Paár Ádám

 

Wilhelm Moberg svéd író Népem története. Svédország a középkorban című történeti munkája arra vállalkozott, hogy megírja a kisemberek, a parasztok, közkatonák, kézművesek szemszögéből hazája történetét. Amint könyve előszavában írja, bírálva a korabeli oktatási rendszert, „az ország lakosságának hatalmas tömegei nem kerültek be a történelemkönyvbe […] Hiányoltam azokat, akik bevetették és learatták a szántóföldeket, akik erdőt irtottak, utakat törtek, akik a kastélyokat, palotákat, erődöket, várakat, városokat, kunyhókat építették.”[1] Bár Moberg ahhoz a svéd írókörhöz tartozott, akiket „proletáríróknak” neveztek, utalva erős szociális érzékenységükre és témaválasztásukra, látásmódja és történelemfölfogása rokon a magyar népi mozgalommal, amely szintén az 1920-as évek végén alakult ki. A korban számos kulturális mozgalom jelentkezett, amelyek az elit és a polgárság helyett kifejezetten a széles értelemben vett népet, leginkább a munkásságot és a parasztságot, illetve a – harmadik világbéli mozgalmak esetében – gyarmati népeket helyezték a középpontba (például a francia populisme művészeti irányzata, a latin-amerikai indigenismo, azaz az indiánt középpontba helyező irányzat, a francia-afrikai négritude).[2]

Ezek az irányzatok közösek voltak néhány vonásban. Elsősorban a paraszt, a munkás életét ábrázolták realisztikus igénnyel. Mindeközben szakítottak a korábbi érzelgős-giccses, szentimentális és romantikus népábrázolással. A nemzet (ország, régió) történetét nem az elit, azaz nem az uralkodók, arisztokrácia, nagypolgárság felől, hanem a nép (parasztság, mezőgazdasági és ipari munkásság, kispolgárság, szabadfoglalkozású értelmiség, közalkalmazottak stb.) élményei felől mutatták be, vagyis szakítottak az egyoldalú politikatörténet-írással. Úgy érezték, hogy a társadalom alsó rétegei és egyes területi, vallási és etnikai csoportok (például az alföldi, református szegényparaszt, az indián vagy az afrikai állattenyésztő) jobban megőrizték az eredeti népi kultúrát, mint az elit. Végül, a népközpontú történetírás nem öncélú volt, hanem politikai programot (t)akart: a nép emancipációját, kulturális, gazdasági fölemelését, egészen akár uralomra juttatásáig.

De az is közös vonásként emelhető ki, hogy a népet úgy mutatták be, mint amely szerves egységben él a szülőfölddel. A hazát nem közigazgatási egységnek tekintették, hanem a hegyek-folyók, erdők-mezők által szabdalt, meghitt tájak együttesének. Ebből érthető, hogy bár a francia populisták, latin-amerikai indigenisták, magyar népiek, indiai gandhisták egytől egyig hazafiak voltak, hazafiságuk másból fakadt, mint egyszerű nacionalizmusból. Ahol a nacionalista politikus vagy bürokrata államhatárokat, vámhatárt és határőrséget látott, ők a határokat átvágó domborzati formákat és a rajtuk élő népet látták: juhait terelgető pásztort, földművest, favágót és szegénylegényt. Ebből érthető meg, hogy nemzetfogalmukat nem lehet belesűríteni az államnemzet fogalmába. Ugyanakkor nagyon jellemző, hogy azokban az országokban, ahol évszázadokon át sok nemzetiség élt egymás mellett, ezeknek a mozgalmaknak keresniük kellett az összekötő kapcsolatokat a térség népei között.

 

A népiek és a külvilág

 

A népi mozgalom sajátos helyet töltött be a két háború közötti Magyarország eszméi között.[3] Kérdésfeltevésük (hogyan emancipálható a parasztság), jövőképük (hogyan újítható meg a nemzet a parasztságból) és a soha nem tisztázott „harmadik út” iránti – bár igaz, nem mindegyikükre kiterjedő – vonzalmuk éles határt vont a többi politikai-eszmei mozgalomtól, akkor is, ha persze koncepciók és személyek révén bőven akadtak átfedések. A népiek elvetették a kor konzervatív politikáját, noha, főleg a ’30-as évek végétől, akadtak pártolóik az elit és a konzervatív rétegek sorában (Magyary Zoltán, gróf Teleki Pál, Zsindely Ferenc, Zsindelyné Tüdős Klára), párhuzamosan azzal, ahogyan a rendszer nyitottabbá vált a szociális kérdésekre. Ami a szélsőjobboldali ellenzéket illeti, néhány kivétellel (Erdélyi József, Sértő Kálmán) nem kábultak el a nyilaskeresztes mozgalmak úrellenes és szociális jelszavaitól, és fölismerték e jelszavak mögött a nyilas mozgalmak halált hozó természetét.

A liberalizmussal többszintű konfliktusuk volt. Először is, hibáztatták a dualizmus korának liberális politikáját a szociális kérdések, különösen a parasztság sorsának elhanyagolásáért, és ezt felelősnek érezték a trianoni trauma bekövetkeztében is. Másrészt koruk liberalizmusát gyakran azonosították az angolszász országok kapitalista berendezkedésének ideológiájával, és ebből az alapállásból a népiek beleillettek azon, Kelet-Európától Latin-Amerikáig és Indiáig húzódó mozgalmak (orosz narodnyikok, francia-afrikai négritude, latin-amerikai indigenizmus stb.) sorába, amelyek a félperiféria valamilyen lázadását képviselték a kapitalizmus centrumával szemben. A centrum liberális politikája gyakran elfedte a periféria elmaradott viszonyainak kihasználását. Végül saját koruk polgári íróival, az ún. urbánusokkal szemben is erős fenntartásaik voltak (ami persze kölcsönös volt), és az urbánusok is gyakran a liberális fölfogást kérték számon a népieken. A két tábor – a személyi, eszmei átfedések ellenére – hosszú és párhuzamos vitasorokba (Babits Mihály–Németh László, Hatvany Lajos + Ignotus Pál–Németh László, Ignotus Pál–Illyés Gyula) bonyolódott egymással, ami nem tett jó egymás megértésének, bár olykor a felek közel kerültek, például az 1938-as Márciusi Front idején.[4]

A Jászi Oszkár nevével fémjelzett polgári radikalizmust méltányolták szociologikus nézőpontja miatt, de hibáztatták azért, hogy nem foglalkozott eléggé a parasztsággal, és természetesen a polgári radikálisok 1918-as szerepvállalása sem tett jót megítélésüknek. Az emigráns Jászi éles szemmel és józan ítélőképességgel vette észre a népi mozgalomban a polgári radikális nézetek bizonyos folytonosságát (alulról szerveződő szövetkezeti mozgalom, a kisbirtok támogatása, monopóliumok elleni küzdelem).[5]

A népi mozgalomról mindent és mindennek az ellenkezőjét el lehet tehát mondani. Ennek oka, hogy laza hálózatot alkottak, és a magyar jövőről szóló elképzeléseik eltértek egymástól. Hogy valamilyen különutas, az angol céhszocialistákkal, anarchistákkal és gandhistákkal rokonítható szocializmus a válasz a magyar problémákra, minőségszocializmus néven (Németh László), vagy a polgári demokrácia (Bibó István, Kovács Imre, Szabó Zoltán), esetleg a paraszti szocializmus (Veres Péter), abban a mozgalom tagjai egymással homlokegyenest eltérő nézeteket vallottak. A hatalom időnként közeledett a népiek felé – és hogy e hatalmat hol Gömbös Gyula, hol Révai József, hol Aczél György vagy maga Kádár János jelenítette meg, az mellékes abból a szempontból, hogy a cél mindig a kisajátítás, illetve a megosztás volt.

A különbségek, sőt olykor ellentétek dacára bizonyos közös pontok azonban kimutathatók a népi táborban. A népiek célja a parasztság fölemelése volt. Ez azonban nem valamilyen szociálpolitikai toldozgatást-foltozgatást jelentett a létező rendszeren. Ők ugyanis le akarták váltani az „urak” Magyarországát (s e körbe sorolták a középosztályt, beleértve a zsidó középosztályt is, ebből fakadt sokuk félreérthető, rossz ízű fogalmazása a zsidósággal kapcsolatban) mint levitézlett, önmagát túlélt társadalmi rendet. Mint látható, céljaikban meglehetősen radikálisak voltak, bár a hogyanról nem fogalmaztak világosan. Harmadik útról beszéltek és írtak, ám a „harmadik út” fogalmába túl sok minden belefért, a minőségszocializmustól egy skandináv típusú parasztdemokrácián keresztül a valódi polgári demokráciáig.

S végül, ami összekötötte őket, de egyúttal elválasztotta őket koruk konzervatívjaitól és a liberálisok egy részétől is: erősen vallották a közép- és kelet-európai népek testvériségét, sőt Kossuth Lajos és Szabó Dezső (s ki nem mondva Jászi Oszkár) nyomdokain haladva hangoztatták a Duna-menti népek valamilyen fokú politikai keretben történő egybeszervezését. Ez nyilvánvalóan reálisan csak konföderáció lehetett volna, ennél szorosabb egységnek az alapja hiányzott – sorsközösség ide, Németh László által emlegetett „tejtestvériség” oda.[6] Utóbbit fontos megérteni, ha világosan értékelni akarjuk a népiek nemzetfölfogását.

Esetükben egy egészen sajátos nemzetkoncepcióról van szó, amely befogadó volt kulturálisan (a magyarság és környező népek népköltészetében a közös vonások, a paraszti sors azonossága alapján), de tagjai zártak vertikálisan, az arisztokrácia, nagypolgárság, középosztályok felé, és néhányan a zsidóság és/vagy németség irányában is. Mindez annak az oka, hogy számukra nem a horizontális tagoltság, a „bal” és „jobb” ellentétpár, hanem a vertikális tagozódás, a „fent” és a „lent” volt a lényeges, ugyanakkor hajlottak annak elfogadására, hogy a magyarság sorsának záloga a magyar paraszt, így néhányan a zsidóságot és német (sváb) parasztságot is a „fent” világához sorolták. Utóbbi vonás számos türelmetlenségnek lett forrása, ami mai napig kísérti a népi mozgalom megítélését. A közép- és kelet-európai sorsközösség hangsúlyozásával viszont kiléptek a trianoni trauma csapdájából.

 

Párhuzamos nemzetdiskurzusok

 

A népi mozgalom személyiségei koruk konzervatív és liberális nemzetfelfogásával ellentétesen gondolkoztak a nemzetről. Nem fogadták el a francia típusú államnacionalizmust, azaz az állam és nemzet azonosságát-azonosítását, mert ez egész kérdésfeltevésüktől távol állt, amellett teljesen hamis lett volna Közép- és Kelet-Európára vonatkoztatva, ráadásul a Trianon után határon túlra került magyarság is ékes cáfolata volt ennek az elképzelésnek. Ám azt sem lehetne állítani, hogy csak a herderi kultúrnacionalizmusban gondolkoztak volna, miszerint a nemzet alapja a nyelv és a kultúra, noha ez már jobban kifejezte a népiek elképzelését. A népiek többsége számára a kultúrnemzeti felfogás csak alap volt. Ebből azonban még hiányzott számukra valami: a szomszédos népekkel való sorsközösség, amely azon a feltevésen alapult, hogy a magyarok, lengyelek, csehek, románok, délszlávok története azonosságot mutat.[7]

Ernest Renan elmélete állt legközelebb a népiekhez. Eszerint a nemzet lényege közös emlékek a múltról és közös cselekvés a jövőre nézve. Szabó Zoltán a magyarság kapcsán diaszpóranemzetről írt. Ezzel a fogalommal átvágta a gordiuszi csomót, vagyis hogy miként lehet összeegyeztetni a kultúrnemzet-fölfogást és a politikai határok elfogadását. Szabó úgy vélte, ahogyan a népiek többsége is: a nemzetet meg kell különböztetni a közigazgatási határok által szegélyezett államtól. Ám ennél egy fokkal tovább ment: nem a nyelvhatárokat kell nézni, hanem a tájban élő embert. A táj összeköthet különböző népeket. S fordítva: azonos nyelvű és kultúrájú emberek, bármely táján éljenek a világnak, alkothatnak egy nemzetet. Ahogyan Gyurgyák János is fogalmaz, Szabó „úgy gondolta, hogy ahol magyarok jönnek össze a problémák megvitatása céljából, ott van a nemzet”.[8] S persze nyilván igaz ez másokra is: ha Békéscsabán összejön öt román, ott a román nemzet is jelen van. S New Yorkban öt ír vagy kínai az ír és kínai nemzetet képviseli, és így tovább. Ez az emberléptékű és emberközpontú fölfogás szimpatikus módon nemcsak a trianoni és az 1947-es párizsi határváltozás miatti búslakodáson lép túl, hanem a kisállami területközpontú nacionalizmusokon is.

Szabó Zoltán Szerelmes földrajz (1942) című művében fejtette ki álláspontját a hazáról, megcsillantva némi panteizmust is:

 

„A Hargitától teljesen idegen lenne valami olyan becsvágy, melyet a Matterhorn sértőnek tekinthetne. A tájak nem harcolnak, hanem teremnek, nem vetélkednek, hanem ihletnek; jó lenne időnként figyelni rájuk. A különféle tájak nagyon jól megférnek egymás mellett; ha a különféle nemzetek, amelyek legelőiken és síkjaikon élnek, jobban hallgatnának rájuk, talán jobban megférnének egymás mellett. […] A tájak békülékenységre, szeretetre, türelemre, életörömre, fanatizmustól ment kívánságokra tanítanak, az otthon megbecsülésére, és ezzel más otthonának a tiszteletére.”[9]

 

Szabó Zoltán emellett úgy vélte, hogy a nemzethez tartozás állandó párbeszéd az ősökkel, mindenekelőtt a magyar történelmi alakokkal és írókkal. Szabó ezzel az állásponttal lényegében a konzervatívok örök elméletét fogalmazta meg új köntösben: a nemzet, sőt egy közösség nem más, mint szövetség, lánc az élők, a holtak és a még meg nem születettek között. Talán Szabó volt a népi írók közül az, aki a közösségközpontú, ősökre és utódokra figyelő nemzetelmélettel, a táj és ember szimbiózisának gondolatával a legközelebb állt a klasszikus konzervatív fölfogáshoz.

Szintén a tájból és tájban élő emberből indult ki, de zavarosabb következtetésekre jutott az autodidakta szegényparaszti író, Veres Péter, aki lényegében a magyar karaktert szülőföldje, az Alföld parasztságának kultúrájából, mentalitásából és észjárásából vezette le. Veres nem minden parasztot tekintett a magyar etnikum tipikus hordozójának, csupán az „igaz parasztságot jelentő kisparasztság és földmunkásság”, vagy amint ő nevezte, a „rideg parasztság” típusát.[10] Veres érdekes módon az alföldi rideg parasztot „nemzetfelettinek” minősíti. Ez annyit jelent, amennyire Veresnél kihámozható, hogy „nem gyűlöli a többi nemzetet”, vagyis immunis a fajvédő és irredenta politikára.

Parasztsors – magyar sors című 1941-es művében az ősi magyarság és a parasztság azonosítása még inkább egyértelmű, igaz, itt már az egész parasztság a nemzet alapja, sőt a magyar munkásság paraszti gyökerű része is: „Egy dolog bizonyos. Az, hogyha ma még, itt Magyarországon valakik csak valamennyire is hasonlítanak Árpád népéhez, akár testileg, akár lelkileg, akár ízlésben, akár gondolkodásban, akár jellemben, akár magatartásban, azok nem árja testű vagy latin szellemű uraink, nem zsidó észjárású polgáraink és nem szolgalelkű hivatalnokaink, hanem mi vagyunk, magyar parasztok és parasztból lett munkások.”[11] Veres, aki, mint ahogyan a megfogalmazás mutatja, rövid időre közel került a faji gondolathoz, majd belekapaszkodott egyfajta paraszti szocializmusba, mint alternatívába, később is az ősi kollektivitásban élő rideg parasztság életmódját és hagyományait kérte számon a mindenkori politikai vezető rétegeken.

Kodolányi János két csoportra osztotta az európai nemzeteket. Elmélete szerint vannak burjánzó nemzetek, mint az angol, a francia, az orosz és a német. Ezek a népek életerős, expanzív gazdasági és kulturális alapra támaszkodnak, és jellegükből fakadóan maguk köré gyűjtik a kisnépeket, mint a Nap a bolygókat. Más nemzetek zárt térben vegetálnak, és állandó félelmük a megsemmisülés. Ezeket vegetatív nemzeteknek nevezi. Ha Kodolányi elméletét követjük, akkor jól kirajzolódik az a néphalmaz, amely vegetatív. Ilyen Európa összes földrajzilag periférikus helyzetű népe: a baltiak, a skandináv és kelta népek, s végül, de nem utolsósorban a magyarok tartoznak e közösségek körébe. E népek történelmi élményei indokolják a félelmet az eltűnéstől. Hódítás, kivándorlási hullámok sújtják őket, a magyarokat még külön az egykerendszer is (a népiek kedvelt kutatási témája). A népességvesztés drámai erővel bevésődött ezeknek a népeknek a tudatalattijába, az az aggodalom, hogy – miként rockoperánk, az István, a király fogalmaz –„egyre fogy nemzetünk”.

Ugyanakkor érdekes kérdés, amit Kodolányi nem tesz föl, éppen csak pedzeget: vajon a periférikus lét nem jelent-e olykor előnyt a világtörténelemben? Például a kapitalista gazdaság megkésett fejlődése, valamint az agrárszerkezetben fönnmaradt közösségi-rendies vonások nem jelenthetnek-e kedvező bázist egy új típusú, a kor kihívásaihoz illeszkedő társadalmi modell kialakításához, amely jobban illeszkedik az adott nép hagyományaihoz, mint a centrumtól átvett minták. Azokban az években, amikor a népi írók tevékenykedtek, Skandináviában a jóléti modell hajnala kezdődött. Utóbbi nem működött volna anélkül, ha a politikai erők nem érzik a természetföldrajzi és gazdasági erők szorító kényszerét, és ha nem tanulják meg az együttműködést.

 

1945 után

 

1945 cezúrát jelentett a magyar történelemben, például abból a szempontból is, hogy a majd’ ezeréves, a nagybirtok uralmára épülő agrárszerkezet megszűnt, és a földosztás azzal a hiú reménnyel kecsegtetett, hogy Magyarország a kisbirtokosok országává válik – nagyjából úgy, mint Skandinávia. Mint tudjuk, a földosztást ekkor favorizáló kommunisták valójában más alternatívában gondolkoztak, és csak pár év kellett nekik a szovjet mintájú kollektivizáláshoz. Ám 1945-ben még nem volt ennyire világos, mi történik majd pár évvel később. Kovács Imre például egyenesen nemzetváltásról írt: az úri nemzet végleg átadta helyét egy új nemzetnek, amelyben a parasztság és munkásság vágya valósul meg.[12] Szabó Zoltán, Németh László és Bibó István árnyaltabban látták a helyzetet. Mindhárman figyelmeztettek arra, hogy a régi beidegződések és politikai kulturális normák átalakulásához idő kell, és a jelen éppenséggel nem a kompromisszumok, hanem az ádáz politikai küzdelmek felé vezet.

            Az 1947-es párizsi békeszerződést követően a nemzetről való töprengés befelé, a magyarországi magyarság felé fordult. A népiek azonban az 1970-es és ’80-as években egyre nagyobb érdeklődéssel fordultak a határon túli magyarság felé, párhuzamosan a csehszlovákiai és különösen a romániai represszió fokozódásával. A határon túli magyarság ügye volt az egyik tabutéma a korban, és ezen keresztül lehetett a legkönnyebben rámutatni a létező szocializmus csődjére. Hiszen a kommunista pártok vállalták azt, hogy biztosítják a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát az államuk területén. Ha erre nem képesek, akkor logikusan adódik, hogy magával az elmélettel van hiba. Mindeközben a népiek igyekeztek megvédeni magukat a támadástól, miszerint nemzeti illúziókat, délibábokat kergetnének. Erre az önvédelemre vonatkozott Illyés Gyula ismert mondása: „nemzeti, aki jogot véd, nacionalista, aki jogot sért.”[13]

Ez a mondat persze fából vaskarika jellegű érvelés, hiszen a nemzeti szó szerint ugyanaz, mint a nacionalista. A korszakba kell belehelyezkednünk, ha értékelni kívánjuk Illyés mondatát. Az író úgy akart érvelni a határon túli magyarság sorsával való törődés mellett, hogy aközben nem kerül ellentétbe a „szocialista hazafiság” tézisével.[14] Vagy ahogyan 1958-ban fogalmazott: „Századunk legpusztítóbb szellemi vírusa a nacionalizmus. Ellenszere egy van: egészséges nemzeti életű közösség.”[15] Mindez védekezés volt az 1956-os forradalom után, amikor a pártállam gyanúval kezelte a népiséget, vagy másként a „narodnyikságot”, ahogyan ekkor minősítették.

            Az 1970-es és ’80-as években a régi paraszti társadalom beletört a tsz-rendszerbe és az extenzív iparosításba. Úgy tűnt egyúttal, hogy a „nép”, azaz a társadalom alsó része beemelődött a nemzetbe, megvalósítva a népi írók vágyait. Szociális, gazdasági és művelődési téren valóban voltak vívmányok, ám a népi írók jó érzékkel vették észre, hogy új problémák jelentek meg. A népiek érdeklődésének és kritikájának iránya megváltozott. Már nem a lassan föloldódó, illetve tsz-dolgozóvá, részben ipari munkássá váló parasztság foglalkoztatta őket elsősorban, hanem általános, a magyarság egészét érintő problémák. Mindenekelőtt a demográfiai helyzet (Fekete Gyula), a közösségek fölbomlása, a fogyasztói jóléttel, a frizsiderszocializmussal kapcsolatos életmódváltás (Veres Péter), az alkoholizmus, öngyilkosság, depresszió terjedése, s persze a határon túli magyarság sorsa – vagyis összefoglalóan a nemzeti kohézió, vagyis az összetartozás-tudat zavarai. Mindezt lelkileg visszavezették (bár nem mondhatták ki nyíltan) 1956-hoz, amikor néhány nap szabadság és nemzeti büszkeség után szovjet invázió, majd a Kádár-rendszerrel való kiegyezés és alku következett, ami szerintük megroppantotta a nemzet gerincét.[16]

Más megközelítésben a modernizáció által fölerősített problémák kerültek a népiek érdeklődésének fókuszába. A vasfüggöny túloldalán kritikájuk akár baloldali vagy zöld színezettel is rendelkezhetett volna, hiszen például a kisközösségek bomlása és a növekvő fogyasztás kedvelt témája volt a nyugat-európai (új)baloldali és zöld rendszerkritikusoknak. Ám érthető, hogy a szocialista rendszerben ezek a kritikák összefonódtak a nemzeti önvédelemmel és a közösségelvűséggel.

            A népi mozgalom a magyarság egységéből indult ki, amit hűen kifejezett Csengey Dénes „Európába, de mindahányan” mondása, továbbá a „levegőosztás” metafora. Utóbbi arra utalt, hogy valamilyen érzelmi ügy kellene, amely összeköti a magyarságot (olyan fajsúlyú esemény, mint az 1945-ös földosztás vagy az ’56-os forradalom és szabadságharc). Ugyanakkor Csurka István „pincérnemzetről” beszélt a Magyar Demokrata Fórum lakitelki zászlóbontásánál, kifejezve, hogy a magyarság gerince megroppant az előző évtizedek alatt. Sem Csengey, sem Csurka, sem a lakitelki alapítók nem fogadták el, hogy a magyarság szétessen egy vékony, előjogokat birtokló csoportra, amely részesül a nyugatos vívmányokból és a nyugati színvonalú jólétből, valamint a nagy tömegre, amely kikerül az addigi korlátozott létbiztonságból. Kiálltak a szociális kohézió mellett, és a nemzet fogalmába magától értetődően a világ egész magyarságát beleértették, hűen Szabó Zoltán emberléptékű nemzetfölfogásához. Ilyen értelemben beszélt Antall József arról, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, bár ő már nem tartozott a népi mozgalomhoz.

 

Konklúzió

 

Mit jelentett tehát a nemzet a népiek számára? A kérdés így, ebben a formában akadémikus. Ahány népi, majdnem annyi válaszkísérlet. Arra a kérdésre, hogy mi a magyar nemzet, Szabó Zoltán azt a választ adta volna, amit egyszer már jeleztünk: ott van a nemzet, ahol magyarok egy csoportja összegyűl a magyarság ügyeinek megvitatására. Sinka Istvánnak a nemzet alapja az uradalmi cselédség és szegényparasztság volt. Veres Péter számára a nemzet alapja az alföldi rideg paraszt. Kovács Imre és Bibó István számára: a nemzet a demokrácia tárgya. Németh Lászlónak: a Kert-Magyarország sokoldalúan képzett, tájékozott, ezermester szinten munkálkodó lakossága. Csengey Dénesnek és Csurka Istvánnak: egy hitében megrendült, megroppant gerincű, atomizált embercsoport, amelyből ismét közösséget kell gyúrni. Mindegyiküknek igazuk volt egyénileg, és egyiküknek sem volt teljes egészében. Talán ez a sokszínűség, többféle értelmezés az, ami éles határt von a népiek és más eszmei irányzatok között. Ez teszi a népi mozgalmat a mai napig vonzóvá, kulturális és eszmei értelemben világítótoronnyá, ugyanakkor a nemzet ilyen sokféle megközelítése választ ad arra a kérdésre, miért nehéz képviselni a népi örökséget a közéletben, s különösen a professzionális politikában.