megtartóerőt sugároz. Orientációs pont, akárcsak a templomtorony. „Minden politikai rend előfeltételezi egy politika előtti rend létezését, annak tudatát, hogy az emberek összetartoznak.”[12] Ez teremti meg azt a „mi”-tudatot, amely a közös kultúrára, erkölcsre, az önként elfogadott tekintélyekre támaszkodik, s amely nélkül valódi kormányzás nem elképzelhető. Számomra ez a tölgyfa, Csohány kúriája, a református templom tornya mind ezt szimbolizálja. S arra emlékeztetnek, hogy sem akkor, se most nem technokraták vezetik a várost, hanem az otthonukat szerető emberek, akik nemcsak „fejleszteni” akarnak, de meg szeretnék őrizni a város lelkét is.

A kő, amit az állóvízbe dobott Hajdúnánáson a jobboldal, a honszereteté volt, ami a pangás időszakát lezárta. S ha a szülővárosomra gondolok, érteni vélem, ha eltérő hangsúlyokkal is, hogy miért szomorodott el Scruton Anglia eltűnésén, vagy hogy miért nem ismer rá Zemmour gyerekkora Franciaországára.[13] A változás, az alaktanná válás réme a mi fejünk felett is ott lebeg: nem lehet nem észrevenni, hogy a város is megváltozott, mezővárosi karaktere átalakult, lakóinak egy része már nem akar egyebet, csak úgy élni, ahogy bárhol máshol is élhetne. De vannak, akik érzik, hogy ahol élnek, annak szellemisége van, s ott nem élhetnek akárhogyan. A genius loci megszólít, elhív. Miattuk érezhetjük úgy, hogy ami Scruton vagy Zemmour számára már eltűnt, az itt még nap mint nap átélhető, ha változó formában is, s van egy ellenható erő, amely a saját, eleven, megtartó örökségre bízza magát. Ami amott ködbe vész, az itt nemcsak feldereng, de helyenként bevilágítja az egész tájat. Ez a napsütötte sáv.