Fekete Rajmund

A 20 ÉVES TERROR HÁZA MÚZEUM ELLENI TÁMADÁSOK

Idén húsz esztendeje, hogy 2002. február 24-én újjászületett és megnyitotta kapuit az Andrássy út 60. épülete, amely kegyetlen és vérgőzös 20. századi történelmünk többszörösen összetett szimbóluma. A II. világháború alatt itt fészkelték be magukat a nyilasok, a „Hűség Házának” pincéjében több száz zsidó honfitársunkat kínozva meg. 1945 után pedig itt rendezkedtek be a szovjetekkel együtt érkező magyar kommunisták, hogy a „párt ökleként” emlegetett ÁVO/ÁVH osztályalapon döntse el, ki tekinthető barátnak s ki ellenségnek. Az épület csupán az 1956. október 23-i forradalom és szabadságharc után lélegezhetett fel, de addigra már annyi kín és szenvedés itta be magát a falakba, hogy az épület „sötét géniuszát” az idő és a történelem a „város tudatalattijába” süllyesztette. 2000 decemberében a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány megvásárolta az épületet azzal a céllal, hogy a magyar történelem e két véres korszakának bemutatására múzeumot hozzon létre. A Terror Háza Múzeum „alapítása […] ezt a genius locit mintegy felszínre hozta, megjelenítette, megrendítő emlékhellyé változtatta”.[1]

Bosszú helyett múzeum

„Ebben az épületben hatalmas erő van” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a húsz évvel ezelőtti megnyitón, majd így folytatta: „Az áldozatok, a megalázottak, a hozzájuk tartozók, a velük együtt érzők, a nemzet ereje. Visszavágás, törlesztés, bosszú helyett múzeum. Így is lehet megállapodást kötni a történelemmel. [...] Nem azért kellenek az ilyen múzeumok, hogy gyermekeink a félelemről, a rettegésről, a megaláztatásról személyes élményeket szerezzenek, hogy megborzongjanak. Azt szeretnénk, ha a gyermekek úgy nőnének föl Magyarországon, hogy tudják mit álltak ki az előttük járók. Azt szeretnénk, ha gyermekeink megértenék, hogy a szabadságot nem adják ingyen. [...] Ez a ház ugyanis arra való, hogy mindig megvédje a nemzetet saját árnyékától.”[2]

Az MTI egykori tudósítása szerint „a vasárnap esti megnyitóra 130-150 ezer ember gyűlt össze” a Terror Háza Múzeumnál, akik „az Oktogontól a Kodály köröndig” megtöltötték az Andrássy utat.[3] Ezzel a történelmi aktussal alig egy évtizeddel a kommunizmus bukása után Magyarországon létesült először olyan múzeum és emlékhely, amely egymás mellé helyezte azt a két totális diktatúrát, amely annyi kínt és szenvedést okozott nemcsak Magyarország, de az egész közép- és kelet-európai régió számára is. Bátorság kellett hozzá, mert húsz évvel ezelőtt a nácik rémtetteit egyedülállónak és összehasonlíthatatlannak tartották. Ezt a tilalmat azonban figyelmen kívül hagyták, és létrehoztak egy olyan múzeumot, amely nevén nevezi történelmünket, annak szereplőit: az áldozatokat és a tetteseket egyaránt. Eretnek gondolat volt ez – ráadásul egy olyan országban, ahol a rendszerváltoztatást követően a (poszt)kommunista elit őrködött a történelem, a nyelv és a kultúra felett. A Terror Háza Múzeum megnyitása azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy kicsúszik a kezük közül a „történelem menete”. Nem véletlen, hogy egész pályás letámadást indítottak – már a múzeum megnyitása előtt.

Szervezett támadások

A Terror Háza Múzeum ellen folytatott szisztematikus lejárató kampány nagyjából három hónappal a megnyitó előtt kezdődött. A múzeummal kapcsolatos összes kritika – leszámítva a gazdálkodással kapcsolatos támadásokat – már azelőtt megszülettek, hogy látták volna a kiállítást. Varga Mihály építészetkritikus az Élet és Irodalom hasábjain már 2001 decemberében arról álmodozott, hogy „milyen módon fognak megemlékezni az ötlet kiagyalóiról, amikor esetleg néhány év múlva ki kell onnan emelni [a tankot], mert egyértelművé válik, amit én már most sejtek: mégsem kellett volna ide csinálni a Terror Házát.”[4] Hamvay Péter a Hetek hasábjain azt fejtegette, hogy az épületet érvényes építési engedély nélkül alakították át, és kiállítása „meghamisítja a történelmet”.[5] Eörsi Mátyás szerint a Terror Háza Múzeum „építkezés[i] módja terrorisztikus”, és maga az épület esztétikai mondandója is „terrorizál, ha a leírásoknak hinni lehet”.[6] Kozák Gyula szerint pedig a múzeum „az egész város meggyalázása”, sőt egyenesen „terror a városlakók ellen.”[7]

            A még meg sem tekinthető installáció mellett az el sem készült épület(homlokzat) is elkeseredett támadások kereszttüzébe került. Román András a múzeum homlokzatát „súlyos műemléki sérelemként” értékelte, a pengefal pedig nem éppen szerény véleménye szerint „ellentétben áll az építészettel”,[8] továbbá rettegett attól, „hogy az UNESCO Világörökség Bizottságának […] Budapestre érkező műemlékes szakemberei ezért fogják megtagadni a kitüntető cím adományozását.” Búza Péter szerint „száz vagy még több évre pengézik tönkre a világörökség rangra pályázó sugárút arcvonásait”,[9] ami persze nem következett be. A hivatásos rettegők megnyugodhattak, az UNESCO Világörökségi Bizottságának 26. ülésén megszavazta, hogy többek között az Andrássy út is váljon a világörökség részévé.[10]

A múzeumot „látványos történelmi giccsnek”, „terror plázának” (Hamvay Péter), „horror házának” (Karsai László – Varga László), „Futrinka utcának” (Pető Iván), „terrormúzeumnak” (Kozák Gyula), „ízlésterror házának” (Murányi Gábor, Ráday Mihály) minősítették a baloldal közismert megmondóemberei.

Ahogy a fent említett néhány példa is jól mutatja, a támadások egy irányból, szervezett formában történtek, melyeket jogi, esztétikai, történelmi-ideológiai, „szakmai”, valamint politikai érvek köré csoportosíthatók. Vegyük hát őket sorra!

Célkeresztben a „jogtipró engedéllyel megépített pengefalak”

A múzeum vezetését tiltott önkényuralmi jelképek használata miatt (!) feljelentette a VI. kerületi MSZP. A vonatkozó jogszabályok azonban már akkor világosan meghatározták, hogy tudományos és ismeretterjesztő célból használhatók ezen jelképek. A fővárosi önkormányzat kulturális bizottságának elnöke pedig azzal a döbbenetes és bornírt váddal illette a sajtóban a múzeumot, hogy a „jogtulajdonos engedélye nélkül mutatja be Mikus Imre Sztálin szobrának eredeti gipszformáit”. Azonban Schmidt Mária főigazgató rávilágított arra a tényre, hogy „az özvegy beleegyezésére nincs szükség ahhoz, ha az alkotás a közgyűjteményi körön belül marad”. „Ugyancsak feljelentették a múzeumot csend- és birtokháborításért, mert a kommunizmus áldozatainak emléknapja előestéjén tartott megemlékezéssel megzavarta a szomszédok nyugalmát” – így egy újabb nemtelen próbálkozás.[11]

Amint lehullt a lepel a múzeumról, és mindenki láthatta a kiszélesített tetőpárkányon egymás mellé helyezett nyilaskeresztet, az ötágú csillagot és a „TERROR” szót, azonnal támadás alá vették a múzeumot mind a sajtóban, mind pedig a jog terepén, és sorozatos jogszabálysértésekről írtak. Kozák Gyula odáig merészkedett, hogy leírta a következőket: „Magának a Terror Házának a létrehozása (az engedélyek körüli sunyiskodás és hazudozás, illetve az engedély nélkül zajló építkezés) is folytatása volt annak a fideszes, schmidtmáriás arroganciának, ami hatalmuk négy évét jellemezte.”[12]

Egyre csak úgy záporoztak a minden alapot nélkülöző kritikák: „a házat a főváros területére építették a főváros engedélye nélkül”, a „pengefal [pedig] elfoglalja a járdát, akadályozza a gyalogosforgalmat”,[13] amelynek igaztalan voltáról bárki meggyőződhet, aki felkeresi az épületet. Ezzel szemben a valóság az volt, hogy maga az épület és a Csengery utca felőli oldala a kerülethez tartozott, egyedül az Andrássy úti járda volt a főváros tulajdonában. Schmidt Mária szerint „az építési engedélyt a kerület jegyzője úgy adta meg, hogy elmulasztotta a főváros tulajdonosi hozzájárulását beszerezni arra a fél négyzetméternél kisebb [!] területre, amelyen a homlokzati elem a főváros területével érintkezik.” A Terror Háza Múzeum azonban ekkor már érvényes építési engedéllyel rendelkezett, ennek megfelelően készítette el a homlokzatot. Mire a Fővárosi Közigazgatási Hivatal visszavonta a múzeum építési engedélyét és új eljárásra kötelezte a kerületet, az épület már kész volt. A múzeum vezetése pedig „az ilyen esetekben szokásos eljárásnak megfelelően […] fennmaradási engedélyt kért a fővárostól”.[14] A kevesebb mint fél négyzetméternyi területre a főváros végül megadta a hozzájárulást, majd a Terror Háza Múzeum további három évre kért ideiglenes fennmaradási engedélyt, amelyet a városképvédelmi bizottság el is fogadott. Demszky Gábor szabaddemokrata főpolgármester azonban megsemmisítette az illetékes szakbizottság döntését, mondván: „jogi és városképvédelmi szempontból egyaránt elfogadhatatlannak tartja a bizottság döntését”.[15] Új eljárás keretében a főváros az ideiglenes fennmaradási engedély megadását is megtagadta, ezt követően pedig a VI. kerület baloldali közgyűlése másfél év után, indoklás nélkül visszavonta a tulajdonosi hozzájárulását a Csengery utcai homlokzathoz. Schmidt Mária „aljas politikai támadásként” értékelte Demszky Gábor főpolgármester döntését, aki szerinte „ha már építőként nem tudott rekordhosszúságú városvezetői időszaka alatt bevonulni Budapest történelmébe, legalább rombolással és bontással örökítse meg nevét”.[16] A főigazgató kijelentette, hogy a bontásról szóló döntést bírósági úton fogja megtámadni, s csak annak döntését hajlandó tudomásul venni.[17]

A pengefal végül maradt, de a támadások csak nem csitultak.

Kritikusai szerint „egyenlőségjelet tesz a fasizmus és a kommunizmus közé”

Az Andrássy út 60. épülete 1944-től 1956-ig két totális diktatúra fontos helyszíne volt, mely kiválóan mutatta a diktatúrák természetét. A Terror Háza Múzeum létrehozásával egy olyan múzeum és emlékhely jött létre Magyarországon, amely méltó emléket állít a nyilas és a kommunista terror áldozatainak, nevükön nevezi a tetteseket, és bemutatja a 20. századi totális diktatúrák emberellenes tetteit. A múzeumot építészetileg kiemelték a környezetéből azzal, hogy kiszélesítették a párkányt, amely egyszerre idézi a kor gigantomániáját és a pesti neoreneszánsz házak hatalmas párkányait. A párkány a nap legmagasabb állásánál borítja sötétségbe a házat az önkényuralmi jelképekkel és a TERROR szóval,[18] ezzel is felidézve Arthur Koestler Sötétség délben című művét.

A múzeumba belépve az embert két azonos méretű gránittömb fogadja. Egy vörös és egy fekete. A vörös a kommunista terror áldozatainak, míg a fekete a nyilas terror áldozatainak állít emléket. A kiállítás a náci, illetve a szovjet megszállással kezdődik („Kettő megszállás” terme) és a szovjet csapatok 1991 nyári kivonulásával végződik. A múzeum két emeleten keresztül mutatja be a nyilas és kommunista terror természetét. A pincerekonstrukció mindkét emberellenes diktatúra áldozataira emlékeztet, a „Tettesek falán” pedig a két rendszert kiszolgálók nevét, beosztását és fényképét helyezték el. A kiállítás szakított a múzeumokra jellemző ódivatú-ortodox kiállításszervezési folyamatokkal: a száraz és unalmas szövegeket száműzte, a bővebb információkat a termek információs állványaiba helyezte, és csak a legszükségesebb adatokat vonultatja fel, sokkal inkább az érzelmekre akar hatni idézetekkel, képekkel, hangokkal, filmekkel, szövegrészletekkel, valamint korabeli tárgyakkal. A posztkommunista baloldal számára mindez azonban eretnekségnek minősült.

Karsai László szerint például, „ha csak [1944.] október 15-ével kezdődik a ház története, az a Horthy-korszak restaurációját jelenti”, vagyis nem foglalkozik a Horthy-korszakkal, tehát rehabilitálja azt.[19] Kozák Gyula több „kiváló történészt” is megszólaltatott, akik szerint „a múzeumban bemutatott borzalmak kezdőnapja önmagában történelemhamisítás”.[20] Hamvay Péter szerint nem tudni, kik, de „sokan helytelenítették, hogy egyenlőségjelet tesz a fasizmus és a kommunizmus közé, s ezzel meghamisítja a történelmet”.[21] Florence La Bruyere, a baloldali Libération budapesti tudósítója szerint „nem látható semmi a holokausztról”,[22] egy újabb kommentátor szerint azért, „hogy az ideológiához igazítsák a történelmet”.[23] Hamvay Péter szerint a kiállítás „a kommunisták, sőt kódolva a kommunista zsidók bűneire emlékeztet”,[24] míg Karsai László egyenesen a zsidó bosszú szerepét hangsúlyozta: „Veszélyes lehet a terror kontinuitása elmélet akkor, ha csak az jön ki belőle, hogy bosszúszomjas zsidó kommunisták tudatosan átvették a házat, hogy most ők legyenek a verőlegények.”[25] Fejtő Ferenc eközben amiatt aggódott, hogy a kommunizmus bűneit helyezi „reflektorfénybe” a múzeum,[26] amely – vélekedik immár Kozák – „nem a tudományos gondolkodás szülötte”.[27] Szőnyei Tamás is arra a következtetésre jutott, hogy a múzeum eltúlozza a kommunizmus bűneit, melyet tudományos alapossággal állapított meg: „A tükörírt TERROR cirill jellegű szövegként működik: a megfordított R és E cirill betűkre emlékeztet. Cirill, tehát ruszki, vagyis komcsi. E szó kétszer szerepel, s mivel a közöttük lévő ötágú csillag is a vörös vészre utal, a nyilaskereszt »kisebbségbe« kerül: a látványt uraló építészeti elem egyértelműen a baloldali szélsőségeket emeli ki. Ez egybevág a múzeum belső arányaival”.[28] Egy hónappal a megnyitó előtt Ráday Mihály így írt: „Kérdéses, mit mutatnak be a nyilasterror hazai előzményeiből […] Egyébként a házban egy szobányi anyag szól a nyilas rémuralomról, és a többi mind a »szocializmus építésének« koráról.”[29]

Egyes szerzők már a Terror Háza Múzeum és a készülő Holokauszt Emlékközpont összehasonlítását is elvégezték, amikor arról írtak például, hogy „a hatszázezer magyar áldozat emlékét a Holokauszt Múzeum megnyitása után is lényegesen kisebb múzeum örökíti majd meg, mint a Rákosi- és Kádár-éra szám szerint nagyságrenddel kevesebb áldozatát.”[30] Ormos Mária pedig hiányolta, hogy a múzeum „nem szól a zsidó áldozatokról”.[31] Ez azonban, finoman szólva, egyáltalán nem volt megalapozott, hiszen a múzeum több teremszövegben, bemutatott fotón- és filmanyagon keresztül foglalkozik a magyar zsidóság tragédiájával. A múzeum több okból sem vállalta a magyar holokauszt részletes tárgyalását: 1) a múzeum létrehozását megelőzően döntött az első Orbán-kormány a páva utcai Holokauszt Emlékközpont létrehozásáról, 2) nemcsak a készülő múzeumra való tekintettel nem kívánták megjeleníteni a magyar holokausztot, hanem azért sem, mert a magyar zsidóság II. világháború alatti tragédiájának bármilyen terjedelmű tárgyalása az Andrássy út 60.-ban kialakított múzeumban ellentétes lett volna azzal a felfogással, amit a kiállítás tervezői vallottak, hiszen a magyar holokauszt ugyanis nem jeleníthető meg sem előzményként, sem kiegészítésként az Andrássy út 60. történetében. Továbbá 3) a holokauszt olyan magyar és összeurópai tragédia, amelynek önálló bemutatásától nem lehet eltekinteni. Végül, de nem utolsósorban 4) félrevezető lett volna beemelni a magyar zsidóság tragédiáját egy olyan épületbe, amely elsősorban a kommunista diktatúra terrorszervezeteinek székházaként vált hírhedtté.[32]

A történeti koncepciót támadó kritikákkal párhuzamosan megjelentek azok a hangok, melyek szerint a múzeum helyszíne sem autentikus. Ormos Mária szerint az Andrássy út 60.-ban kialakított múzeum „beteges ötlet, olyan, mintha a sátánnak emelnének templomot”,[33] Kozák szerint „választhattak volna egy Monarchia korabeli börtönépületet […] vagy annak egy szárnyát, s abban berendezhették volna azt a múzeumot, amely nem skanzen, hanem maga a poloskás, svábbogaras, nyirkos-penészes, húgyszagú valóság.”[34] Ugyancsak Kozák paranoid írása szerint azért került a Terror Háza Múzeum az Andrássy út 60. szám alatti épületbe, „mert a majdani múzeum alapítóinak lakóhelyéhez sokkal közelebb esik, mint akár a város szélén lévő gyűjtőfogház, akár a fővárostól csak nehezen megközelíthető Márianosztra, Sopronkőhidáról vagy Sátoraljaújhelyről nem is beszélve. A Rózsadombról jó a közlekedés az Andrássy útra.”[35] A helyszín, úgy látszik, vesszőparipájává vált Kozáknak, aki alig egy hónappal később is arról ír, hogy „brutális épületet lehetett volna például a Szoborpark környékére építeni. Abban a kontextusban lehetett volna értelme”.[36] Karsai László és Varga László a Hetek hasábjain jelentette ki, hogy „sem a nyilas, sem a kommunista uralmat nem szimbolizálja ez az épület”, ami amúgy is „több mint poén”.[37]

Természetesen ebből a lejárató hadjáratból nem maradhatott ki Schmidt Mária sem, akit szakmailag és emberileg is megpróbáltak megszégyeníteni, számtalan ízléstelen személyeskedéssel és fölényeskedő kioktatással kísérve. Kozák a múzeumot „egy igen zavarosan gondolkodó elme ötletének a tárgyiasulásaként”[38] jellemezte, később pedig ezt bővebben is kifejtette az Élet és Irodalomban, mégpedig eképpen: „Amikor őrült elme szüleményének neveztem a Terror Házát, akkor nem tettem mást, mint az írott és az elektronikus sajtóból Schmidt Máriáról szerzett benyomásaimat összegeztem. […] Bárki számára szembetűnő, hogy a két intézet és az inkriminált »múzeum« azonos vezetése nem egy rendkívül szorgalmas, korábban már sokat teljesítő tudós munkásságának méltó elismerése […] Schmidt Mária a fideszes történettudomány Simicskája.” Majd így folytatta gondolatmenetét: „Nyilvánvaló, hogy a tudományos élet kurzuslovagnőjével állunk szemben”.[39]

A fentieket összefoglalva tehát kijelenthető, hogy a kiállítás antiszemita, zsidóbarát, kiegyensúlyozatlan és persze a legfontosabb: történelemhamisító. Ezen véleménycikkeknek azonban egyáltalán nem a kiegyensúlyozott tájékoztatás vagy a valós szakmai véleményütköztetés megteremtése volt a céljuk. Ugyanis mindvégig egyetlen és világos cél lebegett a szemük előtt: szalámitaktikát alkalmazva, pontról pontra elhitelteleníteni a múzeumot és mindenkit, akinek köze van hozzá. Mindettől a múzeum bukását remélték. Húsz év távlatából kijelenthető: az összehangolt támadás egyik célját sem sikerült elérni.

Múzeumnyitás mint „ízléstelen választási turnészám”

A Terror Háza Múzeum elleni támadások egyik visszatérő eleme volt, hogy létrehozása pártpolitikai célokat szolgált, hiszen megnyitása „nem állt távol a Fidesz szándékától. […] E szándék nem egyebet célzott meg, mint hogy a térfél egyik oldalán álljanak azok, akik nemzetiek, magyarok és jók, míg a másik oldalon a rosszak, a nemzetidegenek, horribile dictu hazaárulók.”[40] Szőnyei Tamás szerint a múzeumot a „jelenleg hatalmon lévő politikai erő akarata hozza létre.”[41]

A posztkommunista politikai elit szóról szóra ugyanazt mondta vissza. Kovács László, az MSZP elnöke a Terror Háza Múzeum avatása előtt helyezte kilátásba, hogy a szocialista párt választási győzelme esetén „az Emlékezés és Megbékélés Házává” keresztelné át az Andrássy út 60.-ban kialakított emlékmúzeumot.[42] Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke debreceni sajtótájékoztatóján pedig úgy fogalmazott, hogy „nem nézi jó szemmel”, hogy az áldozatok emlékét kampánycélokra használják. Kijelentette: a Terror Háza Múzeum avatása tulajdonképpen a Fidesz és a MIÉP közös nagygyűlése volt.[43] Ugyanezt a narratívát erősítette az akkor még SZDSZ-es színekben politizáló Mécs Imre is, aki szerint a múzeum megnyitása aktuálpolitikai esemény, nevezetesen „a Fidesz és a szélsőjobboldali MIÉP első közös választásai kampánygyűlése volt”.[44] A Népszabadság szerint „a Terror Háza vasárnap este valójában Csurka István zsákmánya lett”,[45] míg Karsai és Varga „MIÉP-es neonácikat” emlegettek a megemlékezők között.[46] Az MSZP és az SZDSZ nem is vett részt a múzeum megnyitó ünnepségén, sem a főpolgármester, sem az általa vezetett főváros képviseletében nem jelent meg senki. Az SZDSZ a Terror Háza Múzeum megnyitójának időpontjában pedig Pa-Dö-Dö-fellépéssel turbózott „lufieregető bulit” tartott a Hősök terén, melyet azért nem véltek aggályosnak, mert a kommunizmus áldozataira való „hivatalos megemlékezés hétfőn lesz”.[47] Ezzel tulajdonképpen meggyalázták mindazok emlékét, akik e két emberellenes diktatúra áldozataivá váltak és azokat is, akik méltóképpen kívántak emlékezni róluk. A lufik elszálltak, a múzeum azonban megmaradt. Görgey Gábor – 2002 és 2003 között a Medgyessy-kormány kulturális örökségét felelős minisztere – egyenesen kikérte magának, hogy „sokadmagammal, akik megszenvedtük a szovjet–magyar terror gyötrelmeit, és azok nevében is, akik megszenvedték a nyilas rémuralmat, hogy szenvedéseinken és az áldozatok hulláin felkapaszkodva ízléstelen választási turnészámnak sajátítsák ki az Andrássy út 60. kísértetházát.”[48]

A 2002-es parlamenti választások után a posztkommunisták alakítottak kormányt, a fentebb idézett Görgey pedig az új kormány intézkedéssorozatával összhangban haladéktalanul vizsgálatot rendelt el a Terror Háza Múzeumot működtető közalapítvány gazdálkodásával kapcsolatban.[49] Ezzel egyidejűleg megkezdődött a múzeum beruházásának újbóli ellenőrzése is. Mindkettő a néhány hónappal korábban zárult ÁSZ-vizsgálathoz hasonlóan azzal a megállapítással végződött, hogy a közpénzek felhasználása minden tekintetben a jogszabályoknak megfelelően történtek.[50]

2002. október 17-én a D-209-es üggyel legitimációs és ennek nyomán politikai válságba került Medgyessy Péter miniszterelnök minden előzetes bejelentés nélkül ellátogatott a múzeumba. Látogatása jól megszervezett kampányfogás volt, az önkormányzati választásra időzítve, de egyben gesztus is, amelyet mindkét oldal saját értékrendje alapján tudott értelmezni. Ez olyannyira felbőszítette a posztkommunistákat, hogy egyszerre célozták az akkori miniszterelnök szavahihetőségét és a Terror Háza Múzeum gazdasági ellehetetlenítését. A 2003-as költségvetési törvényhez az SZDSZ-es Pető Iván olyan módosító javaslatot terjesztett be, amely 150 millió forinttal kívánta csökkenteni a múzeum költségvetését, és melyet a parlament meg is szavazott.[51] Medgyessy Péter a múzeum kérésére és saját politikai renoméjának érdekében is elkötelezte magát a múzeum költségvetési helyzetének javítására,[52] melyről végül a kormány döntött. Ennek értelmében a szocialista–liberális kabinet arról határozott, hogy „a múzeumot működtető közalapítvány alapító dokumentumát módosítani, a kuratóriumot pedig kiegészíteni szükséges”, s „meg kell vizsgálni a Terror Háza Múzeum (THM) kiállítási lehetőségeinek […] kibővítését”. De arról is döntöttek, hogy „100 millió forintot elkülönítenek a THM 2003. évi indokolt működési költségei fedezetének biztosítása céljából oly módon, hogy a támogatás azon igazolt működési kiadásokra használható fel utólagos elszámolás mellett, amelyet más támogatás és saját bevétel nem fedez.”[53]

„Az idő igaz, s eldönti, ami nem az”

Jól látható, hogy a Terror Háza Múzeum a megnyitását megelőzően és azt követően is a politikai napirend egyik kiemelt témájává vált. Több ezer újságcikk, internetes hozzászólás, közvélemény-kutatások, parlamenti napirendre vételek, politikai nyilatkozatok biztosítottak megkülönböztetett figyelmet a múzeumnak. De miért történt mindez?

Azért, mert a rendszerváltoztatás után alig több mint egy évtizeddel egy olyan múzeum és emlékhely jött létre, amely szakított a marxista történetírással, attól merőben eltérően értelmezte a múltat. Egyenlőségjelet tett a nemzetiszocializmus (hungarizmus, nyilasmozgalom) és a nemzetközi szocializmus (bolsevizmus, kommunizmus) közé, megkérdőjelezte a II. világháborúban győztes nyugati nagyhatalmak erkölcsi és morális fölényét. Ezáltal pedig egyértelművé vált: egy emberellenes diktatúra legyőzésére szövetkeztek egy másik emberellenes diktatúrával. Azzal pedig, hogy nevén nevezte a tetteseket, megteremtette a múlttal való szembenézés lehetőségét, amely a rendszerváltoztatást követően elmaradt. De ez a múzeum jelentette az első lépést a nyelv visszavételében is. Az olyan szavak, mint a „bűn”, a „szabadság”, a „tettes” vagy az „áldozat”, ezáltal visszakapták eredeti jelentésüket. Ez pedig határtalan dühöt és gyűlöletet eredményezett abban a posztkommunista elitben, amely majd’ két emberöltőn keresztül határozta meg a legfontosabbat: hogy mit kell gondolni a történelemről.

Röviden tehát a Terror Háza Múzeum volt az első lépés abban a folyamatban, amelyben a diktatórikus múlt erői elveszítették korlátlannak hitt egyeduralmukat a múlt, a jelen és végső soron a jövő értelmezése felett is. Ezt a tényt mi sem támasztja alá jobban, mint az a több mint hétmillió látogató, akik húsz év alatt szó szerint pincétől a padlásig bejárták az Andrássy út 60. épületét, és akik a tárlat megtekintéskor szembesültek igazán a múlt fájdalmas, kegyetlen és sötét borzalmaival.