GYŐZELEMMEL FELÉRŐ DÖNTETLEN
Hunyadi. Magyar–osztrák történelmi sorozat, 2025.
A nemzeti identitású média őszinte csodálata mellett a liberális mainstream is – a kötelező szarkazmusaikon túl – összességében inkább elismerő hozzáállással viszonyult a Hunyadi című sorozathoz. Mi áll ennek a kulturális téren ritkán tapasztalható, ikonikus nemzeti témák esetében soha sem látott egyetértésnek a hátterében?
Mindkét oldal mértékadó kritikusai meg voltak elégedve Hunyadi János karakterével. Ám míg az egyik főáramú portál filmszakértője úgy fogalmazott, hogy a Hunyadi egydimenziós címszereplőt kapott, de ez az egyszerűség jól áll neki, addig a patrióták azt ünnepelték, hogy végre látnak egy nemzeti hőst, aki nem esik áldozatul annak a gyakorlatnak, ami az objektivitást a kettős mérce fedősztorijának használva megannyi generáció számára deheroizálja a teljes történelmi arcképcsarnokunkat. Másfelől, természetesen mindkét oldalról érkeztek kisebb-nagyobb kifogások, de más és más indokkal. A legbeszédesebb utóélete a 2. epizód homoszexuális ágyjelenetének lett. Míg a nemzeti elkötelezettségű médiumok a genderdiktátumokhoz szolgaian igazodónak tartották, addig az egyik nyugatos filmportál homofób ármányt sejtetve méltatlankodott, mert nem Szilágyi Erzsébet kapott leszbikus jelenetet, hanem a magyar történelem legsötétebb nőalakjai: az idegen szívű Luxemburgi Erzsébet és az a Frau Kottanner, aki később segített Habsburg-kézre játszani a Szent Koronát. E két reprezentatív példa alapján akár arra a következtésre is juthatunk, hogy sikerült a sorozatnak olyan középutat találnia, ami révén bravúrosan függetlenítette magát az ideológiai szekértáborok szélsőségeseitől. A kreátoroknak nagyjából valami hasonló elképzelés járhatott a fejében, mikor elfogadták a forgatókönyvírók ajánlatát, ezzel viszont tévedésből abba is belementek, hogy távolságot tartanak az eredeti, Bán Mór-mű szellemiségétől. Ez a sorozat Achilles-ina, a regény és a film nemcsak etikailag, de szakmailag is megkérdőjelezhető viszonya. Amit az alkotók csak azért tehettek meg, mert Magyarországon 1948 óta létezik két hagyomány. Az egyik egy szokásjog, ami megengedi, hogy megszegjük a nézőnek tett implicit ígéretünket, azaz ne az alapmű tiszteletére építsük adaptációnk koncepcióját. A kommunista diktatúra másik hozadéka az, hogy a közösségi művészetek alkotóit valósággal kondicionálja a közegük, hogy a nyíltan kimondott tartalom helyett suttyomban más szándékokat csempésszenek az adaptációkba. A Hunyadi esetében erre az után a produceri döntés után nyílt mód, ami kimondta: egyszerre két, tökéletesen különálló célközönségnek készüljön a sorozat. Egyfelől azoknak a patriótáknak, akik kiéhezve várják, hogy olyan magyar történelmi hősöket lássanak, akikre büszkék lehetnek, másfelől pedig a nemzetközi filmpiac kereskedőinek, akiket meg kell győzni: azoknak is jelent majd valamit e sztori, akik hírből sem hallottak Rozgonyi Cicelléről, Vitéz Jánosról, de még a Hunyadiakról se. Mi ezzel a baj? Egy ekkora filmes beruházástól elvárható, hogy mindkét alapvető célnak megfeleljen – ez igaz. Viszont a forgatókönyv-fejlesztés során az alkotók e problémát láthatóan két egymásnak ellentmondó célként fogták fel. Fel se merült bennük, hogy amit a szerző kidolgozott – mégpedig a magyar néplélekkel tökéletesen harmonizáló, méltán kultikus regényeiben –, az filmen is működni fog.
Mint általában a jelentős történelmi regények szerzői, Bán Mór is valós történelmi fregmentumok alapján, azokat kreatívan szituációs szekvenciákká alakítva, velük koherens jellemfejlődésen keresztül vitte végig a maga címszereplőjét. Aki az önmagával és a világgal haragban levő fiatalemberből előbb elkötelezett harcossá, majd ahogyan sorban legyőzte a démonait, s megszerezte a mind szélesebb körű tapasztalatait, egyre lenyűgözőbb eszköztárú hadvezérré, végül pedig nagy formátumú államférfivá vált. Ezt érzékletesen ábrázolni egy valós történelmi személyekkel operáló filmsorozatban high conceptnek számít, ami nem csak azokat a magyarokat fogja meg, akik már eleve rajongók. Mivel a fenti értékek nyomokban se lelhetők fel a filmben, kijelenthető: az írók – akármilyen meggyőzően adták el a megrendelőknek, hogy elkötelezettek a regényt illetően – egyáltalán nem hittek benne, legnagyobb erényeit eldobták, s megváltoztatták leglényegesebb gondolatait, és valószínűleg mindezt úgy állították be, hogy elengedhetetlen filmadaptációs folyamatról van szó, amin minden nemzetközi sikerre pályázó regényfeldolgozásnak át kell esnie. Mindemellett amit a sorozat készítői vállaltak, azt teljesítették. Végül is, mindkét célközönség számára élvezhető, a költségvetésnek megfelelő színvonalon szállították az árut, amiben nincsenek végzetes rendezői és írói hibák; korrekt a zene és a vágás; a jelmezek, maszkok, díszletek tökéletesek; a VFX és az operatőri munka A kategóriás. Nézhető, eladható a sorozat. Viszont a legtöbb epizód nem hagy tartós nyomot azokban, akik nem ismerték eleve a történet főbb vonalait, és nem hallottak semmit a karakterekről. Azt is mondhatnánk, hogy ez egy korrekt, kiegészítő műsorsávban bárhol leadható B sorozat, de ezzel igazságtalanok lennénk, mert a színészek jobbak a B kategóriánál, és a Szász Attila rendezte 6. epizód a többihez képest szintet ugrott filmnyelvi kreativitás, színészvezetés, az élővé tett szituációk és atmoszféra tekintetében. Egyébként az egész sorozaton végigfut egy olyan second line (szultáni háremhölgynek eladott szerb hercegnő és a fiaként szeretett másodszülött szultánfi drámája), ami több önálló gondolatot mutat, mint ami egy B filmtől várható. Az más kérdés, hogy egy magyar sorozatban miért az ellenség sztorija az egyetlen empatikus jellemábrázolással kidolgozott történeti szál. A regényben ez a mellékvonal bár érdekes, de az összképhez viszonyítva harmadrendű.
Bán Mór a 2008-as, A hajnalcsillag fénye című első Hunyadi-könyve utószavában említi, hogy eredendően Corvin Jánosról akart írni, de hamar rájött, a tragikus sorsú herceg személyisége megfejthetetlen anélkül, hogy ne értenénk tökéletesen az apját. Így elmélyült Mátyás életében, majd belátta: az meg csak az ő apja totális megértésével értelmezhető. Végül ott kezdi a Hunyadi család történetét, hogy a kun Csorba (János nagyapja) belemártja másnapos fejét az Olt jeges vizébe, majd kisvártatva ki kell menekítenie a szülőföldjéről pár éves fiát démonian véreskezű rokona, Vlad Tepes támadása miatt, s kénytelen új hazát keresni maguknak a Kárpátokon túli gazdag Magyar Királyságban. Bán célirányos alapossága imponáló, a nyitókötet mind a 377 oldalát arra szánja, hogy felépítse azt a kun vérű, de magyar szívű Hunyadit, aki tudatosan vállalja sorsát, és az egész életét arra teszi fel, hogy megmentse népét a török veszedelemtől. Mindezt nem közhelyekkel, hanem tűpontos lélektani ábrázolással. Ebben nem az a Vitéz János segít neki, akit a film pusztán egy kedves papnak láttat, hanem egy extraművelt, ifjú államférfi, aki meglátja a még szertelen Hunyadiban azt az erőt, akit érdemes az ő nagyívű gondolataival megfertőzni. Ám, hogy Vitéz szavai betaláljanak, ahhoz – a filmbélitől gyökeresen eltérő jellemű – Szilágyi Erzsébet rafinált udvarhölgyeket megszégyenítő, Hunyadit szíven ütő erkölcsi tartása és mély emberismerete is elengedhetetlen. A film tudatosan redukálja az államférfi Hunyadit egy összetett mondatokban ritkán gondolkodó katonává, kinek minden regénybéli negatív cselekedetét mutatja, de enyhe túlzással szinte semmi mást. Így és az antagonista karakterek felülreprezentáltsága okán történhetett meg, hogy az 5. epizódban, az első (!) valódi téttel rendelkező csatajelenetben a semleges néző már-már nem Hunyadinak, hanem a szultánfinak drukkol; a magyar patrióták természetesen itt is Hunyadiékért szorítanak.
Ezen keresztül, vagyis ahogyan az inkriminált csatajelenethez viszonyul a magyar közönség, fejthető fel az a paradoxon, hogy miért tetszik oly sok nézőnek a sorozat, de ennek mentén kapunk választ arra is, mi a valódi jelentősége e nagyszabású filmprojektnek. Az alkotók valószínűleg tudatosan használták azt a lélektani hatáselemet, miszerint ami nincs kimondva, az bizonyos értelemben nem is létezik. A film során verbálisan csak dicsért Hunyadiról – még akkor is, ha nincsenek elégséges súllyal, cselekedetek által demonstrálva a tényleges erényei – a magyar nézők eleve tudják, hogy számtalan döntő ütközetben verte meg a törököt akkor is, ha az túlerőben volt, és hogy mit tett a kereszténységért, hisz végső soron neki köszönhetően a muzulmán hódítás sosem jutott túl Magyarország területén. E pozitív előítélet miatt, a nemzeti érzelmű néző elméjében, Hunyadi sosem úgy létezett, mint klasszikus értelemben vett, fokról fokra feltárulkozó sorozatszereplő. Ott már eleve egy manifesztált hős vert tanyát, akit ki-ki a maga módján hívott elő abban a pillanatban, hogy a sorozat költői főcímét meglátta. Ezt az idealizált Hunyadi-képet a film során verbálisan senki nem cáfolja meg. Sőt, a profi filmes eszközök, no meg a hosszú hajú, aranypáncélos, átható tekintetű, tökéletes izomzatú macsó továbberősítette kinek-kinek a saját eleve meglévő Hunyadi-élményét. Mindez, együtt nézve a többi magyarral, valóságos közösségi élmény. Egy olyan, szakrálisnak tekinthető esemény, amitől a magyar popkultúra egy ideig erőszakosan, egy idő után pedig félig fondorlatosan, félig agymosottan meg lett fosztva. Ebből az állapotból a Hunyadival most sikerült kitörni.
A Hunyadi-sorozat értékelésekor önbecsapás lenne, ha abszolút sikernek könyvelnénk el, aminél nagyobb hibát csak akkor vétenénk, ha kudarcnak fognánk fel, és nem ebbe az irányba haladna tovább a filmgyártásunk. Sokkal inkább győzelemmel felérő döntetlen ez. Ahol a végre nemzetközileg is eladható történelmi zsánerű filmünk és a pozitív közösségi élmény miatt egyszerre kell örülni a pontszerzésnek és ezzel egy időben lehet, sőt kell is bosszankodni az elszalasztott győzelem, a nem felvállalt, Bán Mór munkájában adva lévő, katartikus erejű dráma kihagyása miatt. Más szavakkal: a Hunyadi-projekt tapasztalatival felvértezve a nemzeti értékeket közvetítő szuperprodukciós filmgyártásunk remélhetőleg elérkezett egy következő fázisba, ahol immáron eljött az ugyanilyen nagyívű, de a saját íróinkat és hőseinket tisztelő, azok erényeit tűzön-vízen át megvédő, mindenki számára érzékelhetővé tevő, őszinte (!) drámai katarzisra törekvő munkák ideje. Ez nem ideológiai, hanem a film természetrajzából fakadó ténykérdés.
Előző, 2025. évi 1. lapszámunkban jelen írás szerzőjének neve sajnálatos módon rosszul szerepelt Kommentár az Emilhez. Rousseau pedagógiai alapművének társadalomfilozófiai kontextusa című tanulmányában, a 167–177. oldalakon. A főszerkesztő a szerzőtől és az olvasóktól is elnézést kér. (A szerk.)