Egyik reggel szokás szerint vágtam át Budapest forgalmas részén, a Marc Augé által leírt tipikus „nem-helyek” egyikén, az Oktogonon. Különös és igen jellemző, hogy e tér neve nem az adott helyhez kötődő történeti emlékezetet vagy color localét rögzít, nincsen benne semmiféle utalás nagyjainkra, hanem egyszerűen azt jelenti: nyolcszög. Geometrikus forma, melynek oka igencsak prózai: itt keresztezi egymást a nagykörúton futó 4-es–6-os villamos vonala és az Andrássyról elnevezett sugárút tengelye, a kereszteződés környezetében elhelyezkedő házak pedig az innen szétágazó négy útdarab mellett sorakoznak föl átlósan, mégpedig egy újabb városi közlekedési eszköz, az 1-es metró földalatti átszállóhelyét keretezve. A transzferálás eddig számba vett emblematikus eszközei mellett városi autóbuszok megállóhelye is található itt, természetesen élénk autósforgalom bonyolódik, nemrégiben kialakítottak biciklisávot, és persze a főváros egyik legsűrűbb gyalogos átkelőhelyének is idézőjeles otthont ad, mindezt pedig csak fokozza, hogy újabban ételfutárok várakozási helyéül szolgál. Ebből is látszik, hogy amivel az Oktogont jellemezni tudjuk, az csupa-csupa technikai kifejezés, amely a helyváltoztatásra utal. Nincs itt semmi látnivaló, a város elmúlt harminc-negyven évének szervesen szervetlen fejlődése nyomán hostelek, gyorsétkezdék, take away kávézók, snackárusítóhelyek és fast fashion boltok sorakoznak, két virágárus, két bankfiók és egy bezárt újságosbódé társaságában. Ideiglenesség, árucsere, pénzforgalom, közlekedés, helyváltoztatás – semmi maradandó. Nem is csodálkozunk rajta, ha itt senki sem áll meg, ez ugyanis nem az elidőzés és a bizalmas-nyugodalmas találkozások helye, hanem közlekedési csomópont, több logisztikai végpont találkozása, kereszteződés, infrastrukturális helyszín vagy inkább színhely. Itt esett meg, hogy a Ferihegyről frissen érkező – valahonnan érkező, valahová továbbutazó – külföldi turista vállán vászontáskát pillantottam meg, rajta e felirattal: Everybody is an alien somewhere. Milyen találó, és éppen errefelé: mindenki valahol idegen(nek számít). Maga a turizmus persze önmagában hordozza a globális nem-helyek, illetve a globalizáció mint nem-hely eszméjét és számtalan gyakorlati megvalósulását (Airbnb, autópálya, benzinkút, bevásárlóközpont, repülőtér, szálloda, szerverpark, taxi, tranzitállomás), tetézve azzal, hogy a mobiltelefon-használat elterjedése óta létjogosultságát elvesztő vonalas hálózat gyakorlatával ellentétben nemhogy értelmetlennek nem számít, hanem az első(dleges) kérdés az: Hol vagy?
A fenti történetből az következik, hogy probléma van. Amit gyakran gyökértelenségnek, a modern világ átkának, a talaj lábunk alól való kicsúszásának neveznek, az a mindennapi valóságunk, ugyanakkor tágabb lét- és politikafilozófiai összefüggés érvényére is emelkedő közös gond, egyenesen politikai. Ezzel, pontosabban az erre adandó kreatív reakcióval foglalkozik Czopf Áron eszmetörténész, a Századvég Politikai Gondolkodás Kutatóintézetének kutatója, a Kommentár állandó munkatársának könyve. A pécsi születésű szerző, aki még csak jövőre tölti be a harmincat, első kötete ez az alig kettőszáz oldalas monográfia. A Századvég által kiadott művet még korábbról jól ismerem: a XXI. Század Intézet igazgatójaként volt időm foglalkozni a kézirat fejlesztésével, melynek elkészítéséért a szerző ösztöndíjat is kapott. Az idei könyvhétre kiadott könyv találó címe Térforradalom, a demóverzió még A megőrzés terei címet viselte, amelyből már látszik a kötet feszültsége: egyre gyorsuló ütemben folyamatban van a helyek rögzítettségének eloldása és az otthont adó terek fölszámolása, amely a lokalizáció lehetetlensége mellett a politika mint helyhez kötött közösségi aktus ellehetetlenítését is jelenti.
Czopf Áron első könyvének nagy vállalása nem kevesebbet céloz, mint hogy a megőrzés politikájának, azaz hétköznapiasan szólva a konzervativizmusnak új alapot vessen. A konzervativizmus meghatározásának, sőt újradefiniálásának számos kísérletét láttuk már, kezdve Burke-től, aki az átörökölt hagyomány ok- és jogszerű védelmét értette alatta, folytatva Mannheim Károllyal, aki meg a „reflexívvé vált tradicionalizmust”, egészen Oakeshottig, aki a politikai racionalizmussal szemben határozta meg. Jelen esetben viszont arról van szó, hogy leszámolva a mindenkori baloldal időhöz kötött – lineáris időrezsimen alapuló, progresszív – politikájával, szerzőnk az örök jobboldalt a térhez, pontosabban egy adott, konkrét helyhez köti, és ebből bontja ki, az egyik fejezet címével szólva, a „topikus jobboldal, utópikus baloldal” alapellentétét, előbbihez a tértársi viszony elsőbbségét, utóbbihoz egy valóságos politikai tériszonyt társítva. A lényeg tehát, hogy a hagyomány – mégoly fontos – kontinuitása helyett nála inkább a tér folytonossága dominál, hiszen ennek talaján és keretei között megy végbe magának a tradíciónak a kialakulása is. Mint írja, „a konzervativizmus vagy térpolitikai tudatosságot képvisel, vagy hatástalan marad”. Ebből már látszik, hogy olyan szerzővel van dolgunk, akit egyfelől a konzervatív forradalom legkevésbé forradalmi szerzője, azaz Carl Schmitt inspirált (A politikai katolicizmus és politikai forma. 1923, A politikai fogalma. 1932, Szárazföld és tenger. 1942), másfelől a francia ellenforradalom radikális szerzői ihlettek, élükön Joseph de Maistre-rel. Röviden: katolikus, kontinentális, tellurikus.
És akkor nézzük a könyvet! Az elő- és zárszóval együtt kereken tíz fejezetből álló kis kötet számtalan kultúrtörténeti kuriózummal gazdagított átfogó eszmetörténeti bevezetésül és következetes tárgyalásul szolgál a jobboldali térpolitika ideológiájához és genealógiájához. A tér politikája cím alatt a földrajzi terület primordiális politikai jelentőségére kapunk választ (államalapítás = térfoglalás); aztán Semlegesítés cím alatt ennek lerombolását tárgyalja, hiszen az eredendően szent és plurális teret profanizálták és neutralizálták, mégpedig egy évszázadokig tartó folyamat – ez volna a térforradalom – során, melynek egyaránt része a vallási, gazdasági és nemzeti határok lebontása. Ezzel áll szemben „a konzervatív szellem, amely épp e sokszínűség fölött őrködik, […] szükségét érzi, hogy harcra keljen a teret homogenizáló erőkkel szemben.” Így jött hát létre a lokális-kozmikus helyében a globális-univerzális tér – ezt már tudjuk, de kinek a számlájára írhatjuk? A találó, A filozófusok hajóra szálltak című fejezet válaszol, amikor kultúrtörténetileg igazolja, mondjuk a földből megújuló Antaiosz és a tragikus sorsú Ikarosz közti ellentéttel, hogy az emberi gondolkodás miként oldódott el a földtől s aztán az égtől is, és szállt ismét a szó szoros és átvitt értelmében is a tengeri hatalmak korlátlanságát (globalizáció, liberalizmus, szabadkereskedelem) jelképező hajóra, merthogy „a tengerhez nem kapcsolódik semmiféle lokális normatudat”. Ezzel át is evezünk a kötet címét viselő központi fejezethez, amely már kissé túl is feszíti a könyv kereteit, hiszen az általános modernitáskritika – olykor parttalan – nyílt vizeire úszik, bár metaforái (modern talajvesztés, politikai hajótörés) továbbra is gondolatébresztők. A politikai mérték röviden visszatér az ógörög poliszhoz, mint a politika ősformájához, a rákövetkező Térrend és időrend cím alatt pedig afféle bevezetést kapunk a jobboldali térélménybe. Czopf Áron határozottan kijelenti: „A jobboldali gondolkodás a rend térbeli fogalmán áll vagy bukik.” Értve alatta azt, hogy az antropológiai, sőt ontológiai, de még inkább kozmológiai fölfogást jelentő jobboldaliság a tagolt és egymástól különböző terek pluralizmusának elfogadásán és megóvásán nyugszik, amely ellenségesen viszonyul a modernitás homogén időrendjéhez. Az idődimenzió felmérésének szellemes megoldása az a kérdésfeltevés, hogy vajon „hogyan magyaráznánk el a modernitás lényegét egy római madárjósnak”. A legjobban sikerült fejezet a már emlegetett Topikus jobboldal, utópikus baloldal, amely a szocialista realizmus Marx–Engelst szorongató, távoli jövőbe tekintő munkásalakjait állítja ellentétbe a Vendée-i Nagy Katolikus Királyi Hadsereg kapára-kaszára kapó parasztjaival. Előbbivel kapcsolatban azt az elmés megállapítást olvassuk, hogy „az utópista tekintet […] nem a térben, hanem az időben hatol előre”, ellenben „az ellenforradalmak szigorú topográfiai rendben mennek végbe”, többnyire agrárius-rurális vidékről indulva, amiből megint csak kibomlik „a progresszív időpolitika és a konzervatív térpolitika ellentéte”. A baloldal a teret változtatja idővé, a jobboldal számára viszont a helyek folytonossága számít, hiszen „mindig csak azt tudjuk megőrizni, ami térbeli, az időbelit soha” (Arthur Moeller van den Bruck). A kötetből vett iménti idézet is megmutatja, hogy a szerző valóságos bölcsészeti tárházát gyűjtötte össze érvei – jól sikerült és szórakoztató – alátámasztásának. Jelenlét csak lokális lehet – ezt már A letelepedés filozófiájában olvassuk, ami valójában Heidegger-kommentár, amelyet A transzpolitika ellen címmel egy Baudrillard-inspirálta zárszó követ. Izgalmas crossover ez, hiszen a „lakozás” fogalma kapcsán mély ökológiai (sőt mélyökológiai) következtetéseket enged levonni, a globalizációt pedig azzal demonstrálja, hogy míg Amerika szimuláció gyanánt a világon mindenütt jelen van, addig az egyes országok már saját fővárosukban sem.
Az eszme- és politikatörténeti traktátusként, kommentársorozatként is olvasható kötet nem aktuálpolitikai mű, ugyanakkor nem marad megoldási javaslat nélkül. Amikor azt olvassuk, hogy „az emberi létformák sokszínűsége és a kultúra folytonossága a helyekben lévő állandóságtól függ”, vagy az utolsó mondatot ízlelgetjük, mely szerint „a politika visszatérése […] az önigenlő erők tömörülésével veszi kezdetété”, nem lehet kétségünk afelől, hogy a vállalkozás sikerült: alapot vetettünk és talajt adtunk egy olyan eszmének, amely a földben gyökerezik.