Liktor Zoltán Attila

„Most jól fogadnak a magyarok, mert nem kérek tőlök semmit; míg ellenben pár év múlva – ki tudja – nem leszek-e valamiben rájuk szorulva?” – e szavakkal nyugtatta meg a diétát tizenhárom esztendőnyi szünet után 1825 kora őszére összehívni szándékozó Ferenc császár az ötletet mereven ellenző Metternich kancellárt.[1] Az 1825/27-es országgyűlést tekinti a magyar historiográfia a reformkor nyitányának, amely az országot a rendi korszakból a polgári korszakba átalakító folyamat első állomása volt, ami végül számos vonatkozásában az 1848. áprilisi törvényekben bontakozott ki. Az alkotmánytörténet azonban jóval 1825 elé vezeti vissza a közjogi folyamatot, egészen az 1790/91-es diéta megnyitásáig. Mária Terézia uralkodásának utolsó másfél évtizede (1765–80), de főként II. József császár magyarországi bitorlásának közjogi értelemben katasztrofális évtizede (1780–90) után az egész magyar alkotmányos berendezkedést újra kellett éleszteni. Az 1790 és 1848 közötti időszak közjogi látószögből nézve szervesen egybetartozik, azt az 1812 és 1825 közötti tizenhárom év csak megszakította.

 

Alkotmányos berendezkedés és közjogi viszony

 

A hazai és nemzetközi (jog)történetírás ugyan használja a Habsburg Monarchia (1526–1848) fogalmat, ilyen politikai entitás jogilag azonban soha nem létezett. A „Habsburg Monarchiának” ugyanis nem volt közös területe, közös törvényhozása, végrehajtó vagy bírói hatalma, közös állampolgársága, közös hadserege, pénze, sőt voltaképpen még uralkodója sem közös, csupán azonos. Amiről beszélhetünk az egy Habsburg-hatalom Közép-Európában mint politikai fogalom, de közjogi értelemben nem állam. A Magyar Királyság szuverén ország a Habsburgok uralma alatt – amely szuverenitás persze nem érvényesült teljes egészében –, és ők, mint magyar királyok, a magyar alkotmány szerint (lettek volna mindig) kötelesek kormányozni az országot. A magyar rendek és a bécsi udvar közötti összeütközést éppen ennek be nem tartása okozta az évszázadok során. Magyarország saját alkotmányos berendezkedéssel bírt, az ország nem volt alárendelve sem a(z 1806-ig létező) Szent Római Birodalom, sem az (1804-ben létrehozott) Osztrák Császárság központi kormányzatának. Az 1790/91. évi országgyűlésen éppen II. József kaotikus évtizede után ezt határozottan tisztázták is:

 

„Magyarország a hozzá kapcsolt részekkel együtt, szabad és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg (bele értve mindenféle kormányszékeit) független, azaz semmi más országnak vagy résznek alá nem vetett, hanem saját állami léttel és alkotmánnyal bíró, s ennél fogva az 1715:III. tc., valamint az 1741:VIII. tc. és XI. cikkelyek rendelésének megfelelően, törvényesen megkoronázott örökös királyától, és így Ő szent felségétől s örököseitől, Magyarország királyaitól, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó ország.”[2]

 

A Habsburg uralkodók Magyarországon 1687-ig a rendek (nemesség, klérus, szabad királyi városban honos polgárság) szabad választása által nyerték el közjogi állásukat, azt követően, hogy az országgyűlés elfogadta az öröklési rendet; az elsőszülöttség sorrendjében örökölték a trónt.[3] A Habsburgok az osztrák örökös tartományaikat a 17. század második felétől abszolút módon kormányozták, Magyarországon viszont a közhatalmat csak a rendekkel együtt gyakorolhatták (volna), ami a sajátos magyar hatalomátruházási elméletből fakadt.[4] Ez azonban időről időre feszültséget okozott, mert az uralkodó, aki tehát az osztrák örökös tartományokban abszolút módon kormányzott, Magyarországon a rendekkel alkudozni kényszerült. Mária Terézia királynő (1740–80) és II. József császár (1780–90) jó példa arra a kísérletre, hogy a rendeket kikapcsolják a hatalomból Magyarországon is, sőt utóbbi az ország (belső) szuverenitását is felszámolta. Azzal, hogy II. József visszautasította, hogy őt megkoronázzák Magyarországon a Szent Koronával, a magyar közjog szerint nem vált törvényes magyar királlyá,[5] csupán egy bitorló volt – a közismert „kalapos király” kifejezés értelmezhetetlen –, halála után öccse, II. Lipót (1790–92) azonban kibékült a nemzettel, és helyreállították az alkotmányos rendet, valamint az ország (belső) szuverenitását. Rögzítették, hogy a trónváltozást követő fél éven belül meg kell lennie a koronázásnak országgyűlésben, hazahozták Bécsből a Szent Koronát, amit II. József császár törvénytelenül vitetett el, és amelynek Budán való őrzéséről döntöttek, tisztázták a király jogköreit a végrehajtásban és a törvényhozásban.[6] Ismét kimondták, hogy az országgyűlést rövid időközönként (háromévente) össze kell hívni,[7] az utolsót 1764/65-ben (!) tartották. Rendelkeztek az ország területi épségének (részleges) helyreállításáról, hangsúlyozták, hogy Magyarország szuverén állam, ami nincs alávetve a bécsi kormányzatnak, rendelkeztek a magyar kormányszékek, így a Magyar Királyi Helytartótanács, a nádor, a prímás, a horvát–szlavón–dalmát bán és a tárnokmester jogkörének helyreállításáról.[8] Visszaállították a magyar igazságszolgáltatás sok évszázados függetlenségét (Curia), illetve határoztak a szabad királyi városok és a kiváltságos részek jogainak visszaadásáról, visszaállították a latin nyelv használatát, sőt felmerült a magyar nyelv használatának kérdése is az országgyűlésen, amely ugyancsak a néhai II. József császárnak a német nyelvet erőltető törekvésére adott válasz volt.[9] Kiválóan mutatják a dinasztia és a magyar nemzet közötti viszony rendeződését II. Lipót király sógorának, Bourbon I. Ferdinánd nápolyi királynak írott leveleiben használt „jó magyarjaim” és a „derék magyar nemzet” (Mes bons Hongroi, brave Nation) szófordulatok, a királyi küldöttséget ekkoriban Széchényi Ferenc gróf vezette.

II. Lipót rövid uralkodását követően fia, I. Ferenc (1792–1835) került a trónra, koronázására Budán került sor, 1792 júniusában. Apja rugalmas, a magyar rendekkel szoros együttműködésre törekvő és kompromisszumkereső politikáját kívánta folytatni, uralkodását azzal a gesztussal kezdte, hogy az alkotmány betartását előzetesen biztosító formalizált koronázási hitlevél kétértelmű fordulatait egyértelműsítette.[10] Ferenc a kezdetektől fogva tartott a francia forradalom európai kihatásától. A francia királyi pár 1793-as kivégzése valósággal sokkolta a bécsi udvart, különösen, mert Mária Antónia francia királyné Ferenc császár nagynénje volt. Az 1794-es, Martinovics Ignác vezette szabadkőműves-jakobinus összeesküvés rendkívül súlyos kárt okozott az uralkodó és Magyarország viszonyában, hiszen megbontotta azt a bizalmat, amit 1790 után sikerült helyreállítani. Innentől kezdve Ferenc császár magyarokkal szembeni bizalmatlanságát, gyanakvását, az összeesküvés emléke és Sándor Lipót főherceg-nádor annak kapcsán írt terjedelmes memoranduma alapozta meg, méghozzá élete végégi.[11] A hűtlenségi perben a főkolomposokat kivégezték, a vádlottak egy részét pár év börtönre ítélték, egy részüket felmentették. Az uralkodó 1795-ben úgy döntött, hogy betiltja a titkos társaságokat mind Ausztriában, mind Magyarországon.^[12] A következő évben a pozsonyi diétára szóló meghívólevélben a király nyíltan beszélt a fenyegető veszélyekről,^[13] a szófordulatok a később elfogadott törvény szövegében is visszaköszöntek: „Minden más ügyek félretételével ez alkalommal csak azokról határozzunk az ország karaival és rendeivel együtt, amik királyi székünk megszilárdítása, az ország ősi alkotmányának védelme, a nemesi jogok és kiváltságok oltalma, s végül a vallás megőrzése végett a körülményekhez képest szükségeseknek fognak látszani, szemben azon ellenséges törekvésekkel, melyek minden törvényes alkotmány fölforgatására és a keresztyén vallás lerombolására céloznak”.[14] Ebből világosan látszik, hogy az uralkodó alapvetően három fő kihívásként a 1) trón biztonságát, 2) az alkotmányos rend és a 3) keresztény vallás védelmét tartotta szem előtt, ami találkozott a rendek alapvető érdekével: „A karok és rendek, királyuk és felséges családja, úgyszintén az ország méltóságának s ősi alkotmányunknak védelmére életöket és véröket, erőiket és minden tehetségöket fölajánlották”.[15] A magyar rendektől a király a diétákon mindig megkapta a rendkívüli adót (természetben, illetve pénzben) és a szükséges újoncokat az Európa jelentős részét háborúba sodró francia forradalom és a későbbi napóleoni háborúk miatt.[16] Ferenc az országgyűléseket az előző száz év gyakorlatához képest meglehetős rövid időközönként hívta össze; míg az 1688 és 1790 közötti száz év alatt összesen hét diétát hirdettek meg, addig az 1792 és 1812 közötti húsz esztendőben csak Ferenc egymaga hívott egybe ugyanannyit.

A magyar nyelv oktatásának ügyét újra elővették, később pedig a közigazgatásban és a törvényhozásban a latin és a magyar nyelv együttes használatáról hoztak törvényt.[17] Az országgyűlésen becikkelyezték a Széchenyi-könyvtár, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Ludovika-akadémia megalapítását, amely utóbbira – a névadó – Habsburg Mária Ludovika királyné ötvenezer, öccse, Habsburg Károly Ambrus főherceg-prímás húszezer, Szász-Tescheni Albert herceg, egykori királyi helytartó harmincezer, Habsburg József főherceg-nádor pedig tízezer forinttal járult hozzá (az arányokat szemléltetendő: Széchenyi Ferenc gróf nyolcezer forintot ajánlott fel).[18] Olyannyira megvolt az összhang az uralkodócsalád és a magyar rendek között, hogy a legfőbb közjogi méltóságot (nádor) is az uralkodócsalád tagjai töltötték be, amire a megelőző évszázadokban (!) soha nem volt példa. A tisztséget egymást követően Ferenc király testvérei, előbb Sándor Lipót főherceg (1790–95), majd József főherceg (1796–1847) viselték a rendek jóvoltából, hiszen a nádort az országgyűlés választotta. Egy rövid időszakban a prímási széket is egy Habsburg főherceg, Ferenc király unokatestvére és sógora, Mária Ludovika királyné testvére, Károly Ambrus (1808–1809) foglalhatta el.

 

Külső tényezők: francia forradalom és napóleoni háborúk

 

Ferenc uralkodásának első felét beárnyékolta a francia forradalom (1789–99) eszkalálódása, illetve az Európa jó részét és abban az Ausztriát és Magyarországot is érintő napóleoni háborúk (1799–1815) kora. Ebből az európai konfliktusból a Habsburgok sem maradhattak ki, Napóleon seregei az 1800-as években kétszer is elfoglalták Bécset, először 1805-ben, majd 1809-ben, a Habsburgok jövője és vele együtt országaiké is kérdésessé vált. Napóleon az 1800-as években sorra távolította el az itáliai államokból a Habsburgokat és a Bourbonokat, képviselőik egy része már a századfordulótól a bécsi udvarban élt száműzetésben. Spanyolországban a Bourbon-ház letaszítása a trónról a spanyol világbirodalom teljes széthullásával járt, Portugáliából a Bragança-ház Brazíliába menekült.

Az országgyűlésen megajánlott rendkívüli adó és újoncozás mellett a nemesi felkelés elrendeléséről több alkalommal (1797, 1801, 1805) is döntöttek a rendek, 1808-ban azt is kimondták, hogy az uralkodó szabadon elrendelheti az insurrectiót, ha a (vég)szükség a háború alatt úgy kívánná. 1805-ben az uralkodócsalád Bécsből Budára, majd Egeren át Kassára menekült, ahol hónapokat töltött, Ferenc végül az 1805-ös pozsonyi békében osztrák és itáliai területek átengedésére kényszerült. 1809-ben a Napóleon-ellenes koalíció újabb háborújába sodródó Habsburgok megint vereséget szenvedtek, Napóleon másodszor foglalta el Bécset, az uralkodócsalád újfent Magyarországra menekült, előbb Budára, majd tovább Egerbe, ahol hónapokig maradt. A dinasztiát személyes veszteség is érte: Tatán a hadikórházban a sebesülteket meglátogató Károly Ambrus főherceg-prímás elkapta a tífuszt, amiben a fiatal főherceg életét vesztette. Az 1809-es schönbrunni békét Ferenc császár a tatai Esterházy-kastélyban írta alá, Ausztriától Napóleon elvette Tirolt, Magyarországról pedig a horvát–dalmát–szlavón bánság jelentős részét. Napóleon annak érdekében, hogy a Habsburgokat nehéz helyzetbe hozza, megpróbálta fellázítani a magyarságot, Schönbrunnból május közepén kiáltványt intézett a magyarokhoz, imigyen:

 

„Semmit sem kívánok én Titőletek, egyedül csak azt akarom látni, hogy szabad és valósággal független Nemzetté legyetek. Az Ausztriával való egyesítés volt a Ti szerencsétlenségeteknek főbb oka; Ausztriáért folyt a Ti véretek, messze országokban, és legbecsesebb javaitok szüntelenül annak örökös tartományai miatt voltanak feláldozva. […] Szerezzétek most vissza nemzeti léteteket, legyetek újra, akik valaha voltatok. Válasszatok királyt magatoknak, olyan királyt, aki Tiértetek országoljon, aki Hazátoknak kebelében Tiközöttetek lakjék. […] Nem fogjátok tovább haszontalanul ontani véreteket oly gyenge Fejedelmekért, kiket szüntelenül megvesztegetett Miniszterek igazgattak, oly Miniszterek, kiket Anglia, Európának ezen közellensége pénzzel fizetett s e szerént a maga gazdagságát az egyedül való kereskedésre és a mi viszálykodásainkra építette.”[19]

 

Az érdekazonosságok mellett folyamatosan feszültséget generáló, érdekellentétekkel is szegélyezett keretrendszer – maga a Habsburg-hatalom – fenntartása a korabeli viszonyok között (az Orosz és az Oszmán Birodalom szorításában) nem a legkisebb rossz volt Magyarország számára, hanem az egyetlen lehetőség. Annak ellenére, hogy a Napóleon-féle proklamációban foglaltak sok igazságot tartalmaztak (a Habsburg-adminisztráció számos esetben valóban lábbal taposta a magyar alkotmányt, a kettős vámrendszer pedig szándékosan gátolta a magyar ipar fejlődését és lassította a városiasodás ütemét), a lázítási kísérletnek érdemi hatása nem maradt. Vajon miért? A Magyar Királyság az évszázados török pusztítás (1521/41–1699) után a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke (1711) eredményeként a 18. század jó részét mint a békés építkezés és a nemzeti újjászületés időszakát tudhatta maga mögött. Szüksége volt a Habsburg-hatalomra mint a közös uralkodóház alatti közös védelmi keretrendszerre, különösen is, hogy mind az Orosz, mind pedig az Oszmán Birodalom közvetlen a szomszédságban volt, ám Napóleon a proklamációjában még csak utalást sem tett arra, hogy ezekkel szemben megvédelmezné az esetlegesen önállóvá váló Magyarországot. Sőt, éppen a lengyelek példája mutatta meg, hogy Napóleonnak a „segítsége” és „védelme” nyomán bekövetkező Oroszország elleni háborúi óriási emberáldozatot követeltek és pénzügyi terhet róttak az oroszok közvetlen szomszédságában lévő lengyelekre, amikor pedig a francia patrónushatalom összeomlott, Lengyelország jelentős része (ismét) orosz megszállás alá került, amit a bécsi kongresszus nyugtázott is. Vajon ha a magyarok kiugranak Ausztria mellől, és a franciák mellé állnak, azt a cári udvar hogyan fogadta volna közvetlen szomszédságban? Szó nélkül tűrték volna? A franciákkal való hadakozás után, a Napóleon által ígért béke helyett, nem éppen orosz sereggel találták volna magukat szemben a magyarok? Vajon a déli szomszédságban lévő Fényes Porta tétlen maradt volna? A Habsburgok az oszmánokkal szemben a 18. században két háborúban (1737–39 és 1787–91) is alulmaradtak, méghozzá minden esetben Oroszországgal szövetségben, így ha Napóleon szétzúzza Ausztriát, az önálló Magyarország meg tudta volna-e megvédeni magát az orosz expanziótól és/vagy az oszmán fenyegetéstől? Sokkal inkább reálisnak látszik, hogy Magyarország mintegy verő s üllő közé kerülve nem maradhatott volna ki a 18. század mintájára a 19. században (részben a Balkánon) is folytatódó sorozatos orosz–török háborúkból sem. Az oszmán veszélyt hajlamosak vagyunk elfelejteni azzal, hogy az oszmánokat Magyarországról a 17–18. század fordulóján ugyan kiűzték, de az Udvari Haditanács közvetlen igazgatása alatt álló déli Katonai Határőrvidék megszűntetésére csupán 1872-ben (!) került sor! Ráadásul a dinasztia és a nemzet – Mária Terézia s főleg II. József császár időszaka alatt megromlott – viszonyát nemrég sikerült rendezni, és helyreállítani a rendi–dualista magyar alkotmányos berendezkedést. Ezzel szemben a napóleoni ajánlat elfogadása, azaz a Habsburgokkal való totális szakítás teljes bizonytalanságot eredményezett volna. Annak ellenére, hogy a bécsi udvar és a rendek között számos megoldatlan konfliktus feszült, talán soha nem látott mértékben ragaszkodott egymáshoz a dinasztia és a magyar nemzet. Erről tanúskodik az 1808. évi országgyűlésen a nádornak a királyi megnyitó beszédre adott válasza.

 

„Ezen Eleinknek tehát Méltóságos Fő Rendek és T. Státusok és Rendek, akik vitézi tetteik, akaratyjaik példás megegyezése, Királyaik iránt való mély tiszteletek, hűségek, s bizodalmok által az Ország ősi Constitutioját, fáradthatatlan igyekezetekkel, tulajdon vérek ki-ontásával, és értékek fel-áldozásával meg-tartották, a magok épségekben réánk által bocsájtották, jeles példáikat kövessük! Mutassuk meg Europának, amely, kegyelmes Királyunk bölcs észrevétele szerént, szemeit reánk függeszti, mint oly nemzetre, amely majdnem egyedül dicsekedhetik még méltán, régi Constitutiójával, és törvényes szabadságával. Mutassuk meg mondom, hogy Eleink hajdani jeles tulajdonságaik még bennünk maradékaikban élnek, a dicső Magyar nemzetnek nemes megkülönböztető jelei még nálunk meg nem szűntek, a Király és Ország között való szoros és teljes bizodalom fenn áll. Bizonyítsuk meg, mit tehet a Fejedelmével szorosan egyesült Magyar!”[20]

 

A napóleoni proklamáció éppen ekkor hívta Rákos mezejére – a Mohács előtti országgyűlések szimbolikus helyszínére – a magyarokat, hogy ott szabadon válasszanak maguknak királyt. A felkelő rendek viszont nem Pestre, hanem József főherceg-nádor táborába gyülekeztek, amely egyértelmű jele volt annak, hogy a magyarok nem kívánnak a dinasztia hűségétől tágítani, és a nekik reális alternatívát nem adó, inkább csak bizonytalanságot, háborús veszélyt, oszmán vagy orosz megszállást, felforgatást hozó Napóleon mellé állni. A magyar rendek magatartásában talán az is szerepet játszott, hogy Ausztria kétszeri francia megszállásának és pusztításának hírei idehaza is elterjedtek.

 

válságos évtized

 

Ausztria és Magyarország megszenvedte a francia forradalom következményeit, illetve a napóleoni háborúkat, hiszen rengeteg emberáldozattal jártak, a történetírás 4–6 millió (!) közé teszi a katonai és polgári áldozatok számát egész Európában. Az újabb súlyos katonai és politikai vereséget követően József főherceg-nádor egy memorandumot készített, amit a kormányzat és Ferenc császár elé terjesztett azzal, hogy a belső feszültséget csillapítandó és egy lázadást vagy forradalmat megelőzendő Ausztriának alkotmányos jogokat kellene adni (mint volt szó róla, az örökös tartományokat a Habsburgok a 17. század második felétől abszolutista módon kormányozták), méghozzá a magyar (!) alkotmányos berendezkedés mintájára.^[21] Bécsben lesöpörték a tervet az asztalról, azonban a gazdasági és társadalmi folyamatokra reagálva Ferenc császár kiadta a hosszú évtizedek óta készülő polgári törvénykönyvet.

A gazdaságban nagyon szélsőséges folyamatok zajlottak a háború időszakában, miközben a bécsi kincstár óriási adósságokat halmozott fel, addig a mezőgazdasági konjunktúra felverte a búza árát (1800–10 között több mint ezer százalékkal nőtt a pesti piacon egy véka búza ára), amelyből a magyar nemesség és a parasztság jelentős jövedelemre tett szert.[22] Ferenc – a Napóleonnal kötött schönbrunni béke, illetve Napóleon és Mária Lujza főhercegnő házassági kötelékének árnyékában, hiszen így újabb francia támadástól nem kellett tartani – a birodalmi kormányzat sürgetésére rendezni kívánta a gazdasági-pénzügyi válságot; 1811-es rendeletében az egyötödére értékelte le a forgalomban lévő (fém- és papír)pénzt. A döntés II. József császár legrosszabb szellemét és politikai örökségét idézte, hiszen önkényesen, a magyar rendek megkerülésével, törvénytelenül történt, mintha Ausztria és Magyarország egy állam lennének, holott 1222 és 1741 között egy híján húsz törvényt cikkelyeztek be arról, hogy a Magyar Királyság területén monetáris-fiskális kérdésekben a király csak az országgyűléssel közösen határozhatott (volna). A vármegyékben óriási felháborodást keltett a császári pátens, a nemesség és a parasztság pénzügyi helyzetét ez a döntés nagyon hátrányosan érintette, aminek látványos következménye lett, hogy az 1811 augusztusára összehívott és kilenc hónapig (!) tartó pozsonyi diétán, bár a rendek megszavazták az egyévi újoncmegajánlást, az uralkodó és a magyar rendek úgy összerúgták a port, hogy 125 sessio alatt sem tudtak az érdemi kérdésekben megállapodni. A diéta lényegében dolgavégezetlenül oszlott fel, az uralkodó meg sem várta a végét, visszautazott Bécsbe, és azt nevében az öccse, Antal Viktor főherceg, a Német Lovagrend nagymestere rekesztette be.[23] A kormányzat törvénysértő döntéseivel szemben a rendek diétai magatartása előre vetítette a vármegyék ellenállását, amit a bécsi kormányzat minden eszközzel igyekezett letörni. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv használata is ekkor került előtérbe számos vármegyében, Heves és Külső-Szolnok egyesített vármegyék például már 1812 elején határoztak a magyar nyelv használatáról a latin helyett. Az uralkodó bizalmát vesztette a rendek merev magatartása miatt, ekkor vette kezdetét az a korszak, amit úgy ismerünk, hogy főispánokat távolítottak el méltóságukból, s helyükbe jól fizetett császári adminisztrátorokat tettek, akik a Bécsből érkező (törvénytelen) császári rendeleteket, nyílt parancsokat karhatalmi eszközökkel hajtották végre.

Napóleon 1812-ben arra kényszerítette Ferencet, hogy osztrák és magyar seregek vonuljanak a francia csapatokkal a cár ellen, de Metternich herceg moszkvai összeköttetései révén titkos kapcsolatot tartott fenn a cárral, biztosítva őt arról, hogy csak kényszerből tartanak a franciákkal. A Habsburg-seregek szándákosan lassan haladtak kelet felé, és így lekéstek Napóleon katasztrofális oroszországi hadjáratáról, Ferenc császár – miután már látszott, hogy Napóleon meggyengült – „elárulta” vejét, és csatlakozott az újabb koalícióhoz (1813/14), melynek eredményeként az 1813-as lipcsei csatában alulmaradó, illetve az azt követő sorozatos vereséget szenvedő francia császár az 1814-es fontemblau-i békében végül lemondásra kényszerült. A háború utolsó két évében a vármegyéktől a kormányzat úgy kérte az újoncokat, hogy nem volt megszavazva az országgyűlésen, így a vármegyék azokat sorra meg is tagadták vagy nem a kért számban és ellátmánnyal teljesítették. A napóleoni háborúk végével Európa politikai helyzetét rendezendő a nagyhatalmak a bécsi kongresszuson átfogó és stabil megállapodást kívántak kötni, aminek garanciáját a Szent Szövetség létrehozásában látták.

A napóleoni fenyegetettség elmúltával számos európai udvar (az osztrák, a porosz, a spanyol, a restaurált francia) visszatért a korábbi (fél)abszolutista kormányzati stílushoz; ennek a hullámnak a lenyomata volt Magyarországon, hogy Ferenc király, szakítva addigi politikájával, tíz évig egybe se hívta a pozsonyi diétát, melynek esedékessége 1815-ben lett volna, de csak 1825-ben ülhetett ismét össze a rendi gyűlés. A Habsburgok politikailag megerősödve kerültek ki az évtizedekig húzódó háborúságból, amit egyrészt a Szent Szövetség, másrészt pedig a Napóleon által felszámolt egykori Német-római Császárság helyében megalakított Német Szövetség – amelynek örökös elnöke a legnagyobb és legerősebb német tagállam, azaz Ausztria lett – támasztott meg. A háborúban súlyosan eladósodott bécsi kincstár helyzetén enyhítendő a császári kormányzat 1816-ban újabb devalvációt hajtott végre, majd a Rothschildok javaslatára létrehozták az Osztrák Nemzeti Bankot, amelynek joghatóságát – törvénytelenül – Magyarországra is kiterjesztették, sőt magyarországi bányajövedelmeket is lekötöttek fedezetként; a törvénysértést majd csak az 1867-es kiegyezés után egy bő évtizeddel, 1878-ban (!) sikerült megszüntetni. Ausztria helyzete stabilizálódott, és a bécsi kormányzat már nem szorult rá Magyarország és a magyar rendek támogatására úgy, mint azt megelőzően, így az örökös tartományok mintájára Magyarországon is kísérlet tett az uralkodó a rendeleti kormányzásra, amivel együtt járt a „nem feltétlen udvarhű nemesség és polgárság” megfigyelése, vegzálása, elhallgattatása, a szigorodó cenzúra – ezt az időszakot (1812–1825) ismeri úgy a történetírás, mint a ferenci abszolutizmust. Az udvar minden forradalmi vagy radikális változtatási kísérletre határozottan reagált. Az 1820-as években a vármegyék nagyon merev ellenállást tanúsítottak a törvénytelen rendeletekkel szemben, különösen az újoncok kiállításának igényével szemben. „Azon lázadó szellem, mely Európa legrégibb és legvirágzóbb országából kiindulva majd 30 év háborúba sodorta a világot, és végre annyi vérontás után végtére megtörve megszűnt, most azon országban ütötte fel fejét, hol a nyugalmat és békét leginkább hittük” – írta az uralkodó Heves vármegye közgyűlésének.[24]  Ebből is látszik, hogy az uralkodót és az udvart az 1790-es évek elejétől kezdve a forradalomtól való félelem mozgatta.

 

Az együttműködés helyreállítása és a reformkor

 

Az 1820-as évek derekára az abszolutista kísérlet megbukott Magyarországon (Ausztriában nem!), aminek hátterében több hazai és nemzetközi folyamat együttes hatása húzódott meg. Ferencnek az abszolutizmussal való szakítását Magyarországon belső (gazdasági nehézségek, a vármegyék ellenállása) és külső események (európai felkelések és forradalmak) eredményezték. 1824-ben az uralkodó magyar fennhatóság alá helyezte vissza a még Napóleon által elvett, de utána törvénytelenül osztrák fennhatóság alá rendelt magyar tengermelléket, majd 1825. szeptember elejére összehívta az országgyűlést. Valamilyen mértékben a globális folyamatok is szerepet játszhattak a döntésben, például a spanyol és portugál birodalmak látványos felbomlasztása az 1810-es, ’20-as években bizonyosan nem töltötte el bizalommal a bécsi udvart, különösen, hogy utóbbi esetében, azaz a brazil függetlenség kivívásában leánya, Leopoldina főhercegnő kulcsszerepet játszott. Mindenesetre eléggé beszédes a szöveg, amely az 1825/27. évi diétán elfogadott és kihirdetett törvénykönyvbe foglaltatott:

 

„Ő szent felsége teljesen meggyőződvén afelől, hogy a király és az ország boldogsága a törvények pontos tiszteletben tartásán és sértetlenségén nyugszik, és hogy ha akár a királynak, akár az ország karainak jogaiból valami elvétetik, a törvényeknek és az ország törvényes rendszerének századok gyakorlata által megszilárdított szerkezete romba dől, kegyesen kijelenteni méltóztatott, hogy az országnak a fölavatási esküvel megerősített alkotmányát minden időben védelmezni és fönntartani kiváló gondjai közé sorozza.”^[25]

 

Ferenc visszatért ahhoz a korábbi gyakorlathoz, hogy az országgyűlést a törvényi kötelezettségnek megfelelően háromévente összehívja, sőt az alkalmat kihasználva megkoronáztatta negyedik feleségét, Karolina Auguszta királynét.[26] Ekkor került sor Széchenyi István gróf kezdeményezésének, a magyar nyelv művelésére hivatott tudós társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia) becikkelyezésére is, melynek felállítását József főherceg-nádor pénzzel is támogatta.[27] Utóbbi több mint fél évszázados nádorsága alatt kulcsfontosságú szerepet töltött be a magyar rendek és a bécsi udvar közötti együttműködés előmozdításában, a feszültségek csökkentésében. Széchenyi is számos esetben rajta keresztül próbálta meg kezdeményezésinek támogatását elérni Metternich kancellárnál. Metternich herceget egyébként honfiúsította a király, az országgyűlés pedig becikkelyezte, aminek következtében Metternich de jure magyar nemessé vált. A következő, 1829/30-as diétán sikerült elérnie Ferencnek, hogy még az ő életében sort kerítsenek legidősebb fia, Ferdinánd főherceg megkoronázására, ami a 17. század vége óta, azt követően, hogy a trónöröklés rendjét törvényben szabályozták, már egyáltalán nem volt szokásban. Ferenc utolsó, 1832/36-os országgyűlése áthózódott a trónváltozáson, így azt már V. Ferdinánd király (1835–1848) fejezte be. A közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban a magyar nyelv használatát egyre inkább előírták a latin helyett, amit a következő években a törvényhozásra is kiterjesztettek és az oktatásban is általánossá tettek.[28] Az udvar és a kormányzatot kézben tartó Metternich azonban továbbra is tartott a forradalmi törekvésektől, ezért minden gyanús megmozdulással szemben határozottan lépett fel; megmaradt a cenzúra, a titkosrendőrség és a besúgóhálózat. Az 1830-as években hűtlenségi és felségsértési perek indultak báró Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos országgyűlési követ, illetve az országgyűléseken részt vevő egyetemi hallgatóság, a felvonulásokat vagy tüntetéseket szervező – leginkább királyellenes és köztársaságpárti – országgyűlési ifjak ellen.

A reformkori vármegyei közgyűlések, illetve az országgyűlések rengeteget foglalkoztak a jobbágyság helyzetével, kötelezettségeivel és jogaival is, az adózásával, jövedelmével, a földbirtokosok jobbágyok feletti joghatóságának kérdésével, az úriszékkel és a falusi önkormányzattal.[29] A polgári jogegyenlőség megteremtéséhez vezető folyamat fontos lépése volt, hogy a nemesi javak estében megszűntették annak gátját, hogy azt (vásárlás, csere stb. útján) nem nemes is megszerezhesse, sőt kimondták, hogy a közhivatalok viselése esetében eltörlik a nemesi státusz követelményét.[30] A rendiség helyett a népképviseletre való áttérés és a király helyett az országgyűlésnek felelős kormányzat bevezetése végül 1848-ban valósult meg. Az uralkodó és a rendek közti bizalom megnyilvánulása volt, hogy az időközben elhunyt József nádor fiát, István főherceget a rendek 1847-ben nádorrá választották, az igazi nagy átalakulást, az utolsó, 1847/48-as rendi országgyűlés már utóbbi elnöklete alatt vezényelte le, sőt az áprilisi törvények alapján 1848. június másodikán összeülő első népképviseleti országgyűlést is ő nyitotta meg a király nevében.

 

Összegzés

 

„Magyarok! Minden népek és egész Európa szemei rátok figyelnek. Ti alkotmányotokban látjátok minden dicsőségteket és boldogságtokat, én meg nem kevésbé dicsekszem, hogy királyotok vagyok. Legyetek továbbra is magyarok, és hogy mentől tovább örvendhessetek e nemes névnek és nemzeti erényeiteknek, fordítsátok minden gondotokat arra, hogy hazátok boldogságát örökre biztosítsátok” – mondta I. Ferenc Pozsonyban, 1808-ban. A magyar rendek számára az a felfordulás, ami Franciaországban lezajlott a 18. század végén, nem volt elfogadható. Sokkal inkább kívánatos volt az a fontolva haladás, ami az 1790 és 1848 közötti évtizedek alatt végbement Magyarországon, és amelynek 1825 kiemelkedő közjogi és politikai állomása, 1848 pedig természetes folyománya és beteljesedése volt. Ferenc császár mottóját, a Iustitia regnorum fundamentum (az igazság a birodalmak alapja) jelmondatot egyre inkább a polgárosodás, a jogegyenlőség, a népképviselet, az országgyűlésnek felelős kormányzat megteremtésében látta a magyar nemesség, amely azt végül évtizedeken át kitartó munkájával keresztül is vitte. Mindezt azonban úgy kellett megtennie, hogy az 1790 óta fennálló – Ferenc császár másik mondása, a Lege et Fide (törvénnyel és hűséggel) által fémjelzett – módon többnyire kiegyensúlyozott Habsburg–magyar viszony igencsak törékeny keretrendszerét ne bontsa meg. A bécsi udvar, az Európát azokban az évtizedekben jellemző radikális forradalmi megmozdulások (birodalmak széthullása, detronizációk, európai kiterjedésű háborúk, uralkodók kivégzése) hazai következményeitől tartva kiszámíthatatlan lépésre is elszánhatta volna magát, hiszen a Martinovics-összeesküvés után és a napóleoni háborúk végén volt is elmozdulás az abszolutizmus irányába, sőt éppenséggel olyan szélsőséges fordulat is elképzelhető lett volna, ami 1849 után ténylegesen be is következett, amikor az ország teljes szuverenitását felszámolták, s majd csak az 1867-es kiegyezéssel sikerült visszatérni a reformkor és 1848 vívmányaihoz.