Az ifjúkonzervatív gróf Dessewffy Aurél (1808–1842), e tragikusan fiatalon elhunyt reformkori politikus, a „fontolva haladók” vezetője volt, és bár már nem érhette meg, de Magyarország első pártja, az 1846-ban megalakult Konzervatív Párt mindenestül az ő eszméi örökösének tekinthető. A Magyar Tudományos Akadémia levelező és a Kisfaludy Társaság alapító tagja, főrend, aki először az 1839–40-es rendi gyűlésen lépett föl. Az általa szerkesztett Világ című lapba írott cikkeiből 1841-ben megjelent kötete, az X. Y. Z. könyv közölte Nyilatkozat és igazolás címmel ellátott írását, melyben a Kossuth-féle Pesti Hírlappal polemizált. Ebben a cikkében a hazafias reformszándék és a nagybirtok stabilizáló szerepének igénye egyaránt megjelent, a kor sok vitát generáló vármegyei kérdésével együtt. A szövegben számos bekezdés akad, amelyek elvi szinten is megvilágítják álláspontját, és tartalmazzák politikai ars poeticáját. Ezeket a részeket közöljük, a 153–156., a 163–164. és a 169–171. oldalakról. A szöveget kissé modernizáltuk, a jegyzetek és minden jelzett betoldás a szerkesztőé. (A szerk.)

Fontolva haladás

Magyar honunk sem nem egyetlen, sem nem első ország Európában, mely a múlt századok elavult formáiból kivergődni s az idő s körülmények kellékeivel magát összhangzásba tenni törekvők. Az átalakulásnak e processzusán földrészünk több országa már átment.

Ott áll előttünk két nagy birodalom, mindkettőben megtörtént az átalakulás külön módon s külön eredményekkel. Az egyikben, keresztül minden reformon, híven megőrződé a nemzeti bölcsesség, igazgató főelv gyanánt, a fekvő birtok szentségét s befolyását (melynek semmi köze a pénzarisztokráciához), s ezen elv mellett, azon ország a polgári szabadság s anyagi jólét, hatalom s dicsőség hallatlan fokára emelkedett. Külviszonyait nagyszerű tradíciók után nagyszerűen viszi, a világnak külön részeiben több emberen uralkodik, mint a régi Róma; szerencsésen át él megrázó kríziseket, folyton s biztosan gyarapodik, s a bámuló emberiségnek a rend és szabadság szövetségét lélekemelő látványban mutatja. A súlyerő (Schwerkraft), mely ezen országban a mozgony egyes részeinek minden oszcillációi után, az egyensúlyt mindig ismét helyreállítja, s a mérleget a kényuraság s demokrácia felé billenéstől egyaránt megóvja, nem egyéb, mint a fekvő birtoknak túlnyomó befolyása.

A másik országban a véres forradalom éppen ezen elvet forgatta fel; felforgatta úgy, hogy a vele összekötött megtartó befolyást többé hosszas törekvések után sem állíthatni helyre. És ezen ország egyik krízisből másikba esik, egyik túlságot másikkal cserél fel, és aratott légyen bármennyi dicsőséget a harcok, tudományok s művészetek mezején, nyugpontját a rend és szabadság közt feltalálni nem tudja; mert hibázik a szükséges súlyerő s szüntelen küzdésekben, belharcokban vonaglik. A rejtély megfejtése főleg a nagybirtok nemlétezésében s az ahhoz kapcsolt befolyások hiányában fekszik, nem talán a matematikusok és Nagy Károly vélekedése szerint,[1] de bátran merem mondani, a kanális két oldalán lakó minden státusember meggyőződése szerint pártkülönbség nélkül.

Megtörtént tehát már, és pedig nagyban történt meg az experimentum a modor iránt, melyben az úgynevezett átalakulásoknak történniük lehet és kell. Rám nézve legalább eldöntő a kettős experimentum; én a lényeknél okosabb lenni nem tudok, és más kárán szeretek okulni. Politikai hitvallásommá vált tehát, hogy az alkotmányos monarchiának szilárd alapja, le és felfelé, csak ott van, hol a birtok sértetlen marad, hol a birtok befolyása képezi a szükséges mozgókerekek és értelmi elemek közt az elhatározó súlyerőt: meggyőződtem, hogy a monarchie entourée d’institutions republicaines (respublikai intézményekkel körzött monarchia), kivált alkotmányos népnél, nevetséges kiméra, s hogy az átalakulás csak úgy ad üdvös sikert, ha ama szellembe nem ütközik s ez elvet fel nem forgatja. Ezen súlyerő, miképp a tapasztalás mutatja, nemcsak nem ellene, sőt kezese az értelmi kifejlésnek s polgári szabadságnak, tranzigál minden haladással, de született ellensége minden anyagi s erkölcsi erőszaknak. Mikor ez mutatkozik, elektrikus ütés fut végig idegein, apátiájából felébred, s a vezérséget, mellyel nyugodt időkben féltékenység nélkül lát más kezekben, magához visszaveszi, míg a megrohanok visszautasítva s a normális állapot helyreállítva nincs. A birtok ezen sajátságai teszik azt a rend főkezességéül a polgári társaságban, s annak minden más elv felett biztosító jellemet adnak.

Ezen igazságokat Magyarországra is alkalmazván, ügyeinket nevezetes fordulási ponton látom. Mert mit kell látnom? – látom a birtokosokat hajlandóknak: hallgatni a méltányosság szavára; látom készeknek: anyagilag segíteni a népen s erkölcsileg emelni, egy politikailag még éretlen s önérdekeivel ismeretlen tömeget. Más részről látok másokat a kiváltságos osztályból, de birtok nélkül, kik a birtokosok s a nép közé állnak, az örökjog mellett szavokat emelik, s nem közbenjárólag, de parancsolva, s néha fenyegetve akarják kicsikarni a birtokosoktól azt, mire a hajlandóság már tettekben mutatkozott. S ez egyének nem csupán az adózó népnek kedvező engedményekre terjesztik újításaikat, de más tekintetben nyugtalanító lépéseket is intéznek a birtokosok ellen. Vizsgálva e felekezet alkotórészeit, látom, hogy kevés veszteni, sok nyernivalója van; látom, hogy fellépése, hangulata, indítványai a birtokosokat, és pedig méltán, nyugtalanítja; és tovább vizsgálva megyéink állását és elemeit, meggyőződöm, hogy ezen félelem nem alaptalan, hogy ezen reakció természetes, s hogy mindaddig, míg az adózó nép részére követelt engedményeket azok sürgetik egy kézzel, kik a másikkal a birtok befolyása ellen dolgoznak, a birtokos rész nyugtalansága megszüntetve nem leend.

Alkotmányos középút

Azok, kikhez szólék, azok, kiknek azt mondottam: timagatok s hazátok érdeke, e haza kifejtésének s haladásának java követeli tőletek, hogy a vezéri szerep az átalakulás epochájában ne maradjon azoknál, kik azt sokáig bitorlották: expergiscimini aliquando, et capessite rempublicam;[2] vegyétek kezeitekbe a dolgok kormányát: nem elakasztani a haladást, de eltávolítni magatoktól minden erőltetés s eltalálni a túlzás és hátralépés közt a középutat; mikor, mondom, így szóltam, e szavaim meg fognak értetni e hazában.

Érteni fogják polgártársaim azt is, hogy mikor én gróf Széchenyi István és Deák Ferenc tisztelt neveiket idéztem – e férfiak neveit, kiktől véleményben oly sokszor különböztem s fogok is valószínűen különbözni – korántsem nézeteimet hátuk mögé dugni, hanem csak annyit akartam mondani, hogy őket oppozíció dolgában az alkotmányos oppozíció mezején, haladásunk dolgában az alkotmány formáihoz kötött haladás terein látom, oly tereken tehát, melyeken velük közremunkálni kész vagyok, míg más részről a Pesti Hírlap pártjától e tulajdonokat megtagadtam. És eljő az idő, mikor ama különböző árnyéklatoknak minden férfijai kezet fognak a radikálisok ellen éppen úgy, mint Angliában, ámbár ezt a Pesti Hírlap szerkesztője [ti. Kossuth Lajos] – újságíró létére csudálatos naivsággal – ignorálni látszik, lord Stanley és lord John Russell számos év óta mindig együtt szavaznak, s ezentúl is bizonyosan együtt szavazandnak, valahányszor radikál-indítványok fordulnak elő.[3] És nemcsak nem szándékom megosztani a tábort, melynek a Pesti Hírlap vezére; sőt azt óhajtom, hogy annak egyes részei mennél jobban összeforrjanak, hogy így azok, kik ellenkező elveknek bódulnak, óvhassanak minden lehető eszme-zavartól; és hogy világosan kitűnjék a Pesti Hírlap pártja, s az alkotmányos oppozíció közti határvonal. Már Napóleon elmondotta: „Semmi sem ad annyi bátorságot, semmi nem világosítja fel úgy az eszméket, mint ha az ellenség terveit s helyzetét jól ismerjük.”

Nem szabad senkire irányokat tolni, melyek nem övéi: de aki a pártharcok mezején a szóknak hisz és nem az összefüggő cselekvések szellemét látja, a frázisokat tényeknek veszi, a tényeket nem méltányolja; aki nem tudja, hogy fennszóval alkotmányrontást párt hirdetni soha nem fog, ki azt hiszi, hogy behunyt szemmel legbiztosabb járni a világon, az menjen, álljon be minél előbb szárazdajkának, de a közdolgoknak hagyjon békét, mert különben egy szép reggel azt fogja észrevenni, hogy kezét-lábát megkötözték.

Hathatós kormányzás

Egyébiránt mindezen álokoskodás alatt egy még gyökeresebb tévedés fekszik. A kormányról nem tehetni föl, hogy nem tudja a kérdéses pártnak igazi jellemét, cselekvését, eljárását. Ez azonban korántsem elegendő ok a bizalom megbomlására, mert egy alkotmányos ország kormányának tudnia kell, hogy a szabad vélekedések mezején mindenféle pártnak kell és lehet lenni. Nem is akadhat fel ezen; csak akkor csökkenne a bizodalom, ha ezen párt egyedárusságának magát a nemzetet alá vetné. És valóban, amely mértékben növekednék ezen párt hatalma, ugyanazon arányban fogna a kormány bizodalma alászállni a nemzethez, és fordítva: azon arányban növekedni a bizodalom, melyben e párt ereje alábbszálland.

            Ezen utolsó eredményt pedig semmi sem mozdítja elő, mint világos többszöri elmondása annak, hogy e párt mit csinál, mit akar, hova viszen? Mióta ezen párt egyes emberei a sajátsági jog megtámadását indítványozzák anélkül, hogy a főnökök szükségesnek tartanák az ünnepélyes ellentmondást, mióta világosan törvényhozói körbe tartozó kérdéseket megyeileg tettleg kettévág, átlépett meggyőződésem szerint a rubikonon, áthágta a határt, melyet az alkotmányos oppozíciónak áthágnia nem szabad, s kötelessége minden hazafinak ezt minél többször és minél hangosabban kimondani.

            Ismerem az állás töviseit, miknek kitéve vagyok, midőn az itt kimondott nézetek orgánumává tettem magamat. Jobbrul a balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörnyű szót, hogy „kormányember” vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek; mert meggyőzédésem szerint hathatós és nem nominális kormányra van szüksége a nemzetnek, hogy boldoguljanak, státusemberekre és nem prókátorokra, hogy nagyok és erősek legyenek. De mindenek előtt és felett magyar vagyok, fia ezen szeretett hazának; minden egyébnél fontosabb előtte ezen országnak boldogsága és érdekeinek, nemzetiség s alkotmány alapján kifejlése. Hitem az, hogy minden, mi ezen országban jobb kormányzati rendszer érdekében még szükséges, a természetes úton el fog éretni: részint az anyagi érdekek kifejlése által, mely érezhetőbbekké teendi a helyhatósági visszaéléseket, s egy magasabb ellenőrség szükségeit, részint az értelmesség előmenetelétől, mert hiszen nem lehetséges, hogy a magyar vállakon álló egészséges fők előbb-utóbb túl ne adjanak amaz, egész Európából kicsapott tévtanokon, mik most a bölcsesség kulminációja gyanánt üdvözöltetnek. Ezen úton reménylem én azon fentebb érintett eredményt, mely majd egy jobb korban párosulni fog a haladás, kifejlés és józan szabadság nemével.