Liktor Zoltán Attila

Az Aranybulla és jelentősége 800 év távlatában

 

A magyar nemzet 2022-ben az ezeréves történeti alkotmány egyik legfontosabb írott emlékére, az arany függőpecséttel ellátott Aranybullára emlékezik, kiadásának (1222) nyolcszázadik évfordulóján. A Magyar Királyság az egyik legjelentősebb és legmeghatározóbb hatalom volt Európában, aminek sajátos alkotmányos felfogását a Jeruzsálemi II. András királyunk (1205–1235) által, kiváltságlevél formájában kiadott Aranybulla egészen az 1848-as polgári átalakulásig, sőt részben egészen a II. világháborúig meghatározta. A privilégiumlevél az Európában egyedülálló magyar közjogi gondolkodásnak és államfelfogásnak, a Szent Korona-tannak az elemeit rögzíti, önmagában a nemzeti szuverenitás és az alkotmányos hatalom szimbóluma.[1] Jelen tanulmányban arra a kérdésre keresem a választ, hogy mi az Aranybulla jelentősége 800 év távlatában, illetve hogy mit üzen a bulla szellemisége a ma jogalkotójának és a mai magyar politikának.

 

Az aranybulla szellemisége és jelentősége

 

A Kárpát-medencébe 896-ban megérkező, ott hont alapító, majd államot alkotó és államot fenntartó magyar nemzet az őshazából magával hozott keleties látásmódját a nyugati (latin) kereszténységgel ötvözve oly sajátos alkotmányos és társadalmi berendezkedést alakított ki, amely egyedülállónak bizonyult egész Európában. E közjogias gondolkodás Werbőczy István híres munkájában, a Tripartitumban (1514) már kerek eszmerendszerré (Szent Korona-tan) formálódott. Ez – szemben a Nyugat magánjogias hozzáállásával – meggátolta, hogy nálunk is kialakuljon a feudalizmus, és azt, hogy a társadalom szétessen, az államot pedig a magánérdekek úgy szétfosszák (privatizálják), ahogyan az Nyugaton, számos helyen már a középkorban megtörtént. Az 1222-es Aranybulla egész szellemisége összhangban állott a magyar gondolkodással, benne a Gesta Hungarorumból ismert vérszerződés (884) szellemiségével, ami kezdetektől fogva alapvetően a főhatalom megosztására épült, a következők szerint:

 

„Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékából lesz a vezérük. Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen abban. Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből. Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek. Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.”[2]

 

Itt jut jelentőséghez a bullát írásba foglaló kancellár – Beyl nembeli Kilit – személye, aki a bulla megírása előtt a kancellárián töltött esztendők (1219–22) során láthatta, olvashatta a magyar állami élet legfontosabb forrásait.[3] Nyilvánvalóan ismerte a régi feljegyzéseket, diplomáciai iratokat, az uralkodók levelezését, Szent István, I. András, Szent László és Könyves Kálmán királyaink törvényeit, magát a Gesta Hungarorumot stb. Ennek tükrében logikus, hogy az általa szövegezett Aranybulla teljes összhangban áll a vérszerződés szellemiségével és a Szent István-i örökséggel, különösen is, hogy maga a szöveg a „Szent István királytól szerzett szabadságok” helyreállításáról beszél. Bár a textus tartalmilag szerződés a király és a nemzet között, „a királyságot formailag mégsem alázza meg. A bullát úgy szövegezik, mintha a király kegyét, a király szabad akaratát fejezné ki”.[4]

A bulla korlátozta a királyi hatalmat,[5] ami nálunk egyébként valójában soha nem a szuverenitást testesítette meg, hiszen már Szent István törvényeiben megjelenik a „király és az ország” (rex et regnum) kettőssége,[6] és rögzítette a nemzet részvételét a legfontosabb döntések meghozatalában. A szövegben megjelenik a királyi tanács (consilio regni) és a fehérvári törvénylátó napok (festo sancti regis), amelyből később az országgyűlés (dieta) alakult ki. „A rend részben nyilván a régi törzsi szokások során alakult ki, de adott történelmi pillanatban közös döntés is formálta: törvényhozói aktus, szer, társadalmi-nemzeti szerződés a hatalmat megosztó nemzeti elemek között. A szokást alkotmányozó döntés egészítette ki, tette teljessé, hogy aztán a történelmi szükségletek és a hatalom hordozóinak egyénisége alakítsa, tartalommal töltse ki” – kommentálja a magyar közjogi felfogást Zlinszky János.[7]

A magyar alkotmány fejlődésének tehát természetes útja volt a rendiség és a rendi állam kibontakozása, szemben a Nyugat feudális-hűbéri szellemiségével, az uralkodói szuverenitáseszmével, amiből természetesen következett az abszolutizmus.[8] Úgy is mondhatnánk, hogy „a magyar társadalom és alkotmány fejlődésének főága a rendiség volt, a hűbériség pedig csak mellékágaként jelenik meg”.[9] A Nyugat számos államában a király a szuverén, övé a (törvényhozó, végrehajtó, bírói) főhatalom teljessége. Például Franciaországban a rendi gyűlésnek soha nem volt törvényhozási jogköre, ahogyan Kasztíliában sem. Amíg a Habsburgok spanyol földön (Kasztíliában) a 16. század közepétől egyszerűen kiszorították a klérust és a nemességet a rendi gyűlésből, és ott azt követően csak a városok képviselői foglaltak helyet, addig a francia királyok a 17–18. században össze sem hívták azt. Magyarországon ezzel szemben a vérszerződés szellemiségén és az Aranybulla mentén az évszázadok alatt kibontakozó Szent Korona-tan a nemzet és a király közötti valóságos hatalommegosztást biztosította, amely úgy a jogalkotásban, mint a végrehajtásban és a bíráskodásban egyaránt megmutatkozott. Ráadásul mind vertikálisan, mind horizontálisan, azaz nemcsak alá-, fölé-, hanem mellérendeltségi viszony is volt a király és a nemzet között! Az évszázadok során nemesivé átalakuló egykori királyi vármegye például nemcsak mint önkormányzat létezett a 13. századtól fogva egészen a polgári átalakulásig, hanem követek útján részt vett a törvényhozásban az országgyűlésen, sőt a vármegyei törvényszékek keretében a bíráskodásból is kivette a részét.

Magyarországon ugyanis a főhatalom teljessége a Szent Koronát illette, s nem az uralkodót. Ez a szimbolikában is látványosan megjelent, hiszen a Szent Korona az ország és nem a király koronája, a kettőskereszt az ország jelképe, a törvény az ország törvénye, a szokás az ország szokása, a diéta az ország gyűlése, a vármegye pedig a nemesség vármegyéje. A Werbőczy-féle Hármaskönyvben a következő áll:

 

„Minekutána a katolikus hitre tértek és maguknak önként királyt választottak, úgy a törvényhozásnak, mint bármely birtokadományozásnak és minden bíráskodásnak hatalmát és jogát az uralkodással és kormányzással együttesen ez ország szent koronájának, mellyel Magyarország mindenik királyát megkoronázni szokták, joghatóságára és következésképen a mi törvényesen rendelt fejedelmünkre és királyunkra ruházták át”.[10]

 

Ebből következett, hogy Magyarországon az uralkodó a főhatalmat nem sajátíthatja ki, hiszen az eleve sem az övé volt. Nyugaton viszont számos helyen a kezdetektől fogva elméletben is az uralkodóé volt a főhatalom teljessége, de azt a gyakorlatban leginkább az anyagi lehetőség hiányában nem tudta megélni, ezen a 16–19. századi gyarmatosításokból származó busás jövedelmek látványosan segítettek. A nyugati gondolkodásban az uralkodói szuverenitással szemben a 17–18. században megjelentő hatalommegosztás eszméje (Locke, Montesquieu) újdonságként hatott, de jó, ha nem felejtjük el, hogy az a magyar történeti alkotmánynak és közjogias gondolkodásnak a lényegi elemét jelentette mindig is. Ezen éles eszmei különbözőség magyar szemszögből leginkább a nyugati-feudális eszme alapján álló Habsburgok uralma alatt jutott jelentőségre, nem véletlen, hogy nagy rendi/alkotmányos mozgalmaink (Bocskai-felkelés, Rákóczi-szabadságharc, 1848/49, 1867-es kiegyezés) is a sajátos magyar közjogi alapra építettek. A bulla a nemzet egységének[11] (una et eadem libertate) biztosítékául is szolgált, amit bizonyít, hogy Werbőczy a nemesség sarkalatos jogainak mindegyikét maga is a bulla rendelkezéseire vezette vissza,[12] amennyiben nem engedte szétesni az államot és a társadalmat úgy, mint az Nyugaton a hűbériség kialakulása következtében megtörtént.[13]

A bulla megakadályozta a feudalizmus kialakulását Magyarországon, amennyiben azon hűbériséget értünk, mert ellehetetlenítette a közhatalom magánhatalommá alakítását, hiszen kimondta, hogy „egész megyét vagy akárminemű méltóságot örök jószágul vagy birtokul nem adunk”, azaz „gyökerében támadja meg a feudalizmust”, és megakadályozta azt, ami német és francia nyelvterületen végbement, ahol „a földbirtoknak és a vele összenőtt hivatalnak az örökjoggal kapcsolatos elsajátítása útján lettek […] a nagy családok tagjai független fejedelmekké, az állam rovására közhatalommá”.[14] Nálunk nem is voltak nádori, országbírói, vajdai, báni stb. családok, még akkor sem, ha egy családból akár egymást követően is kerültek ki (Drugethek, Garaiak, Lackfiak) ugyanazon méltóságot viselők. A Mohács utáni Habsburg-időszakban (1526–1848) – ugyan csak szűk körben, de – érzékelhető a nyugati(as) felfogás behatolása a magyar magánjogba (hitbizomány megjelenése),[15] illetve a nemesség felsőbb rétegében a bárói, grófi, hercegi címek elterjedése.[16] A feudális hatás a közjogot sem hagyta érintetlenül, hiszen a királyi trón öröklése[17] (1687) és az örökletes főispánságok megjelenése is erre az időszakra tehető,[18] azonban mindkettőhöz alkotmányos biztosítékokat kapcsoltak a rendek (a trónbetöltés esetében a hitlevél, a koronázás és a koronázási eskü kötelezettsége).

A bulla védte a magyar érdeket az idegen befolyással szemben, kimondva, hogy „birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak, ha valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg”.[19] Az idegeneknek az ország dolgaiba való beleszólását is korlátozni próbálta, és azt az ország beleegyezéséhez kötötte, a következőképpen: „ha vendégek, tudni mint jámborok, jönnének az országba, ország tanácsa nélkül méltóságra ne jussanak”,[20] aminek döntő jelentősége volt a Mohács utáni Habsburg-időszakban. „A Jagellók után kezdetét vett Habsburg-uralom a legbővebben termette meg a külföldiek inváziója ellen hozott törvényeket, legtöbb szükség lévén is rájuk. 1536–1715-ig, tehát 179 év alatt nem kevesebb mint tíz törvényt hoztak ellenük, melyekben már szinte az unalmasságig egyugyanazon sérelem orvoslását, követelték, az idegenek birtokszerzéseinek megakadályozását. Hogy azonban azon zavaros és a nemzeti ügyre legkevésbé sem kedvező időkben ez mind csak írott malaszt maradt, legjobban az bizonyítja, hogy egy-egy ilyen törvény hozatalára minden 15-20. évben szükség volt”.^[21] Ugyanakkor a bulla kikötötte a Magyarországon elő más közösségek jogainak tiszteletben tartását is, mondván, „a várakhoz tartozó jobbágyok szent István királytól szerzett szabadságuk szerint éljenek. Hasonlatosképen a vendégek is, akár micsoda nemzet legyenek, azon szabadságban tartassanak, mely kezdettől fogva vagyon nekik engedve”.[22] E szellemiségből fakadóan teljesen természetes, hogy már II. András királyunk az erdélyi szászoknak (1224), IV. Béla királyunk a zsidóknak (1251), IV. László királyunk pedig a kunoknak (1279) kiváltságlevelet adományoz, amely ugyancsak kiemelkedő a korabeli Európában.[23]

Az Aranybulla fókuszában a jogok és kiváltságok tiszteletben tartása áll, ugyanakkor a Szent István-i örökség szellemében[24] felelősséget is kapcsolt a közhatalmat gyakorlók tevékenységéhez: „ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország színe előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és a mit elragadott, adja vissza”.[25] Végtére pedig biztosította az ellenállás és ellentmondás jogát abban az esetben, ha az uralkodó megszegné a bullában foglaltakat:

 

„hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtelenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké”.[26]

 

Igaz ugyan, hogy Buda 1686-os felszabadítása után az ellenállás jogáról a rendek a következő évben lemondtak,[27] a nemesi vármegyék vis inertiae (félretétel) joga egészen a 19. századig megmaradt, miszerint ha a királyi rendeletet alkotmányellenesnek találták, azt egyszerűen nem hajtották végre, az uralkodó pedig tehetetlen volt.[28] A bulla „melynek megtartására minden magyar király, mielőtt a szent koronát fejére tennék meg szokott esküdni”,[29] a magyar állami élet legfontosabb forrásává vált az évszázadok során, ami egészen a 20. század elejéig – (boldog) IV. Károly koronázásáig – az uralkodói felavatások elengedhetetlen részeként világos kifejezést is nyert.[30]

 

Alkotmányos identitás – nemzeti szuverenitás

 

A régi magyar nemzeti identitást évszázadokon keresztül a történeti alkotmány és a Szent Korona-tan határolta be. Egyáltalán nem közismert, éppen ezért érdemes e helyütt idézni Ferenc magyar királynak, öccsének, József nádornak és unokatestvérének, Károly Ambrus esztergomi érseknek az 1808. évi pozsonyi országgyűlésen a napóleoni háborúk (vagyis a nagy európai politikai és társadalmi felfordulás) időszakában elmondott beszédéből.

„Magyarok! Minden népek és egész Európa szemei rátok figyelnek. Ti alkotmányotokban látjátok minden dicsőségteket és boldogságtokat, én meg nem kevésbé dicsekszem, hogy királyotok vagyok. Legyetek továbbra is magyarok és hogy mentől tovább örvendhessetek e nemes névnek és nemzeti erényeiteknek, fordítsátok minden gondotokat arra, hogy hazátok boldogságát örökre biztosítsátok”[31] – fogalmazott a király. Mire a rendek nevében a prímás és a nádor a következőképpen feleltek: „Ezen Országgyűlés hirdetése is úgy erre való óhajtva személyes megjelenése Felségednek nékem által nyújtott Királyi Előadása, annak világos bizonyságáról szolgálnak, hogy feltételéről jól emlékezvén, a Törvény és törvényes szokás ellen, semmit sem kíván tenni, sőt azokat szentül és helyesen betölteni akarja; azért is mi ősi Constitutiónkhoz való szeretetünktől vezéreltetvén annak megtartására, a veszedelemnek tőle való elhárítására életünket, és tehetségeinket feláldozni készek vagyunk”. Illetve:

 

„Ezen Eleinknek tehát Méltóságos Fő Rendek és T. Státusok és Rendek, akik vitézi tetteik, akarataik példás megegyezése, Királyaik iránt való mély tiszteletük, hűségük, s bizodalmuk által az Ország ősi Constitutioját, fáradhatatlan igyekezetekkel, tulajdon vérek kiontásával, és értékek fel-áldozásával megtartották, a maguk épségekben réánk által bocsájtották, jeles példájukat kövessük! Mutassuk meg Europának, amely, kegyelmes Királyunk bölcs észrevétele szerént, szemeit reánk függeszti, mint oly nemzetre, amely majdnem egyedül dicsekedhetik még méltán, régi Constitutiójával, és törvényes szabadságával. Mutassuk meg mondom, hogy Eleink hajdani jeles tulajdonságaik még bennünk maradékaikban élnek, a dicső Magyar nemzetnek nemes megkülönböztető jelei még nálunk meg nem szűntek, a Király és Ország között való szoros és teljes bizodalom fennáll. Bizonyítsuk meg, mit tehet a Fejedelmével szorosan egyesült Magyar!”[32]

 

E három idézet – ami a Habsburg-ház tagjaitól származik – világosan mutatja, hogy a magyar közgondolkodás és a magyar politika mindig is a saját értékei, a saját kultúrája, a saját szabályai, a saját legjobb meggyőződése szerint szabadon kívánta megszervezni a magyar nemzet életét. Így van ez, akár az első honvédő pozsonyi csata (907) korára, akár az Aranybulla, akár Werbőczy, akár pedig a napóleoni háborúk korára tekintünk.

De ma sincs ez másképp, az Alaptörvény világosan kimondja, hogy annak „rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”.[33] A szuverenitás, azaz hogy a saját ügyeinkben magunk döntünk, a magyar nemzet számára az ezredéves tapasztalat – de különösen a Mohács utáni időszak – tükrében bizonyosan állítható, hogy ma is kulcsfontosságú kérdés. Bár a történetírás használja a „Habsburg Monarchia” meghatározást az 1526 és 1848 közötti időszakra, az valójában soha nem létezett államként, noha voltak komoly bécsi birodalmi törekvések arra, hogy létrehozzák. Nem volt ugyanis sem közös terület, sem közös törvényhozás, sem közös végrehajtó hatalom vagy bírósági rendszer, sem egységes jogrendszer, sem közös pénz, sem közös hadsereg, még uralkodó sem, a személye is csak azonos volt.

A Hungaria est semper libera elv mentén az ország elméletben tehát mindig szuverén volt, még a Habsburg-időszakban (1526–1918) is, az csupán a gyakorlatban sérült a bécsi kormányzatnak a magyar ügyekbe történő folytonos és törvénytelen beleavatkozása következtében. A híres 1790/91. évi diétán ennek hangot is adtak a rendek:

 

„Magyarország, a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (beleértve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennél fogva az 1715:III. tc., valamint az 1741:VIII. tc. és XI. cikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és igy Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányozandó ország”.[34]

 

A nemzetek szuverenitása a különböző birodalmi törekvésekkel szemben ma éppoly aktuális, mint évszázadokkal ezelőtt. 2022-ben – az egykori „Habsburg Monarchiával” összevetve – kísértetiesen hasonló jelenségekre figyelhetünk fel az Európai Unió és a tagországok viszonylatában, főként a kizárólagosan tagállami hatásköröket illetően, amelybe Brüsszel a lopakodó jogalkotás és egyéb árukapcsolás mentén egyre látványosabban akar beleavatkozni. Nagyon sokszor olvassuk és halljuk a különböző nyilatkozatokban, hogy a tagállamok lemondtak szuverenitásuk egy részéről az Európai Unió javára. Ez azonban teljes félreértés, ha úgy tetszik, félremagyarázás.

Az Alaptörvény ugyanis világosan fogalmaz: „Magyarország az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja”.[35] A szuverenitás egyetlen szeletéről sem mondott le Magyarország – sem semelyik másik tagállam – az EU javára, csupán bizonyos hatásköröket, éppen a hatékonyabb együttműködés érdekében, más tagállamokkal, az unió intézményein keresztül közösen gyakorolnak. Óriási különbség! Az unió részéről megfigyelhető nyomulásra adott válaszként tekinthető az Alaptörvény azon módosítása, mely szerint „a hatáskörgyakorlásnak összhangban kell állnia az Alaptörvényben foglalt alapvető jogokkal és szabadságokkal, továbbá nem korlátozhatja Magyarország területi egységére, népességére, államformájára és állami berendezkedésére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát”, ami a jogalkotás oldaláról kívánja védeni az alkotmányos identitást.[36] Az Alaptörvény azon fordulata pedig, miszerint „a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik”, a jogalkalmazás oldaláról próbálja védelmezni azt az idegen, külső törekvésektől. Ami nem egyszerű kérdés, hiszen az Európai Unió jogrendszere ma képes a „népszuverenitás letéteményese”, azaz a tagállami törvényhozás fölé kerekedve áterőltetni egy jogszabályt, hiszen az uniós „rendelet általános hatállyal bír, teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban”.[37]

 

Záradék

 

Az Aranybulla, mint a magyar alkotmányos identitás egyik legfontosabb szimbóluma, 800 esztendő múltán is relevanciával, üzenettel bír a ma politikájának. A nemzeti szuverenitás Magyarország esetében történelmi síkon fedésben van az alkotmányos identitással, amely a vérszerződéstől fogva Szent István törvényein, az Aranybullán és Werbőczy Tripartitumán keresztül a polgári átalakuláson át a mai napig kulcskérdés. A jogi köntösbe öltöztetett politikai küzdelem nem új jelenség, a történeti alkotmány ismerete azonban a politika segítségére lehet az ország és a nemzet értékrendjétől idegen, annak kultúrájával a legkevésbé sem összeegyeztethető jelenségekkel, törekvésekkel szemben a jogi csaták megvívásában. Magyarországon pedig – sok más országgal ellentétben – éppenséggel akad mire hivatkozni a történeti alkotmány szellemiségéből. Ahogyan a régi mondás tartotta, historia est magistra vitae.