Adorján Dávid Attila

Mi is a kultúrpolitika?[1] Magyarországon a kultúrpolitika kifejezés évtizedek óta negatív konnotációkkal terhelt, s napjainkban sajnos legfőképp a kulturális életbe történő paternalista beavatkozást, állami basáskodást jelenti. Ezen megközelítés szerint az állam kulturális monopóliummal rendelkezik, hatalomtechnikai eszközök arzenáljával gyakorol nyomást a közösségre (közönségre), hogy miről mit kell gondolnia, miben kell tetszését, örömét lelnie. Továbbá az államhatalom birtokosai a polgárok jelentős részének szemében kultúrharcot folytatnak vagy éppen ízlésterrort alkalmaznak. A 20. században a szélsőjobboldalon a kultúrpolitika az „igazi magyarság faji nevelése”, értékmérője és szelektálása, a szocializmus évtizedei alatt pedig a „szocialista emberré nevelés” stratégiai eszköze volt. Ennek fényében nem véletlen, hogy mindmáig erős ellenérzéssel fogadják és mellőzik ezt a fogalmat, s szinte száműzik az értelmiségi diskurzusokból. Pedig valójában a kultúrpolitika a kultúra politikája, vagyis a művelődés kérdéseit felölelő közéleti tevékenység. A kultúra pedig az egész társadalom szellemi élete, amely minden emberi közösség számára természetes szükségletekre és igényekre épül. A magyar kultúra vizsgálata történelmünk minden korszakában fontos és tanulságos munka. Különösen igaz egy olyan, időben hozzánk viszonylag közel álló korszakra, melyet rengeteg tévhit, torzítás és félreértés övez. Az ugyanis akár tételmondatként is megállapítható, hogy a csaknem negyed évszázadig tartó Horthy-korszak kultúrpolitikai célkitűzése az összmagyarság (az új országhatárokon kívül és belül élő magyarok) egységes nemzeti identitásának erősítése volt. A következő oldalakon arra teszek kísérletet, hogy a Horthy-korszak kultúrpolitikájának legfőbb vonásait, a kultúra és politika kapcsolatát, a motivációkat, célokat és eszközöket ismertessem. Az 1920 és 1945 közötti időszak kulturális produktumaival, a kulturális élet meghatározó alakjaival könyvtárnyi irodalom foglalkozik (főleg a művelődéstörténeti szakirodalmak), így a következőkben csak néhány jellegzetes példát említek majd, illusztrálásként.

 

Történelmi háttér ÉS kultúrpolitikai mozgástér

 

Ahhoz, hogy elemezni tudjuk a következményeket, vissza kell nyúlnunk az okokig. A Horthy Miklós nevével összeforrt korszak közvetlenül két nagy sorsfordító eseménysorra reagált: az egyik a Tanácsköztársaság terrorja, a másik a trianoni békediktátum.

1918. október 31. két szempontból is neuralgikus pont: ezen a napon gyilkolták meg az ancien régime jelképének számító gróf Tisza Istvánt és nevezték ki miniszterelnöknek gróf Károlyi Mihályt. A november 16-án kikiáltott (első) Magyar Népköztársaság kérészéletű volt. 1919. március 21-én a kommunisták lemondatták Károlyi Mihály köztársasági elnököt, és a hatalmat a szovjet mintájú Tanácsköztársaság vette át, egészen augusztus elsejei bukásáig.[2] A bolsevikok 133 napos rémuralma elviselhetetlen terrort, rombolást és szenvedést hozott a Nagy Háborúban amúgy is kivérzett magyar lakosság számára. Amíg a köztársaság nem torkollt véres kommünbe, a magyarság számára lettek volna elfogadható, sőt követendő baloldali értékek, mivel a demokrata-republikánus szemléletnek nálunk is voltak hagyományai a 18. század vége óta. Az olyan ideológusok, mint Jászi Oszkár, Szabó Ervin és Lukács György viszont túlontúl absztrakt, az átlagember számára követhetetlen, a valóságtól és a reálpolitikától elrugaszkodó, sokszor szélsőségekbe torkolló eszméket vallottak, amelyek bukása – különös tekintettel az akkori körülményekre – borítékolható volt. A Tanácsköztársaság ellen közösen fellépő, de egyébként különböző világnézetű politikusok jelszava éppen ezért a „keresztény-nemzeti” értékek visszaállítása volt. A Damoklész kardjaként lebegő szélsőbalos terrorveszély összehozta tehát a társadalom és kultúra olyan vezető személyiségeit is, akik alapvetően nem tartoztak egy táborba. A nagy múltú, konzervatív-jobboldali és keresztény-nemzeti eszmények ráadásul idehaza érthetően sokkal el- és befogadhatóbbak voltak, mint a modern, gyökértelen ateista szocializmus és az internacionalizmus.

Az értékbéli választás és elköteleződés oka még egy dátum: 1920. június 4., a trianoni békediktátum aláírásának napja. A ’20-as évek magyarságának életére óriási teherként nehezedett az országcsonkítás által okozott sokk. Magyarország 1918–20-ban nemcsak nemzetiségeit, de saját nemzetének jó egyharmadát is elveszítette. A gazdaság és az emberek jövőképe romokban hevert. Kiemelkedően fontos volt a sebek mielőbbi kezelése, az újjáépítés megkezdése, anyagi és szellemi értelemben egyaránt. A kultúra fontosságának és nemzetmegtartó erejének hitében a magyarság Kárpát-medencei vezető szerepét nyíltan vallotta és vállalta.[3] Mivel nagy múltú magyar kulturális, közművelődési, felsőfokú és kutatóintézetek kerültek a határon túlra, a széttöredezett kulturális és tudományos intézményrendszer modernizálása, reintegrálása is elengedhetetlenné vált. Mindezt katasztrofális gazdasági helyzetben anyagi tartalékok híján kellett megkezdeni.[4]

A hagyományos diplomáciai és fegyveres eszközök helyett a megcsonkított ország egyedül kultúrmissziós törekvéseivel törhetett ki a kényszerű külpolitikai elszigeteltségből. Nem szabad feledni, hogy Magyarország mint a történelmi Magyar Királyság etnikai szempontból heterogén állam volt, amely önálló állami létet csak egy bizonyos időszakban (1000–1526) élvezett. A Habsburg Birodalom részeként élő „Szent Korona országai” rendelkeztek egyfajta birodalmi tudattal (jól látható ez a régi „Magyarbirodalom” feliratú térképeken, kiadványokon), ennek ellenére az önálló külpolitika folytatására a kiegyezés után (1867–1918) sem nyílt lehetőség. Trianon után merőben új helyzet alakult ki: létrejött egy területileg jóval kisebb, etnikailag jóval homogénebb állam (nemzetállam), amelyik viszont a fennmaradásáért küzdött.

A kultúra, a közös történelem, a származás és nyelv számontartása nem vezetett elvont múltba révedésre és passzivitásra. Ellenkezőleg, két célt szolgált: a fizikailag is szétválasztott magyar etnikai tömbök kohéziójának fenntartását és olyan külkapcsolatok keresését, ahol a szimpátia, a hasonló értékrend révén gyümölcsöző gazdasági, politikai együttműködésre nyílik lehetőség. Ezért is választotta a magyar politikum a régi kapcsolatok felélesztését és újragondolását (ilyen a történelmi lengyel–magyar barátság, a közös származásra hivatkozva nyitás Finnország irányába, a középkori egyetemjárásokra gondolva az olasz kulturális kapcsolatok, a politikai hibákból tanulva az angolszász államok, különösen Nagy-Britannia felé való közeledés).

 

Keresztény-nemzeti kurzus és neonacionalizmus

 

A Horthy-korszak kultúrpolitikájának megteremtése elsősorban, mai szóval élve, humánértelmiségiek nevéhez fűződött. Ez a tény nagyban segít minket a megértésben és a helyes értékelésben. A kultúra fősodrát nem megélhetési politikusok, nem pártemberek, végrehajtók, felkapaszkodott káderek és ügynökök, hanem Magyarországon szocializálódott, de külföldi ismeretekkel, nemzetközi kitekintéssel is rendelkező, nagy tapasztalattal bíró tudósok, szakpolitikusok határozták meg. Néhány név a teljesség igénye nélkül: gróf Teleki Pál, Huszár Károly, Haller István, Vass József, gróf Klebelsberg Kunó, Ernszt Sándor, Karafiáth Jenő, Hóman Bálint, Szinyei Merse Jenő, Kornis Gyula, Gerevich Tibor. A felsorolt személyek szakpolitikusok – vallás- és közoktatásügyi miniszterek, Kornis maga Klebelsberg államtitkára, Gerevich pedig kormánybiztos – voltak, hivatásuk, civil foglalkozásuk szerint akadt közöttük jogász, történész és művészettörténész, filozófus, pap, földrajztudós, publicista, egyetemi magántanár és akadémikus. Tény és való, hogy velük kapcsolatban beszélhetünk egyfajta intellektuális alapon szerveződő elitről, ahol a tudás, a képzettség és rátermettség volt az alkalmasság fő kritériuma.

Klebelsberg Kunó gróf a híres vallás- és közoktatásügyi miniszter (1922–31) neonacionalizmus néven hirdette meg a tárgyalt időszakban mértékadó és iránymutató programját.[5] A „neo” szócska Klebelsberg nacionalizmusa előtt a dualizmus kori – sőt, szerinte már a középkorban is létező – magyar nacionalizmustól való megkülönböztetést szolgálja. Ez utóbbi célja szerinte a dualista monarchiából való kiszakadás, a teljes állami függetlenség elérése volt, ami alapvetően egy elutasító, passzív (negatív) magatartás, küzdelem a centralizáció és a németesítés ellen. E régi nacionalizmus ellenfele „fönt” van: Bécsben, a Habsburg-házban. Az új nacionalizmus célja az immár független, ámde csonka Magyarországon a területi integritás helyreállítása, vagyis ez egy aktív, cselekvő, pozitív magatartás. Az új nacionalizmusnak is van ellenfele, de nem fönt, hanem lent: ellenfele egy eszme, a szocializmus és a hozzá kapcsolódó internacionalizmus.[6] Nem véletlen, hogy ezt az elméletet a szocializmus időszakában a sovinizmussal azonosították, a marxista ideológusok pedig teljesen eltorzították és félreértelmezték.

Klebelsberg a veszteségek fő okát Magyarország nemzetközi elszigeteltségében látta. Hangsúlyozta a világtörténelmi távlat fontosságát és óvott a vidékies bezárkózástól. Elítélte a múlt visszasóvárgását, az utódállamokkal szemben pedig türelemre intett. Közmegegyezést óhajtott a múlt értelmezésében, el akarta kerülni azt a látszatot, hogy az általa sürgetett értékőrzés azonos az 1914 előttiek konzerválásával. Fenntartással vélekedett a kiegyezésről, Trianonért és az ország elmaradottságáért Ausztriát tette felelőssé. Nemcsak a kettős forradalomtól, hanem az azt követő eseményektől is elhatárolódott. Kulturális miliőt akart teremteni, amiben mindvégig a minőség szempontja vezette.[7] A gróf markáns véleménye mindenekelőtt ezen gondolati elemek miatt iránymutató. Előkelő származású, különösen művelt emberként a kvalitást választotta a kvantitás helyett. Ezt a választást pedig kortársainak jelentős része önként és hitelesen megtette.

 

Kulturpolitika elméletben és gyakorlatban

 

A Horthy-korszak két nagy tekintélyű minisztere, az előbb már említett Klebersberg Kunó és Hóman Bálint (1932-től 1942-ig kisebb megszakítással vallás- és közoktatásügyi miniszter) felismerték a társadalom legégetőbb, a kulturális közegben is manifesztálódó problémáit és időben reflektáltak azokra. Mindkettőjük pályája az I. világháború előtt kezdődött, de csak Trianon után teljesedett ki. A negyedszázadig tartó Horthy-korszakban összesen tizennyolc (egyenként kilenc-kilenc) évig koordinálták a kultúrpolitikát, így lehetőségük nyílt programjuk jó részének megvalósítására.

A Horthy-korszak első évtizedének többlépcsős kulturális fellendülése nem következhetett volna be a bethleni konszolidáció nélkül. Gróf Bethlen István miniszterelnök és évtizedes kultuszminisztere, Klebelsberg kiválóan együtt tudtak működni, ennek oka a közös érdekek és a hasonló értékrend volt. Mindketten kékvérűek voltak, kiváló neveltetésben részesültek. Világképük és habitusuk is nagyon hasonló: veretes eszmékkel bíró, ugyanakkor pragmatikus, higgadt, megfontolt államférfiak.

Klebelsberg kultúrpolitikája koncepcionálisan már 1922-re részletesen kialakult, gyakorlattá viszont viszonylag későn, 1924–25-től kezdve, mégpedig a nemzetgazdaság szanálása után válhatott. A ’20-as évek első felének szűkös anyagi lehetőségei inkább csak szervezeti reformokat tett lehetővé. Beszédes szám, hogy a kultuszminisztérium részesedése az állami költségvetésből 1922/23-ban 4,5%, 1925-től 9-10%, 1927/28-tól már tíz százalék feletti volt.[8] Arányaiban ez több mint kétszerese volt az 1900 és 1913 közötti, 2 és 5,5 százalék között váltakozó ráfordításoknak. Tisztán és világosan jelzik a számok, hogy a kultúrpolitika mennyire „húzóágazatnak” számított az összes kormányzat alatt: az 1929–33-as nagy világválság ellenére a kultusztárca még a ’30-as évek elején is 11-13 százalékos támogatást kapott.

A továbbiakban a kulturpolitikai elmélet és a hozzá tartozó állami gyakorlat egyes területeit vizsgáljuk meg húsz éves periódusban, azaz 1922 és 1942 között.

 

Revizionizmus és kultúrfölény

 

Az irredenta-revizionista eszmék Magyarországon 1918 végétől kezdtek artikulálódni, amikor a szélrózsa minden irányából megtámadták hazánkat, és megkezdődött az államterület de facto szétdarabolása. Teljes kibontakozása természetesen a békediktátum aláírása után jellemző, és egyértelműen felöleli az egész Horthy-korszakot. A revízió vágya hazánkban nem csupán ideológiai síkon jelentkezett, hanem az élet minden területén, így az oktatásban, művelődésben is létjogosultságot kapott.[9]

A korabeli revizionista felfogás szerint Magyarországnak egyetlen lehetősége a felemelkedéshez és az Európához való visszakapcsolódáshoz a „kultúrfölény” megszerzése. Tehát az ország fennmaradásának és fejlődésének egyetlen eszköze a kultúra lett. „Ahhoz, hogy elszigeteltségünkből ki tudjunk törni, és a Nyugat rokonszenvét vissza tudjuk szerezni, meg kell mutatnunk ezeréves kultúránk értékeit” – vallotta Klebelsberg. Minisztersége alatt többször hangsúlyozta, hogy a legfontosabb tulajdonság a „művelődési képességre való hajlam”. Többször történelmi példákon keresztül mutatott rá, hogy a „kulturális felemelkedésünk mindig előkészítője volt politikai felemelkedésünknek. Ha a politikai demokráciát nem előzi meg kulturális demokrácia, az katasztrófához vezet”. Vallotta, hogy az elmúlt ezer év megtanította a magyarságot arra, hogy miként kell a mostoha sorsot tűrnie és a katasztrófákat túlélnie. Nézetei szerint egy pesszimista hangulatú nemzet nem tud felemelkedni, márpedig az ország felemelkedéséhez sok munka, erőfeszítés és alkotások kellenek. Szerinte ahhoz, hogy a Nyugat rokonszenvét Magyarország vissza tudja szerezni, a térség kiemelkedően legműveltebb országává kell válnunk: „Ne feledjük, hogy a nemzetközileg ellenőrzött és elismert magyar tudományos és művészeti munka a leghatalmasabb eszköze a jó értelemben vett propagandának” – mondta egy ízben. Revizionista politikájának legfőbb mondanivalója tehát az, hogy a tudományok, a művészetek, a kultúra területén kell kiemelkedni az európai országok közül, mert ekkor számíthat csak az ország a trianoni békediktátum felülvizsgálatára.[10]

 

Valláserkölcsi nevelés, patriotizmus, militarizmus

 

A korabeli politikum meg akarta tisztítani a magyar oktatást a bolsevik ideológiától. Az 1919. augusztus 10-én kelt 4507/1919. számú miniszteri rendelet hatályon kívül helyezte a Tanácsköztársaság összes közoktatásra vonatkozó intézkedését. A kommunizmus által okozott erkölcsi megrendülést és ideológiai válságot azzal próbálták feloldani, hogy revideálták a korábbi túlzottan elitista, az alsóbb társadalmi rétegek felé zárt kultúrpolitikát, vagyis a kor követelményeit figyelembe véve megalkottak egy olyan értékrendet és világnézetet, amely az átlag magyar emberek vallási hagyományain, normakövetésén, kiegyensúlyozott, egyszerű életvitelén alapult.

Tartalmilag az újkonzervativizmus elvetette a 19. század individualista művelődési eszményét, mivel szerintük a liberalizmus személyiségkultúrája eltorzult, időszerűtlen.       „Az egyén nem önmagáért van, hanem az egyénfölötti nemzetért” – írja Kornis Gyula filozófus, kultúrpolitikus.[11] Módszertanilag ez a kultúrpolitika azt a feladatot állította a köznevelés elé, hogy „az egyén a nemzet egyénfölötti akaratszervezetébe összhangzóan illeszkedjék bele”. Kornis szerint ez „türelmet, kitartást, a szabályok engedelmes betartását, folytonos résenállást, aprólékos pontosságot, figyelmet és szolidaritást” igényel. Ez tehát a kollektivizmus gondolatát propagálta, antiintellektuális világnézeti alapról. „A nevelésben sokkal lényegesebb az akaratnak, a jellemnek, mint az értelemnek a fejlesztése” – így Kornis. A neonacionalizmus ezért a modern „észkultúrákkal” mint túlzott racionalizmussal szemben tételezte magát.

Huszár Károly keresztényszocialista tanító, újságíró, rövid ideig miniszterelnök és Haller István keresztényszocialista politikus, újságíró, miniszter szintén a keresztény-nemzeti gondolatiság jegyében fogalmazta meg az új programot, már a Horthy-korszak születésénél, vagyis az 1919-es ellenforradalom idején. Prioritás volt, hogy az ifjúság szilárd, valláserkölcsi alapokon nyugvó nevelést kapjon. Ezt szolgálta az 1919. szeptember 15-én kiadott 5008/1919. számú miniszteri rendelet, amely előírta, hogy a diákok a nevelőkkel együtt rendszeresen istentiszteleteken vegyenek részt. Az 1920. évi 154490/1920. számú miniszteri rendelet pedig a hazafias szellemnek az iskolák útján történő ápolását és elősegítését irányozta elő. 1920. október 27-én külön rendelet jelent meg a nemzeti imáról. Ez a Magyar Hiszekegy, a Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája és a Védő Ligák Szövetsége által kiírt irodalmi pályázat nyertes hitvallása, imája volt, amit minden alsó és középfokú tanintézetben naponta, a tanítás kezdetén és végén, a tanulók és a tanárok kötelesek voltak elmondani.

A militarizmus és egészséges testi-lelki nevelés kultúrpolitikai érvényesítését célozta az 1921-ben hozott rendelet a cserkészmozgalom támogatására és az 1921. évi LIII. törvény a testnevelésről. Hasonló szerepet töltött be a korszakban a magyar hagyományokra, a „virtusra” és a patriotizmusra még inkább épülő levente mozgalom, amely a trianoni diktátum katonai korlátozásait megkerülve egyfajta katonai előképzést is biztosított.

Bethlen István 1922. május 15-én megfogalmazta: bár Magyarország visszanyerte függetlenségét, ennek gazdasági, politikai és kulturális garanciái hiányoztak. Egyik legfontosabb feladatként kulturális szupremáciánk biztosítását jelölte meg. E gondolat jegyében nyilatkozott Klebelsberg is, amikor 1922 júniusában elfoglalta a kultuszminiszteri széket: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.”[12] A pénzügyi stabilizáció után, 1925. február 20-i költségvetési beszédében pedig megfogalmazta a kultúrfölény és a revíziós törekvések szimbiózisát: „Szeretném a köztudatba belevinni, hogy a trianoni béke következtében lefegyverzett Magyarországon a kultusztárca voltaképpen honvédelmi tárca is. Honvédelmi tárca olyan értelemben, hogy most elsősorban a szellem, a művelődés fegyvereivel kell védeni hazánkat”.

 

Nevelés és közoktatás

 

Az ország kultúrpolitikai irányvonalának megteremtéséhez elsősorban megfelelő értelmiségi bázisra volt szükség. Éppen ezért, a megfelelő utánpótlás biztosítása okán, a rendszer képviselői kiemelt hangsúlyt fektettek a közoktatásra. A sajátos „nemzetnevelési” programból következett, hogy a magyar művelődés egész intézményrendszerét átfogóan modernizálni, minden részletre kiterjedően fejleszteni volt szükséges. Klebelsberg Kunó és munkatársai számos, a hazai közoktatásügy szervezeti és tartalmi átalakítását célzó reformot vezetett be. Ekkor zajlott le a magyar közoktatás történetének egyik legnagyobb szabású reformja, amely ezekben az években már halaszthatatlanná vált.

A híres Klebelsberg-féle iskolareform legjelentősebb és leghíresebb projektje az egész országra kiterjedő elemi népiskolai program volt. Az 1921. évi XXX. törvény a tankötelezettséget a 6. életév betöltése után következő kilenc tanévben (hat év elemi és három év továbbképző, illetve ismétlő népiskola) állapította meg. Az 1926. évi VII. törvény pedig azért volt jelentős a népoktatás szempontjából, mert az iskolaépítésre és a tanyai iskoláztatásra helyezte a hangsúlyt. A törvény a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgálta népiskolák építésével és fenntartásával. Részletes programot és pénzügyi tervet dolgoztak ki 5000 népiskolai objektum (minimum 3500 tanterem, 1750 tanítói lakás) építésére 5 év alatt, 40 millió aranykorona értékben.[13] A pénzügyi fedezetet az Országos Népiskolai Építési Alap biztosította, így a programot sikerült is megvalósítani. Klebelsberg másik nagy terve a 8 osztályos népiskola bevezetése volt, de ebből az ő idején még nem született törvény. A gazdasági válság idején a Vallás- és Közoktatási Minisztérium kénytelen volt leállítani az iskolaépítést, csökkenteni a tanítók fizetését és más megszorító intézkedéseket bevezetni. A Horthy-korszak második felében, Hóman Bálint minisztersége idején már kevesebb iskola épült. A Hóman-féle kultúrpolitika központi gondolata a „nemzeti egység, a nemzeti erők fokozása és koncentrációja” lett. A nemzetté nevelés vezérgondolata előnyt élvezett a valláserkölcsi neveléssel szemben. A nemzetnevelés elvének terjesztéséért sokat tett Teleki Pál kultuszminiszter (1938–39) is. Az ország lakosságának öntudatos nemzetté nevelésének aktualitását adta a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió elnyeléssel fenyegető törekvése. Hóman idején fogadták el a 8 osztályos népiskola bevezetéséről szóló 1940. évi XX. törvényt, ami a széles néprétegek általános műveltségének emelését célozta, de ennek elterjedése a háború miatt már nem lett általános. Hóman a szegény, de tehetséges gyermekek felkarolását az oktatási stratégia fontos feladatának tekintette. A Horthy Miklós-ösztöndíj keretében évi ezer nehéz sorsú tanuló (középiskolás, egyetemista) előmenetelét támogatta. Pártolta a Bolyai Kollégium megalakulását, amely szegényparaszti származású főiskolai-egyetemi hallgatók demokratikus szellemű, tandíjmentes, bentlakásos intézménye volt (1942-től 1944-es feloszlatásáig a kollégium felvette az alapító Györffy István etnográfus nevét). Az egész korszakban jelentős eredmény volt az analfabetizmus látványos csökkenése: 1920-ban a lakosság 15,2, 1941-ben azonban már csak 7,6 százaléka volt analfabéta.[14]

Bár politikai s ebből következő kultúrpolitikai felfogásuk sokban nem egyezett, már csak azért is, mert Klebelsberg Bethlen, Hóman viszont Gömbös köréhez tartozott, az oktatást, a tudományt és a kultúrát mindketten a nemzetpolitika stratégiai ágazatainak tekintették, ezért egész hivatali idejük alatt kiemelt támogatásban igyekeztek részesíteni.

 

Felsőoktatás és tudományos élet

 

Bethlen és Klebelsberg, valamint a korszak kultúrpolitikai szakértői igyekeztek a rendszer társadalmi bázisát kibővíteni, ezen belül is a középosztályt megszólítani és megerősíteni. Kiemelten fontos volt a középosztálybeli családok, elsősorban a közalkalmazottak gyermekeinek anyagi és világnézeti támogatása. Az ösztöndíjrendszerek bevezetésével a közép- és a felsőoktatást is elérhetőbbé tudták tenni. Ennek egyik állandó feltétele a megfelelő teljesítmény, a gimnáziumokban zajló szigorú, következetes elitképzés abszolválása volt. Ez a gondolkodás abból a felismerésből fakadt, hogy a „kiművelt emberfők” (Széchenyi István) támogatása csak látszólag nonprofit tevékenység, a nemzet produktív és kreatív szürkeállományának növelése hosszú távú befektetés. Az új találmányok, a sikeres diplomáciai szereplés, a társadalmi-kulturális felemelkedés a jövőben gazdasági megtérülést, kézzelfogható, jelenős anyagi hasznot is hoznak.

A ’20-as évek egyetemi életét és tudományos közéletét nagyban felbolygatta a Haller István minisztersége alatt beterjesztett 1920. évi XXV. törvény, vagyis a numerus clausus. Ez a hírhedté vált törvény rányomta bélyegét az egész Horthy-korszak művelődéspolitikájára, és főleg az utókor számára jelent állandó vitatémát. A numerus clausus kimondta, hogy a „nemzethűség” és az „erkölcsi megbízhatóság” mellett az egyetemre jelentkezőknél arra is figyelemmel kell lenni, „hogy az ország területén létező egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség arányszámát.”[15] A diszkriminatív törvény bevezetésének egyik fő oka a trianoni békeszerződést követően hirtelen megnövekedett értelmiségiek száma volt. A frissen elcsatolt területekről pedagógusok, professzorok, tudósok, volt tisztviselők és hivatalnokok nagy létszámban költöztek a csonkaország területére. Ennek következtében jelentősen megnövekedett a munkanélküliség, és ezt tovább súlyosbította volna az egyetemeken várható túlképzés. Ezért volt szükség egyes területeken (bizonyos felsőfokú oktatási intézményekben) a létszámok csökkentésére, „zárt szám” bevezetésére. [Amelyet azonban kirekesztő módon a zsidó származásúnak tekintettekkel szemben alkalmaztak – a Szerk.] A szelektálás kétséget kizáróan darázsfészeknek bizonyult, mivel az áttelepült és a „bennszülött” potenciális jelentkezőknek egyszerre lehetetlen lett volna elegendő számú helyet biztosítani a kiszemelt felsőoktatási intézményekben. Klebelsberg Kunó ezt a szabályozást – a hallgatók „nemzetiségi és faji” alapon történő megkülönböztetését – kezdettől fogva nem támogatta, ezért amint lehetősége nyílott rá, 1928-ban törvényi rendelettel módosította is.

Klebelsberg első jelentősebb tudománypolitikai törvényjavaslatát 1922 nyarán terjesztette a Nemzetgyűlés elé. Ebből született az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet felállító 1922. évi XIX. törvény. Az önkormányzattal felruházott új intézmény egyesítette magában az Országos Levéltárat, az Egyetemi Könyvtárat és a nagyobb budapesti múzeumokat. Az egyetemeket oktatói feladatuk megtartása mellett Klebelsberg tudományos műhelyekké kívánta fejleszteni. Ennek érdekében alakították át, újították fel a pesti, a debreceni, a szegedi és a pécsi egyetemet. A debreceni, a szegedi és a pécsi egyetem épületeinek többsége a ’20-as évek második felében készült el.[16]

Klebelsberg többször is hangsúlyozta a gyakorlatok, az alkalmazásképes tudás szükségességét. A pécsi egyetem megnyitóján 1923. október 14-én tartott nyitóbeszédében kifejtette, hogy nemcsak az orvosképzésben, hanem más területeken is szükségesnek tartja a kutatás módszertanának, a gyakorlati tudásnak az átadását, és lényegében ezt tekinti az egyetemek egyik fő feladatának is. „A modern egyetemi tanulás nem áll már az előadás puszta meghallgatásából, hanem az ifjúnak bele kell tanulnia a tudományos kutatás módszereibe. Az olyan intézet, mely ezt nem nyújtja, lehet szakiskola, de semmi esetre sem igazi egyetem”. Külföldi továbbképzés céljából kormányzati támogatással életre hívták és ápolták a Collegium Hungaricumok egész hálózatát, a „magyar kultúra őrszemeit”.[17] Így Bécsben, Berlinben, Rómában, Párizsban, Zürichben magyar ösztöndíjas fiatalok tanultak, kutattak. Megalapította az Országos Ösztöndíj Tanácsot, ahol törekedett a protekció kizárására. Minisztersége alatt összesen 1957-en nyertek el a Tanács által kiírt ösztöndíjat.

A két világháború között négy nagy tudományegyetem mellett további 12 egyetem és egyetemi jellegű főiskola működött hazánkban. (Míg 1894-ben 5345 hallgató tanult tudományegyetemeken, addig 1915-ben már 14 575, 1924-ben pedig 17 353.) A felsőoktatás a két világháború között csak egy vékony réteg számára volt elérhető, a társadalmi mobilitás ugyanakkor nőtt az egyetemek berkein belül, visszaszorult a protekcionizmus, az universitas eszméje és a képzések színvonala ugyanakkor megőrződött. Az egyetemi autonómia megtartása mellett a felsőoktatás demokratikusabbá vált.

 

Művelődés, publicisztika, művészetek, sport

 

A Horthy-korszak sok mindent megőrzött az I. világháború előtti idők – és a századforduló – világának irodalmi tradicionalizmusából. Emellett és ezzel szemben a háborús években és a forradalmi időkben teret nyert szocialista avantgárd és a polgári radikális szerzők által képviselt irodalmi irányzatok is nagy súllyal jelentek meg. Ami a publicisztikát és a sajtóorgánumokat illeti: több száz különböző országos vagy helyi napi- és hetilap jelent meg, emellett száznál több kulturális és mintegy ezer szakfolyóirat. A közismert lapok vidékre is egyre könnyebben eljutottak, az újságolvasás már nem csak úri módi volt. Az irodalmi életen belül több irányzatot lehetett elkülöníteni, amelyek rivalizáltak egymással, a magyar szépirodalmat – sorsszerű módon – a Nyugat és a Napkelet folyóirat polarizálta.

A társadalom különböző rétegeit megszólító folyóiratok jelentős szerepet játszottak a tehetséges fiatal írók felfedezésében és felkarolásában. E célt szolgálta a Baumgarten-díj is. Ez volt a korszak legrangosabb és legbőkezűbb magyar irodalmi díja, amelyet kifejezetten a hátrányos helyzetű tehetségek támogatására hoztak létre. Érdekességképpen néhány díjazott: 1929 – Erdélyi József, Juhász Gyula, Schöpflin Aladár, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, 1930 – Krúdy Gyula, Németh László, 1931 – Illyés Gyula, 1932 – Füst Milán, Halász Gábor, Szabó Lőrinc, 1934 – Wass Albert, 1935 – Karinthy Frigyes, Szerb Antal, 1936 – Ortutay Gyula, Cs. Szabó László, Weöres Sándor, 1937 – Kodolányi János, Reményik Sándor, 1938 – József Attila (posztumusz), Kós Károly.

A Horthy-korszakot sokszínű kulturális élet jellemezte. A különböző ideológiák által megtermékenyített irányzatok, ha nem is súrlódásmentesen, de egymás mellett tudtak létezni. Voltak természetesen támogatott és jobban támogatott irányzatok. A keresztény-konzervatív, jobboldali értékrendet sugalló alkotások (akár az irodalom, a képzőművészet vagy a zene területén) nagyobb anyagi és erkölcsi megbecsülést kaptak, mint az ilyen értékeket nem valló vagy tagadó alkotások. A politikai elitnek nem tetsző irányzatokat a diktatórikus rezsimekkel ellentétben azonban nem üldözték és nem tiltották, ellenben adminisztratív intézkedésekkel, anyagi források megvonásával olykor háttérbe szorították. Legjelentősebb kontroll alá a sajtóorgánumok estek, a korszak elején és vége felé működött sajtórendészet és sajtócenzúra, 1921 és 1939 között viszont nem volt előzetes sajtóellenőrzés.

A ’30-as években tűntek fel az új modernizációs irányzatnak, a falukutató népi mozgalomnak a képviselői (Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kovács Imre, Németh László, Veres Péter). Szerzői harmadikutas politikát képviseltek és a szegényparasztság nyomorúságos életkörülményeinek bemutatására vállalkoztak. Emellett egyszerre kívántak a magyarság szociális és nemzeti problémáira is megoldást találni. A népi írók szociográfiáikban többnyire élesen szembehelyezkedtek a Horthy-korszak „úri” és „városi” világával, így az ezt megtestesítő Nyugat és a Napkelet konzervatív, polgári és polgári radikális szerzőivel. A kialakult népi–urbánus vita végigkísérte a korszakot, felpezsdítve ezzel a kulturális életet. A politikai baloldalhoz kapcsolódott az avantgárd irányzata, amelynek szerzői a Ma és a Munka című folyóiratok körül csoportosultak. Céljuk a társadalomnak és az embernek egy szociálisan igazságosabb formára való átalakítása volt (kiemelten fontos képviselőjük Kassák Lajos volt).

Az építészetben terjedt a konzervatív szellemű historizmus és az eklektika is, de továbbra is születtek a szecesszió modernebb stílusjegyeit hordozó épületek is. A modern építészet előretörését jelzi Magyarországon a ’20-as évek végétől fokozatosan terjedő Bauhaus, amelynek hazai jelenlétére nagyban hatottak az avantgárd szellemű szerzők elképzelései a dekorativitás helyett a célszerűség irányába elmozduló építkezési formák fontosságáról. A festészetben meghatározó irányzatok között találjuk az Aba Novák Vilmos és Molnár C. Pál által űzött, a szobrászatban Pátzay Pál által képviselt „római iskola” művészetét, amely leginkább az olasz neoklasszicizmus hagyományára épített. A festészetben pedig tovább élt a még a Monarchiában létrejött nagybányai iskola hagyománya is. De új művészeti tematikák is létrejöttek (alföldi iskola és a modern „izmusok”, mint a posztimpresszionizmus, expresszionizmus és a kubizmus).

A nyugati társadalmak trendjeinek hatására a korszak Magyarországán a kulturális produktumokat elkezdték fogyasztási cikkeként is értelmezni.  Az ún. magas kultúra mellett megjelent a populáris tömegkultúra. Ezt inkább a technikai fejlődés mint társadalmi változás generálta. A korszak kedvelt kikapcsolódási és szórakozási formája a mozi volt. A nemzeti filmgyártás 1925-ben került állami kézbe, 1928-ban pedig létrejött a Hunnia Filmgyár Rt., amelynek feladata a hazai játékfilmgyártás irányítása lett. Az első hangosfilmet 1929-ben mutatták be Magyarországon. A mozik iránt növekvő igényt mutatja, hogy a mozgóképszínházak száma a korszak végére megduplázódott, ráadásul falvakban is rendeztek alkalmi filmvetítéseket. Ezt segítette az is, hogy a jegyek olcsók voltak. A bemutatott filmek többsége ugyanakkor nem hazai készítésű volt, hanem leginkább amerikai, német, francia és brit produkciók. A hazai játékfilmgyártás a ’30-as években érett be. A könnyen emészthető és jobbára sablonkarakterekkel dolgozó produkciók mellett a korszak végén már maradandóbb művészi jegyeket hordozó és mélyebb erkölcsi tanulságokat is felmutató film is született. A film mellett gyorsan terjedt a rádiózás is, elsősorban a középrétegek körében. Csak a ’30-as évektől, az olcsóbb rádiókészülékek elterjedését követően jutott el egyre nagyobb számban a hírközlés eme formája a falvak lakosságához, ott is jó ideig még nem egyénileg, hanem összegyűlve, közösen hallgatták.

A Horthy-korszak számít a szabadidő aktív testmozgással való eltöltése, azaz a sport elterjedése időszakának is. Több ezer sportkomplexum épült: pályák, céllövöldék, tenisz- és futballpályák, tornatermek és uszodák. Ezeknek köszönhetően a sport a kevesek hobbijából tömegessé vált. 1941-re a fővárosban felépült a Nemzeti Sportcsarnok. Az ország sporthatalmi státuszát jelezték a korszak olimpiai játékain szerzett érmek is. Az 1928-as amszterdami nyári olimpiai játékokon Magyarország négy aranyat, 1932-ben Los Angelesben már hatot, az 1936-os berlini olimpiai játékokon pedig már 15 érmet, ebből tíz aranyat szerzett. Az aranyérmek számát tekintve az ország az éremtáblázat harmadik helyét (!) foglalta el. A sport terén elért sikerek az I. világháború következményeit figyelembe véve óriási teljesítménynek számítottak.

 

Összefoglalás

 

Mint már volt szó róla, az egész Horthy-korszakot az irredenta-revizionista eszmék hatották át. A kultúrpolitikában a kevésbé radikális revizionizmus egybeforrt a progresszivitásra törekvő neonacionalizmussal és a keresztény tradíciókkal. A kultúra társadalmi beágyazódottsága miatt fontos kiemelni, hogy hazánk még ekkor is torlódott piramis társadalom volt. A régi és új elitek kulturális igényei éles ellentétben álltak a szegényparaszti és munkás rétegek kulturális lehetőségeivel. Ettől függetlenül a kulturális életben sok közös nevezőt találunk, ilyen volt a trianoni országvesztés megjelenése a művészetekben, a vallás és a nemzeti tradíciók. S bár Magyarország nem vált középosztálybeli társadalommá, a polgári középosztály olyannyira megerősödött, hogy a kultúra tudatos formálójává és élvezőjévé válhatott.