Pogrányi Lovas Miklós

A SZIKLÁN ÁLLUNK*

 

A II. világháború alatt a katolikus felsőpapság és csúcsértelmiség egy nagyszabású kulturális, politikai és gazdasági forradalmat készített elő. Ennek lett volna az eszköze a Sziklán állunk című egyetemi havilap. Az Actio Catholica mozgalom rövid életű havilapja pontosan egy éven keresztül, 1943. október 15. és 1944. október 15. között jelent meg. Alábbi írásunkban bemutatjuk a létrejöttének és működésének körülményeit, és rámutatunk e szellemi vállalkozás jelentőségére.

 

Két pogány közt

 

A 19. század folyamán a vadkapitalizmus és a háttérideológiáját szolgáltató liberalizmus átalakította a régi Európa társadalmait és gazdaságuk szerkezetét. Létrejött a modern proletariátus, és szerte a kontinensen emberek milliói tapasztalták meg a szellemi, gazdasági és egészségügyi nyomor új dimenzióját. XVI. Gergely pápa már 1832-ben ostorozta a liberalizmus térhódítását (Mirari vos arbitramur. 1832) és a római katolikus egyház minden szinten reagált az ipari forradalom és kísérőideológiájának társadalomrombolására. Báró Wilhelm Emmanuel von Ketteler mainzi püspök a keresztényszocializmus, Hughes Felicité Robert de Lamennais abbé pedig a szabadelvű katolicizmus irányából sürgette a munkáskérdés megoldását és a mélyreható társadalmi reformokat. De az áldozópapság soraiban is számos olyan szent életű ember akadt, aki teljes munkásságát az ipari forradalom áldozatainak szentelte. Közismert példa az emberfeletti fizikai erővel és munkabírással rendelkező Giovanni Don Bosco, aki elsősorban Torinóban fejtett ki nagy hatású szociális munkát. Missziója később a szalézi szerzetesrend keretein belül intézményesült is.

A közhiedelemmel ellentétben tehát a katolikus egyház egyáltalán nem csak helyi szinten és alkalomszerűen reagált a társadalmi problémákra. A szocializmus átfogó kritikája és egy munkásság helyzetére vonatkozó enciklika azonban valóban sokáig váratott magára. A Rerum novarum című pápai szociális körlevél csak 1891-ben jelent meg. A tartalmát alaposabban kifejtő és társadalmi tantásait tovább gondoló Quadregisimo anno – azaz a „negyven évvel később” keletkezett apostoli körlevél – pedig 1931-ben. Az osztályharcot kiiktatni szándékozó és helyette a hivatásrendi működést javasló nagy hatású dokumentum már minden rosszindulat nélkül is elkésettnek nevezhető 14 évvel az oroszországi bolsevik puccsot követően. A harcosan antikommunista Divini redemptoris (1937) már a II. világháború előestéjén érkezett. Ekkorra már világos volt a helyzet: a kommunizmus vitorlájából nem sikerült kifogni a szelet, Németországban pedig egy antimarxista/ellenbaloldali totalitárius rezsim épült ki. Az Actio Catholica tevékenysége ebben a miliőben bontakozott ki Magyarországon.

 

 Az Action Catholica Magyarországon

 

Az Action Catholica (továbbiakban: AC) egy világméretű, katolikus politikai mozgalom. Fő működési területe a két háború közt többnyire Európában volt, különösen azon országokban, ahol a keresztényellenesség is politikai formát öltött (Olaszország, Portugália, Spanyolország). Feladata az egyház társadalmi tanításának megfelelő politikai változások támogatása és az azzal szembemenő káros politika szerveződések feltartóztatása. Kezdetben az actio catholica (így, kisbetűvel írva) a spontán jellegű, laikus, civil kezdeményezések gyűjtőneve volt – és nem is utalt többre vagy másra, mint amit a kifejezés latinul jelent: a katolikusok cselekvő jelenlétére a világban. Tulajdonnévvé XI. Pius pápa pontifikátusa alatt vált (1922–39). A magyar püspöki kar 1932-ben hozta létre a hazai szervezetet, ami a magyar közélet fontos alakítójává lett egészen 1948-ig. A „fordulat évének” második felétől kezdődően lényegében megszűnt működni: tagjait elüldözték, bebörtönözték, halálra kínozták vagy kivégezték. A szervezetet a kommunisták fokozatosan elfoglalták és a kollaboráns békepapi intézményrendszer részévé tették. Névleg ugyan fennmaradt 1990-ig, de a rendszerváltoztatást követően az egyház azonnal megvált a kompromittálódott márkanévtől. Az AC magyarországi alapszervezetének kapcsolattartó funkcióját ma Erdő Péter bíboros megbízásából a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom (T72) tölti be.

Az AC kezdettől fogva a katolikus szellemi elit – ma úgy mondanánk – nagyágyúit vonultatta fel. Egyházi elnökei a hercegprímások voltak (Serédi Jusztinián, 1932–45, Mindszenty József, 1945–48); világi társelnökei pedig gróf Apponyi Albert, verseghi Nagy Elek diplomata, gróf Zichy János, majd végül herceg Esterházy Pál. A szervezet országos igazgatója 16 éven keresztül az egyedülálló szervezői képességekkel rendelkező Mihalovics Zsigmond plébános (1889–1959) volt.[1] Az országos, illetve a szakosztályi vezetőségben is olyan neveket találunk, mint Bangha Béla SJ, Nizsalovszky Endre polihisztor jogtudós, Lénárd Ödön OSP költő, Párdányi Emil, Mécs László költő, Kecskés Pál filozófus, Kovrig Béla társadalomtudós, Mihelics Vid, Slachta Margit, Cavallier József, Ijjas Antal és vitéz Somogyváry Gyula.

 

A SZIKLÁN ÁLLUNK elinditása

 

A II. világháború a civil szférában is zajlott. A Harmadik Birodalom a Volksbund konkurenciáját látta a magyar civil társadalomban, különösen a gigantikus méretű katolikus egyesületekben, melyek tagságának összlétszáma ekkor egymillió fő körül mozgott. A több százezer fős KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete, 1938–46) együttműködési megállapodást volt kénytelen kötni a Levente Mozgalommal, hogy elkerülje a nácik által visszatérően követelt feloszlatását. Ez óriási vérveszteséget jelentett volna, hiszen a katolikus legényegylet lefedte a hazai agrárifjúság javát, és szerteágazó tevékenységén belül mintegy húsz népfőiskolát is üzemeltetett.[2] A katolikus polgári intézményrendszer fennállása nemzeti érdek volt, hiszen a kommunista és a nyilas térhódítás feltartóztatásának garanciája volt ebben az időben. Csak a katolikus egyház volt képes megszervezni a munkásságot és a parasztságot a két világháború közötti időszakban – nem véletlen, hogy a nyilas hatalomátvétel után civil szervezetei azonnal összehangolt támadás alá kerültek.

A ’30-as évektől kezdődően a katolikus társadalmi tanítást a Quadragesimo anno enciklikában kifejtett álláspont jelentette. Ez azonban csak utólag ilyen magától értetődő. A magyar főpapság 1931-ben nem fogadta osztatlan lelkesedéssel a dokumentum tartalmát, mert (joggal) attól tartott, hogy az a magyarországi földreformok elméleti alátámasztásául szolgálhat.  A kor magyar feudális viszonyai között ezenfelül nemcsak a tényleges, gyakorlati fogadókészség hiányzott, hanem az alkalomszerűség is. 1943 nyarán azonban számos kedvező változás beállt – emlékeztetőül idézzük fel, hogy az első lapszám előkészítése idején milyen események zajlottak le. A Fasiszta Nagytanács és az olasz király leváltotta Mussolinit, az amerikaiak megszállták Dél-Itáliát, a Vörös Hadsereg megnyerte a kurszki csatát. A hazai közhangulat drámai, de még nincs pánikhelyzet. Mindenki tudta, érezte, hogy ha a háború véget ér, akkor Magyarországon új korszak kezdődik. A klérus és a katolikus csúcsértelmiség egy része ezért elodázhatatlannak látta a felkészülést Magyarország társadalmi és spirituális újjáépítésének előkészítésére.

1943 nyarán a szociáldemokrata–kisgazda paktummal jelentős fordulatot vett a népfrontpolitika. Nyomás alá került a magyar jobboldal, és vele együtt a Magyar Katolikus Egyház is. A legitimista Zichy-párt politikai súlya már elenyészett, és a pártpolitikán kívüli szférában is erős balratolódás következett be. E jelenséget a Serédi Jusztinián magánkönyvtárában található feljegyzések szerint jól érzékelte Mihalovics Zsigmond, az AC szervezőzsenije, aki egyébként a kollektivista rendszerek várható bukását követően a „demokrácia” túlzott előretörésétől éppúgy tartott, és ezért (is) a keresztények hathatós politikai önszervezését sürgette. Figyelemreméltó Mihalovics szóhasználata: „Méltóztassék egy pillantást vetni a jövőre. Most jutunk a legkritikusabb órákhoz. Sokan úgy látják, hogy a kollektivista világnézetek elsöprődnek s a diktátorok, totális szemléletek hitele megrendült a lelkekben. A demokrácia viszont minden előttünk kellemetlenül ismert személyiségével és bosszúlihegésével máris ugrásra készen áll. Csak felhívom a figyelmet arra, hogy a Népszava egy hónap alatt tízezer új előfizetőt szerzett és a szakszervezeteket is új tagokkal dagasztotta fel. A mi oldalunk sem maradhat tétlen, irányítás kell és irányító emberek kellenek. Ha nem sikerül most, hogy a keresztény eszmék táplálják a politikai, gazdasági, kulturális területeket, akkor a világ betegsége tovább tart. Akkor kár volt elindítani az Actio Catholicát és érte ezeket a nagy erőfeszítéseket megtenni.”[3] A közvélemény balratolódásában rejlő veszélyt rajta kívül jól érzékelte Apor Vilmos győri püspök is, aki augusztus 23-ára titkos találkozót hívott össze. Ezt a konspirált összejövetelt nevezi az utókor azóta „1943-as győri találkozónak” – a jelenlévők névsorát mindmáig nem sikerült teljes bizonyossággal összeállítani, de tudható, hogy az AC több befolyásos képviselője is jelen volt. A tárgyaláson – mások mellett – igazolhatóan részt vett Freesz Sándor, az Egyházközségi Munkásszakosztály (EMSzO) mártír sorsú vezetője, Kovrig Béla szociológus, valamint Mindszenty József, aki ekkor még plébános volt, ám két év leforgása alatt püspökké (1944. március), majd hercegprímássá lesz (1945. szeptember). Valószínűsíthetően jelen volt Mihalovics Zsigmond is. A résztvevők olyan döntéseket hoztak, amelyek hosszú távon befolyásolták a magyar közéletet: ekkor született meg például az elhatározás a Katolikus Szociális Népmozgalom beindításáról, amiből később létrejött a Kereszténydemokrata Néppárt.[4] A felsőpapság ekkor már jó ideje tartott egy kizárólagos, állami ifjúsági szervezet létrejöttétől és nem akarta elveszíteni a kapcsolatát a fiatalsággal. A találkozót követően ezért az AC szorosabban összehangolta a hatókörébe tartozó ifjúsági mozgalmak munkáját: a Katolikus Diákszövetség, az Emericana és a Prohászka Körök a politikai kockázatok mérlegelését követően egységnyilatkozatot írtak alá, amelyben a három katolikus főiskolai szervezet elfogadta, hogy összehangolja munkáját az AC elvi irányítása alatt. Így indult el a Katolikus Diákotthon Mozgalom is, ami valós, szociális igényeket elégített ki.

1943 őszére Magyarország már nagyon súlyos vérveszteségeket szenvedett a keleti fronton. A háború magától értetődő módon hatással volt az Actio Catholica működésének hatékonyságára is – ez egyértelműen kiderül a vezetőség korabeli feljegyzéseiből.[5] Ennek ellenére szeptemberben az AC ernyője alá tartozó szervezetek tömegével indítottak vezetőképző tanfolyamokat, s ennek eredményképpen 3569 új civil vezető állt szolgálatba egyetlen év alatt.[6] E megújulási kísérlet részeként indult el a Sziklán állunk folyóirat is, mely szellemi síkon vette fel a fegyvert a szocializmus mindkét változatával. A folyóirat elindításának részleteiről nagyon kevés információ maradt fenn, mert az AC országos központjának 1945 előtti dokumentációja eltűnt, az 1945 és 1948 közötti anyagból pedig csak az maradt meg, amit az Államvédelmi Hatóság egy házkutatás során lefoglalt és a Mindszenty-per aktáihoz csatolt.[7]

A folyóiratot identitásszervező orgánumnak szánták, amelyik segítette az információáramlást a katolikus ifjúsági szervezetek között. A lap specifikusan a fiataloknak szólt és hangsúlyosan baloldali tematikára épült, amivel ezzel az aktuális politikai problémák keresztény megközelítését tudta közvetíteni. Ezzel pedig választ adtak az akkori kívülről irányított, progresszív politikai riválisok tevékenységére. Sőt, a Sziklán állunk egyik 1944. januári számában Somogyi József Ki tartozik a magyarsághoz? című írásában a fajelmélettel számolt le.

 

Politikai irányvonal

 

Magyarország a II. világháborúig döntően agrárország volt, így a szociális kérdés döntően a parasztkérdés volt. A lakosságnak mintegy fele a földből élt, és a mezőgazdasági nemzeti vagyon a bruttó nemzeti össztermékben belül 41 százalékos súlyt képviselt a ’40-es évek elején.[8] Éppen ezért szembeötlő, hogy a városi főiskolások és egyetemisták számára kitalált, és hozzájuk célzottan eljuttatott Sziklán állunk tematikájában a munkáskérdés milyen nagy hangsúllyal jelent meg. A leltári jegyzékekből és az iskolai értesítőkből kiderül, hogy a középiskolák is nagy számban fizettek elő a folyóiratra, tehát a folyóiratnak célközönsége volt a végzős gimnazisták korosztálya is. Az AC menedzselte a tartalom célba jutását: a számok feldolgozására olvasóköröket szerveztek a közép és felsőbb iskolákban.

A folyóirat első száma alapján tisztán látható voltaképpeni missziója és a filozófiai, kulturális és politikai irányultsága, ami egészen a lap megszűnéséig fennállt. Eszmeiségét egy mondatban így foglalhatjuk össze: konzervatív alapon, hivatásrendiséget szorgalmazó antikommunizmus. Fontos leszögezni, hogy a hivatásrendiség maga is gyűjtőfogalom. Nem ideológia – a szónak sem az analitikus, sem pedig normatív értelmében: önmagában nem fogalmaz meg világnézeti elvárásokat és pláne nem nevezhető világnézetet előíró valláspótléknak. Inkább társadalomszervezési elv, legfeljebb politikai modell. A hivatásrendiség gondolata ráadásul még magyar viszonylatban sem volt egységes: létezett egy korlátozottabb verziója, ami elsősorban a gazdaságirányításra vonatkozott, és egy keményebb változat, amelyik a politikai rendszer gyökeres átalakítását tűzte ki célul. Ez utóbbi a társadalmi feszültségek feloldása és a kommunizmus elkerülése érdekében a demokráciát is fel kívánta számolni.[9]

A lap főszerkesztője Szappanyos Béla (1913–2000) budapesti összegyetemi lelkész, az AC országos ifjúsági titkára lett, aki elsősorban ugyancsak szervezőember volt. 1943 nyarától folyamatosan járta az országot, végiglátogatta az ország egyetemi városait és sorra hozta létre az egyetemi lelkészségeket.[10] A folyóirat főszerkesztését is e misszió részeként végezte.

Az 1943. október 15-én kiadott első lapszám P. Varga László SJ (1901–1974) jezsuita szerzetes vezércikkével indul. Varga a magyar szolidarizmus legnagyobb hatású képviselője volt, és sokáig Kovrig Béla irányítása alatt dolgozott a Miniszterelnökség Társadalompolitikai osztályán.[11] Freesz Józseffel együtt részt vett a kormánypárti propaganda kidolgozásában, aminek akkoriban két fő célja volt: a kormány melletti támogató légkör kialakítása, valamint a nemzetiszocialista, illetve nyilaspropaganda ellensúlyozása. Teleki Pál személyes meggyőződése volt, hogy ez csak olyan szellemi küzdelemmel tartóztatható fel, amely egyszerre keresztény és hazafias alapállású. Varga László lapindító írása (1944/1) filozófiai és kultúraelméleti iránymutatást tartalmaz olyan külföldi szerzőkre hivatkozva, mint John Henry Newman, Gilbert Keith Chesterton, Hilaire Belloc, Jacques Maritain, Réginald Marie Garrigou-Lagrange, François Mauriac, Gabriel Marcel vagy Romano Guardini. Érdemes megemlíteni, hogy e nevek a katolikus konzervatív kánon fontos szereplői mindmáig.[12]

A jezsuita páter a lap megindításakor már közismert politikai teoretikus volt, aki a mérsékelt hivatásrendiséget képviselte. Elutasító volt mind a vadkapitalizmus, mind pedig a szocialista gyakorlatot illetően. Kritikája szerint az állami és közösségi kontrolltól teljesen független piacgazdaság önpusztító és embertelen tendenciájú, míg a tervutasításos gazdaság megöli az egyéni és vállalkozói kreativitást. Varga azonban nem támogatott radikális társadalmi reformokat, pláne nem a külföldi minták kritikátlan másolását. Elképzelése szerint az akkori magyar társadalom organikus önszerveződése megfelelő alapot jelenthetett volna a szolidarizmus megteremtésére. Olyan megoldásokban gondolkodott, melyek kifejezetten illeszkedtek volna a magyar néplélekhez, a hazai társadalmi és kulturális hagyományokhoz.[13] Varga páter gazdasági doktrínáját tehát azzal a megkötéssel lehet harmadikutasnak nevezni, ha leszögezzük: az nem egyenlő távolságra volt a liberalizmustól és a szocializmustól, hanem a piacgazdaság egy új, korlátozott modelljének tekinthető (másutt azt írta, hogy a „bolsevizmus még rosszabb, mint a szabadelvű demokrácia, mivel nem egyéb, mint a szabad gondolat cégére alatt romboló anyagelvűség, vallástalanság és erkölcstelenség diktatúrája”).[14] Nem kokettált az olasz fasiszta megoldással, és nem volt etatista sem. Elképzelése szerint a társadalmi reformok letéteményese az alulról szerveződő, erős autonómiával rendelkező szakmai testületek lettek volna.

E mérsékelt hivatásrendiség gondolatával szemben egy sokkal radikálisabb megközelítést vallott Kiss István. A debütáló lapszámban személyes részvételen alapuló, részletes beszámolót közölt az 1943. augusztus 23. és 29. között megtartott második szárszói konferenciáról. Az érseki tanácsos, teológiai tanár riportja élesen szocialista és kommunistaellenes, kitér Erdei Ferenccel folytatott vitájára és megvédi a hivatásrendiség gondolatát, sőt az António de Oliveira Salazar vezette portugál katolikus diktatúrát kifejezetten követendő példaként nevezi meg. Farkas György, a KALOT ügyvezető titkára rajta is túlment, amikor a hivatásrendiség radikális, teljes társadalmi reformot követelő programját hirdette meg. Farkas leszögezi: a háború után az osztályalapú társadalmat fel fogják számolni, és az új társadalmi berendezkedés a korporatizmus lesz. A világháború utáni új magyar állam három hivatásrendre fog tagozódni: 1) mezőgazdaság, 2) ipar és kereskedelem, valamint (3) értelmiség. A Sziklán állunk folyóirat célja pedig nem más, írta, mint az egyetemistákat – azaz a leendő magyar értelmiséget – felkészíteni a változásban való részvételre és az új Magyarország szellemi vezetésére.

 

Tematika

 

Az újság mindenekelőtt tájékoztatási funkciót látott el. Hasábjai túlnyomórészt a katolikus diákotthonok, kollégiumok és egyetemi lelkészségek olvasói számára vittek hírt a partnerszervezetekről. Kiemelten foglalkozott a határon túli magyar ifjúsági közösségekkel is. Emellett színház-, film- és könyvkritikákat közölt, olykor kifejezetten alapos recenziókat is. Első, már idézett 1944. januári számában például összefoglaló olvasható Wilhelm Röpke a korban nagysikerű A harmadik út. Korunk társadalmi válsága című könyvéről is. Röpke könyve a háború utáni német szociális piacgazdaság egyik alapműve lett, de hivatkozási alap volt az amerikai konzervatívok számára is. [Az eredeti kötet 1942-ben Korunk társadalmi válsága címmel jelent meg Svájcban, az egy évvel később megjelent magyar változat kapta a híres A harmadik út címet, s nem mellesleg – a majdan a Demokrata Néppártot vezető – Barankovics István fordításában jelent meg – a Szerk.] A szerkesztőség ezen felül külföldi tudósítói hálózattal rendelkezett, ennek köszönhetően széles, nemzetközi kitekintéssel bírt Párizstól Helsinkin át egészen Moszkváig. A Sziklán állunk e tájékoztató funkciója mellett gyakorta érintett filozófiai, teológiai, kulturális és politikai kérdéseket, a közérthetőséget mindenkor szem előtt tartva. Az elvontabb témákról a legnagyobb hazai katolikus gondolkodók (Brandenstein Béla, Horváth Sándor, Íjjas Antal, Schütz Antal) közöltek ismeretterjesztő célú írásokat. Zrínyi József SJ kispap Kultúrkrízis és fiatalság című írásában (1944/7) azt a nominalizmuskritikát fogalmazta meg, amivel évekkel később nagy karriert futott be az Egyesült Államokban Richard M. Weaver és Molnár Tamás. Varga páter pedig cikkeiben T. S. Eliottal egy időben fogalmazta meg korszakos meglátásait vallás és kultúra alapvető összetartozásáról (Notes Towards the Definition of Culture).

A folyóirat – elsősorban hölgyszerzők közreműködésével – visszatérően foglalkozott a nőkérdéssel is. A háziasszonyi hivatástudat megerősítése mellett kitértek a női értelmiség feladataira és lehetőségeire is. Az újságba írt Béky Gabriella főiskolai óraadó tanár, aki a Kalász (Katolikus Leánykörök Szövetsége, 1936–46) szervezésében 70 ezer falusi lánynak tartott háztartási ismereti tanfolyamot. De szerző volt Szentkúty Ilona életmódtanácsadó, lelkiségi író és Sprenger Mária Mercedes író, műfordító is.

A szerkesztőség nyomon követte a katolikus munkásmozgalom eseményeit és annak igyekezett is minél nagyobb súlyt adni. Esterházy Lujza például Az egyetemi ifjúság szociális munkájáról címmel írt ismertetőt Joseph Cardijn munkásapostolról, illetve a Keresztény Munkásifjú Mozgalomról (Jeunesse Ouvrière Chrétienne, JOC). Ezen kívül rendszeresen közöltek névtelen, gyaníthatóan fiktív leveleket katolikus munkásoktól és párbeszédet imitáltak marxista levélírókkal. Ezek nyilvánvaló célja a bevett marxista érvek nyilvános cáfolata volt.

A folyóirat ökumenikus tendenciájú volt, és széles látókörű. A ’40-es évek első felében jelentős volt a katolikus–protestáns szembenállás, ennek ellenére a Sziklán állunkban nem közöltek olyan írást, ami sérthette volna a nemkatolikus történelmi felekezetek olvasóit. Megemlítendő, hogy a későbbiekben Szappanyos Béla személyesen jó viszont ápolt a mártír sorsú Ordass Lajos evangélikus püspökkel is.[15]

 

Utolsó akkordok

 

A háború fejleményei nem tették lehetővé, hogy az újság egyenletes színvonalon működjék: a német megszállást követően érezhetően bizonytalanabbá vált a szóhasználat, az írások veszítettek lendületükből. A szerkesztési munka kezdett aránytalanságokat mutatni, de a szerzők mindvégig törekedtek arra, hogy távol tartsák magukat a politikai szélsőségektől.[16] Az utolsó lapszám végül a kiugrási kísérlet napján, 1944. október 15-én jelent meg – ezt követően a nyilas karhatalom, illetve a Gestapo rajtaütött az AC vezetőségén, illetve a vele jelentős személyi átfedést mutató szerkesztőség tagjain, így a munka ellehetetlenült.

A katolikus vezetés elleni indított 1944-es letartóztatási hullámot Freesz József egy véletlen szerencse folytán túlélte, ám 1948 után az állambiztonság rendszeresen terrorizálta. József atya a kínzásokba beleőrült, majd 1951-ben belehalt. Ebből is látszik, hogy az EMSzO mind a nemzetiszocialisták, mind a kommunisták számára ellenség volt. Vezetősége ellen előbb a Gestapo indított hajtóvadászatot, vezetőit Dachauba internálták, ahol ketten meghaltak, majd a kommunista belügyminisztérium a szervezetet betiltotta. A diktatúra alatt az AC legtöbb tagja börtönbe került, Lénárd Ödönt például visszatérően rabosították, összesen több mint 18 évet töltött a Rákosi- és a Kádár-rendszer börtöneiben. Brandenstein, Mihalovics, Varga és Zrínyi nyugatra menekültek.

Maga az AC 1945 után valamelyest rendezte sorait, de ez az időszak már leginkább csak a kármentésről szólt, a lapot nem indították újra. 1948 után a szervezet húzóemberei, s így a Sziklán állunk fontosabb szerzői is szétszéledtek. Az AC vezetősége és a szerzők között találhatók olyan emberek is, akik később a börtönben elszenvedett kínzások alatt megtörtek és békepapok lettek (Beresztóczy Miklós, Czapik Gyula, Záreczky István). Érdekes színfolt Nagy Töhötöm SJ, aki az elvtelen karrierista szélhámos mintapéldánya: (minimum) kettősügynök volt, élete egy szakaszában szabadkőműves is.

 

Összegzés

 

A katolikus egyház akkor tudott a legtöbbet tenni a lelkek üdvéért, amikor nemcsak, hogy részt vett a politikai folyamatokban, de kifejezetten irányítani is törekedett azokat. Az AC története jól példázza, hogy a római katolicizmus önmagában nem implikál egy bizonyos politikai meggyőződést. Miként az egyes népek habitusa és történelmi tapasztalata igen különböző, a politikai megoldások tekintetében is igen színes a paletta: egyes katolikusok fontosnak tarthatják, hogy konzervatív alapon állva a krisztusi tanítás szociális elemeit képviseljék (Cardijn), de ha a történelmi helyzet megkívánja, akár támogathatunk egy imádságos, hiteles életet élő ember által vezetett katonai diktatúrát is (Salazar). Az Actio Catholica 1943–44-ben olyan szellemi és politikai munkába fogott, ami a katolikus közélet eddigi utolsó nagy felkelése volt. Az említett személyek munkásságára visszatekintve megállapíthatjuk, hogy Magyarország a Horthy-korszakban a világ szellemi életének élvonalához tartozott. A Sziklán állunk két évfolyama alatt mindössze 13 lapszám készült, összesen 150 oldalnyi terjedelemben. Az anyag digitalizálás és újraközlés után kiált!