Tóth Eszter Zsófia | Veszprémy László Bernát

Bár mára szinte teljesen elfeledett tevékenysége, és életével nemhogy könyv vagy tanulmány, de még csak alapos cikk sem foglalkozott, Bettelheim Sámuel (1873–1942) kétségkívül a magyarországi cionizmus, illetve a vallásos-konzervatív zsidó gondolkodás egyik kiemelkedő alakja volt.[1]

Századvégi és századelős pályafutás

1873. január 19-én született Pozsonyban, apja Bettelheim Móric/Mór vallásos ortodox zsidó, lisztkereskedő, anyja a dunaszerdahelyi Frey Regina. A Bettelheim régi pozsonyi család volt, 1709-ből már írásos forrás említi őket. Köztük volt a neves ortodox vezető Bettelheim Mózes és a kitért Bettelheim John Bernard, az Újszövetség első fordítója japán nyelvre.[2]

Bettelheim a pozsonyi jesivában tanult, majd kereskedő lett, mint apja is volt. 1901-ben házasodott, felesége Liebschütz Natália Anna, akiről 1923-as amerikai állampolgársági kérvényéből kiderül, hogy oroszországi (Białystok) születésű volt.[3] A házasságból három gyermek született: Anna, Leó (később Bálint vezetéknéven) és Oszkár (később Betlen vezetéknéven, azonos a híres-hírhedt kommunista újságíróval és történésszel). Bettelheim alapította az első magyarországi cionista szervezetet, Jagdil Tóra („A Tóra felemelése”, Ézs 42,21), később Ahavath Cion (Cion szeretete) néven. A csoport ekkor még a zsidó vallási irodalmat tanulmányozó közösségnek nevezte magát, hogy ne idegenítse el a cionizmustól vallási alapon ódzkodó fiatalokat. Jellemzőnek tűnik, hogy 1934-ben írt, tizennégy részes emlékirat-cikksorozatában maga is beismerte, hogy kezdetben idegenkedett Herzl Tivadartól annak vallástalansága miatt, s később nagyon megválogatta, kiket engedett csatlakozni csoportjához, sőt a zsidó közélet „tisztogatásáról” beszélt.[4]

1908-ban Pozsonyban alapított német nyelvű cionista lapot Pressburger Jüdische Zeitung, majd Budapesten Ungarländische Jüdische Zeitung néven, előbbi egy évet élt, utóbbi 1910 és 1915 között jelent meg. A kettő között, 1910-ben Vácott találjuk, ahol rövid életű héber lapot szerkesztett Hajehudi (A zsidó) címmel. Talán utóbbi kapcsán született megjegyzése, miszerint „a zsidó közélet minden baja onnan származik, hogy a mai amhaarec-világban nem ismerik már a héber helyesírást és helyesolvasást” (avagy ámhórec, „a föld népe” – kb. műveletlen zsidó).[5] Egy időben tagja volt a pozsonyi ortodox hitközség elnökségének, egy 1913-as iraton pedig a Magyar Talmud Kiadó Bizottság jegyzőjeként szerepel. Mindenesetre 1915-ben Lederer Sándor – a neves közgazdász, később pesti neológ hitközségi elnök – lakásán informális megbeszéléseket folytatott „a zsidó társadalmi élet intenzívebbé tételének” témájában, ahol nemcsak a cionista Zsidó Szemle és az asszimiláns Egyenlőség szerkesztői voltak jelen, de Bettelheim is – jelezve súlyát a zsidó közéletben.[6]

A cionista mozgalomban több hivatalos tisztséget is betöltött. A magyar zsidóság hivatalos képviselője volt az 1899-es III. Cionista Kongresszuson. Ezt követően összeállította az első ideiglenes Magyar Cionista Bizottságot (Theodor Herzl elnökkel), amely 1904-ig működött, majd összehívta az első Magyar Cionista Kongresszust, amelyet Pozsonyban tartottak 1902-ben. 1904-ben Jicak Jakov Reinesz rabbi megbízta, hogy legyen a vallásos-cionista mizráchi (betűszó: merkaz ruhani, vagyis lelki központ) mozgalom első világkongresszusának egyik szervezője. Az anticionista ortodoxia erre vallásos tilalmak (isszúr) sorozatával reagált, megnehezítve Bettelheim feladatát.

A Magyar Cionista Szövetség elnöke volt 1904 és 1907 között, képviselte a magyar cionistákat a Cionista Világszervezet Végrehajtó Bizottságában, 1914-ben a Palesztinát Támogató Egylet elnöke, 1918-ban a Magyar Cionista Szövetség Országos Bizottságának tagja lett, számos neves cionista mellett.[7] Az év decemberében mizrachi-konferenciát tartottak Budapesten, ahol a magyarországi vallásos cionistákat ő képviselte.[8] 1920-ban a Szlovákiai Cionista Szervezet végrehajtóbizottsági tagja volt, noha csak rövid ideig.[9]

Vallásos cionizmus

Bettelheim munkásságában a magyar (és a zsidó) ügy állami megbízatásban vagy külföldön való képviselete is hangsúlyosan megjelent. 1915-ben az osztrák–magyar kormányok megbízatásából New Yorkba ment, ahol magyar-zsidó szervezetet hozott létre.

1920–23-ban a bécsi Jüdische Presse szerkesztője volt, 1923–27 között ismét New Yorkban élt. 1928-tól külföldi lapok tudósítója Budapestről.[10] 1929-ben részt vett Ujvári Péter monumentális Zsidó Lexikonjának szerkesztésében. Ezen felül történelmi kérdésekkel is foglalkozott: 1932-ben az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat évkönyvében közölte a Pozsony ágyúzása Napóleon által 1809-ben című cikket, alcíme szerint „Chátám Szófer héber ereditjéből”.[11] A munkára mindössze az Egyenlőség reflektált egy rövid cikkben, „pongyola” munkásságát, fordításának minőségét támadva, ám ez valószínűleg inkább Bettelheim cionista munkásságának szólt, mint valós megítélésének.[12] 1931-ben vitája egyenesen sajtóperig fajult az Egyenlőséggel, amit végül Bettelheim nyert meg.[13] Ezen felül a baloldali sajtóval is csipkelődött, például a Népszavát kritizálta, melyet anticionistának tartott. (Az azt felidéző 1956-os izraeli Új Kelet-cikk szerint a cionisták között ellentmondásosabb dolog volt együttműködni a Népszavával, mint Szabó Dezsővel).[14]

Bár 1904-ben bátran jelentette ki, hogy „a magyarországi zsidók cionisták”,[15] az Egyenlőség 1912-es megjegyzésében talán már több igazság volt, miszerint ő „az egynéhány cionista feje Magyarországon”.[16] Bettelheim később az Agudasz Jiszrael ortodox szervezethez került közel, mely nem akarta engedni, hogy a cionizmus kisajátítsa a zsidóság hazáját, Erec Jiszraelt, noha maga a mozgalom csak a II. világháború után jött létre Magyarországon.[17] Eltávolodása a cionista mozgalomtól világos a levélből, melyet fiának írt a Magyar Cionista Szövetség 1942. február 26-án: „Végtelenül sajnáljuk, hogy csak utólag értesültünk nagyérdemű Édesatyjának elhalálozásáról és így nem voltunk abban a helyzetben, hogy Szövetségünk végtisztességén testületileg képviseltethesse magát.”[18]

Tevékenységében ennek ellenére határozottan megjelent a cionizmus minden rendszerben saját érdekeit kereső, érdekérvényesítő kísérlete. 1905-ben a Monarchia odaadó polgáraként „éltette a magyar királyt és a magyar hazát”, 1914 júliusában Szarajevóban együtt emlékezett meg a meggyilkolt trónörökösről és a tíz éve elhunyt Herzl Tivadarról.[19] Mint volt már róla szó, 1915-ben az osztrák–magyar kormányok megbízatásából ment Amerikába, hogy a Monarchiát népszerűsítő előadásokat tartson.[20] A Károlyi-kormánynál hasonló megbízatásért lobbizott, itt azonban nem járt sikerrel. 1919. május 7-én a kommünnek írt beadványt, miszerint őt kellene a nemzetközi béketárgyalásokra küldeni, mivel sok zsidó és amerikai kapcsolata van – nem tudunk róla, hogy erre válasz született volna. Kétséges, hogy a kommunisták erre nyitottnak bizonyultak volna, hiszen a Magyar Cionista Szövetséget rövidesen betiltották.[21] Arra viszont kétségtelenül „jó” volt a beadvány, hogy az antiszemita sajtó 1919 októberében nagy fanfárral leközölje azt, bizonyítandó a zsidók és a kommunisták összejátszását.[22] 1919 végén a rövid életű Ahava zsidó szervezet tagjaként tiltakozott a trianoni országcsonkítás ellen, ám az effajta húrok pengetésével rövidesen felhagyott, nyilván a csehszlovákiai cionista mozgalomban való részvétele miatt.[23]

Legfontosabb tevékenysége nyilván cionista aktivizmusa volt. A vallásos mizrachi mozgalom szlogenje ekkor – legalábbis Magyarországon – ez volt: a cél, hogy „megmenthessük Ciont a Tórának és a Tórát Cionnak”.[24] Bettelheim felfogásában a vallásos zsidóság egyenlő volt a „konzervatív”, „nemzeti” erőkkel, szóhasználata újító és egyedi volt már a korszak publicisztikájában is. A liberalizmust az asszimilációval – következésképp az identitás fontos elemeinek vállalhatatlan feladásával – azonosította, a neológiát egyszerűen a lenéző „reform” terminussal írta le (noha vallástörténetileg és „liturgiai” értelemben a neológia volna a „konzervatív” vagy maszorti judaizmus, tőle még liberálisabb a „reform”, míg az ortodoxia, a jahadut haredit pedig egyszerűen az „ortodoxia”). Bettelheim így írta le a „konzervatív judaizmus” helyzetét Magyarországon 1910-ben:

„Az elmúlt évtizedek új lendületet adtak a konzervatív judaizmus törekvéseinek. A régi hitet a modern idők páncéljával övezték, és a babonaság lappangó erőit minden országban a modern szervezési módszerek energiává változtatták. A konzervativizmus, amelyet elárasztottak az ébredező zsidó nemzeti szellem első öntudatlan rezdülései, elég erőssé vált ahhoz, hogy előbújjon a régi erődökből, és támadásba lendüljön az asszimiláció visszavonuló erőivel szemben, amelyek egykor oly magabiztosan győztek.”[25]

Mint írta, nem elég Cioniért imádozni, hanem tenni is kell érte, aki tétlen, „annak imája üres szóbeszéd”.[26]

Bettelheimnél azonban nem egyszerűen az asszimiláció volt jelentős negatív tartalommal bíró folyamat, hanem a jelek szerint már magát az emancipációt is kritizálta. Ez nem volt idegen gondolat a cionizmusban – megjelent olyan radikális disszimilánsoknál, mint Jakov Klackin, vagy éppen erdélyi-magyar zsidó kontextusban Kasztner Rezső és Danzig Hillél –, ám nem is volt olyan „igazság”, amit hétköznapi diskurzusban vagy egyenesen sajtócikkben gyakorta felvállaltak. Így írt erről Bettelheim: „A régi gettóban a rabbi volt a nap, a jesiva pedig az őt körülvevő fénykör; a gyülekezet jelentősége kevésbé a tagok számában és gazdagságában, mint inkább a rabbi és iskolája szellemi nagyságában rejlett. Végül is a tanulás és tanítás volt a rabbi legfőbb földi küldetése.”[27] Mára azonban „a modern szellemben nevelt fiatal zsidónk szellemi vákuumában vágyakozva vágyakozik a gettóban dolgozó ősök csodálatos, masszív teljessége és elérhetetlen egyensúlya után.”[28]

A vallásos reneszánszt így írta le Vissza a Bibliához! című, német nyelvű esszékötetének címadó szövegében:

„Valami elementáris, erőnkön és törekvéseinken túlmutató, magasztos csoda felkavarta szívek millióiban a régi, letűnt erkölcsi nagysághoz való visszatérés erőteljes vonzását, és a pártok sokhangú piaci kiáltásai fölött visszhangzik a kényszerítő imperatívusz: Vissza a Bibliához! Különösen napjainkban, amikor a rabszolga-béklyóitól megfosztott kényelmes élvezetek […] felemelték kalapácsukat, hogy pusztító csapást mérjenek a hit szentélyeire, és az emberi alkalmatlanság az Istenben bízó és vele együtt munkálkodó hitközösség hanyatlását hirdeti.”

Bettelheim elsősorban a fiatalságban bízott, egyfajta vallásos reneszánszt vizionálva korának Európájában: „Ifjúságunk nagy tömegei még mindig a hamis életszlogenek hangját követik, bár lelkükben már lassan ráébrednek többé-kevésbé nemes tévedéseikre; s ez mély változást hozott, ami gyakran még nem fordult át hamis szégyenérzetből nyílt, férfias cselekvésbe; mintha a Bibliához való visszatérést bármely hitvalló előtt jellemgyengeségként lehetne értelmezni; mintha büntetendő lenne a hitetlenségből a hitbe lépni.”[29]

Esszéjében megmutatkozott távolodása a cionizmus vallásos-nemzeti alapjától, és már pusztán vallásos (igaz, tartalmában szükségszerűen népi-vallásos) programot hirdetett, mondván: „Milyen gyengék voltak azok, akik attól tartottak, hogy a tisztán nemzeti palesztinai törekvések várható csalódásai a zsidóságtól való tömeges elszakadás megismétlődéséhez vezethetnek, amely a korábbi időkben a sikertelen messiási mozgalmak után következett be! A valóság megszégyenítette a kishitűeket. A békekonferenciába évtizedek óta vetett remények súlyos csalódásai és a palesztinai helyzet boldogtalansága arra késztette az Izrael jövőjébe vetett kimeríthetetlen hitet, hogy feltámadjon a Tórából, és az ősi tanításban való bizalom valóban megtörhetetlen, őszinte népszeretettől izzó, új, jobb utakat mutasson.”[30] Szerinte tehát a palesztinai országépítés „csalódás” volt, mely akár kárt is okozhatott volna a zsidóságnak, ám a vallásos reneszánsz segített a tömegeket visszavezetni egy valódi, igazabb „népszeretethez”, „az ősi tanításhoz”.

POLITIKAI KÉRDÉSEK

A fentiek tükrében talán nem meglepő, hogy Bettelheim az antiszemitizmust is forradalmi, újító módon értékelte a magyar történelemben. Itt szükséges leszögezni: a cionizmustól egyáltalán nem volt idegen, hogy az antiszemitizmust egy olyan erőként interpretálja, amely minden negatívuma mellett löketet is tud adni a zsidó nemzeti törekvésnek, az asszimiláció miatt a zsidó nemzeti-népi vagy vallásos tradíciótól eltávolodott tömegeket visszaterelheti elődjei identitásához, illetve segítheti a zsidó nemzeti otthon palesztinai felépítését.[31] Az az interpretáció azonban, miszerint a dualizmus liberális légköre egyenesen negatív, az antiszemitizmus megjelenése pedig pozitív (hozadékokat is tartalmazó) fejlemény lett volna a magyar-zsidó történelemben, egészen radikális és új volt.

Mégis ez olvasható ki Bettelheim Istóczy Győző tevékenységét értékelő soraiban: „1878-ban a magyar antiszemita párt vezetője, Istóczy Győző a berlini kongresszus alkalmából olyan beszédet mondott [a magyar országgyűlésben], amelyet akkoriban haraggal, gúnnyal és nevetéssel fogadtak, de ma már egyre inkább méltányolnak. Ebben Istóczy igen komolyan követelte, hogy Magyarország képviselője a berlini kongresszuson álljon ki Palesztina átengedése mellett a zsidó népnek. Az indítványban nagy rokonszenvet fejezett ki a történelmi zsidóság, a zsidó nép sorsa és tehetsége iránt, amelynek jótékony fejlődést jósolt egy saját államban. Korunk olvasója számára a beszéd egy cionista agitációs brosúra benyomását kelti. Akkoriban azonban az asszimilációs őrület éppen tetőfokára hágott, és Istóczy beszédét a zsidógyűlölet különösen rosszindulatú vonásaként érzékelték.” Istóczy indítványát Bettelheim a „jámbor angol keresztények” javaslatával vetette össze, akik szintúgy Palesztina zsidóknak való átadását kérték.[32] 1917-es írásában a fentieket megerősítette: bár nem vitatta, hogy 1848–49 egy „vérszerződést” jelentett a zsidóság és a magyarság között, úgy vélte, hogy a zsidóság vallásos rétege „ki lett volna irtva”, ha nem erősíti meg a galíciai bevándorlás és a velük bejött haszidizmus. Az Antiszemita Párt megjelenése itt is pozitívum: „Ez az antiszemitizmus erős reakciót hozott [a zsidóság] táborában […] most elkötelezett zsidók fiatal generációja nő fel, amely hű fajához és magyar hazájához”.[33]

Kimondottan érdekfeszítő, hogy Istóczyhoz hasonlóan az 1897 és 1910 közötti antiszemita bécsi polgármester, Karl Lueger tevékenységét is értékelte annak halálán. „A Lueger-korszak egybeesik a zsidó történelemben a zsidó eszme megerősödésének új korszakával, a sajátosan zsidó szellemi tevékenység váratlan fellendülésével, egy új zsidó irodalom virágzásával, a zsidó nemzeti öntudat ébredésével. E két jelenség között az egybeesés nem csupán kronológiai. Bármilyen paradoxnak is hangzik a távoli szemlélő számára, minden gondolkodó zsidó ismeri azt az állítást, hogy Lueger egyike azoknak a Bálámoknak, akik kimentek, hogy megátkozzák Izraelt, és helyette megáldották. […] Lehetetlen megjósolni, hogy Lueger most befejezett, szenvedélyesen mozgalmas élete milyen nyomot fog hagyni Bécs és Ausztria történelmében. De azokból a barázdákból, amelyeket Lueger kardja a zsidóságon átvágott, egy olyan virágzó mag csírázott ki, amely a zsidóság számára örökkévaló, jótékony jelentőségű marad ” – írta.[34]

Legfontosabb esszéje mégis egy mindössze kétoldalas, 1917-ben született írása volt, melyet Jászi Oszkár polgári radikális lapjának, a Huszadik Századnak ismert „zsidókérdés-ankétjára” írt válaszul.[35] A cikk nemcsak radikális nacionalista alapvetései és megdöbbentő szókimondása miatt érdekfeszítő, hanem azért is, mert Bettelheim láthatóan egyike volt a kevés zsidó szerzőnek, aki már 1917-ben képes volt megjósolni az elkövetkező időszak antiszemita társadalmi mozgásait Magyarországon. Bettelheim cikkében először is üdvözölte, hogy eljött a „pszichológiai pillanat”, hogy „a zsidókérdés végre nálunk is megvitattassék”. Utóbbinak végét a liberális sajtó (főleg az Egyenlőség) megjósolta, míg Bettelheim saját német nyelvű lapja az egész világon antiszemita fellendülést prognosztizált. Ennek oka szerinte „nagyon is természetes”, mégpedig az, hogy I. világháború drágaságot, éhínséget hozott: „A háború kincseket szerez a kalmárnak és a tönk szélére juttatta a hivatalnokok, alkalmazottak stb. nagy tömegét. Az új és gyorsan szerzett gazdagság pompázni kezd. Ha majd a szerencsétlen, agyonnyomorított nép a háború után komor vasárnapjain a vendéglők és kávézók teraszai előtt elmegy, fokozódó keserűséggel látja a hadseregszállítók feleségeit hatalmas divatkalapokkal és ragyogó ékszerekkel önelégedetten mosolyogva fiatal gazdagságuk mézesheteit élvezni. […] A szegény zsidó katonát, akinek teste a volhíniai erdőben porladozik, […] nem láthatja, de a zsidó parvenü dáma nagyon is látható.” Bettelheim szerint „Fortuna pajkos pazarló szeszélyében aranyözönével árasztotta el a gondtalan hinterländereket”, köztük „testvéreinket”, és ezen az sem segít, ha „szavalunk” a zsidó katonák „hőstetteiről”.

A fentiek miatt tehát „egy antiszemita korszak előtt állunk Magyarországon”, mely „nem sokára […] szenvedélyesen meg is mozgatja társadalmunkat”. Erre azonban a magyar zsidóság nincsen felkészülve, mert bár a zsidókérdés „ma a világ összes államaiban komoly és szakszerű fejtegetés tárgya, nálunk mint nebántsvirág kezeltetik. Ne lenne csak nálunk a napisajtó egy tekintélyes része bizonyos felekezeti réteg kezében, úgy bizonyára fesztelenebbül és tárgyilagosabban lehetne e kérdésben a két pártra nézve hasznos eszmecserét folytatni, mint a jelen viszonyok között, amikor egyes szégyenlős izraeliták irányítják a közvéleményt, akikre a zsidó szó úgy hat, mint a megszólítás a holdkórosra”. Bettelheim a fentiekhez hozzátette esszéjének talán legprovokatívabb bekezdését: „Ha itt a zsidókérdés becsületes fejtegetéséről beszélek, úgy mellőzni kívánom az eddig szokásos édeskék apológiát a zsidóságról, épp úgy, mint az áldatlan szitkozódást minden, ha még oly mérsékelten előadott antiszemita vélemény ellen. El kell magunkat szánni arra, hogy az antiszemitizmust mindaddig, míg a szokásos politikai formákat betartja, épp oly meggyőződésként kezeljük, mint a többit. A zsidókérdés egy sajátos szerencsétlenségének tartom, hogy eddig sohasem kíséreltetett meg annak megoldása magukkal az antiszemita vezérekkel egyetértően. Hiszek a becsületes zsidó és antiszemita vezetők kölcsönös megértésének lehetőségében.”

A fentieket több megjegyzéssel érdemes ellátni. A legfontosabb talán Bettelheim „becsületes” kitétele: természetesen a cionista vezető nem a pogromistákkal, a zsidóság gyilkosaival akart együttműködni, hanem olyan antiszemita politikusokkal, akik a zsidóság alapvető lét- és anyagi biztonságát nem vitatták, „pusztán” azt gondolták, hogy – tömören – túl sok zsidó lakik a Monarchiában. Ez a gondolat visszavezethető Herzl Tivadarhoz, aki naplójában a zsidóság méltóságteljes, közös megegyezéssel történő kivonulását vizionálta Európából, természetesen a zsidó vagyonnal együtt.[36] A magyar cionisták később is keresték az együttműködést a „becsületes” – vagy későbbi szóhasználatukban „békebeli” – antiszemitákkal, s noha történtek kísérletek az együttműködésre mind a két oldalról, ezek a próbálkozások sikertelenek maradtak.[37]

Bárhogy is legyen, Bettelheimet cikke nyomán az antiszemitizmus szításával vádolta az asszimiláns Egyenlőség, ami egy ortodox rabbi esetében többé-kevésbé értelmetlen vád.[38] Ám ha a korabeli antiszemitizmust legalább részben inkább egyfajta liberális konszenzus elutasításaként értelmezzük – azaz az antiszemiták és a cionisták egyaránt antiliberálisak voltak, olyan értelemben, hogy nem tagadták a zsidóság népi-nemzeti jellegét, illetve kritikusan viszonyultak az emancipáció és asszimiláció jelensége iránt –, akkor Bettelheim szavai már jobban értelmezhetőek: ő egy a zsidó és nem-zsidó oldalakat összekötő antiliberális szövetségre hívott fel egy egyébként gazdasági értelemben szintúgy antiliberális, konszenzustörő folyóirat hasábjain. A kísérlet a holokauszt (és Izrael) előtti Európában nevezhető naivnak, ám tény, hogy hozzászólása olyan jól – vagy radikálisan, provokatívan – sikerült, hogy azt később a hazai antiszemita sajtóban rendszeresen felemlegették, sőt 1932-ben a nácik is idézték.[39] Érdekfeszítő módon a holokauszt után viszont újra felfedezték egyes antiszemita szerzők – így például Marschalkó Lajos – Bettelheim írását, s azt már az Izraellel való nacionalista (nem-zsidó) szövetség keretén belül értelmezték. 1960-ban Marschalkó felemlegette „a kitűnő”, ám sajnos „ismeretlen sorsú” Bettelheimet. Mint írta egy emigráns lap hasábjain, neki kéne szobor, nem „valami jóvátételért síró volt munkaszolgálatosnak”. Mint bizonygatta, Izrael nagy tisztelője volt, hiszen a zsidók, „akik oda kijutottak, hősiesen és nagyszerűen harcolnak […] megteremtettek egy olyan nacionalizmust, amely szélsőségesebb a Hitlerénél, alkottak nagyon jó hadsereget, amelyben még a lányok is harcosok”. Ha lenne „hungarista” magyar állam, a „legjobb megértésben” lenne Izraellel, a „Bettelheim–Gömbös–Szálasi által hirdetett konnacionalizmus alapján” – így szól a különös érvelés.[40] (Marschalkó itt arra utalhatott, hogy Gömbös Gyula és Szálasi Ferenc is fogalmaztak meg cionistabarát nyilatkozatokat).[41] Mindez persze nem összevethető napjaink stratégiai partnerségével, például hazánk és Izrael között, nemcsak azért, mert a mai magyar jobboldal mindössze néhány elemében azonos a két világháború közötti magyar jobboldallal, de azért sem, mert ma a kooperáció alapja a közösen értékelt és észrevett globális kihívások, nem pedig az európai zsidó lakosság kivándorlásának propagálása.[42]

UTÓÉLET ÉS ÖRÖKSÉG

Bettelheim kétségkívül megelőzte korát számos tekintetben. Nemcsak a cionista mozgalom diadalát látta előre, de már akkor vallásos reneszánszt vizionált a mozgalmon belül, amikor az még többségében szekuláris irányzat volt. Ezen felül helyesen látta meg már 1915-ben Amerika vezető szerepét a világban, amikor is az amerikai kapcsolatok megszerzéséhez a helyi zsidó közösségben keresett kapcsolatokat. 1916-os amerikai körútja során „Izrael dicsőségét, Magyarország becsületét és Amerika javát” kereste – egy beszédjében legalábbis így fogalmazott. Ezen felül osztrák–magyar háborús menekülteknek is adományt gyűjtött ebben az évben.[43] Persze a hazafias retorika végig megjelent Bettelheim tevékenységében – mely szintúgy jellemző volt a magyarországi cionizmusra a korszakban –, a vádat, hogy a cionisták Magyarországon akarnának „nemzetiségi” politikát csinálni, 1902-ben nyilatkozatban utasította el, melyet 1941-ben megismételt: „A magyar cionisták nem akarnak nemzetiséget képezni és semmiféle zsidó nemzetiségi politikát űzni […] a zsidó államon kívül a cionista teljesen ahhoz a nemzethez vagy nemzetiséghez tartozik, amelyben él”.[44] Egy 1932-es, a pozsonyi hitközséget bemutató munkában úgy jellemezték Bettelheimet, mint akinek „zsidó munkásságát még nem ismerték fel és nem értékelik”. A szerző, Grósz Dávid szerint Bettelheim „az eszmék harcosa és a tiszta cionizmus szolgája volt, aki hősies önmegtagadással vitte végbe feledhetetlen tetteit”.[45] Ez azért nem volt teljesen igaz, 1915-ben a Pesti Izraelita Hitközség dísztermében beszélt a szokásos Herzl-emlékünnepélyen, az Országos Izraelita Iroda pedig 1940 februárjában „újságírói munkásságának elismeréséről” rögzített bejegyzést az iktatókönyvben – nyilván köszöntőlevélről vagy rendezvényről lehetett szó.[46] 1942 februárjában, halálakor a Magyar Cionista Szövetség így búcsúztatta: „Vele a herzli generáció egyik utolsó alakja szállott sírba.”[47]  151 évvel születése és 82 évvel halála után, mikor az általa (is) megálmodott zsidó államot súlyos fenyegetések veszélyeztetik, megérdemli, hogy a magyar olvasóközönség is jobban megismerje munkásságát.