Czopf Áron – Horváth Márk – Lovász Ádám: Nonmodern. A kívüliség szférikus elmélete. Batthyány Lajos Alapítvány, Budapest, 2024. 313 oldal, 4200 Ft
Maga a modernitás szó nem éppen modern. A történeti források tanúsága szerint Cassiodorus, e késő antik Itáliában Teodorik keleti gót uralkodó szolgálatában álló író, államférfi és filozófus használta rendszeresen először a modernus szót, mégpedig abból a célból, hogy saját korára hivatkozzék. Míg a Karoling udvarban vagy a Tudor-korban a „modern” egyszerűen jelenkoriságot, a múlthoz képest „valami mást” jelentett, addig a 17. századtól kezdve a Francia Akadémia körében felmerült a kérdés: a „modernitás” vajon nem olyasmi-e, amely magasabb rendűbb a múltnál? A 17. század egybeesik a haladásideológia megszületésével, és aki a modernitás mellett érvel, az ettől az időszaktól kezdve a progresszivitás mellett is érvel, aki pedig ellene küzd, az tulajdonképpen a modernitás ellen is küzd.
Persze a modernitásnak nagyon sokféle és sokirányú kritikája lehetséges. Léteznek olyasféle kritikák, sőt mind a mai napig ezek vannak a többségben, amelyek voltaképpen nem magát a modernitást, hanem csak bizonyos jelenségeit, velejáróit, visszásságait támadják: a környezetszennyezést, a technikai civilizáció túlburjánzásának káros következményeit, a túlnépesedést, a társadalmi atomizálódást, a túlzott kollektivizmust, a központosítást vagy éppen ellenkezőleg, az állam veszélyes meggyengülését mondjuk a különböző NGO-k révén stb. Ezen kritikák közös eleme, nevezzék magukat akár liberálisnak, konzervatívnak, nemzetinek, hogy a kritika ellenére benne maradnak a modernitásban. Lényegét tekintve elfogadják a modernitást: akár sorsként, végzetként vagy szükségszerűségként, de valami olyasminek tartják, ami tény, ami ellen küzdeni hiábavalóság. A modernitás kritikájának egy másik formája, amelyet akár „reakciósként” is jellemezhetünk, a modernitást egyszerűen hanyatlásként, a normális állapotból való kiesésként vagy valamilyen magasabb lényegiségtől, vallási nyelven értelmezve egyszerűen az Istentől való fokozatos vagy éppen rohamléptekkel való távolodásként értelmezi. Ez az álláspont, lehetséges igazságától függetlenül, passzivitást sugall, amely szélsőséges esetekben éppen a modernitással szembeni adekvát reakciót bénítja meg.
Jelen kötet szerzői, Czopf Áron, Horváth Márk és Lovász Ádám, egyik fent vázolt álláspontot sem választják. Nem csupán szembefordulnak a modernitás visszásságaival, hanem az abból való kivezető utat is keresik. De nem egyszerűen a reakciós modernitáskritika jól ismert eszközeivel, hanem egy sajátos „kívüliség” álláspontjára helyezkedve: ebben az értelemben nem tagadni szeretnék a modernitást, hanem zárójelbe tenni. A modernitást magát – a posztmodernhez hasonlóan – elmúlt, már meghaladott állapotnak tekintik, nonmodern perspektívájuk azonban, habár a szerzők önértelmezése szerint rokonságot mutat a „mélyebb vagy komolyabb posztmodernnel”, maga mégsem egyszerűen modernitás utáni. Nem megelőző vagy őt követő állapot, hanem azon való kívüliség. „A szférikus nonmodern barokkaotikus formavilágával és bőségelvű antiökonomizmusával kívül akar kerülni a modernitáson, és nem annak folytatásaként vagy betetőződéseként tekint magára” – írják. Lehetséges ez? Ahogyan a kötet egyik fejezete, talán egyik kulcsmondata is felveti,
„hogy lehet, hogy voltak dolgok, amelyek kívül tudtak maradni a modernitáson? Egyáltalán, van olyan létező, amely teljesen képes volt kivonni magát a modernitás alól? Voltak-e olyan növények, kövek, sziklák, elfelejtett furcsa helyek, amelyekre nem tudott hatni a modernitás? Milyen hallgatás, sajátos visszahúzódás vezethetett ehhez a kivonódáshoz? Tanulhatunk a kövek, a sziklák, a hegycsúcsok visszahúzódásából? Van olyan titok, van olyan rejtelem, amely érintetlenül maradhatott a modernitás során? A nonhumán elméletnek óvatosan kell megközelítenie e hallgatag és titokzatos dolgokat.”
Ebben a gondolatsorban rejlik magának a „nonmodern kívüliségnek” az elmélete: kétségkívül olyan állítás, amelyet sohasem lehet a tiszta természettudományos pozitivitás módszereivel igazolni, sokkal inkább rokon azzal a misztikus tapasztalási móddal, amelyet például a 20. század egyik nagy katolikus misztikusa, a kötetben idézett Simone Weil is leír. A nonmodern egyik legfontosabb kulcsa éppenséggel ez az aktív miszticizmus lehet, nem az intervenció, a modernitás elleni társadalmi és politikai küzdelem, hanem egy olyan kívüliség állandó és egyre erősödő átélése, amely egyszerre vonul ki a világból (és vele együtt a korból) s kapcsol vele össze. Nem azért, hogy az ember átadja magát sugalmazásainak, hanem azért, hogy egy olyan pozícióból lássa meg a modernitás lényegét, amely más szimbolikus értelemben felfogott „helyről” nem lehetséges. Mindez a szubjektum és az objektum közötti – eredendően misztikus orientáltságú – távolságcsökkentést jelent, éppen az ellenkezője annak a karteziánus dualizmusnak amely a modernitás egyik legvirulensebb filozófiai kifejeződéseként, mintegy helyet csinált a haladás ideológiájának és a technikai alávetés gondolatának. Mindez tehát elsősorban racionalizmus-, de nem racionalitásellenesség, vagyis Joseph de Maistre-i értelemben véve a forradalom egy olyan ellentéte, amely nem egy ellentétes forradalom (vagyis modernitásellenes modernizmus, ellenmodernizmus – merthogy ilyen is van), inkább valami azon való radikális kívüliség.
E sajátos értelemben felfogott kivonódáson kívül a kötet még nagyon sok egyéb témáról is szól. Az izgalmas kérdéseket, amelyeket a szerzők felvetnek, szinte vég nélkül lehetne sorolni. Miért probléma egyáltalán a modernitás? Miért nem örülünk annak (pláne nem felhőtlenül), hogy modernek vagyunk, illetve azok vagyunk-e valóban? Mi a különbség a kortársiasság és a modernség között? A modernizmusok hányféle formájáról és fogalmáról beszélhetünk, miért nem csak egyetlen, egységes modernitás van? Hogyan viszonyul egymáshoz a nonmodern és a konzervativizmus? Mit jelent a modernitásban az „emberi állapot medikalizációja”, hogyan függ össze „szférikusság” elgondolása a „kívüliséggel”? Az utolsó fejezetben a könyv szerzői „a felvilágosodás autopsziája” kapcsán felvetik a sokakat foglalkoztató és a modernitáskritikák egész történetét meghatározó kérdést: mennyiben tekinthető a felvilágosodás a modernitás „eredendő bűnének”, és nem hiábavaló dolog-e kiutat keresni belőle? A szerzők jó érzékkel válaszolnak, szerintük „látnunk kell, a modernitás totális, mindenre kiterjedő és megkerülhetetlen realitás, amellyel szemben csak csellel, rejtekutakon járva lehet sikert elérni”. A nonmodern tehát azoknak a rejtekutaknak a keresését jelenti, amelyek – a szerzők meggyőződése szerint – az egyre monolotikusabbá váló „globális Leviatán”, a mondernitás legújabb inkarnációjában bekövetkező, technológiai uralom (vagyis: a hatalom technológiai akarása) útjában állhat. Ebből a szempontból a nonmodern rokon Ernst Jünger Waldgangjával: a nonmodernek tehát olyan erdőjárók, akik miközben alkalmazkodnak a „társadalmi realitáshoz”, és akár annak álruhájában is megjelenhetnek, lényük legmélyét tekintve mégis intakt formában megőrzik; nem antimodernek, hanem egyszerűen nem modernek. A „premodern” és a „posztmodern” ebből a szempontból nem jön számításba.
„Nem a modernitás van válságban, hanem a modernitás maga is válság. A krízis nem elkülönül a modernitástól, hanem azon belül helyezkedik el, annak legmélyén, annak motorjaként funkcionál” – olvassuk. A könyv szerzői szerint a krízist lehetséges feloldani. De nem a modernitás ellen indított frontális támadással, hanem azokon a „rejtekutakon” (Martin Heidegger) járva, amelyek a modernitáson kívülre vezetve olyan terekbe érnek, amelyeket nem érint az idő szüntelen gyorsulása. Hogy a nonmodern valóban lehet-e az a „történelmi erő” [micsoda tipikus modern fogalom! – A szerk.] a kötet szerzőinek óhaja szerint, amely megtöri a modernitás linearitását, természetesen még nem tudhatjuk. Mindenesetre a világban egyre több jel mutat arra, hogy a fenntarthatóság fenntarthatatlan, és a globális struktúrák szüntelen átalakulása folyamán a valóság nagyon is ledobhatja magáról a rendszerszintű modernitást. Bizonyosat persze nem mondhatunk, azt azonban igen, hogy – Oswald Spenglerrel szólva – még egyetlen olyan struktúra sem maradt fent, amely magát öröknek gondolta.