Békés Márton

Alkotmányos nemzeti reformkor (1825-48)

Merjetek nagyok lenni, kik egy szebb jövendőnek lehettek urai.”

gróf Széchenyi István

 

Gróf Széchenyi István (1791–1860) a reformkor kezdeményezője, mindvégig vezéralakja, miniszter, az Akadémia alapító elnöke, mai fogalmunk szerint szabadelvű–konzervatív politikus, a „legtalányosabb magyar” (Kemény Zsigmond). Lángoló, szangvinikus-romantikus alkat, teremtő és kezdeményező, ugyanakkor higgadt és mérsékelt működtető. Mindez távolról sem ellentmondás, hanem szintézis: élet és mű egysége. Éppen ezért vált Széchenyi a magyar történelem legendás alakjává, de azzal sem túlzunk, ha mitikus figurának tartjuk, lévén a polgári-nemzeti Magyarország éppen kettőszáz évvel ezelőtti megindításában úttörő szerepe mindennél és mindenkinél világosabb. Az alapító aktus, vagyis évi jövedelmeinek egy nyelvünket ápoló, pallérozó és csinosító intézmény – a Magyar Tudós Társaság (később Akadémia) – létrehozatalára történő 1825-ös fölajánlása a rá következő huszonhárom évben, egészen a szabadságharc kitöréséig, még számos modernizáló egyesülettel, fogalommal, intézménnyel, társasággal és üzemmel gyarapíttatott általa. Lázas és milyen rövid idő alatt kibontakozó tevékenysége valóságos új honalapítással ért fel, főleg, hogy vallomása szerint „mindazt, mit tevék, egyedül azért tevém, mert magyar vagyok”.^[1] Azóta is ő a mérce.  

 

Pálya, fordulókkal

 

Széchenyi 1791-ben Bécsben látta meg a napvilágot, nagy múltú, római katolikus grófi családban. Apja, Széchényi Ferenc hozta létre a Magyar Nemzeti Múzeumot, ki fiát magyarul taníttatta. Ezt a tanulást férfikorában is igen komolyan vette, s noha naplójának fő szövegét németül írta, a magyar nyelvet ő maga is gazdagította (Budapest, önözés), élete első politikai lépése pedig a már emlegetett nyelvmívelő Akadémia-letét volt. Széchenyi ezen kívül az egész magyar politikai irodalom nyelvezetét és szerkezetét meghatározta: stílusa erősen képszerű és romantikus, hangneme hol himnikusan patetikus, hol szellemdúsan gunyoros, sőt ironikus-szarkasztikus, egyszer komor, máskor humoros, mondanivalóját gyakran akár egy egész oldalon keresztül barokkosan halmozza, majd a végén mintegy lecsapja.

Tizenhét évesen részt vett az utolsó, Napóleon hadai elleni 1809-es nemesi felkelésben, öt évvel később pedig huszárkapitányi rangot nyert. 1815-ben ott volt a tolentói lovassági ütközetben, majd megfordult a bécsi kongresszuson. 1826-os leszereléséig a Hessen-Homburg-huszárezredben szolgált. A két utóbbi dátum közé eső évtizedben tájékozódott, amely igen fontos poggyásznak bizonyult a rá következő évtizedekre: 1814-ben és 1817-ben bejárta Olaszországot, 1815-ben Franciaországba és első ízben Angliába utazott, 1817-ben felkereste Dél-Európa görög lakta részét és az Oszmán Birodalom nyugati felét, 1821-ben a német fejedelemségek, majd újra Franciaország és Itália következtek, 1832-ben átutazott Belgiumon, 1830-ban és 1834-ben az Al-Duna vidékét látogatta meg a román fejedelemségekkel, bolgár és szerb vidékekkel, valamint Konstantinápollyal együtt. Angliában 1815 és 1832 között öt alkalommal járt, összesen tizenhat hónapot töltve el ott. Leginkább a gazdasági, közlekedési és pénzügyi fejlődés bizonyítékai érdekelték (bankok, gőzgépek, vasút, vonatok), de egy ízben egy vízöblítéses árnyékszéket (water closet, WC) is hazacsempészett, mégpedig darabokban, mert a találmány kivitele tilos volt. A bécsi udvar ezzel a komfortfokozattal csak évtizedekkel a cenki birtok után rendelkezett. Ezekben az években kötött ismeretséget Felsőbüki Nagy Pállal és báró Wesselényi Miklóssal, mely személyes és politikai barátságok közül az első a későbbiekben is elkísérte, de az utóbbival kötött „erényszövetség” a reformkor közepe táján felbomlott. Az 1820-as évek elején külföldön tanulmányozta a lótenyésztést és a hídépítést, melynek első hazai kezdeményezője volt. Wesselényi ugyanekkor az ökölvívás szenvedélyével tért haza.

Az 1825/27-es első reformországgyűlés elején emlékezetes gesztusával évi jövedelmét (60 ezer forintot) ajánlott fel – magyar szavakkal, a Főrendiházban – az Akadémia elődjének létrehozására, amely eredetileg a magyar nyelv ápolására jött létre. A diétán három reformjavaslatát is támogatták (Buda és Pest egyesítése, lótenyésztés, magyar nyelvű színházalapítás). 1827-ben megalapította a Nemzeti Kaszinót, amely az alkotmányos-nemzeti ügy és a reformok iránt elkötelezett mágnások találkozóhelyéül szolgált. Széchenyi már felléptekor az alkotmány reformja és a gazdaság korszerűsítése mellett szállt síkra, számos modern intézmény szorgalmazása mellett, a korban bevett sérelmi politizálás hasztalanságától és a bécsi aulikus magatartás meddőségétől pedig egyaránt tartózkodott. Kezdettől fogva elutasította mind a rendi, mind az udvari maradiságot. 

A következő elhatározó lépés Hitel című művének megjelenése volt 1830 elején, amely minden bizonnyal „országos tett volt, a század egyik legnagyobb eseménye” (Toldy Ferenc). A könyvben, amely a modern Magyarország alapító okiratának tekinthető, a feudalizmus felszámolását javasolta, de gazdasági, jogi, sőt szociális reformjai az országnak a birodalomhoz fűződő viszonyát nem érintették. A korai szabadelvű ellenzék üdvözölte a röpiratot, ám a konzervatív rendi ellenzék elutasította (ez utóbbinak volt dokumentuma a gróf Dessewffy József által írott Taglalat). 1831-ben Világ cím alatt válaszolt a kritikákra, 1833-ban pedig a Stádiummal trilógiává bővítette programkönyvei sorát. Ezen művei és felsőházi szónoklatai hatására hamar az ellenzék országosan ismert alakja lett, mégpedig úgy, mint aki nemcsak az udvari körökkel ápol tűrhető kapcsolatot, de szervező tevékenysége folytán meg is valósítja eszméit. Nem csoda, ha 1833-tól kezdve tíz éven keresztül királyi biztosként vezette az Al-Duna szabályozását, hajózhatóvá tételét. Ugyanebben az évben gróf Andrássy Györggyel együtt közzétették „a budapesti lánchíd-egyesülethez irányított jelentésüket”, 1836-ban pedig német nyelven szót emelt a dunai hajózásért (Über die Donaudampfschiffahrt). Ezzel párhuzamosan az 1830-as évek első felében az Akadémia, a Kaszinó, a lótenyésztés és a színházalapítás foglalta le idejét. 1834-ben szövegezte meg kéziratban maradt – és 1858-ban egy új előszóval ellátott – Hunnia című művét a magyar hivatalos nyelvvé tételéről. Vetése hamar beérett: a 1832/36-os pozsonyi diétán határoztak róla, hogy híd épüljön Pest és Buda között, valamint adakoztak a Nemzeti Múzeum és a Nemzeti Színház javára. Az 1830-as évek középső harmada Széchenyi reformeszméinek jegyében tellett.

Igen ám, de az 1830-as évek közepére Kossuth Lajos vezetésével Széchenyi reformjavaslatait meghaladó, hangját túlharsogó ellenzék született. A nyugati liberális eszmék hatása alatt álló, jogi végzettségű, evangélikus, zempléni kisnemesi származású ellenzéki vezér nálánál sietősebb és radikálisabb javaslatokkal állt elő, amikor is a Habsburg Birodalom egységét feszegette, a feudális intézmények gyors és megváltás nélküli felbontását követelte, és a vármegyék hatáskörének növelését szorgalmazta. Ez minden ponton szemben állt Széchenyi programjával és hangnemével, hiszen ő a közös uralkodó jóindulatával kísért, a bécsi kormány jóváhagyásával, valamint a budai Helytartótanács és a főrendek vezetésével megvalósuló, a köznemességet fokozatosan a reformok mellé állító, lassan, de biztosan haladó és a birodalomban maradó alkotmányos-nemzeti kibontakozást akart. Ez utóbbi mellett nem csak a hatályos törvények (Pragmatica Sanctio) és a háromszáz éves hagyományok szóltak, hanem az is, hogy vélekedése szerint a magyarság még nincs készen rá, hogy a környező, illetve a Szent Korona országaiban belül lakó német, román és szláv népek tengerében független státuszra tegyen szert, ugyanakkor az önállóságot így is kivívhatja. Jóllehet, Széchenyi távlatos terve is eltérő volt: anyagilag és szellemileg meg akarta erősíteni a magyarságot, hogy modern, polgári nemzetté válva az önálló élethez szükséges minden jogi, gazdasági, kereskedelmi, közlekedési, kulturális, művelődési és szociális eszközzel bírhasson.

            Széchenyi tiltakozott Kossuth agitációja ellen, amelyet a lefolyt 1839/40-es rendi gyűlés és eredménye, azaz az önkéntes örökváltság törvénybe iktatása, valamint a kormányzat részéről bizonyos reformok támogatása is ösztönzött, hiszen úgy tűnt, hogy végre strukturálisan is elindult valami, amelybe az 1837–40 között börtönbüntetésre ítélt Kossuth belerondíthat. És valóban: az 1841-ben elindult – a lefogásra okot adó Törvényhatósági Tudósítások címmel terjesztett kézirattal szemben Bécstől–Budától engedélyezett – Pesti Hírlap a kormányellenes liberális, Alsótáblán és vármegyékben szerveződő ellenzék központi orgánuma lett. Kossuth hetilapjának hangneme és politikai programja ellen írta 1841 első felében A Kelet népét. Vélekedése szerint míg ő a korábbi másfél évtizedben megkezdte a reformokat, addig most ezek mérséklésére, a birodalom többi felével való együttműködésre és ehhez illő politikai bölcsességre van szükség. Kossuth politikáját egyenesen forradalminak, veszélyesnek, demagógnak és felelőtlennek nevezte. A vita végül nemcsak két stílus, hanem két külön politikai iskola szembenállásává vált, amint ezt a centralista báró Eötvös József és az ifjúkonzervatív gróf Dessewffy Aurél egyaránt észrevételezte. Míg Kossuth gyors és a vármegyék nyomásával előmozdított politikai változásokat akart (alkotmányjogilag, gazdasági és szociális viszonyokat érintően, sőt külügyileg), addig Széchenyi a reformok lassításával párhuzamos mélyítését és egy Béccsel együttműködő hazai kormány általi megvalósítását szorgalmazta.

A politikai harcok fokozódása ellenére az 1830-as évek végén, ’40-es évek elején sem adta fel a közületekért vívott harcát, sőt. Ekkoriban írásaiban és széles körű alapító-működtető-szervező tevékenységével egyaránt foglalkozott a fővárossal (kéziratban maradó Pesti por és sár. 1837–40), a lóverseny-alapítással (Néhány szó a lóverseny körül. 1838) és a selyemhernyó-tenyésztéssel (Selyemrül. 1840). Célja világos volt: a közlekedés javításával, pénzintézetek és a társasági élet fórumainak megalapításával, valamint korszerű gazdasági létesítmények életre hívásával megteremteni a modernizáció intézményrendszerét és elősegíteni az ehhez tartozó kultúra kialakulását, s fordítva.

Az 1840-es évek elején folytatta konzervatív fordulatát: rendszeresen írt az eszméit támogató Jelenkorba, kapcsolatot keresett az 1842 februárjában bekövetkezett haláláig Dessewffy Aurél által vezetett „fontolva haladókkal” és egy ideig a liberális ellenzék centrumával (gróf Batthyány Lajos, Deák Ferenc). A nyelvi kérdés továbbra is érdekelte: 1842-ben nagy beszédben (A Magyar Academia körül) avatta fel az Akadémiát, szót emelve amellett, hogy a lassú ütemű magyarosítás a szíven és egy modern nemzet vonzásán keresztül történjék, ne pedig kényszerrel, nyomásgyakorlással, és ugyanekkor félbehagyott egy röpiratot, újfent a türelmetlenség ellen (Garat). 1842-ben kezdeményezésére és ösztönzésére tették le a főváros két felének összekapcsolásán túl a hídvám megfizetése miatt a jogegyenlőséget is szimbolizáló-realizáló Lánchíd alapkövét. 1843-ban egy nagy nemzeti temetőkertet, avagy panteont javasolt a Gellérthegyen (Üdvlelde), közölve egyúttal Dessewffy Aurél hátrahagyott iratai közül a Magyar nyelv és ellenzői címűt. Reformgondolkodása magánjogi-szociális irányban sem lanyhult: sokadszorra is síkra szállt a nemesség adómentességéről való önkéntes lemondása mellett (Adó és két garas. 1844; Magyarország kiváltságos lakósihoz. 1844). 1845-ben a Helytartótanács közlekedésügyi osztályvezetőjeként kezdhetett hozzá a Tisza szabályzásához, 1846-ban pedig az általa alapított Balatoni Gőzhajózási Társaság elindította az első hajót a tavon. Az 1843/44-es reformországgyűlés végre törvénybe iktatta a hivatalos magyar államnyelvet.

1847-ben a mérséklés és a reformok ellenőrzés alatt tartását célzó írást tett közzé (Politikai programm-töredékek), egy utolsó kísérletet arra, hogy mint se nem liberális, se nem konzervatív, de kormánytámogató alkotmányos-nemzeti reformer minél többeket győzzön meg korábban is felvetett látens pártjának igazáról. Józan hangja azonban ekkor már beleveszett a radikális ellenzék zajába. A következő évben vasúthálózatot és közlekedési reformot tervezett. A pesti forradalommal nem, az Udvarral való törvényes megegyezéssel (áprilisi törvények, királyi szentesítés) egyetértett. És lelkesedett a változásokért, amint Tasner Antalnak 1848. március 17-én kelt levelében írta, „csudákat éltünk! Nemzeti sorsunk hajszálon függött. Az első felvonás gyönyörűen sikerült! Én teli vagyok a legszebb reményekkel. […] Az én politikám biztos volt… de lassú. Kos[suth] egy kártyára tett mindent és legalább idáig annyit nyert a hazának, mint amennyit az én politikám tán húsz év alatt nem bírhatott volna előállítni! […] én biz azt hiszem, lesz még a magyarból valami – s pedig sok!”^[2] Batthyány Lajos felkérte az új, felelős magyar kormányban a közlekedési és közmunkaügyek miniszterének, amit elvállalt. Miután látta, hogy a Batthyány-kabinet pénzügyminiszteri tisztségét betöltő Kossuth a Béccsel való szakításra készül, tárcavezetőként a minisztertanácsban és Moson vármegye követeként a Képviselőházban is felszólalt ellene. Óvott a radikális lépésektől, a társadalmi felfordulástól, ám a forradalomba csúszó politikai közéletben 1848 nyarán–őszén fokozatosan elszigetelődött.

Érzékeny idegrendszerét megviselte a sok évtizedes megfeszített munka, az országért való mélyen átérzett aggodalom és a szüntelen politikai csatározás. Kimerültsége összeomláshoz vezetett, 1848. szeptember elején a Bécs melletti Döbling szanatóriumába utazott, ahol haláláig élt. (A forradalom alatt szintén elhagyta az országot a centralista ellenzék egykor vele megegyezést kereső két meghatározó alakja, Eötvös József és Trefort Ágoston.) A forradalmat, a megtorlást és az önkényuralmat egyaránt ellenszenvvel figyelte. A Buda és Pest között elkészült hidat végül 1849. november 20-án avatta fel az osztrák intervenciót levezénylő Ferenc József osztrák császár. Széchenyit emigrációjában sokan felkeresték, például a Bécsben élő magyar konzervatívok vagy Budapestről Kecskeméthy Aurél, Hollán Ernő és Falk Miksa. Az 1850-es évek utolsó harmadában négy írása jelent meg: 1857-ben Döblingben az Önismeret és Nagy Szatíra, 1858-ban Pesten a korábban keletkezett Hunnia, 1859-ban ismét Döblingben Az ausztriai sajtócenzúra. A negyedik tett szert a legnagyobb hírnévre: a Bach-rendszert egy 1857-ben németül, álnéven írott szatirikus röpirattal figurázta ki (Ein Blick), amely 1859-ben jelent meg. Az írás jelentősen aláásta a bürokratikus, alkotmány nélküli rendszer legitimitását. Széchenyi körül egyébként is a döblingi szanatóriumban valóságos provizóriumellenes illegális sajtóiroda működött! Emiatt 1860. március harmadikán házkutatást tartott nála az osztrák rendőrség, iratait elkobozták. Barátja, báró Jósika Sámuel halálhíre megviselte, állapota rosszabbodott, április 7-éről 8-ára virradó éjjel öngyilkos lett.^[3]

Halálhíre megdöbbenést keltett, temetése az önkényuralom elleni tüntetéssé vált. Az Akadémián ravatalozták fel, a gyászbeszédet Eötvös mondta fölötte, Arany János elégiával búcsúztatta. A Török Jánosnak még életében átadott kézirataiból elsőként megjelent Hunniát halála után egy hónappal követte a Garat kiadása, majd egy egész évtizeddel rá az Ein Blick magyar fordítása. A döblingi hagyatékból kerültek elő Béla fiához írott intelmei, amelyek 1923 óta olvashatók könyv alakban. Naplóit, beszédeit, úti feljegyzéseit és hírlapi cikkeit Zichy Antal adta ki 1884–94 között, leveleit Majláth Béla rendezte sajtó alá 1889 és 1896 közt. A dualizmus végén valóságos Széchenyi-kultuszról beszélhetünk, amit jól jelzett, hogy munkáiból a kor hivatalosságai (Beöthy Zsolt, Berzeviczy Albert, Szily Kálmán) által gondozott többkötetes válogatások jelentek meg, melyekre az Akadémia adta áldását. A döblingi hagyaték három kötetet kitevő dokumentációja 1921–25-ben jelent meg teljes egészében. A hivatalos-kanonizált Széchenyi-szövegek egy része a Magyar Történelmi Társulat Horthy-korszakban megjelent Magyarország újabbkori történetének forrásai című sorozatában olvashatók, ebben láttak napvilágot többek között a Széchenyi-életmű avatott ismerője, Viszota Gyula által gondozott kötetek: kettőben a Kossuth–Széchenyi-vita dokumentumai és hatban a naplók eredetije. 

Széchenyi történetpolitikai értékelése még életében elkezdődött, mégpedig a levert forradalom és szabadságharc kontextusában: alkotmányos-nemzeti reformprogramját az annak idején centralista báró Kemény Zsigmond méltatta először Forradalom után cím alatt 1850-ben megjelent könyvében, ennek nyomdokain indult el követője-tanítványa, Asbóth János, aki kifejezetten Széchenyi nevével hirdette meg 1875-ben a dualizmus domináns szabadelvűségével szemben a nemzeti-konzervativizmust (Magyar konzervatív politika). Utóbbinak a Széchenyi-témát részben érintő, két évvel korábbi Három nemzedék című tanulmánya erősen inspirálta Szekfű Gyulát, aki 1920-ban azonos címen szerkesztett nagy hanyatlástablót a reformkortól az I. világháború végéig eltelt időszakról, mindvégig a reformkonzervatív Széchenyi igazára utalva vissza. Ugyanő adta ki válogatott szövegeiből a Széchenyi igéi című tematikus válogatást 1921-ben. De Széchenyi mint mérce megjelent már Tisza István lapszerkesztő munkatársánál, Réz Mihálynál is, aki 1906-ban előadássorozatát azzal zárta, hogy kora reá se fordítsa tekintetét, „meg ne sértse egy tehetetlen nemzedék üres kegyelete”. Érdekesmód Széchenyi egyaránt vezérlő csillagnak bizonyult a két világháború közötti fiatal konzervatívoknak (Halász Gábor, Joó Tibor) és a népi írók közül Németh Lászlónak, aki 1942-ben írt róla történeti-lélektani esszékötetet – majd 1946-ban drámát is – mint egy tépelődő, küldetéses nagy géniuszról szóló „portréba rejtett önarckép” (Grezsa Ferenc).

Az életmű súlypontjai vázlatának megadása után szükséges bővebben kitérni arra, hogy Széchenyi élete és műve maximális egységben volt egymással, melynek a nagy nemzeti-romantikus államférfi tudatában is volt, sőt szándékosan kovácsolt mesterművet az életéből. Bátran kijelenthetjük, hogy úgy szellemi, mint anyagi tekintetben nem volt nálánál nagyobb modernizálója Magyarországnak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mindezt hittel hitte és hirdette is; amint A Kelet népében maga fogalmazott,

 

„midőn a kaszinókat, a lóversenyeket s ilyféléket terveztem, azt mondom: korántsem az végcélom, miképp társasági kellemeiteket neveljem, a lótenyésztést mozdítsam elő, […] noha egyúttal mindezeket is kifejteni felette hasznos, de azért mégiscsak mellékes tekintet; hanem fő célom az, hogy hazánk erei központosuljanak; a megyei, városi, mágnási, nemesi, polgári, vallási, nemzeti különzések egy magasb célra olvadozzanak össze”.^[4]

 

Ennek megfelelően Réz Mihály Széchenyi igazi nagyságát abban látta, hogy „az építés magában is fontos feladatait egy nagy nemzeti cél eszközévé tette s ezáltal minden produktív kultúrmunkának nemzeti értéket adott”.^[5]

Széchenyi struktúraalkotó, intézményteremtő, gründoló és ugyanakkor értelmező, magyarázó, teoretikus elme volt a javából. Egy személyben volt a Kaszinó, az Akadémia, a Lánchíd, a lótenyésztés és a lóverseny, a magyar nyelvű színház, a balatoni gőzhajózás, az első magyar hengermalom és a hazai selyemhernyó-tenyésztés megalapítója, az Al-Duna és a Tisza szabályozója, a Helytartótanács közlekedésügyi osztályvezetője, majd a Batthyány-kormány közlekedés- és munkaügyi minisztere. Aztán beszélhetünk olyan kezdeményezéseiről is, mint a József hengermalom, a takarékpénztár, a vasútépítés vagy a pesti hajós- és sétatéregylet, dédelgette egy pesti alagút tervét, de gondja volt szűkebb pátriája fejlesztésére is, bizonyság rá a soproni gőzmalom, a fertőbozi fürdő és a Sopron–vasi Szederegylet.^[6] Széchenyi  szinte minden alapító-szervező tevékenysége mellé egy-egy iratot készített, szellemi tőkesúly gyanánt, sorrendben: Lovakrul (1828), A casino részeseinek névsora A. B. C. rendben s annak alapjai (1829), Magyar játékszinrül (1832), Jelentés (1833), Néhány szó a lóverseny körül (1838), Selyemrül (1840), A Magyar Akadémia körül (1842), Balatoni gőzhajózás (1846), Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg (1846), Javaslat a magyar közlekedési ügy rendezésérül (1848) és Véleményes jelentés a Tiszaszabályozási ügy fejlődésérül (1848). Ezekkel a kötetekkel adott bizonyságot rá, hogy a szellemi és az anyagi előmenetel nem választható el egymástól, ugyanakkor a kezdeményezés az eszmék világából származik. Gondolkozásában idealista, cselekvését tekintve realista volt – a tökéletes kombináció.

 

Széchenyi dialektikája

 

Széchenyi politikai pályája két részre osztható: 1825-től az 1830-as évek legvégéig tart az első, majd 1841-től 1848-ig a második. Az első és a második korszakot is egy-egy trilógia dokumentálja: az 1830-as évek első harmadában keletkezett Hitel–Világ–Stádium, illetve az 1841-es A Kelet népe, az 1842-es akadémiai beszéd és az 1847-es Politikai programm-töredékek. Az előbbi célja, azaz a fundamentális reform miatt átvitt értelemben forradalmi korszaknak nevezhető, az utóbbi viszont szó szerint forradalomellenes, reformkonzervatív időszak volt. Politikai pályájának első bő tizenöt évében a gyökeres reformokat voltaképpen az alkotmányos-nemzeti alapok fenntartása és továbbfejlesztése érdekében indította, míg az utolsó szűk évtized mérséklő munkája éppen megőrzésük nevében történt. Amint Réz Mihály a történelmi idő és a politikai viszonyok adottságainak figyelembevételével kitűnően összefoglalta, bár „változtak a viszonyok Széchenyi pályája alatt, de elvei nem […] Tarthatatlan volt a rendiség, ennek megváltozására számított. Állandó volt arisztokratikus társadalmunk, ennek állandóságát is bevette számításába. A konzervatívok ragaszkodtak a rendiséghez, mert a fejlődés elvében nem hittek; Kossuthék mellőzhetőnek hitték az arisztokráciát, mert a fejlődés fokozatosságának elvét nem ismerték fel. A konzervatívok meg akarták a változandót is tartani; Kossuth az állandót is figyelmen kívül hagyta.”^[7] Széchenyi dialektikus viszonyban látta az időt és teret, így a szükséges változás mennyiségét mindig a kívánatos állandóság minőségének keresztmetszetében állapította meg. 1825 és 1848 közötti politikai pályájának két részre osztása nem zárja ki egy másik tagolás alkalmazását, mely szerint az 1825 és 1839/40 közötti tézisre következett az 1841–46-os antitézis, hogy 1847–48-ban betetőzze a szintézis.

 

Nemzeti futurizmus

 

1825-ös felléptének célja szellemi természetű volt, lévén a modern magyar nyelv ápolása és terjesztése érdekében történt; aztán első könyvében, a három évvel később kiadott Lovakrulban felvetődött az egyéni és közösségi haszonelv összekötése, mégpedig a „Gazdálkodás, Erőművek, Kereskedés, Egyesületek, Nemzeti dolgok” tekintetében.^[8] Ehhez képest első nagy, immár mindenestül politikai művének, az 1830-ban megjelent Hitelnek az „előterében a gróf nagyvonalú gazdasági koncepciója áll, bár mögüle fel-felsejlik a mélyebb tartalom”.^[9] Ez nem más, mint a hitel kettős fogalmának politikai koncepciója, amely egyszerre szellemi és anyagi, egyéni és közösségi, morális és gazdasági.^[10]

            Széchenyi a hitelt kétféleképpen definiálta, egyszer úgy, mint hitelesség, becsületesség, szavahihetőség, egyenesség, megbízhatóság, másszor pedig úgy, mint kamatos tőke, kölcsön, kredit. Számos alkalommal egyszerre mindkét értelmét is megragadta, több alkalommal egyetlen bekezdésben szólt arról, hogy a gazdasági stagnálás és az erkölcsi romlottság oka egyaránt a nem létező hitel, vagy hogy forgótőke nélkül szegényebbek a birtokosok, mint lenniük kellene, ez utóbbi volna a „hitel szoros értelemben”, ám „ezen hitelnél pedig még mélyebben fekszik: A HITEL TÁGOSB ÉRTELEMBEN. Tudniillik: hinni és hihetni egymásnak”.[11] A hitel, sőt a Hitel egész lényege a mozgásba helyezés, a mobilizálás, amint írta is, „a Hitel híja szinte minden mozgást elakaszt”, noha felettébb szükséges volna a „pénznek kissé sebesb fordulása”. Márpedig a düledező feudális korhadékok minden mozgást akadályoznak, ideje hát felszámolni őket! A kötet olvasható afféle modern polgári erénykatalógusként is, mert lapjain számos ilyen érték (csinosodás, honszeretet, kötelességteljesítés, lojalitás, szorgalom, takarékosság, türelem) mellett szót emelt, másrészt listát írt arról, hogy „mit kell tenni s min kezdeni”, ami szintén nem kevés: szabályozott hitelezés és váltótörvény, „Nemzeti Bank” felállítása, ősiség eltörlése, szabad és hitelképes földforgalom engedélyezése, egyesületek alapítása, egy sor feudális maradvány felszámolása (céhek, dézsma, faizás, kötött árképzés, legelők osztatlansága, robot, visszaháramlás), a nemesi adómentességről is lemondott volna, továbbá szorgalmazta csatornák, utak építését, vasúhálózat létesítését és a folyók szabályzását.

            Széchenyi időpolitikája mindennél fontosabb, hiszen a változások szükségességét ebből vezette le. A könyvben lépten-nyomon előkerül abbéli nézete, hogy a magyar nemzet legszebb napjai még előtte állnak: hol kifejezetten ironikusan szól, mondván „a mi hazánkban ilyen nagyság, melyet siratni kellene, még nem volt. S hála az egeknek, hogy nem volt, mert még lehet! […] igazi felemelkedésünk ideje még hátra van”, hol azt mondja a nyugat-európai népekkel kapcsolatban, hogy „ők vének, mi ifjak vagyunk”, sőt általánosan is úgy vélekedik, hogy „köztünk inkább a fiatalság jelei s hibái láthatók”, s hogy még „távol tőlünk a vénség s koporsó”.[12] Az ifjú nemzetnek márpedig jövőorientáltnak kell lennie, erre vonatkozik igencsak bátor megállapítása, miszerint is „ami elmúlt, ne akarjuk azt megint életbe visszaidézni, mert lehetetlen […] Szükséges inkább […] új nemzetiségünk lelkét mind jobban kifejtenünk.”[13] A kötet utolsó oldala valóságos nemzeti futurista kiáltvány, hiszen így szól:

 

„Semmi sem áll csendesen a világon, még a napszisztémák is mozognak – tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan? Nem nevetséges törekedés-e ez? […] Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem, s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább előre! […] Nem nézek én, megvallom, annyit hátra, mint sok hazámfia, hanem inkább előre […] A múlt elesett hatalmunkból, a jövendőnek urai vagyunk. […] Sokan azt gondolják: Magyarország – volt, én azt szeretném hinni: lesz!”[14]

 

A nemesi adómentesség eltörlésére vonatkozó félmondat mellett minden bizonnyal a könyvnek ez a legutolsó mondata fájt a legjobban azoknak, akik a hírek szerint egyik-másik vármegyében a Hitel lapjait megégették.

            Pedig Széchenyi mindent reformmal s nem forradalommal akart elérni! A „józan újítás” nevében írta, hogy „tartassék meg a régi jó rend elszánt akarattal, ahol pedig látszik a társasági machina akadozása, ott állíttassák új rugó”, viszont azzal is tisztában volt, hogy az intézmények „mennél régebbek, annál szükségesb az utánalátást […] javítás”, és „bölcsebb önkényesen [értsd: önkéntesen] és nemes indulattal tenni most, mire az idő s világ szelleme előbb-utóbb múlhatatlanul úgyis kényszerítend”.[15] Az ütemérzék szintén nem mellőzhető, számos – már-már A Kelet népét megelőlegző – megállapítást olvashatunk a Hitelben arra vonatkozóan, hogy szó szerint középúton kell járni, mégpedig azon a bölcsek mintájára, kik „az idővel egyenlő lépést tartani tudnak, azt meg se előzik, el se maradnak” tőle, így kerülve el „az időelőtti előmenetel s a hátramaradás” kettős veszélyét.[16] Szintén az idődimenzió nyilatkozik meg, amikor azt olvassuk, hogy „mai időkhöz többé nem illő feudális létünk”, pontosan ezért kellenek „az időhöz s a század szelleméhez illő változások s újítások”. Még egyszer: gyáripar, hajózás, hitelbank, kereskedelem, úthálózat, vasút. Nem túlzás Széchenyi távlatos, modern nemzeti víziója kapcsán valamiféle steam punk perspektívát elképzelnünk, különösen, hogy a Hitelben úgy vélte, a meglehetősen régi angol nemzetet egyenesen a gépesítés fiatalította meg, az ugyanis „új életerőt hoz egy nemzetbe, mint Watt az angolok közé a gőz-machina által”.[17] Világos beszéd volt az is, amit az ósdi rendi–feudális világon végleg átlépve naplójában jegyzett fel 1830 nyarán: „Gőzhajó nem barbároknak – azaz »hazámfiainak« – való, hanem civilizált népeknek. A gőzhajót meg kell előznie: birtokos középosztálynak, […] nevelésnek, erkölcsiségnek, a jobb és emberhez méltóbb állapotok utáni áhítozásnak, annak, hogy szaga se maradjon a feudalizmusnak!”^[18]

A Hitel nemcsak korszerű, hanem korát jócskán megelőző munka volt. Érdemes még kissé elidőzni azon, hogy a könyv pozitív példáiban főleg korabeli brit (Thomas Malthus, William Pitt, David Ricardo, Adam Smith, Arthur Young) és amerikai (Benjamin Franklin, George Washington) referenciák bukkantak fel, gazdag kortárs magyar szépirodalmi vonatkozással együtt (Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor, Virág Benedek, Vörösmarty Mihály).

            Az első trilógia zárórészében, a Stádiumban háromszorosan erősítette meg a nyitódarab mondanivalóját, 1) úgy a nemzetek életidejére vonatkozóan, mondván, „minden népnek van bizonyos lépcsője, melyen áll, s csak ez határozhatja el valódi szükségit, józan kívánságit”, 2) mint a középút tekintetében, mégpedig önmagára utalva, mint aki „így ülök efféle igen alant s igen fent héjázó javaslók között, csendes lélekkel várván be, mit hoz az idő”, 3) valamint reformszándékát is megerősítve: „Én egy szelíd s konvulzió-nélküli reformációt kívánok!”[19] A könyvben tizenkét javaslatot ígért, de végül kilenccel állt elő; ezek szerint Magyarországnak polgári nemzetté kell válnia, amelyhez szükséges: bank- és hitel-rendszer, törvény előtti egyenlőség, nemtelenek vármegyei képviselethez juttatása, mindenkire érvényes magántulajdon-birtoklás és közteherviselés bevezetése, az ősiség, a fiskalitás, a nemesi adómentesség, a jobbágyság, a monopóliumok, limitációk és a céhrendszer eltörlése, a közlekedés fejlesztése, magyar nyelvű törvénykezés bevezetése, valamint a bírósági ítéletek és határozatok nyilvánossága.

            Ezek után valóban fel kell tennünk a kérdést, hogy rajta kívül „ki jutott kortársai közül arra a gondolatra, hogy Angliában gépészettel foglalkozzék; hogy Magyarországon gyárakat alapítson; a Duna medrében lévő sziklákat repessze; a Dunán gőzhajókat járasson […]; a Duna két partját nagyszerű híddal összekösse; Budát és Pestet az ország központjává tegye; egyesületeket szervezzen a közszellem ébresztésére”?^[20] Nem csoda, ha a dualizmus delelőjén minden joggal kijelenthető volt, hogy „ahová néztek, mindenütt Széchenyi szellemével találkoztok” (Jókai Mór). Íme, Széchenyi, a modern Magyarország első mozgatója, a „magyar civilizátor” (Gerő András).

 

Középpárt

 

Az 1839/40-es pozsonyi diéta eredményei meggyőzték Széchenyit, hogy a kormány a reformok terepére lépett, így a biztos kibontakozás a vele való együttműködés és a bécsi udvar reakciós erőinek fel nem ingerlése révén érhető el. A könyv apropóját az adta, hogy 1841. január második napján Kossuth Lajos megindíthatta Pesti Hírlap című hetilapját, amelyet csakhamar ellenzéki agitációjának szolgálatába állított. A dolog annyira felingerelte Széchenyit, oly nagy veszélyt látott a lépésben, hogy az első kiadásakor tizenhárom lap híján négyszázoldalas könyvét – állandó álmatlansággal kísérve – négy hónap alatt megírta, és 1841 nyarán meg is jelent. Eredetileg Anti Vezér Czikk lett volna a címe, de végül (helyesen írva) A’ Kelet népére keresztelte.^[21]

            A címadás ebben az esetben is frappánsan kettős értelmet hordozott. A „kelet” szót egyszer szokványos, égtájat jelző értelmében alkalmazta, hiszen a cím jelenthetett „keleti népet”, másszor meg úgy használta, mint „keletkezés”, ennyiben pedig „keletkező népet” érthetünk alatta. A két jelentés összekapcsolása enigmatikussá tette a címet, a kötetben egy ízben zseniálisan azt írta, hogy „a magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni – Európában egyedül heterogén sarjadék – ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol  ki nem fejlett […] sajátságit”, másutt úgy fogalmazott, hogy e „keleti rajnak kifejtése és virágzó nemzetre felemelése” a feladat.[22] További jelentésárnyalattal bővítette a kettős jelentést, amikor visszatért a Hitelben megkezdett népéletkori hasonlathoz, és most is úgy vélte, hogy míg Európa legtöbb nemzete vénülésnek indult, addig „a magyar népnek csak most derül hajnala”, az egyik fejezet végén úgy kiáltott fel, hogy „óh, fiatal magyar nép, te lelkes keleti raj!”[23] Elmélete szerint a jókor megkezdett reformoknak hála a magyar nemzet kilépett a gyermekkorból, és belépett a férfikorba, márpedig „fejledező férfikorunkban egyedül az értelem lehet vezetőnk”. A politikai mondanivaló ez utóbbi megállapításból következett.

            A terjedelmes röpirat készítését azzal indokolta, hogy a megelőző másfél-két évtizedben sikerült a magyarságot megmenteni, és lám-lám, „azóta mind alkotmány, mind nemzetiség mennyire fejledezett”, a legutóbbi országgyűlésen azonban már veszedelmes irány kezdett éledezni, amelyet Kossuth lapja továbbradikalizált, sőt „a Pesti Hírlap […] megsemmisítésre vezeti a magyart”. A kettő között eltelt időt többször is méltatta, egyszer azt írva, hogy amint „10, 12 évvel ezelőtt ezen rendnek mély álomkórsága a felébresztést, a felrázást tette legsürgetőbb szükséggé: úgy ma […] azon kell iparkodni mindenek felett, hogy a szenvedelmek csillapíttassanak, […] hogy a megindított erőmű ne csak haladjon, de ne is ingadozzon”, másszor úgy érvelve, hogy „nem annyira képzelet-felhevítésre, felbuzdításra, mozgásba tételre – minthogy ezen már átestünk – mint inkább ítéletigazításra […] van […] szükségünk”.[24] Az időhöz mérte a hozzá illeszkedő taktikai lépéseket, amelyeket szintén vissza-visszatérően traktált: a könyv elején aképpen, hogy amint annak idején, amikor még a legtöbben aludtak s ő nem félt „a nemzetet halálos álmábul felriasztani”, úgy most sem rest a veszélyre figyelmeztetni, ugyanis Kossuth „zavarnak vezérelteti a nemzetet”, a kötet végén pedig azzal a képpel élt, hogy annak idején „a honi erőmű jéghideg katlana alá tüzet hordottam, a Pesti Hírlap szerkesztője […] a már úgy is elég meleg katlant szétpattanásra hajtja”.[25] A lapnak és szerkesztőjének felrótta a népszerűséghajhászást, az oktalan kormányellenességet, az arisztokrácia és általában a birtokos osztály elleni hangulatkeltést, az érzelmekre ható agitációt, a „felhevült vér és emésztetlen teóriák árját”, végezetül pedig azt, hogy tevékenysége „revolutionarius syllogismus antecedenséül” (azaz forradalmi következmények előzménye gyanánt) szolgál. Ezzel szemben saját megoldását nem kevésbé líraian nevezte meg, méghozzá úgy mint – szó szerint idézve – béketeli reformáció; csendes, ingadozás nélküli átmenet; józan haladási elv. Ezek után minden joggal írta a következőket: „Nem azon tompa él körül forog tehát a dolog, hogy haladjunk, […] de az a kérdés, melyek útjaink, és […] melyiken lehet sebesen, melyiken csak óvakodva, melyiken végre csak úgy, mint a fűszál nő” haladni; éppen ezért, írta, a Kossuthtal kapcsolatos fenntartásait nem politikai féltékenység vagy személyes antipátia okozza, hanem az „országlási elvük” közötti különbség, ezért állapítja meg a kötet súlyponti részén ezt: „A Pesti Hírlap szerkesztőjének nem szívében van a baj, […] sem velejében nincs a hiba […] Hanem taktikája, modorja hibás. E körül forog a dolog.”[26] Ennek bővebb magyarázatát két, egymással összefüggő kérdésben látta: az ész és a szív megkülönböztetésében, valamint a Sein és a Sollen eltérésében. Egyfelől ugyanis Kossuth „a szívhez szól, ahelyett, hogy az észhez szólna”, és rendre „kitűnik soraiból elvégre bizonyos »veres fonál«”, ennyiben pedig ismerős dinamikát juttat eszébe, hiszen ő is úgy „sodortatik ezen témában […] mint sodortatának a francia forradalom hősei egykor”.[27] Másfelől ugyanakkor a rá jellemző antropológiai pesszimizmus politikai realizmust diktált, melynek alapja, hogy „vegyük végképp a dolgokat, nem mint azoknak »lenni kellene«, hanem mint »azok vannak«”, szemben „az optimisták, filantrópok és ideológok végcéljával”.[28]

            A liberális ellenzékre mint „»túl«-párt” hivatkozott, akik minden addigi haladást kockára tesznek, hiszen „nemzeti kifejlődésünk legfőbb kérdéseiben már-már megnyertük a diadalt”, időszerűtlen tehát a követelőzés, ráadásul tartott egy végzetes „visszalöketéstől”, mely után minden eredményt, sőt magát az országot is – alkotmányossággal és nemzetiséggel együtt – elveszíthetjük, amivel kapcsolatban a magyarság számarányának csekély voltára, intervencióra, sőt provisoriumra hivatkozott. Jól megtalált szóképe szerint most „egyedül a túlhajtás lökhetne ismét vissza”. Az eddigiek fényében nem fogunk csodálkozni, ha konkrét reformkonzervatív krédót olvasunk, a következők szerint: „Forradalom ránk nézve legveszélyesb halálos betegség, nemzeti élet pedig a legfőbb cél; ám reformáljuk tehát magunk ingadozást okozó krízis nélkül”, most tehát a régit éppenséggel védeni és óvni kell addig, amíg nálánál jobb új nem lesz.[29] És hogy mi a szükséges új, arról tíz pontban szólt; köztük volt az arányos közteherviselés, a teljes büntetőjogi és a sorkatonaság összeírásakor alkalmazott egyenlőség, az ősiség eltörlése, egy hazai ügyeket intéző kormány Budán és Pesten, utóbbin keresztül közút-, vasút- és vízcsatorna-hálózat, valamint egy központi bank.  

            Izgalmas betét a könyvben az a néhány oldal, ahol középen állását ideologizálja meg, méghozzá úgy, hogy az egyik oldalon a „fekete-sárga zsinórosak”, a másikon a „veres fonalasok” vannak, előbbiek az Inneniek, utóbbiak a Túliak, avagy a felsők és az alsók, végül magára utalva azt írja, „én [vagyok] a harmadik, vagy ha tetszik, a közép”. Míg a csökönyös maradiságot és a Bécsnek való teljes kiszolgáltatottságot továbbra is elutasította, Kossuthnak figyelmeztetést küldött, tartva tőle, hogy hamarosan lesznek, akik őrajta is túltesznek, önmaga számára pedig a Közép pozícióját jelölte ki, azaz

 

„a »közepest«, […] ki sem a kormány, sem a divat bálványainak színét nem viseli; […] azon mezőt, melyen a kormány és a haza közt én állok […] Vért és életet […] azon kormánynak, mely őszintén nyújt kezet nemzeti s alkotmányos fölemelkedésünkre. Ha ezt azonban nem cselekszi, oppozíció tagja vagyok […] a nemzetiség és alkotmány lobogóját viszi elöl […] Nekem sem a sárga-fekete lobogó nem kell, de ugyan a francia propaganda bűze sem tetszik; és ily értelemben »közepes« voltam, vagyok és leszek is”.[30]

 

Érdekes összevetni – már csak a hangnem élessége miatt is – referenciák dolgában a Hitellel A Kelet népét. Utóbbiban az „amerikai szövetség népe” az angoloknál is pozitívabban említtetik, a rabszolgaság elleni heves kirohanás ellenére is, velük szemben Franciaország a rossz példa, ezúttal Franklin és Washington, illetve Smith és Young neve kevesebbszer fordul elő, idézi viszont a spanyol karlisták mellett harcoló francia Edgar de Corberon gróf forradalomellenes szavait, röviden említtetik a romantikus Schiller és meglepetésre Mary Shelley Frankeinsteinje, a magyarok közül Szózat-részlet, Berzsenyi-sorok és Virág-mottó kerül elő.

            1842 nyarán-őszén a nemzetiségi kérdés kapcsán támadta volna meg ismét Kossuthot, de Garat névvel ellátott röpiratából végül csak az ötödik fejezetet tisztázta le, amelyet az 1–3. fejezetekkel együtt, a szintén ki nem adott Hunnia és a Pesti por és sár kéziratainak társaságában, Török Jánosnak adott publikálás céljából, aki Töredék gróf Széchenyi István kiadatlan irataiból címen halála előtt, illetve után nem sokkal meg is jelentette őket. Innen tudjuk, hogy a Garatban folytatta A Kelet népében elkezdett vonalat, és úgy fogalmazott, hogy nem gondolta volna, hogy miután az ország a „hátramaradás zátonyától” megmenekült, azonnal a „megsemmisülés sziklái közé engedi vezéreltetni magát”.

Ideje megállni és rögzíteni, hogy Széchenyi és Kossuth alakjával Magyarország modernizálásának nemcsak két stílusát, hanem két típusát, két útját demonstrálhatjuk: Széchenyi alkotmányos reformban és gazdasági modernizációban gondolkodott, a birodalmi viszonyokat nem bolygatta, Kossuth viszont szoros egységben kezelte az előbbit és az utóbbit, a gazdasági kérdést pedig szintén a közjog részévé kívánta tenni. Széchenyi a magyar nyelv terjesztése, a nemesség adózása és a jobbágyság felszámolása (örökváltság) ügyében egyaránt az önkéntességet és a lassú haladást javasolta, Kossuth ellenben mindegyik ügyben türelmetlen volt. A Kelet népe egyik izgalmas megállapítása szerint a politikai vita veleje, hogy „mily célt, mily magasságot tűz ki Magyarországra nézve ki-ki a jövendőben”. Valóban, ez mindenestül jövővita volt. A közel évtizedig tartó Kossuth–Széchenyi-vitában a reformkor minden fajsúlyos szereplője megszólalt, ugyanakkor utóbbi kapcsán minden joggal vallhatjuk, hogy „kortársai nehezen értek fel hozzá” (Tőkéczki László). Kivételt jelentett Dessewffy Aurél, aki az 1841-es Pesti Hírlap és Kelet Népe közti vitály negyedik, befejező részében rátapintott a két szereplő közötti fundamentális különbségre. A mi hősünkről ezt írta: „Gróf Széchenyi a módokra nézve […] mindenkor a központosítás embere volt. […] anyagi központ: az állóhídban összeforrt, vasutak és vízcsatornák által a legtávolabb pontokkal összekötött, dúsgazdag, bájossá varázsolt Budapest; szellemi központ: maga a tisztelt gróf és rokonszenvű barátai; eszközök: a nemes gróf iratai s a helybeli egyletek s intézetek; hatáskör: országgyűlésen kívül a vélemények előkészítése s a magasabb társasági élet magyarosítása, országgyűlésen a főrendi tábla alkotmányszerű oppozíciója. […] ily gépely szabatos működésétől reményli a nemeslelkű gróf, hogy mindazt, amit óhajt […] sikeríteni fogná, míg végre Magyarország a »mostani elkopott félig-meddig feudális, félig-meddig alkotmányos szövevényből emberhez illő képviseleti rendszerre átvarázsoltatnék«.”[31] Az idézeten belüli idézet természetesen magától Széchenyitől származik, aki ezen kívül azt is A Kelet népében írta, hogy „modorom főalapja a központosítás”. Ez volt Széchenyi magasrendű centrumgondolkodásának lényege.

 

Harmadik út

 

A reformkor negyedszázadában mindvégig ki lehetett jelenteni, hogy Széchenyi olyan „államférfi, aki egy párthoz sem tartozik, de mindegyik párt az ő hatása alatt áll” (Gyulai Pál). A hatás jottányit sem gyöngült az 1840-es években, legfeljebb nem értett mindenki egyet vele – a Széchenyihez való viszony ettől függetlenül központi jelentőségű maradt. Jellemző, hogy míg 1830-ban a Hitelt „hununk szebblelkű asszonyainak” ajánlotta, addig 1846 elején – a Helytartótanács közlekedési osztályvezetőségének elvállalása és Kossuth-ellenessége miatt – Szapáry Auguszta és Festetics Adél grófnők szemrehányást tettek neki.

            A Védegylet 1842-es megalapítása, a politikai harcnak az ellenzék részéről a vármegyegyűlésekbe való áthelyezése s hogy kétévnyi kihagyás után Kossuth 1846-ban az általa igazgatott Országos Iparegyesület lapjában új fórumot talált magának, újra megváltoztatta a politikai szituációt. Széchenyi eleinte A Kelet népe vonalán folytatta tevékenységét, 1844. február–márciusában ötrészes cikksorozatot írt a Jelenkorba a pártosodás meghaladásáról, aztán elítélte az adminisztrátori rendszer bevezetését, 1845-ben pedig nem lépett be a konzervatívok Közhasznú Gyűldéjébe, majd 1846 második felében a pesti megyegyűlésen függetlenként szólalt fel, az év novemberében viszont részt vett azon a kongresszuson, ahol hivatalosan megalakult Magyarország első pártja, a Konzervatív Párt. Itt annak ellenére – vagy éppen azért – nem érezte jól magát, hogy Somsich Pál őt mint „a legnagyobb conservativ” üdvözölte. A konzervatívokhoz való közeledés taktikai okokból történt, és időleges volt, az ellenzékkel szembeni állásfoglalás stratégiai és állandó; abban az előbbiekkel érdekegyezésben állt, hogy az ellenzék szarvait le kell törni és egyesülni a kormány mögött. Széchenyi naplójának tanúsága szerint 1846 végén, 1847 elején többször egyeztetett – nyilván aktuális politikai kérdésekről – gróf Dessewffy Emillel, az elhunyt Aurél testvérével, a konzervatív Budapesti Híradó főszerkesztőjével, valamint gróf Apponyi Györggyel, a Helytartótanács főkancellárjával. 1846 során Széchenyit különösen Kossuth előbb említett újságjában, a Hetilapban írott adózással kapcsolatos izgatása mérgesítette fel; az év tavaszán kezdte írni és 1847. január elején fejezte be kéziratát, amely február második felében meg is jelent – ez volt a Politikai programm-töredékek, „utolsó írói támadása” (Viszota Gyula).

A korábbiakhoz képest rapszodikusabb és A Kelet népénél is fulminánsabb röpirat célja – saját naplóbejegyzése szerint – „Kossuth megleckéztetése” volt.[32] A szövegben újfent tisztázta pozícióját, és ehhez képest illette sodró kritikával Kossuthot, sőt immár az egész ellenzéket. Mint írta, politikai élete első és második fele eltér egymástól, nemrég pedig újabb szakaszába lépett, ezzel kapcsolatban az előszóban kétszer is megerősítette, hogy „jelenleg sem ellenzéki nem vagyok, sem konzervatívnek egyáltalán nem tarthatom magam”, illetve hogy „mostanság sem ellenzéki, sem konzervatív nem vagyok, hanem ha már valami politikai titulusomnak lenni kell, »becsületes progresszista, ernyedetlen reformer«”, főképpen, mert számára túl szűk a bipoláris „kormányszolgálati vagy ellenzéki szerep, miket én mindig csak alárendelt fogalmakul és lépcsőkül tekinték egy magasb cél elérésére”.[33] Így volt pályája elején – tért vissza annak kétfelé osztására – maga is ellenzéki, de „ma megint kezet fogok a kormánnyal”, amely reformszándékú és hathatós eredmény csak tőle várható; ezzel indokolta azt is, hogy közlekedésügy és Tisza-szabályozás dolgában büszke tagja a Helytartótanácsnak, vagyis a Budán székelő „kormánynak”. A könyv tehát ilyen politikai pozícióból keletkezett, szavai szerint „jelen röpiratnak tulajdonképp főtengelye, hogy Magyarország ellenzéke […] nem csak hasznot nem hajt a honnak többé, de mind az alkotmányt, mind a nemzetiséget […] kétes állapotba süllyesztheti”, hiszen 1) nem akarják megérteni, hogy a birodalmi kereteken változtatni nem lehet, illetve nem szerencsés, de nem is érdekünk, ráadásul éppenséggel a Magyar Királyság az, amely az „ausztriai közállományhoz” képest fejlett, ezzel kapcsolatos érzékletes példája szerint míg „ott németség, status quo és autokrácia”, addig „itt ellenben magyarság, progresszió és alkotmány” van, 2) aztán az eddigi fejlődés megbecsülése és további elősegítése helyett tevékenységük csupa „kormánygyanúsítás”, hiteltelenítés és akadályozás, miközben magukat a reformok kizárólagos – jóllehet minden hatalom és felelősség nélküli – képviselőjének tüntetik fel, 3) viszont a kormánypártiakat, vagy azokat, akik nem mindenben értenek velük egyet, hazaárulónak, a korban bevett fogalommal élve „pecsovicsnak” bélyegzik.[34] Miközben megerősítette A Kelet népében írottakat, hogy ti. „az ellenzék engem hagyott el, nem én az ellenzéket; vagy inkább a mai ellenzék […] politikai eljárásomat soha nem követte”, egy sor „modort” érintő kérdésben elmarasztalta őket, mint például az „emésztetlen ideák” hajhászása okán, vagy azért, mert „már-már nyílt lázadás ormán állnak”, aztán „nemzetfüggetlenségi és önállási álmok” rabjai, továbbá „népizgatást” és véleménykülönbség esetén terrorismust folytatnak, ezen kívül türelmetlenek és követelőzők.[35]

Az ellenzék egyszemélyi vezérének beállított Kossuthról még lesújtóbb volt a véleménye, amit nem is rejtett véka alá. Vele szemben hangneme valóban ellenséges, mert miközben azt írja, hogy saját pályája kezdetén nagyon is indokolt volt erélyesen fellépnie „az akkori status quónak alkotmányos és nemzeties rothadásnak induló” állapota közepette, úgy ma ugyanolyan hevességgel kell „a felhevült lázadókat a haza szent érdekéért feleszmélésre inteni, a hetvenkedő inkompetenciát a magas paripárul lerántani”, mely érvelést pár lappal odébb azzal mélyítette el, hogy utóbbiak egyenesen diktátori szerepre törnek, s ezért veszélyesebbek is, amint az egykori „semmiben mozdulni nem akarók”, akik egyébként is ritkaságnak számítanak ma már.[36] Már ezek a nevesítettlen sorok is Kossuthra vonatkoztak, később pedig nevének említése nélkül, de szintén rá utalva úgy illette, mint aki „midőn státusbölcsességgel hitte magát telve lenni, csak fantáziával és önhittséggel volt szaturálva”, ráadásul „soha nem bírt magasbra emelkedni, mint egy jószívű misecordianus [irgalmasrendi] nézőpontjára”, ezért „midőn népeket gondolt boldogítni, zugprókátorként szerencsétlenségükre felizgatójuk volt”, és a végén nyíltan felkérte rá, hogy „lépjen le agitációjának azon veszélyteljes terérül, melyre újabban állott, […] mondjon le a politikai vezérségrül is általán. Mert Ön […] okossága bizony oly parányi, itélőtehetsége pedig valóban oly szorítólag pici”.[37] Konkrétumokat említve főleg a közjogi kérdés kiélezését és az azonnali örökváltság felvetését rótta fel neki.

A könyvben külső hivatkozás legfeljebb a francia forradalom szörnyűségeinek párhuzamai kapcsán történik, hiszen Széchenyi számos helyen – közjogi, politikai, szociális – forradalmat és azt követő – polgárháborús és a ránk törő ellenforradalommal együtt járó alkotmányos – összeomlást vízionál. Itt sem maradhatott ki nagy ellenfelének szóba hozatala, például úgy, hogy „vajmi magas pontra emelheti még magát K. L. úr a netalán tökéletesen felforgatott magyar státuszgépezet romjain”, de az sem, hogy egyszerre kárhoztatta a két túlságot, amikor „vagy zsarnoki, vagy forradalmi méregről” beszélt, melyek voltaképpen egymást feltételezik.[38] A „Hora Gloska féle idétlenség” és a „dictatori szerep” jóslata, valamint a végül az „európai hatalmak rendfenntartó politikája” révén bekövetkező „minden nemzetiségbül és alkotmánybul kivetkeztető rendfelállítás” sejtelme miatt joggal állíthatta az egy nemzedékkel későbbi kor embere, hogy annak idején „csak két férfi volt az egész országban, akik előre megérezték, megjósolták a forradalmat: Petőfi, az ifjú költő […] és Széchenyi, az agguló államférfi”.^[39]

            A liberális ellenzék mellett a konzervatívoknak is – igaz, jóval kisebb terjedelemben és megértőbben – oda-odaszólt. Tőlük eltérő pozícióját világossá tette, amikor osztályával kapcsolatos jókora önkritikával azt írta, hogy annak idején az alkotmánynak csak „egyedül nyomorult kiváltságos oldalát” őrizték, azt is „millió honfitársainkrul jobbadán feledkezve”, jövőorientációját a Hitelnél is jobban elmélyítette, a konzerválni és reformálni szükséges intézmények arányát tíz a százhoz formában adta meg, és nyíltan írt róla, hogy „a megcsontosult konzervatívek […] éppen oly nagy bűnösei honunknak, mint azon kurucféle selenisták [lunatikusok – az ókori görög holdistennő, Szeléné nevéből képzve], kik a francia forradalom hőseit […] látszanak venni követésre méltó ideául”, majd a reakcióval és a felforgatással kétfrontos küzdelmet vívva, mindkét oldaltól elhatárolódott, mondván „a politikai holdkóros […] hason mászó a status quoistával […] egy haladó terrorista egy haladni nem akaró terroristával […] a forradalmi az abszolutistával”.[40] Pozicionális értelemben igaz, politikai-ideológiai szempontból viszont nem, hogy ezzel a művével végleg „szabadelvűből konzervatívvá lett” (Berzeviczy Albert).

Ezek után mi a teendő – kérdezhetjük. „Hazafiak hű és erélyes kézfogása” – hangzik a válasz, pontosabban a Bécsben szolgáló magyar főurak és a budai Helytartótanács támogatása, azaz „harmónia a kormánnyal”. Bővebben azt írta, hogy „egyedül oly hazafiak kézfogó láncolata képezhet tömkeleges körülményeink között üdvpartra vezető kalauzt, melyféle testület nemzeti létünknek mind csak kevéssel ezelőtt agonizáló voltát, mind annak újabbkori javulásra indulását, mind még felette nagy gyengeségét […] filozófiai mélységgel egybeilleszteni képes”; költői volt tehát Széchenyi kérdése, hogy „miért nem egyesülnek a kormány célzatira a két párt jobbjai, s pedig részben ellenőrileg, nagyobb részben azonban, nehogy a haladás eltörpíttessék: pártolólag, elősegítőleg?”[41] Saját programját ennek mentén írta le, a következők szerint:

 

„Én az ellenzék tagja nem vagyok, […] mert felforgatott tervezetben én nem tudok venni részt; annál pedig körülményeink közölt nem létezhetik felforgatottabb tervezet, mint mikor a fejedelem, vagy a fejedelemnek szent akaratával istápolt kormány lép a reform, a progresszió mezejére, és ezen avégett viaskodik az oppozíció vele, hogy a reform, a progresszió zászlóját ő ragadja kezébe. A konzervatív táborba jelen körülmények között lépni […] nincs hajlamom. Nekem tehát személyemet illetőleg ugyan mi marad hátra most, most miután Magyarországban minden embernek valamire csak el kellene határozni magát már? Én tán egy harmadik pártnak vethetném meg alapját? Erre azonban nincs vágyam. Legelsőben is nincs azért, mert ez a konzervatív pártot gyengíthetné, mi legtávolabbrul sem lehet célom, miután a konzervatív párt a kormányt támogatja, politikám fő tengelye most pedig a kormány támogatása, s tisztán áll előttem, […] hogy hazánkban minden sarkaiból dűl, ha most a kormány becsületes célzatinak dacára, az ellenzék többségre vergődhetnék fel, mit én mostani körülményeink közölt egyenesen hazagyilkolásnak néznék. Legfőképp nincs vágyam egy harmadik párt alakítására pedig azért, […] mert azon párt, melyet én alakíthatnék, egyedül a reform, a progresszió zászlója alatt állhatna, ámde ezt maga a fejedelem tűzte ki, mikor az illetőknek a közlegények soraiba illik vonulni vissza. Nékem tehát nem marad egyéb hátra, mint […] szorosan azon új hivatali kis körben forogni, mellyel legközelebbrül megtiszteltetém.”

 

Ettől nem függetlenül azonban azt javasolta, hogy a Konzervatív Párt alakuljon „harmadik párttá”, és írja zászlajára a következőket: „Reform, progresszió nemzeti és alkotmányos vágásokban, engesztelődés minden hazafiak iránt, s mindenekfölött erkölcsi és társadalmi tisztaság”; a cél nem más, mint „egy ilyféle »független« testületben egyesülni a fejedelem széke s annak megbízottjai körül” – ez volt Széchenyi programmja.[42] 1847 egyébként is a programok éve volt: január harmadikán jelent meg a Jelenkor kiáltványa, amelyet a szerkesztő, Kovács Lajos írt (neki mutatta meg Széchenyi először az imént elemzett könyv kéziratát), és Széchenyi tudott róla, egyetértett vele, lévén a lap kifejezetten az ő támogatására esküdött fel, olyan szavakkal, hogy az „sem ellenzék, se konzervatív, míg nem látja: mit kell ellenezni vagy konzerválni”. A Konzervatív Párt hivatalos programja 1847. március 15-én jelent meg, az Ellenzéki Nyilatkozat június 7-én, amelyet Deák Ferenc szövegezett.

Széchenyi könyvét üdvözölte Felsőbüki Nagy Pál, a konzervatívok közül Apponyi György, gróf Szécsen Antal, Szőgyény László és Zsedényi Ede, és míg a Budapesti Híradó barátságosan fogadta, de azt azért megjegyezte, hogy „a gróf röpirata a konzervatív ügynek is gyengítésére ütött ki”, addig a szintén konzervatív Nemzeti Újság kárhoztatta, mert elkülönülésével megosztja a kormánypárti tábort. A Pesti Hírlap fél év alatt egy híján húsz vezércikkben tárgyalta, maga Kossuth röviden reagált rá a Hetilapban, második cikkét azonban a cenzúra vezetője – maga Szőgyén – nem engedélyezte; ez olyasmiket tartalmazott, hogy a Politikai programm-töredékek „oligarchikus dölyffel s keserű epével szaturált betyáros gorombaság […] szánakozásra méltó rémlátás s revolúció-szaglászás”, szerzője pedig beteg, boldogtalan ember. Kossuth végül az Ellenzéki Kör által külföldön nyomtatott Ellenőrben válaszolt hosszabban. Széchenyi röpiratát akkor fedezték fel újra, miután a szabadságharc s annak leveretése bekövetkezett. Éppen itt kell részben igazat adni a korabeli újraértékelésnek, mely szerint a könyv „kevésbé tartalmáért, mint híres jóslatáért nevezetes” (Kemény Zsigmond). Bár Széchenyi félelme az volt, hogy a közjogi szakítás szociális forradalommal párosul, melynek vége a nemzetiségek felkelése és az alkotmányosság osztrák részről való fegyveres eltörlése lesz, ezek közül végül csak a társadalmi felfordulás nem bizonyult rémlátásnak, a többi egymás után mind bekövetkezett.

 

Saját tengelye körül forgó Magyarország

 

Széchenyi már a Hitelben hangsúlyosan kezelte az önmagát fenntartani bíró (magabíró, önerős) gazdát, akinek ehhez önbizalomra és kamatozó tőkére van szüksége, aztán A Kelet népében használta a „maga lábán áll” fordulatot, végül a Politikai programm-töredékekben érzékletes példával szólt arról a magyar szabadságról és függetlenségről, „melyben nincs idegen keverék, amely minden beoltás nélkül saját nemzeti fáján érik”. Négy nappal azután, hogy az Alsótáblán kihirdették az első felelős magyar kormány névsorát, Széchenyi hírlapi cikket írt, ez az 1848. március 27-ére datált szöveg végül kéziratban maradt.[43] Az írásban két alkalommal is úgy határozza meg az ország állapotát, mint amely „gyarmati állásbúl nemzeti létre” jutott, és komoly esélye van rá, hogy hamarabb, mint korábban gondolta volna, ezt „mint önálló ország, mely saját tengelye körül forog” teljesítheti ki a birodalmon belül. Az alkotmányos alap szilárd, és immár sáncai mögött tudhatunk mindenkit, a pártviszályok megszűntek, felállt az országgyűlésnek felelős magyar kormány, élvezzük a sajtó szabadságát – vont mérleget. A végén ismét a kormány támogatására szólított fel, majd hozzátette: „Új rendnek kell keletkezni. […] ehhez idő szükséges, s mindenek fölött egybehangzó koncentrikus működés”. 1848. június 21-én az első képviseleti országgyűlésen felszólalt, mégpedig Kossuthot támogatva, és azok ellen beszélve, akik most, hogy végre a magyarság a korábbi „kiváltságolt, eldiribolt igen gyenge hazából egységes nemzetté vált”, továbbra is a kormány ellen beszélnek; az augusztus 8-i és 14-i ülésnapokon kijelentette, hogy befelé „főelvül a nemzetiségnek és hazánknak érdekében én semmi kényszerítést nem kívánok”, kifelé pedig „egy korona alatt mind a monarchiának önállósága, mind Magyarország függetlensége fennállhat s összeférhet […] nem mondom a bécsi minisztériumhoz, hanem a dinasztiáhozi tántoríthatatlan hűség a legnagyobb hazafisággal.”[44] Széchenyi negyedszázadon keresztül következetesen képviselt alkotmányos-nemzeti reformja szellemi és politikai értelemben a modern Magyarország alapjává szilárdult.