Fabó Edit

A 18. század végén vette kezdetét az a korszak, amelyben a szorgalmon és a tudáson alapuló polgári lét kiteljesedésének nélkülözhetetlen formájává válik a kifejezőkészség elsajátítása, művelése és az ismeretek folyamatos gyarapítása.[1] A polgári társadalmak létrejöttét vezérlő szekularizációs folyamatban a latin nyelv elsődlegessége megszűnt, helyette a világi közigazgatás kiépítéséhez gyakorlati szempontoktól vezéreltetve az egyes államok államalkotó népének nyelve került előtérbe. A magyar történelemben ekkor kapott főszerepet a nyelviség kérdése, hiszen II. József „kalapos király” számára logikusnak tűnt ugyan a német hivatali nyelv bevezetése, azt a magyar rendek nem tudtak elfogadni, mert az a magyar államiság teljes felszámolását jelentette volna. A magyar nyelvet érintő leghangsúlyosabb ellenérv szerint a korábbi vészterhes századok során nem érlelődhetett olyan pallérozottá, hogy az megfeleljen a kor igényeinek. A patrióta szellemű hazai nemesség és a köréje csoportosuló értelmiség magyar nyelvművelői tevékenysége egyúttal kultúrmisszióvá vált. A hazafiúi gondolkodást hirdető Kisfaludy Sándor (1772–1844) életműve az irodalomtörténeti kánon szerint úgy készítette elő a romantikát, hogy egyúttal átformálta olvasóközönségének ízlését.[2] A költő Petrarca nyomán megalkotta a két-két keresztrímes, két-két párrímes, tizenkét soros versszakokból és hét-nyolcszótagos sorokból álló Himfy-strófát, amely társult a nemesi udvarházakban való „gyönyörködéssel, a tájélménnyel s a kettővel szorosan összefonódó patriotizmussal”.[3] A népszerűséget hozó szerelmi lírát követték a drámák és – az ugyancsak közkedvelt – történelmi regék.  

 

Kisfaludy Sándor első virágkora

 

A messzi régmúltból eredő Kisfaludy család történeti szerepét összefoglaló Varga J. János felvezetésében Antonio Giovanni da Burgio 1525 áprilisában kelt levelének megállapításaira hivatkozik, mert azok időtállónak bizonyultak: „a nemesség kezében van az ország, s ez a nemesség három részre oszlik. Az első rész katonáskodik és az urak [ti. az országos tisztséget viselő főurak] zsoldjában a végeken hadakozik, valamennyi közül ezek érnek a legtöbbet [...] A másik rész azokból a nemesekből áll, kik falusi birtokukon élnek, ott gazdálkodnak, kereskednek, sohasem jönnek be a városokba, nem járnak a diétára, csak megszavazzák azokat a követeket, kiket vármegyéjük az országgyűlésbe küld. A harmadik részt a köztiszteletben álló gazdag nemesek alkotják, akiknek a közéletben szerepük van, s akik őszintén óhajtják hazájuk javát”.[4]

Egy ilyen, a történelem viharaiban katonáskodó, áldozatot vállaló nemesi családba született Kisfaludy Sándor 1772-ben. A költő édesapja, a történeti emlékezetben legendásan zord, magába forduló Kisfaludy Mihály tanult és művelt nemesember, a korát tisztán látó férfiú a felvilágosodás eszméiben több veszélyt és annál kevesebb áldást vélt látni. A „kemény szívű” apa a régi értékek megtartásáért minden eszközzel igyekezett elfojtani gyermekeinél a lázadás összes csíráját.[5] Mindemellett a szülők házastársi viszonya sem lehetett felhőtlen, sőt a családi életben bekövetkezett fordulatok mélyén ott sejlik az a virtus, ami a különféle vitézségekben egyébként is végigvonult a família egész addigi történetén. Azaz Kisfaludy Mihály nagyon is tudatában volt a rájuk jellemző erős személyiségvonásoknak, melyeket csak vasszigorral volt képes kordában tartani az ifjabb nemzedéknél. A hajlíthatatlan apa néha azért (például az igazáért kiálló, renitens fia iskolai megrovása után) tanújelét adta annak, hogy belül azért mélyen érző szív dobog benne.[6] A költő később szeretettel gondoskodott idős atyjáról.

A jó kiállású ifjú Sándort szinte szétfeszítette magabiztos öntudata, férfivirtusa és tudásszomja, mert mindhármat határtalan szenvedéllyel élte meg. A kitűnő tanuló a győri gimnáziumban felfedezte anyanyelve szépségeit, ekkor születtek első költői zsengéi. A pozsonyi jogi akadémia kevésbé kötötte le, szívesebben foglalkozott az irodalommal, az új idők új eszméivel, megtanult hegedülni, színházba járt, élénk társasági életet élt, itt ismerkedett meg, többek között, Kazinczy Ferenccel. A koronázóváros német környezete arra sarkallta, hogy a magyar viseletet, a nemesi szabadságot, az ősi jogokat, az alkotmányosságot stb. demonstratívan felvállalja, továbbá a drámafordítás révén ráérzett az alkotás, a nyelvújítás és a szerelem ízére, amelynek következtében egyre vonzotta Bessenyei Györgyék bécsi testőrvilága. Édesapja szerette volna meggátolni a testőrpoétaságot, mert az alispáni tisztséget szánta fiának, akinek azonban egy erdélyi katonai kitérő után, 1793-ban mégiscsak sikerült belépnie a császárváros magyar királyi testőrgárdájába.

Bécs pezsgő szellemi élete magával ragadta az okos és szép szál testőrlegényt, akinek hódításait ekkorra több rabul ejtett leányzó szíve (és némelyiktől született gyermeke) kísérte, sőt már 1792-ben kiszemelte magának az okos és művelt Szegedy Rózát is. A fess fiatalember a bécsi társaság szívtiprója lett, hiszen a mindenki által vágyott Medina Mária táncosnő hosszabb ideig egyedül őt tüntette ki figyelmével, „a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy éven át Kisfaludy”.[7] A testőrtrubadúr az irodalommal sem hagyott fel. Történt egyszer, hogy Tasso fordításába fogott, mikor herceg Esterházy két előkelő idegen ismerősével, Lord Spencerrel és Lord Granville-lel „rajtaütött” a szállásán, az elfoglaltság tárgya meglepte a két angol urat a herceg nem kis büszkeségére, amely vitézségről pedig Szegedy Róza is értesült.[8] Rózát, a badacsonyi leányzót az ismerősök szépnek, okosnak és hűvösnek – olyan válogatósfélének – találták, nem alaptalanul, hiszen ő maga is különlegesnek tartotta magát, amit meg is vallott: „Én érzem, hogy nem vagyok közönséges lány.”[9] Kisfaludynak tetszett a fehérnép, „teli kebel, rózsaszáj, tüzes szem, nyíló arc, deli termet, gazdag szőke hajfürtök, hangzott a dicsérete”,[10] és csak vonzotta a kihívás.  A fiatalember időnként hazalátogatott, a nősülésnek elérkezett az ideje, s miután a gárdából való kizáratással éppen hogy megúszta a Martinovics-féle összeesküvést, egy ilyen alkalommal, 1796 elején megkérte Szegedy Róza kezét, ám az addig sikeres hősszerelmes váratlanul kosarat kapott. A híres-hírhedt nőfaló méltósága hirtelen megrogyott, forgott vele a világ, és a megalázó visszautasítást élete végéig nem tudta elfeledni. Az elszenvedett kudarc indította győztes útjára a Himfy-verseket.

Az elkövetkezőkben Kisfaludyt olasz honba vezényelték, a napóleoni seregek milánói ostroma alatt érte utol élete legelviselhetetlenebb büntetése, amit egy kifakadásában így foglalt össze: „Se asszony, se könyv!”[11] A derekasan harcoló huszárdalia nem eresztette búnak a fejét, a hadi események mellett hol könnyű pillangókkal, hol elmés és tanult hölgyekkel vigasztalódott, utóbbiak irodalmi látókörét is szélesítették. Egy kellemetlen katonai felettese miatt helytállása ellenére a hadseregbéli előmenetele sem úgy alakult, ahogy azt megérdemelte volna, ezért 1799-ben lemondott a katonai szolgálatról.

Hazatértét követően puhatolózott Szegedy Róza után, aki ezúttal hajlandóságot mutatott iránta, és 1800. január 20-án egybekeltek. Kisfaludy fékezhetetlen férfitermészete megszelídült, a vidéki gazdálkodást választva sümegi birtokára helyezte a családi fészkét, valamint az alkotói életének színterét. A házasság nemcsak az áhított boldogságot, hanem az irodalmi elismerést is meghozta számára, hiszen 1801-ben közreadta saját neve alatt Himfy szerelmeinek A kesergő szerelem címre keresztelt ciklusát, amit az 1807-es kiadásban kiegészített A boldog szerelem ciklusával. 1808 végén – literátori és katonai erényei folytán – József nádor szárnysegédje lett, szolgálata elején megszövegezte Hazafiúi szózat a magyar nemességhez című röpiratot, majd felkérést kapott a nemesi felkelés megírására, amit legnagyobb bánatára mégsem publikáltak. A regékként közölt történeti históriák viszont ugyancsak nagy népszerűségre tettek szert. A költő drámáit az 1820–30-as években adta ki.

 Az 1810-es évek közepén őt is elkapta a Mondolat-pör szele, Kazinczy Ferenc mint ítész számtalanszor támadta Kisfaludy Sándor műveit, amit a költő némán tűrt, de amikor 1815-ben Kazinczy a békülés érdekében nyitott felé, akkor Kisfaludyban felszínre tört az összes addigi sérelem, és 1818-ban megjelentetett egy értekezést a „recenziókról” a Tudományos Gyűjteményben.[12] A nézeteltérés hátterében több tényező is közrejátszhatott, mint például a nyelvújítással járó túlzott – olykor egyoldalú és kíméletlen – kriticizmus vagy a féltékenység, amelyek így együtt végletessé élezték az ellentéteket, azaz jelen esetben Kisfaludy a rendi konzervativizmus bástyái mögé vonult, Kazinczy viszont a polgárosodás letéteményese lett. A megbékélés azért mégis létrejött kettejük között. Kisfaludy megbecsültsége töretlen maradt, aki irodalmi munkásságának egészét – beleértve a témaválasztást, az érzelmi tónust, a megfogalmazást és az esztétikát – a hazafias szellem megnyilvánulásaként értelmezte.

Az új műfajt teremtő, közkézen forgó regéivel 1820-ban nemcsak a Marczibányi-intézet irodalmi díját nyerte el, hanem más szerzőket ösztönözve megalapozta a történeti epika eposzi, balladai, novellai és regénybeli kibontakozását.[13] A pályadíjat felajánlotta öccsének, Kisfaludy Károlynak, aki az összegből megkezdhette az Aurora című éves irodalmi zsebkönyv kiadását 1822-től. Később, 1828-ban meghívták a Magyar Tudományos Akadémia szabályzatát előkészítő bizottságba, 1830-ban pedig kinevezték a nyelv- és széptudományok osztályának rendes (fizetéses) tagjává. Az Akadémia 1831. február 14–24. között tartott első nagygyűlésén mondott beszédet, amelyben a nyelv – és azon belül is a magyar – jelentőségéről értekezett, hálát adva a kornak, az uralkodónak és a kormányzatnak, mivel a nyelvi kulturálódást támogatják úgy, hogy az maga a szárnyaló szabadság. A beszédből idézzünk:

 

„Csak a magyar nyelv, ez a szépségére, erejére, régiségére nézve minden más művelt nyelvvel megmérkőzhető, némely sajátságaiban minden más nyelvet jelességgel fellül haladó nyelv, volt eddig oly szerencsétlen, hogy a Magyar Nemzetnek nemzetiségét nem eszközölhette annyira, amennyire a nemzeti míveltség, tudományosság, művészség és dicsősség ezt kívánja vala.”[14]

 

Aztán tovább, mégpedig a következők szerint:

 

„Ki mondom tehát bátran: különböző Sorsot, Rangot, Rendet és Vallást látok itt ezen öszveállított társaságban, melynek csak egy a tárgya s melynek csak egy azon célra kell törekedni. […] Adja a magyaroknak Istene, […] hogy az ő nyelvének terjesztése s mívelése által már-már hanyatló s fogyó nemzetiségünknek új életet, erőt és állandóságot szerezhessünk! […] magyarok és hazafiak vagyunk, azon édes Anyának fiai, kinek nyelve által örök életet és dicsőséget vágyunk szerezni! […] Emberi gyarlóságunkat megismerni és attól tartani se nem hiba, se nem szégyen, mert annak magvai embertermészetünkben szenderegnek, hanem azt meggyőzni, a szívnek jósága és ereje által, emberi erkölcs és érdem. Lehetetlen, hogy a kormány is pártfogója ne legyen azon nyelvnek, melynek lelkesítő hangja emelte nagy Apáinknak azon Bajnoki erejét, azon Jobbágyi minden időben eltántoríthatatlan Hívséget, mely boldogult Mária Thereziának a trónust megtartván, minden utóbbi harcokban és ellenséget rémitő és Beszélőjének tiszteletet szerző nyelv vala, most különösen, midőn igen képes tehetség az, hogy az Északi Sláv nyelvnek roppant Birodalma, temérdek ereje egy világözönként előre nyomulván, a nagy veszély csak egynyelvű nemzetiségnek lelkesedő ereje által fog inkább, mint sem vele egyenetlenül mérkezhető Hadhatalom által meggátoltathatni. Az a nyelve a nemzetnek a mi a lélek az élőnek. Nyelv nélkül szintén úgy vége a nemzetnek, mint lélegzet nélkül vége az életnek. […] Éljetek s legyetek boldogok lelkes Hazafiak, nyelvünknek s ez által nemzetiségünknek visszaszerzői, nemzetünknek Jótévői! Adja Isten! hogy mind a ti hazafiúi áldozástok, mind a mi hazafiúi mívünk olyan gyümölcsöket teremhessen, melynek még a késő Magyar Idő is örvendhessen. […] oly mód […] itt áll előttetek nyitva, ugyan ezen szent célra vezethető, mely olyan szabad, mint a Sasnak a Naphoz felrepülés a Levegőben.”[15]

 

Kisfaludy Sándor még nem sejthette, hogy ekkor érte el pályája csúcsát. Élete hátralévő alig másfél évtizede is mozgalmasan, ám fájdalmas veszteségekkel telt. 1832 májusában elvesztette hitvesét és múzsáját, Szegedy Rózát. Házasságuk gyermektelen maradt, bár a költő mindig is vágyott gyermekre. Ezért, amint rátalált a szerelem, újranősült, azonban második felesége, Vajda Amália sem ajándékozta meg a várt jövevénnyel, a fiatalasszony maga is korán elhunyt. Az 1833. évi akadémiai nagydíjat a fiatalabb nemzedék képviselőjével, Vörösmarty Mihállyal megosztva kapta, de a kialakult torzsalkodások miatt 1835-ben lemondott akadémiai rendes tagságáról, viszont a röviddel ezután cserébe felkínált, az életművéhez méltó tiszteletbeli tagságot elfogadta. A generációváltás ténye egyre nyilvánvalóbbá vált. Az idős Kisfaludy közéletiségének fókuszában a balatonfüredi színház ügye állt, de alkotói magányában – számot vetve a leélt évtizedekkel – formába öntötte a Regeköltőnek hattyúdalát. 1842-ben a testvére, Károly emlékére alapított Kisfaludy Társaság tagjává választották.

A még mindig életerős férfiút egy 1842 májusában történt szerencsétlen esés vette le a lábáról, mert azután már nem nyerte vissza korábbi egészségét, bár még a harmadszori nősülésnek is esélyt adott volna. A költő személyesen részt sem tudott venni azon az ünnepségen, amit 1843. március 17-én tiszteletére szerveztek az Akadémia nagytermében, melyet az Angol Királynő Szállóban tartott estéllyel zártak. A rendezvénynek ekkor, a reformországgyűlések idején egyúttal politikai felhangja is volt. Az első köszöntőt báró Eötvös József mondta: „Kisfaludy legnépszerűbb költője hazánknak; […] mert Kisfaludy nem irt egy sort, melynek minden szava nem volna magyar; mert művei között vannak dicsők s gyengébbek, fenségesek s kevesbé sikerültek talán, de olyan, mely nem e hazának földjéből termett volna, mely minden gondolatában és értelmében nem volna honi, nem találtatható közöttök. S ez az, mi Kisfaludyt kortársainak kedvelőévé téve, mi szavainak annyi hatást szerze, mi nevét megörökíté e hazában. De miért szóljak hosszasan azon érdemekről, melyeket mindenki ösmer, minek magasztaljam azt, kinek nevét a Himfy adandja a jövőkornak át […] Tartsa isten sokáig a magyarnak Kisfaludy Sándorát. Éljen!”[16] A Pesti Hírlap tudósítása megemlítette, hogy „már maga a hallgatók, az ünneplők számtalan száma is szembeötlőleg tanúsítja azon buzgó részvétet, mellyel nálunk Kisfaludy Sándor mint költő iránt viseltetnek; különösen feltűnő volt a szép nem köréből jelenvoltak sokasága; mit onnét lehet magyarázni, mert Kisfaludy S.[ándor] minden magyar költő közt legszerencsésebb tapintattal találta el s leplezé föl hölgyeink érzelemvilágának titkait!”[17]

Az előbb említett lapban jelent Kossuth Lajosnak egy olyan cikke, melyben az 1809-es győri ütközetről mint szégyennapról írt,[18] s a történetben mélyen érintett Kisfaludy Sándor nyílt levélben cáfolta a rágalommal felérő állítást. Kossuth kiszedette a helyreigazító cikket, de a cenzúra nem engedte megjelentetni, viszont a már nagyon beteg Kisfaludy Kossuthra testálta az írás későbbi publikálását. Az igazságára és vitézsége büszke utolsó testőrköltők egyikének a jogtalan vád lelki terhével kellett távoznia az élők sorából 1844. február 28-án bekövetkezett halálával. „Kisfaludy Sándor, a nagy költő, Himfy szerelme és a hajdankori regék írója, nincs többé! […] Vajon lesz-e csak kis emlékköve is az elhunyt költőnek testvére nagyszerű szobra mellett?! Hisz erre amaz is csak oly érdemes” – írták ekkor.[19]

 

Kisfaludy elmúlásának mementói

 

A formálódó modern világ anyagiassága még távol állt Kisfaludy Sándortól, de a hitelezőkkel való bajos ügyek feltűntek a család történetében.[20] Művei halála után is közkedveltek maradtak, azonban temetése után tíz esztendő is eltelt anélkül, hogy méltó emléket állítottak volna, viszont Toldy Ferenc irodalomtörténeti munkássága nyomán bevonult a magyar költészet panteonjába.[21]

1855 telén az ifjabb nemzedék trónfosztója, Vörösmarty Mihály meghalt. A haláleset arra késztethette a Vasárnapi Újság egyik tudósítóját, hogy felkeresse a nagy előd, Kisfaludy egykori lakhelyét és sírját, de kiábrándító állapotokat talált, és a nemzet lelkiismeretére hivatkozva próbálta cselekvésre ösztönözni az olvasókat: „Magyarország, melynek annyi márványa van, felírhatná egy darabra: »itt nyugszik, ki a Himfi szerelmeit és az ős regéket hagyta nemzetére.«”[22] A hetilap szerkesztősége a következő évben a Kisfaludy szerelmes versei és más költeményei születésének egykor idilli, de elárvult színterét, a sümegi ház és szőlő látképét címoldalon hozta le abban bízva, hogy a jelenlegi tulajdonos, herceg Esterházy Pál gondoskodni fog annak fennmaradásáról.[23] Heckenast Gusztáv, Kisfaludy Sándor műveinek elsődleges kiadója akkor is a biztos bevétel reményében vállalkozott egy új sorozat, a Vasárnapi Könyvtár meghirdetésére az író munkáinak illusztrált kiadásával.[24] 1856 végén látott napvilágot az a fejlemény, miszerint a jótékonykodásban élen járó Ranolder János veszprémi püspök megvásárolta a nevezetes sümegi szőlőt, s elhatározta, hogy ott emlékoszlopot állíttat.[25]

1858-ban a romantikus tájélmények páratlan íróját, Jókai Mórt ihlették meg a Balaton-környéki kultikus irodalmi hagyományok, és az emlékhelyek varázsát a következőképp idézte fel:

 

„Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobánc, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Mégsem hiába hullt hát, ahol elhullt a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könnye; a fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte. Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hírüket, ismerje meg Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való vér.”[26]

 

Az elhagyatott sümegi kegyhely viszont árasztotta magából a melankolikus hangulatot, íme:

 

„Estére Sümeget érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümegi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában le nem tudott dönteni az idő, jó kedvében benövesztő kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak páncélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz. Páncélos lovagok, pártás hajadonok, mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról: ha a költők nem idézgetnék őket, elő sem jönnének, akkor is csak az hisz bennük, aki babonás. A mai reális kor embere csak Rotschildnak hisz s csak azokat a költeményeket olvassa, a mik börzetudósítás cím alatt jönnek; s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek. Nem háborgatott bennünket Sümegben egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék halhatatlan írója. Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az út melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját, a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú […] az a bogácskóró ottan, jobbfelöl egy egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, a kihez a költő a Himfy szerelmeit írta! Annyi virágábó[l] a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.”[27]

 

Végezetül Jókai megszabadította a sírkeresztet a pókhálótól arra gondolva, hátha lesz majd valaki, aki hasonlóképp fog cselekedni az ő majdani sírjánál.

A Vasárnapi Ujság 1859 elejére szembesült azzal a mulasztásával, hogy bár számtalanszor írt már Kisfaludy Sándorról, de arcképét még nem közölte. Ezért a portré közreadásának alkalmával egy terjedelmesebb életrajzot és pályaképet mellékelt Zilahy Kiss Károly szerzőségével, aki úgy összegezte a bemutatott jellemét és életművét, hogy „módja, beszéde jókedvű, eleven – míg művei a méla bánat búskomor fátyolával vannak borítva. Egyébiránt: nemes, melegen érző keblű, tántoríthatatlan jellemű, szinteni képtelen, vérmes természetű ember, mi nem egyszer kedvetlenségbe hozta, s néha túlságra is ragadta, mint Kazinczy elleni polémiájában. Kisfaludy Sándor irodalmunk zsenge korának zászlósai közől azon kevesek sorába tartozik, kik szép nyelvünknek e század második negyedében nyert diadalait megérve, megérték az általuk hő gonddal elvetett mag megtermékenyülését.”[28] Továbbá ugyanebben a lapszámban szerepelt Kisfaludy szülő- és lakóházának metszete, és a kép előterében játszadozó gyerekeket úgy ábrázolta a rajzoló (a helyi reáliskola rajztanítója), amint utcaköveket rakosgatnak egymásra emlékműféle gyanánt.[29]

1860 nyarára végre elkészült a régóta várt szobor. Ezen év április 8-án hunyt el gróf Széchenyi István, a nemzet nagy mentorának halálával megnőtt minden olyan szimbolikus fogódzó, amely a történelmi értékekből fakadóan erkölcsi támaszt és az utat kijelölő kötelezettséget képviseltek. Ezért volt kiemelt jelentősége az 1860. június 11-én Balatonfüreden tartott Kisfaludy-szobor avatóünnepségének.[30] A települést feldíszítették nemzeti lobogókkal és fáklyákkal, a szobrot állító Zala vármegyei küldöttség fogadta az Akadémiát képviselő báró Eötvös József vezette díszvendégeket. A tudós beszédében tömör áttekintő értékelést adott a magyar történelem és az irodalom összefüggéseiről s benne Kisfaludy szerepéről:

 

„Irodalmunk aránylag új. A kereszténység határszéleire állítva őseink századikon át nem írótollal, hanem karddal küzdöttek a civilisatio érdekében, és nem csoda, ha más népek több nagy írót s remekműveket sorolhatnak föl: de bármi új legyen irodalmunk s bármi szegénynek mondják azt szomszédaink, van egy érdeme, melyet tőle senki nem tagadhat meg, s ez az, hogy Európa irodalmai közt egy sincs, mely a nemzet életére oly közvetlen, oly hatalmas befolyást gyakorolna, mint a magyar. S ennek oka meggyőződésem szerint kizárólag azon hazafias irányban keresendő, melyet irodalmunk követ s mely által az népünk legnemesebb érzelmeinek kifejezésévé válik. Irodalmunk tükör, melyben a nemzet önmagát találja föl, s ez az, miben hatalmának titka rejlik. S hogy irodalmunk azzá lett, azt első sorban Kisfaludy Sándornak köszönhetjük: Ő lévén az első, ki költészetének forrását a hazafiságban keresve, azon irányt, melyet irodalmunk azóta követett, kijelölte. Kisfaludy Sándornak ezen érdeme elég arra, hogy őt a nemzet örök hálájának méltó tárgyává tegye. […] Himfy gyöngéd dalai túl fogják élni ez érc szobrot is.”[31]

 

Az eseményről szóló tudósítást a Vasárnapi Újság a szobrot ábrázoló képpel gazdagította.[32]

Zala vármegye kulturális életének vezetői és az irodalmi hagyományőrzők azonban a kultuszépítés további megerősítésén fáradoztak, amelynek eredményeképp 1870-ben Kisfaludy Sándornak méltó síremléket állíthattak. A költő földi maradványait kihantolták, és díszsírhelyet kapott a sümegi köztemetőben, ahol elhelyezték az impozáns síremléket, továbbá a valamikori lakóház közelében is felállítottak egy városi emlékszobrot, a költő márványmellszobrának megfaragására Gerenday Antalt kérték fel, valamint vörösmárvány emléktábla került az egykori lakóházra is; végezetül joggal írhatták, hogy „Kisfaludy Sándornak az ország, a nemzet által megjelölt végnyughelye nem ismeretlen már, s minden magyar honfi, ha útja Sümeg mellett valamikor elhalad, kalauz nélkül járulhat a szent párok helyére, hogy honfikötelességének egy-két ihlett pillanattal áldozzék.”[33]

A Heckenast és a Franklin kiadók bátran vállalkozhattak a szerelmes versek, a regék és hátrahagyott művek közreadására. 1872 szeptemberében elérkezett a „Himfy s a magyar Regék halhatatlan éneklőjének” születése századik évfordulója, amikor is, többek között, a Vasárnapi Újság díszkeretes címlapi portréval ellátott életrajzzal emlékezett meg az ünnepeltről. Az életművet mérlegelő Szász Károly bár megállapította, hogy „a Himfy nyelve a Vörösmartyé és Aranyé által végkép el van homályosítva”, de végül mégiscsak hozzátette, miszerint „tagadhatatlan, hogy a magyar nők e század elején Kisfaludy Sándor munkáin kedvelték meg az olvasást. S ez maga nagyobb érdem még az irodalmi becsnél is. […] Iránta sem voltak kegyetlenek a párkák, késő öregséget s szép, derült, vidám alkonyt engedtek érnie. Ha hatása teljét túlélte is, de dicsőségét nem, s neve a tisztelet fényében élete végszakában ragyogott legjobban. […] a Regéiben megénekelt Balaton partján, hol minden hegytető s minden várrom, minden agg fa és minden rózsabokor az ő emléke, külön szobrot is emelt neki a kegyelet. De az ő örök emléke, mely nemcsak százados évfordulóján virul még, hanem több századokkal is fog dacolni: »Himfy Szerelmei!«”[34] A Kisfaludy-kultusz kezdett meggyökeresedni, amit mi sem bizonyít jobban, mint például az, hogy egy győri székhelyű szabadkőműves páholy létesült Kisfaludy Sándor és Károly neve alatt, vagy az, hogy a közérdeklődésre számot tartó fejleménynek minősültek az innen-onnan előkerülő kéziratos hagyaték egyes darabjai, később pedig ünnepségeket rendeztek az emlékére.[35]

Az 1870-es években már más idők jártak: véget ért az önkényuralom, megköttetett a kiegyezés, az ország élete alkotmányos keretek közt ígért új lendületet. A Kisfaludy sírjához elzarándokló Jókai is ez idő tájt vetette papírra balsejtelmeit a pénz vezérelte eljövendő korszakot illetően: „S ha az aranyfolyamban elmerül a férfijellem, hát a nő hová legyen előtte? A phaeákok népe zsoldjába vesz mindent, s zsoldba ád mindent. A könnyen gazdagult élvhajhász szolgálatába áll a szerelem, a művészet, a zene, a szobrászat, festészet, az irodalom. Foly az örök harc az erkölcsi életalap s a társadalmi rothadás között.”[36]

 

Kisfaludy második virágkora

 

Kisfaludy Sándor nevének megismétlődő 19. századi felfénylését az általa annyira kultivált színházi világ – az ideálok vagy ideálvesztések sűrített reprezentációja – idézte elő. A róla alkotott képet árnyalta naplójának 1883. évi közzététele.[37]

Juliette Adam magyarországi útja alkalmával 1884. március 21-én megnézte Berczik Árpád színművét, A vén kupecet a Népszínház előadásában. Azét a színpadi szerzőét, aki a korabeli színházi világnak közkedvelt, termékeny írója volt, darabjaira szívesen beültek a nézők, mert tudták, hogy humoros, pergő dialógusokat fognak hallani, a szereplők jellemhibáin és a közöttük támadt komikus félreértéseken jót fognak szórakozni.[38] A művész „korának jellemző alakjait, a maga képzeletéből is számos figurát alkotott, legszívesebben a politikai élet élősdijeit, a társadalom üresfejű nagyságait, a hivatalnoksereg fontoskodva törtető tekintélyeit tűzte tolla hegyére. Tréfás társadalmi rajzaiból optimista életszemlélet, magyaros derű és nem csekély ötletesség áradt; jelenetezése ügyes, hangja közvetlen, párbeszédei elevenek voltak.”[39]

Berczik egészen addig nem alkotott kiemelkedőt, míg fel nem dolgozta Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza történetét a Himfy dalai című színműben 1898-ban, aminek „háttere az a korszak, melyben az új Magyarország bölcsője rengett, a múlt század utolsó évei, s a jelen korszak kezdete, mikor a nemzet belátta elmaradottságát és eltökélte magát, hogy a haladás útjára lép. A darab szereplői a régi nemesi társadalomból kerülnek ki”.[40] Berczik előzetesen ízelítőt adott a darabból az írótársadalom bennfenteseinek: részleteket olvasott fel a Kisfaludy Társaság 1898. május 25-i értekezletén, ami „nagy tetszést aratott”, művével pedig – a 20. század eleji irodalomtörténet-írás értékelése szerint – megteremtette az „irodalomtörténeti vígjáték” műfaját. A látványos kiállítású színdarab 1898. október 14-én a Nemzeti Színházban tartott premierjét a Vasárnapi Újság is lelkesen üdvözölte: „a »Himfy dalai« zajos sikert aratott. Úgy tetszik, hogy […] a közönség megelégelte a sok idegen drámát s ezek magyar utánzatait, kifáradt a modern társadalmi kérdések sivár fejtegetéseitől s most már a magyar érzés, a nemzeti lelkület tolmácsolásában talál élvezetet. […] Berczik maga is beleunt volna a mai élet gúnyolásába, […] azért visszament abba a korba, amikor az emberek szívük szerint lelkesedni tudtak, naivan és egyszerűen, de mélyen és igazán. Kisfaludy Sándor és Károly kora: a nemzeti ébredés kora. Ebben játszik Berczik darabja. Nemcsak háttere, hanem egész levegője a darabnak a nemzeti ébredés lélekemelő mozgalma. […]Az előadás igazi diadal-számba ment. […] A mű kiállítása is jellemzetes. Két tánca pedig: a »palotás« és a »süveges« annyira tetszett, hogy a farsangon bizonyára mindenütt divatossá fog válni.”[41] A hetilap – az ez alkalomra kiadott Himfy dalai-díszkiadásból[42] vett igényes – illusztrációk kíséretében ismertette a cselekményt.

A siker töretlen maradt: az 1899-es év elején a színészeket is bemutatták, és fényképeket közöltek róluk.[43] Az őszi évadban a Kassán újonnan felálló Nemzeti Színház is műsorára tűzte a darabot.[44] Pintér Kálmán irodalomtörténész beválogatta az ifjúság számára összeállított „drámamese” antológiájába.[45] Kisfaludy Sándor munkáit annak idején német nyelven is kiadta, ezért az élete jeles epizódjáról készült vígjátékot is megjelentették német fordításban az Oesterreichisch-Ungarische Revue bécsi folyóirat 1900. évi márciusi számában, amelyben Kumlik Emil fordító ismertette Kisfaludy életét, valamint a színmű irodalomtörténeti és politikai hátterét.[46] A dráma elsöprő közönségsikerét jelzi, hogy még az 1910-es, sőt ’20-as években is színre vitték.[47] Az életigenlő nagyérdemű igényelte a történelmi ihletettségű szórakoztatást, mert hasonló célokban és értékrendben gondolkodhatott, ezért könnyen és szívesen azonosulhatott a megszólaltatott figurákkal.

A dualizmus idején Kisfaludy Sándor emlékezete még néhányszor hangsúlyosabban került az érdeklődés középpontjába. 1900-ban Eötvös Károly megjelentette nagysikerű Utazás a Balaton körül című elbeszélésgyűjteményét, az ott megelevenített közismert szereplők és jellegzetes alakok történeteiből kiderültek az események mögött álló, valódi motivációk. Az adomázó író lejegyezte Kisfaludy Sándor és Szegedy Róza egymásra találásának kalandos fordulatait. A nagyközönség ugyancsak 1903 őszén értesülhetett arról, hogy a „»Kesergő szerelem«, a »Boldog szerelem« költőjének tiszteletére Magyarország és Erdélyország hölgyei egy bronzszobrot készíttettek” még 1848-ban Petrovics Demeter bécsi öntődéjében.[48] Az allegorikus kompozíció fő része egy kiterjesztett szárnyú sast ábrázolt, amint egyik lábának karmaival a Földgömbön a Dunántúlt, a Balatont, másik lábának karmaival pedig egy lant húrjait markolja, az öntvény a Magyar Nemzeti Múzeum jóvoltából 1903-ban kapta meg az illő talapzatot, amit ezután kertjében állítottak fel. Szalay Imre igazgató ekképp zárta beszédét:

 

„Álljon is itt örök időkig nagy nevű íróink és költőink Kazinczy, Berzsenyi, Kisfaludy Károly és Arany szobrai között, a magyar hazafiúi áldozatkészség eme szentelt földjén, az évszázados Magyar Nemzeti Múzeum telkén. A te emlékednek pedig, Kisfaludy Sándor, aki Himfy dalaiban az ifjú szív érzelmeit s a magyar előidőkből vett Regéidben és színműveidben a törhetetlen hazaszeretetet oly költői szépséggel énekelted meg lantodon, a Magyar Nemzeti Múzeum, a mely ősi nemzetséged levéltárát, kézirataidat és könyvtáradat szent ereklyeként őrzi, kegyelete jeléül íme babérkoszorút ajánlja fel.”[49]

 

A tiszteletadó utókor elszakította egymástól a legendás szerelmeseket, és ezt ugyancsak 1903-ban hozták helyre. A férj 1870-es újratemetésekor eltértek annak végakaratától – miszerint első hitvese, Róza mellett kíván nyugodni –, és csak több mint három évtized múltán helyezték át Szegedy Róza földi maradványait néhai ura mellé,[50] továbbá az emlékének szánt domborművet a Kisfaludy-síremlék talapzatára tették, az alkotást pedig Istók Jánostól rendelték meg. A kezdeményezésben nagy része lehetett a helyi kereskedőcsaládból származó Darnay Kálmánnak, aki a régiségek iránti vonzalmának köszönhetően régésszé és múzeológussá vált. Darnay igyekezett felkutatni és egybegyűjteni a Kisfaludyakkal kapcsolatos relikviákat, s az így rekonstruált Kisfaludy Sándor-féle könyvtárat a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint önálló múzeumot hozott létre Sümegen.[51]

 

Míveltség és csinosság

 

Kisfaludy Sándor egy történelmi gyökerű és az abból fakadó felelősségtudattal rendelkező nemesi család örökségében képviselte a küzdelmes fennmaradás megvédéséhez és az az iránt érzett felelősségtudathoz szükséges mentalitást. A megharcolt történelmi múlt érdemeire és vitézségére büszke katona nyíltságát őszinte igazságérzete diktálta, tőle messze volt az a számító képmutatás, ami már családját és az országot megkörnyékezte. Viaskodásokban edzett nemzedékek utódaként még tudta, hogy mi gyújtja lángra a hazafiúi virtust. A szikra pedig – leegyszerűsítve – nem más, mint a szép leány vagy szépasszony tüzes szerelme és a haza ősei – rajtuk keresztül pedig a saját – becsületének védelme. Kisfaludy számára a magyar történelmi dicsőség erkölcsi mintáit őrizték a mondák, a legendák, regék, melyeket pedig át kellett adni a következő generációknak. Ilyen indíttatású népszerű regéi nyomán keltek életre a modern kor történeti prózájának különböző műfajai. A polgárosodás reformkori „haza és haladás” ideájában látszólag egymásnak ellentmondó folyamatok erősödtek fel, egyszerre lett fontos a művelődés-műveltség és a csinosság, az előbbi okossággal jár, az utóbbi elvárás viszont inkább a külsőségek közé tartozik.

Kisfaludy Sándorban mindezen tulajdonságok megvoltak, s azon kevesek egyike volt, akinek szerelmi élete is beteljesedett. Az életét és emlékezetét felvázoló korrajzon egyértelműen átüt, hogy hírnevét leginkább a költő érzelmi élete és szerelmi lírája alapozta meg. A költő azt a daliás talpig férfit képviselte, aki nemcsak életét áldozza kedveséért, családjáért, a szeretteiért és a hazájáért, hanem mindemellett ismeri a magyar történelemet és nyelvet, tudatában van felelősségének és kötelességének, ápolja és műveli a kultúrát, érző és értő szívvel bánik a női lélekkel, és emellett ő is elvárja, hogy szíve választottja ugyancsak talpraesett, művelt és csinos menyecske legyen. Vagyis a jó kiállású, a vagány, a hősies kalandokra kapható, az áradó lelkületű, a szeretetre méltó szívtiprót nehéz befogni és megszelídíteni, azonban akinek sikerül, annak helyén kell lennie a szívének és az eszének, az egy gondos, határozott és melegszívű urat nyer maga mellé, s ami egyúttal a tartós boldogság záloga. Ez volt minden párkereső vagy párban élő hölgy álma és vágya, egyúttal áhított megmérettetése nőiességének. A férfiaknak pedig egy bevált és érdemesített mintát adott. Az ember értéke a mércéje, ami pedig egy élet próbája. A Kisfaludy-művek világában ez azt jelentette, hogy egymás kölcsönös megbecsülésének, támogatásának és közös célkitűzéseinek erkölcsi kereteit a magyar történelem és kultúra képezi. A Kisfaludy Sándor által megélt és megfogalmazott érzelemvilág hódított a 19. század hazafias, történeti gondolkodású magyar társadalmában, amely a birodalmi kalmárszellemet mérsékletre szorította.