Bernek Ágnes

„A nyers valóság az, hogy Nyugat-Európa – és mind nagyobb mértékben Közép-Európa is – amerikai védnökség alatt áll, s a szövetségesek az ókori vazallusok és hűbéresek helyzetét idézik. Ez sem Amerika, sem pedig az európai szövetségesek számára nem egészséges állapot” – ezekkel a mondatokkal jellemezte Zbigniew Brzezinski A nagy sakktábla (1997) című könyvében Európa geopolitikai helyzetét.[1] 2024-ben, 27 elteltével az USA és Európa viszonya lényegében nem változott. Jelenleg is az USA a világ vezető geopolitikai nagyhatalma, és az európai kontinens és ennek exkluzív vezető klubja, az Európai Unió a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és szabályokon alapuló világrend legfőbb védelmezője. Amíg az USA hatalmi érdekei alapján alakítja és valósítja meg geostratégiáit, addig az EU külpolitikájának fő célja az értékeken alapuló, multilateralizmusra épülő világ megőrzése. De a formálódó többpólusú világban sikeres lehet-e egyáltalán az EU stratégiája? A közeljövőben képes lesz-e az EU az USA nélküli önálló nagyhatalmi stratégiát kidolgozni? A hatalmi politizálás összeegyeztethető az értékek védelmével? A tanulmány Európát és az Európai Uniót geopolitikai szempontból vizsgálja, választ keresve napjaink egyik legaktuálisabb kérdésére, miszerint hogyan válhatna az európai kontinens (és az EU) a formálódó többpólusú világrend szuverén gazdasági és politikai pólusává?            

 

Formálódó többpólusú világrend

 

Joseph Borell, az Európai Bizottság külügyi és biztonságpolitikai főképviselője az EU szembesülését azzal, hogy a körülötte lévő világ alapvetően megváltozott, többek között a következő mondatokkal jellemezte 2024. március 15-én, a Georgetown Egyetemen elmondott beszédében: „Európa rosszul volt felkészülve a világ kíméletlenségére, mert az európai egység projektje a hatalmi politika eszméjével szemben épült. […] 2022. február 24-én markánsan tért vissza Európába a világ elfeledett keménysége. Európa határozottan reagált erre […] Ez volt Európa geopolitikai szereplőként való ébredésének pillanata […] Európa drámaian megváltozott. Most készültségben vagyunk, mert létfontosságú érdekeink forognak kockán.” Vagyis Európának újra kell pozícionálnia magát a formálódó új világrendben, s önálló nagyhatalmi/geopolitikai szereplővé kell válnia. Sőt a feladat még sürgetőbb, mivel a Donald Trump által vezetett elnöki adminisztráció minden valószínűség szerint azzal az elvárással fog élni Európa felé, hogy saját biztonságát, gazdasági fejlődését és társadalmi jólétét az Egyesült Államok kevesebb támogatásával érje el.

            Európa történelmében minden valószínűség szerint napjaink jelentik egy új korszak kezdetét. Egy kegyetlenül nehéz és teljesen bizonytalan új időszak nyitányát. Az orosz–ukrán háború révén a korábbi globális status quo végképp elveszett, a hidegháború utáni egypólusú, angolszászközpontú világrend véget ért, s egy új többpólusú világgazdasági és várhatóan világpolitikai rend kezd formálódni. De arra a kérdésre, hogy milyen lesz ez az új, többpólusú világrend még nem lehet egyértelmű választ adni. Főleg azért, mert alapvetően eltérő a véleménye az USA által vezetett Nyugatnak és a rajta kívüli globális Délnek. Sőt, a világgazdasági és a világpolitikai rendszer átalakulása is két különböző, igaz, egymással összefüggő folyamat. 

            Kínának a 2008-tól kezdődő nagymértékű világgazdasági térnyerésével, az orosz–ukrán háborúval és az egyre fokozódó világszintű gazdasági és geopolitikai kockázatokkal az angolszász erőtér új jelszava a kockázatmentesítés (de-risking) lett. 2022. április 13-án Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter az Atlanti Tanács ülésén elhangzott beszédében többek között a következőket mondta: „Nem engedhetjük meg, hogy egyes országok a kulcsfontosságú nyersanyagok, a technológiák vagy a termékek terén meglévő piaci pozíciójukat arra használják, hogy megzavarják gazdaságunkat, vagy nemkívánatos geopolitikai befolyást gyakoroljanak. Építsünk a gazdasági integrációra és az azzal járó hatékonyságra […] és tegyük ezt azokkal az országokkal, amelyekről tudjuk, hogy számíthatunk rájuk. Ha előnyben részesítjük az ellátási láncok friend-shoring [baráti országokból történő beszerzés] bevezetését a megbízható országokba, akkor továbbra is biztonságosan ki tudjuk terjeszteni a piacra jutásunkat, valamint csökkennek a gazdaságunkat és megbízható kereskedelmi partnereinket érintő kockázatok.” Ahogy azt ezen mondatok is tükrözik, a Biden-adminisztráció egyik fő célkitűzése az ún. nem megbízható országoktól való stratégiai gazdasági függések és az ezek révén gyakorolt veszélyes geopolitikai nyomásgyakorlás felszámolása volt. Mindezt oly módon tervezik elérni az amerikai vezetők, hogy az amerikai transznacionális vállalatok felé azzal az elvárással élnek, hogy szervezzék át a vállalati értéktermelési láncokat oly módon, hogy azok a megbízható, baráti országok felé irányuljanak.

            Követve az amerikai irányvonalat, az Európai Bizottság 2023 júniusában tette közé az európai gazdasági biztonság fokozására irányuló stratégiáját. Ebben négy fő típusú kockázatot nevezett meg: 1) az ellátási láncok rezilienciájával (ellenállóképességével) kapcsolatos kockázatok, beleértve az energiabiztonságot is; 2) a kritikus infrastruktúra fizikai és kiberbiztonságával kapcsolatos kockázatok zavara vagy szabotázsának kockázata; (3) a technológiabiztonsággal és a technológia kiszivárgásával kapcsolatos kockázatok, amelyek kiemelten a harmadik országok katonai/hírszerzési képességeit erősítik; 4) a gazdasági függőségek vagy a gazdasági kényszerítés fegyverként való felhasználásának kockázata és ennek révén  annak veszélye, hogy harmadik ország az EU-t vagy tagállamait befolyásolhatják a legitim politikai döntéshozatalban. Az EU a gazdasági biztonsági stratégia megvalósítását egyrészt a versenyképesség fokozásával, másrészt a bilaterális és multilaterális együttműködések erősítésével kívánja elérni.[2]  

            De reális elképzelés-e egyáltalán a Nyugat jelenlegi de-riskingje és ennek gyakorlati menedzsment megvalósítása, azaz a friend-shoring vállalati politika? A geopolitika és a biztonság felülírhatja-e a vállalati költséghatékonyság szempontjait? Érvényesülhet-e egyáltalán a politikai retorika a mindennapi üzleti gyakorlatban? Több szakértő szerint az USA ezzel a de-risking stratégiával teljesen szakított a nyitott piacgazdaság gyakorlatával, és ez az új, államilag vezérelt amerikai piacgazdasági elv a piac nagyon is látható kezét jelenti. S egyáltalán, mely államok minősülnek az USA számára „baráti” országoknak? Az atlanti erőtéren kívül eső országok számára ez a friend-shoring politika nagyon veszélyes, ugyanis ha ezen államok nem fogadják el az angolszász erőtér Oroszországgal és Kínával szembeni szankciós politikáját, akkor ezen államok „nem megbízható” országoknak minősülnek, s így ide várhatóan nem fognak az USA-ból vagy az EU-ból befektetések érkezni. Mivel a friend-shoring politika egyértelmű elköteleződést vár a globális Dél országaitól, így ez lényegében ellehetetleníti az angolszász erőtéren kívüli, főleg a közepes és kisméretű nemzetgazdaságok külgazdasági és külpolitikai kapcsolatainak diverzifikációját is.

            Az USA és az EU kockázatmentesítési stratégiájával szemben a globális Dél új jelszava a dollármentesítés lett. Az USD-alapú nemzetközi pénzpiac szerepe még egyelőre kizárólagos annak ellenére is, hogy az USD szerepe a nemzetközi fizetések terén csökken, és a renminbi (jüan) szerepe a nemzetközi valutatartalékok terén nő. Bár a nemzetközi kereskedelem, a nemzetközi tőkeáramlások legalább annyira regionális, mint globális szinten szerveződnek, de jelenleg a nemzetközi pénzügyi piacok azok, amelyek valójában a globális piac szintjén szerveződnek. Vagyis nem beszélhetünk többpólusú világgazdasági rendszerről addig, amíg nem alakul ki egy új többpólusú pénzügyi rendszer. Ugyan létrejöttek új nemzetközi pénzügyi elszámoló rendszerek (Kínában, Oroszországban), de az még igen kérdéses, hogy a közeljövőben kialakul-e egy új, Kína-központú, jüanalapú pénzügyi rendszer. Így a megarégiók, geopolitikai érdekszférák szintjén szerveződő világgazdaságról még csak az az egyetlen reális prognózis adható, hogy az USA és EU által alkotott angolszász világgazdasági erőtér mellett valószínűleg kialakul egy Kína-központú, elsődlegesen Kelet-Ázsiára kiterjedő ázsiai világgazdasági erőtér.

A közeljövőnk egyik alapvető dilemmája az, hogy a jelenleg formálódó többpólusú világgazdaság ki fogja-e kényszeríteni egy többpólusú világpolitikai rend kialakulását. Mivel a világgazdasági folyamatok alapfeltétele a biztonság, így a többpólusú világgazdaság alapkövetelménye egy új regionális biztonsági rendszer kialakítása. Elméletileg is kérdés az, hogy létezhetnek-e egymás mellett horizontális regionális biztonsági rendszerek, s várhatóan ezek hogyan fognak hierarchikus módon megszerveződni. A jelenleg alakuló többpólusú világgazdasági rendszer várhatóan ki fogja kényszeríteni egy új világpolitikai rendszer kialakulását, de ez nagyon hosszú távú folyamat lesz. Rövid távon egymás mellett, egy időben fog létezni az angolszász unipoláris világpolitikai rendszer és a többpólusú világgazdasági rendszer. Mindennek eredménye rövid távon egy rendkívül instabil és kockázatos átmeneti világrend lesz. Majd ezen átmeneti világrendállapot után lehet olyan, teljes világrendszerváltás, amely Békés Márton megfogalmazásában „egyszerre jelenti a világrendszer megváltozását és a világ rendszerváltozását”.[3] 

Az európai kontinensnek és az EU-nak ebben a teljesen bizonytalan, kiemelten kockázatos formálódó új világgazdasági és világpolitikai rendben kell újrapozícionálnia önmagát.

 

az Új világsziget

 

Minden geopolitikai stratégia kiindulópontja, hogy választ ad arra az alapvető kérdésre, hogy milyen az adott ország/kontinens földrajzi helyzete, és a földrajzi adottságok alapján hogyan lehet meghatározni a térség geopolitikai helyzetét. A földrajzi helyzet mindig megalapozza a geopolitikai helyzetet, attól nem szakadhat el. A földrajzi adottságok reális értékelése nélkül csak téves és elhibázott geopolitikai stratégiát lehet alkotni.

            Hová tartozik Európa? Amennyiben Európa alatt az Európai Uniót értjük, akkor a kérdés teljesen felesleges, hiszen egyértelműen az angolszász erőtér, a Nyugat része. Ugyanakkor az Európai Unió földrajzi adottságait az európai kontinens jelenti, amely helyzete révén sokkal inkább kapcsolódik Ázsiához és Afrikához, mint az amerikai kontinenshez. Vagyis Európának közvetlen földrajzi összeköttetése van a globális Dél két kontinensével. Az Európai Unió geopolitikai helyzetének értékelésekor pontosan ez a legnagyobb ellentmondás, az EU vezetői nem alkothatnak olyan geopolitikai stratégiát, amely alapjaiban sem felel meg az európai kontinens földrajzi adottságainak. 

            Vitathatatlan, hogy Európa történelmileg és civilizációs alapon önálló kontinens, de földrajzilag nézve érvényes Alexander von Humboldt több mint kétszáz évvel ezelőtt leírt megállapítása, miszerint „Európa csupán a jóformán tagolatlan ázsiai világrész nyugati, aprólékosan tagolt félszigete”.[4] Európa és Ázsia geológiai és természetföldrajzi értelemben egy kontinens, Eurázsia tagjai. Általában a politikai, kulturális életben használt Európa-fogalom nem felel meg a földrajzi adottságoknak. A természetföldrajzi értelemben vett Európa-fogalom Charles de Gaulle meghatározásához áll a legközelebb, miszerint „Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”.[5] Vagyis történelmi, kulturális és civilizációs megközelítésben az Ural-hegységet választották ki földrajzi határnak Európa és Ázsia között.         

            A nagyhatalmi, különösen az amerikai és orosz geostratégiákban Eurázsia nagyon is létező fogalom, a világpolitikai versengés legnagyobb színtere, Brzezinski megfogalmazásában egyenesen maga „a nagy sakktábla”. Bár jelenleg az európai országok többsége, s maga az EU is, elutasítja Eurázsia fogalmát, ugyanakkor az USA számára Európa jelenti a legfontosabb geopolitikai hídfőt az eurázsiai térségben. Brzezinski mondatai tökéletesen jellemzik, hogy az USA eurázsiai geopolitikájában miért van kiemelt jelentősége Európának, illetve a NATO európai tagjainak: „Az Észak-atlanti Szövetség közvetlenül képviseli az amerikai politikai befolyást és katonai erőt Eurázsiában.”[6] Ha ezen mondathoz még társítjuk Brzezinski további gondolatait is, miszerint „rövid távon Amerikának az az érdeke, hogy megszilárdítsa és fenntartsa a jelenlegi geopolitikai pluralizmust Eurázsiában […] taktikázni és manőverezni kell, amivel megelőzhető egy – Amerika elsőségét megkérdőjelező – ellenséges koalíció megszületése,”[7] akkor a következtetés teljesen egyértelmű, miszerint az USA számára az európai országok jelentik azt a hatalmi eszközt, amelyen keresztül megakadályozza, hogy létrejöjjön egy egységes eurázsiai erőtér, mivel ennek kialakulása alapjaiban veszélyeztetné az USA hegemón szerepkörét. Nem véletlenül egyértelmű napjaink geopolitikai felfogásában, hogy a Nyugat, s így kiemelten az USA, világpolitikai jövője Eurázsiától függ.

            Az Európai Unió vezetői sajnos nem ismerték fel eléggé a földrajzi alapokra épülő klasszikus geopolitikai gondolkodásmódot, kiemelten pedig azt, hogy Európa eurázsiai földrajzi helyzete révén legalább annyira szárazföldi, mint tengeri térség. Ez Európa számára alapvető tény, amely adottságát nemcsak az amerikai vezetők, hanem maguk az európai országok is előnyükre fordíthatnák. De a jelenlegi folyamatok ezzel pontosan ellentétesek, mivel az EU Oroszország elleni 14 szankciós csomagja gazdasági vasfüggönyt eresztett le Európa és Oroszország közé, és ezzel lényegében megszüntette az európai kontinens eurázsiai kapcsolatait. Míg ugyanakkor az USA számára ez rendkívül kedvező helyzet, mivel a hidegháborús időszakból származó Oroszország elleni amerikai fékentartás doktrínáját az európai országok valósítják meg. Leegyszerűsítő megfogalmazással élve az orosz–ukrán háború árát az USA az európai országokkal fizetteti meg.      

            Az európai kontinens különleges geopolitikai helyzetben van Halford J. Mackinder 1919-ben megfogalmazott elve szerint is. Bár mindenki ismeri Mackinder világhíressé vált sorait, miszerint „akié Európa keleti fele, az uralja a szívtájékot. Akié a szívtájék, azé a világsziget. Akié a világsziget, azé a világ”,[8] de ezen sorokból általában csak Kelet-Európa révén a szívtájék fogalmát emelik ki, holott a világsziget fogalmának a jelenleg formálódó többpólusú világban legalább akkora jelentősége van. A világsziget Eurázsia és Afrika együttesét jelenti, vagyis az európai kontinens is része ennek a Mackinder által alkotott geopolitikai térnek. Amennyiben Európa a jövőben az ázsiai és afrikai országokkal szorosabb, a partnerségre és a különböző civilizációk elfogadására alapuló, elsődlegesen gazdasági kapcsolatrendszert alakítana ki, akkor Európa a világsziget központi térsége lehetne. Ez a gondolat még idegen Európától. Holott valójában Kína Övezet és Út kezdeményezése révén most először a történelem során lehetőség nyílik az Eurázsia és Afrika közötti gazdasági kapcsolatok olyan szintű megerősödésére, amely révén a 21. században új világsziget jöhet létre. A kérdés már csak az, hogy Európa része lesz-e egyáltalán ennek az új világszigetnek? Az Oroszország elleni gazdasági szankciók, a Kínával folytatott kereskedelmi háború, a valamikori európai gyarmattartók egyre csökkenő afrikai szerepvállalása és általában az amerikai irányvonal követése az ázsiai és afrikai országokkal folytatott kapcsolatok terén mind-mind arra utal, hogy Európa várhatóan ki fog maradni ebből a mostanság formálódó erőtérből.    

            Brüsszelből nézve most még úgy tűnik, hogy Európa gazdasági fölényben van Ázsiához képest, hogy Ázsia érdeke lenne a minél erősebb gazdasági és politikai szövetség létrehozása Európával. Ez azonban várhatóan 2050-re alapvetően meg fog változni. Az Ázsiai Fejlesztési Bank által készített tanulmány szerint amíg 2010-ben az ázsiai kontinens a világ összes GDP-értékének negyedét adta, addig 2050-re már 52 százalékát fogja előállítani, vagyis Ázsia Európa nélkül is abszolút fölénybe fog kerülni. Sőt 2050-re Ázsia világszintű domináns szerepköre újra olyan lesz, mint az 1700-es években az európai ipari forradalom előtt.[9] Geostratégiai szempontból ez azt is jelenti, hogy 2050-től az ázsiai kontinens már önmaga is elég erős lesz ahhoz, hogy egy új gazdasági erőteret hozzon létre, és e világszintű fölényhez már nem lesz szüksége az Európával való szoros szövetségre. Kérdés, hogy 2050-től hogyan fog változni Európa szerepe, és az európai országok az amerikai vagy ázsiai gazdasági és politikai együttműködést fogják-e prioritásként kezelni. Ennek megfelelően az európai országoknak már most meg kellene kezdeni a felkészülést Ázsia korszakára, és meg kellene kezdeni egy alapjaiban új, a kölcsönös partnerségre, az európai érdekek érvényesítésére épülő új eurázsiai, sőt tágabb értelemben a világszigetre vonatkozó geostratégiát kidolgozni.

            Sajnos a fentiekben leírtak messze vannak napjaink realitásaitól, holott valójában ez lehetne a legfontosabb eleme egy új európai 21. századi geostratégiának. Jelenleg Európa az USA eurázsiai hídfője, az amerikai geopolitikai érdekek alárendelt szereplője. Ez azonban már elkezdett megváltozni. Ugyan a jelenlegi orosz–ukrán háború révén az amerikaiak európai hídfőjének kiemelt szerep jut, de a háború lezárásával ez a helyzet alapvetően átértékelődhet. Sőt az Európa nélküli Eurázsia, főleg Oroszország, Kína, Irán és részben India új együttműködési formái révén (BRICS+, Sanghaji Együttműködési Szervezet), egyre önállóbb és egyre növekvő gazdasági erővel rendelkezik. Ha néhány évtized múlva az USA-nak már nem lesz szüksége európai hídfőre, akkor milyen szerepe lesz az új világrendben Európának? Az európai vezetők rendszerint Donald Trump személyéhez kapcsolják azt az amerikai elvárást, hogy Európa legyen önállóbb, és ne kizárólag az USA-tól várja védelmi és biztonsági helyzetének megteremtését. De ez valójában már a 2010-es évektől kezdve rendszeresen felmerült az amerikai külügyi döntéshozók körében. A formálódó többpólusú világban az USA-nak már nem lesz szüksége (vagy más céllal lesz szüksége) az európai hídfőre, és az USA – ha még nem is nyíltan, de – már megkezdte azon új európai geostratégiájának kialakítását, amelyben más szerepet szán az európai kontinensnek.      

 

Az Európai Unió geopolitikai szerepének kérdőjelei

 

Amikor 2019. szeptember 10-én Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság megválasztott elnöke ismertette az új Európai Bizottság tagjait és feladatait, többek között a következőket mondta: „Az én Bizottságom geopolitikai Bizottság lesz, amely elkötelezett a fenntartható politikák mellett. Azt akarom, hogy az Európai Unió legyen a multilateralizmus őre. Mert tudjuk, hogy erősebbek vagyunk, ha együtt tesszük meg azt, amit egyedül nem tudunk megtenni.” Az elején már idézett Josep Borrell külügyi és biztonságpolitikai főképviselő minden fórumon kinyilvánította, hogy az Európai Unió geopolitikája a multilateralizmus védelmét jelenti, az európai érdek- és értékalapú világpolitikai stratégiák egyensúlyának megteremtését. Saját, 2021 márciusában leírt szavaival élve: „Nincs ellentmondás a hatalmi politizálás és az értékek hirdetése között. Éppen ellenkezőleg. Ha megmutatod, hogy nem adod fel az elveidet, az az erő jele.”

De lehet-e egyáltalán geopolitikája az EU-nak mint gazdasági integrációnak? És az, amit az Európai Bizottság geopolitikának nevez, geopolitika-e egyáltalán? A geopolitika egy adott nagyhatalom/regionális hatalom adott terület feletti uralmát vagy az adott terület feletti uralmára vonatkozó igényének doktrínák formájában történő kinyilatkoztatását jelenti. Vagyis a geopolitika az érdekek alapján történő hatalomgyakorlás, a jelenlegi „nagyhatalmi játszma” alapja. S bár az EU újra felfedezte a geopolitika fontosságát, de az, amit az EU geopolitika alatt ért, valójában csak a geopolitika soft powerként való értelmezése, és inkább külpolitika, mintsem geopolitika. Az EU az „európai értékek” hirdetésével, vonzó társadalmi és gazdasági modelljével, nagyon gazdag kultúrájával megbízható, biztonságos, kiszámítható területnek minősült és minősül még, amely nagyon vonzó az EU-n kívüli európai országokban és kiemelten az Európán kívüli, globális Délhez tartozó országokban. A NATO védőernyője alatt az EU nem is volt rákényszerülve a hard power, vagyis a katonai hatalom alkalmazására. Ez így is volt 2022. február 24-ig, az EU keleti határán elkezdődött háborúig, amely az európai integráció számára valódi geopolitikai sokkhatás volt. Így a korábbi elméleti kérdés, miszerint hol van az EU keleti határa, most azonnali megoldást váró gyakorlati kérdéssé vált.  Noha az EU számára az első igazi geopolitikai sokkhatásnak a 2015. évi migrációs válságnak kellett volna lennie, amely a déli részen érte. Görögország után azok a nyugat-balkáni országok (Észak-Makedónia, Szerbia) védték a schengeni övezet déli határát, amelyek még nem nyertek felvételt az Európai Unióba. Ugyan a különböző európai intézmények vezetői évről évre rendszeresen megerősítették, hogy a Nyugat-Balkán jövője az Európai Unióban van, de Horvátország 2013. évi tagfelvétele után nem vettek fel új tagállamot, és ez az immár több mint tíz éves befagyasztott állapot megkérdőjelezi az európai integráció hitelességét a tagfelvételre váró országok körében. Bár 2018-ban, amikor is az Európai Bizottság kiadta a Hiteles bővítési perspektíva a Nyugat-Balkánra vonatkozóan és fokozott uniós szerepvállalás a Nyugat-Balkánra című stratégiát, és az EU 2025-öt mint új céldátumot jelölte meg elsősorban Montenegró és Szerbia tagfelvételére, úgy tűnt, hogy lesz lényegi előrelépés az európai integráció további bővítésében. Az Európai Unió déli határait a mai napig a nem uniós tagállamok védik: a nyugat-balkáni országokon túl leginkább Törökország és a Földközi-tenger térségének észak-afrikai államai. Már ekkor el kellett volna jutnia az EU vezetőinek ahhoz a geopolitikai felismeréshez, miszerint a nyugat-balkáni országok tagfelvétele legalább annyira az EU érdeke, mint ezeké az országoké.       

            Egy valódi geopolitikai stratégiát megvalósító államnak mindig is elsődleges feladata saját határainak és saját érdekszférájának a védelme. Ehhez az államnak hatalommal – mégpedig a többi ország által elismert legitim hatalommal – kell rendelkeznie, és ha szükséges, akkor katonai erővel is meg kell védenie határait, geopolitikai érdekterületét. Mindez költségigényes és a világpolitikai helyzethez való állandó igazodást igényel. Így adott a kérdés, miszerint rendelkezik-e egyáltalán hatalommal az EU? Nyilvánvalóan a 27 EU-tagország államai más és más geopolitikai stratégiát követnek, mások az érdekeik. Az utoljára a kétezres években felmerülő Európai Egyesült Államok gondolata és a politikailag is egységesülő EU-ról szóló elképzelés napjainkra már rég a múlté, akkor is, ha az orosz–ukrán háború révén az EU vezetői egységes kiállást várnának el a különböző tagállamoktól. Így geopolitikai szereplő az EU csak akkor lenne, ha a tagállamok között politikai kérdésekben teljes lenne az egyetértés és az egymás iránti bizalom, és az EU vezetői teljes koordinációt tudnának megvalósítani az EU egészét érintő kérdésekben.      

            Ursula von der Leyent az Európai Tanács másodszorra is megbízta az Európai Bizottság elnöki tisztségével, és az Európai Parlament 2024. november 21-én jóváhagyta az új Európai Bizottság személyi összetételét és stratégiáját. Alapvető kérdés, hogy von der Leyen tovább viszi-e a korábban emlegetett „geopolitikai” Európai Bizottságának szemléletét. Várhatóan határozottabb lesz az EU külpolitikai szerepköre – erre utalt már az új külügyi és biztonságpolitikai főképviselő személye is. A korábbi észt miniszterelnök, Kaja Kallas ugyanis erős oroszellenes álláspontjáról ismert, és nagy szerepe volt abban, hogy Ukrajna megkapta a tagjelölti státuszt. Főképviselői céljait az X-en [egykori Twitter – A szerk.] a következőképpen fogalmazta meg: „Az európai háború, a szomszédságunkban és világszerte fokozódó instabilitás jelenti az európai külpolitika legnagyobb kihívását. Célom az EU egységének megvalósítása, az EU érdekeinek és értékeinek védelme a megváltozott geopolitikai környezetben, valamint globális partnerségek kiépítése.” Az új Európai Bizottság várható geopolitikai/biztonságpolitikai stratégiáját tartalmazza az Európa választása. Politikai iránymutatás a hivatalba lépő következő Európai Bizottság számára, 2024–2029 című dokumentum. Az előző Európai Bizottság működéséhez képest alapvető változás, hogy az európai védelem és biztonság megerősítése kiemelt helyen szerepel benne. A belbiztonság megerősítése érdekében várhatóan a most felállt Európai Bizottság új belső biztonsági stratégiát fog kidolgozni: megerősíti az Europol szerepét, kidolgoz egy új terrorizmusellenes programot, tisztességes és határozott fellépést ígér a migrációval szemben, és működőképes európai digitális határigazgatást fog kialakítani. A dokumentum geopolitikát illető legfontosabb része, hogy célul tűzi ki az új európai védelmi unió tényleges megteremtését. Ennek érdekében az Európai Bizottságnak új védelmi biztosa lesz, nevezetesen a litván Andrius Kubilius, aki korábban két ciklusban is Litvánia miniszterelnöke volt. Az észt Kaja Kallashoz hasonlóan Oroszországot tekinti az EU és a NATO legnagyobb fenyegetésének. E biztos feladatköre lesz az európai védelmi ipari program és az Európai Védelmi Alap megerősítése, a védelmi termékek és szolgáltatások európai egységes piacának megteremtése, valamint az európai légvédelmi pajzsra és kibervédelemre vonatkozó projektek kidolgozása. A dokumentum megerősíti, hogy az új európai védelmi uniót a NATO-val való együttműködés keretében kívánja megvalósítani. Mindez arra utal, hogy az európai integráció egyre inkább a védelmi szuverenitás megteremtésére és a külpolitikai stratégiák hard power eszközökkel történő megvalósítására törekszik.                   

            Ami hiányzik e dokumentumból, az maga a geopolitika. Miután az észt külügyi biztos és a litván védelmi biztos személye egyértelműen utal az oroszellenes álláspont folytatására, és arra, hogy az Eurázsiára – és a világszigetre – vonatkozó új geostratégiák kidolgozására még csak szándéka sincs az EU-nak. Donald Trump elnökségi időszakára vonatkozóan alapvető kérdések még az EU és az USA viszonya, az USA várható (átalakuló) szerepe a NATO-ban, és a NATO és a tervezett európai védelmi unió kapcsolata. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy az EU nem geopolitikai szereplő, és a jelenlegi európai gazdasági integráció a közeljövőben sem válhat azzá, mivel a hatalmi érdekek alapján történő politizálás nem az EU, hanem az európai nemzetállamok fennhatósága.  

 

Új európai GEOPOLITIKAi Szemlélet

 

Az Európai Unió jelenlegi integrációs modellje a II. világháború utáni helyzetnek megfelelően alakult ki. Legfőképpen azzal a céllal, hogy tartós békét teremtsen az európai kontinensen, elősegítse a német–francia megbékélést, a háború utáni gyors újjáépítést. Az európai integráció a stabilizáló szerepkörét betöltötte, az egységes belső piac kialakulásával az európai kontinens a világgazdaság egyik vezető területévé vált, a gazdasági fejlődés révén az állampolgárok gazdasági-szociális biztonsága világszinten is a legjobb volt. Az Európai Unió a gazdasági és politikai biztonság, az emberi jogok maximális tiszteletben tartása, a demokratikus értékek, a magas szintű jólét mintaterületévé vált. Az első nagyobb változást a közép- és kelet-európai térség 1989/90-es társadalmi és gazdasági rendszerváltozása jelentette, ahol az európai egység gondolata alapján a fejlett nyugati országok számára politikai szükségszerűség volt az európai integráció bővítése. Az 1991-ben megkezdődött délszláv háború lényegében kívül maradt az Európai Unión, az USA és a NATO intézkedési köréhez tartozott a háború lezárása és a békekötések kikényszerítése. Az ún. keleti bővítés 2004-es, 2007-es és Horvátország felvételével 2013-as tagfelvételei mindig követték a NATO bővítését, így a NATO jelölte ki a Nyugat új katonai határát, amelyet az EU gazdasági és társadalmi szinten is követett. A jelenleg formálódó többpólusú világgazdaság az európai nemzetállamok részéről új típusú geopolitikai gondolkozásmód szükségességét veti fel. A következők szerint:

 

1. Minden európai országnak olyan geopolitikai stratégiát kellene kialakítania, amely a földrajzi adottságok reális értékeléséből indul ki, és nem kizárólag csak az atlanti erőtéren belüli szövetségi rendszerre épít. Ázsia fokozódó világgazdasági szerepére tekintettel át kell gondolni egy új eurázsiai – vagy tágabb értelemben véve a világszigetre vonatkozó – geopolitikai stratégia kidolgozását.
2. A nagy feltörekvő piacok most alakítják ki saját érdekszférájukat a jelenlegi geopolitikai vákuumterületeken, azaz Közép-, Kelet- és Dél-Ázsiában, a Közel-Keleten és Afrikában. A világ újrafelosztása, új geopolitikai érdekszférákra történő kialakítása megkezdődött. Ha ebből a folyamatból az európai országok kimaradnak, akkor a következő évtizedekben már csak csekély esélyük lesz arra, hogy a világpolitikai nagy játszma szuverén szereplői legyenek. Ez az európai államok feladata, az EU maximum csak koordináló szerepet tölthet be, és a kereteket teremtheti meg az európai államok geopolitikai/világpolitikai együttműködéséhez.       
3. Az EU új integrációs modelljének szintén a realitásokból szükséges kiindulnia. Nevezetesen az európai egységes piac kiemelt világgazdasági jelentőségéből és abból a tényből, hogy az EU nem geopolitikai/világpolitikai szereplő. Így az Európai Uniónak a közeljövőben politikailag egyre semlegesebbé kellene válnia, az európai értékek megőrzése mellett fokozottan kellene törekednie arra, hogy megismerje és elfogadja a világ összes civilizációjának gondolkozásmódját és értékeit. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az európai felsőbbrendűség kora elmúlt.
4. Az új, rugalmasabb európai integrációnak tehát a gazdasági erejét kellene tovább növelni, közlekedési és digitális infrastruktúráját minél nagyobb mértékben tovább fejleszteni azzal a céllal, hogy Eurázsia és tágabb értelemben véve a világsziget olyan központi területe legyen, amely Ázsiával és Afrikával minél erősebb gazdasági kapcsolatokat tart fent. Az egységes európai piac stratégiai szempontjainak következetes érvényesítésével Európa (és az EU) a 21. század formálódó többpólusú világrendjének új szuverén gazdasági pólusúvá válhatna.
5. Annak a realitása, hogy az európai kontinens az USA és a hatalmas feltörekvő piacok játszmájában ne csupán gazdasági, hanem önálló politikai pólus is legyen, minimális. De erre nincs is szükség, Európa számára a politikai semlegesség állapota sokkal előnyösebb.     

 

Nagyon fontos kiemelnünk, hogy az európai államok új típusú geopolitikai gondolkodásmódja és új integrációs modellje nem az európai értékek ellen irányul! Ugyanis mindezek révén Európa a 21. században is a béke, a gazdasági és társadalmi jólét, a maximális megbízhatóság kontinense lehetne. De ennek eléréséhez most Európának, alapvetően változnia kell. Nem maradhat az Európai Unió egy olyan zárt körű elitklub, amely igaza és felsőbbrendűsége biztos tudatában kioktatja a világ összes többi országát az emberi értékekről. Az Európai Unió mint liberális birodalom megközelítés helyett most egy sokkal pragmatikusabb, a gazdasági versenyképesség növelésére és az európai kontinens világgazdasági szerepének erősítésére vonatkozó stratégia kidolgozására és megvalósítására van szükség.