Varga Gergely

ÚJ VILÁGREND FELÉ

Egyensúly és realizmus Trump unortodox külpolitikájában

 

„Amerika vissza fogja szerezni jogos helyét mint a világ legnagyobb, legerősebb és legelismertebb nemzete, amely az egész világ csodálatát és tiszteletét kiváltja. Ettől a naptól kezdve az Amerikai Egyesült Államok szabad, szuverén és független nemzet lesz” – hangzott el Donald Trump elnöki beiktatási beszédében, 2025. január 20-án. A nyugati elitek szerint Donald Trump amerikai elnök beiktatási beszédének üzenetei nem sok jót ígértek a liberális világrend jövője számára: Amerika Trump újraválasztásával ugyanis a nacionalizmus, a protekcionizmus és a hatalmi politika útjára lépett. Néhány hónapnyi Trump-elnökség után a liberális elitek meg vannak győződve róla, hogy a félelmeik beigazolódtak.[1] Trump elnöksége nyomában szétesett a világrend, s mindez a káosz, a geopolitika dzsungeltörvényei és a nyers nagyhatalmi politika visszatérését jelenti – mondják. A közismert, uralkodó nyugati narratíva helyett azonban e tanulmány szerzője amellett érvel, hogy másról van szó, mégpedig egyfajta rekonstrukcióról és egy új egyensúly létrehozásáról. A kiindulópont ugyanis nem az apró kihívásokkal szembenéző liberális világrend, hanem az amerikai hegemóniát már régen meghaladó, szétesőben lévő és nagyhatalmi konfliktusok eszkalációjától szenvedő nemzetközi rendszer. Miközben a trumpi külpolitika gyakran kétségtelenül váratlan fordulatokat vesz, olykor kaotikus, ellentmondásos és kollaterális veszteségekkel is jár, az örökölt problémák nagyságából és a liberális dogmák adta megkötözöttségből adódóan olykor szükség van Trump unortodox megközelítésre mind formai, mind tartalmi tekintetben. A gyakran nehezen követhető taktikai irányváltások mögött ráadásul felsejlik egy stratégia, amely ebben az elkerülhetetlen globális rendszerszintű átmenetben tesz kísérletet a nemzetközi rendszer átépítésére, rekonstrukciójára, mégpedig a nixoni–kissingeri realizmus és a jacksoni–McKinley-féle szuverenista-protekcionista külpolitikai hagyomány sajátos ötvöződésével. Az amerikai kísérlet átfogó, a nemzetközi rendszer mindhárom alapvető dimenzióját, azaz a hatalmi-geopolitikai dimenziót, a nemzetközi gazdasági és kereskedelemi dimenziót, valamint az identitáshoz és szellemi szférához köthető civilizációs dimenziót is érinti.  

 

Rekonstrukció

 

Az amerikai hegemónián alapuló liberális világrend a maga teljességében természetesen sosem létezett, mégis a szakirodalmi konszenzusnak megfelelően engedjük meg, hogy a hidegháború végét követő korszakot ezzel a címkével illessük. Noha az uralkodó nyugati narratíva alapján azt hihetnénk, hogy ez a liberális világrend Donald Trump 2025. évi januári beiktatásával ért véget, valójában a kétezres évek végétől, az amerikai pénzügyi válságtól kezdődő és 2010-es évek közepétől (vö. 2013 – Hszi Csin-ping hatalomra kerülése, 2014 – a Krím annexiója) felgyorsuló átmeneti folyamatról van szó. Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója 2022 februárjában fontos, de nem döntő jelentőségű állomása volt ennek a folyamatnak. Nyugat-Európában bizonyára sokan vitatkoznának ezzel a tétellel, de a világrendszerváltás folyamatának[2] és az amerikai külpolitika értelmezéséhez éppen a kizárólagos európai perspektíva meghaladására van szükség.

A trumpi külpolitika megértéséhez ezzel összefüggésben a világrendszer átalakulásának lényegi jellegzetességeiből kell kiindulnunk. E globális nagyfolyamatok keretében érdemes egy következő lépcsőben ráirányítani a figyelmet a nemzetközi rendszer geopolitikai, civilizációs és gazdasági dimenzióinak az utóbbi években történt változásaira, amelyek mind a Nyugat hatalmának gyengülése és sebezhetőségének növekedése irányába mutatott. A trumpi külpolitika unortodox jellege és hatalmi erőpolitikájának eredője részben a Trump által örökölt kihívások – úgymint a liberális internacionalizmus diszfunkcionalitásának – nagyságában, valamint a liberális eliteknek Trumppal és a realizmussal párosuló konzervatív világképpel szembeni erőteljes ellenállásában keresendők. A Trump-kormányzat külpolitikai lépései mögött így sejlik fel egy olyan logika és világkép, amely az USA relatív pozícióinak a javítása mellett a Nyugat identitásának szellemi revitalizációját is szem előtt tartja, a nemzetközi hatalmi rendszerben pedig új egyensúlyt és stabilitást tűz ki célul. Mindebben nem a nemzetközi rendszer lerombolásáról, hanem átépítéséről, annak rekonstrukciójáról van szó.

 

A világrendszerváltás irányai 

 

A kialakulóban lévő világrend leírásához Kishore Mahbubani volt szingapúri külügyminiszter, korunk egyik kiemelkedő geopolitikai szakértője meglátásából merítve elengedhetetlen három mélyreható változásra rámutatni.[3]

Először is, a Nyugat-centrikus világrendszer átalakul Ázsia-centrikus világrendszerré, vagyis a jövő nagy kérdései Ázsiában dőlnek el. A gazdasági, a katonai, a technológiai és a nemzetközi vérkeringést alakító transzferek (kereskedelemi, technológiai, információs) a világ népességének többségét képviselő Ázsia irányába mozdulnak el. Kína mint kihívó mellett India szerepe is kiemelendő, de az Arab-öböl, Közép-Ázsia és az ASEAN gazdasági dinanizmusának és növekvő geopolitikai súlyának is része van ebben a folyamatnak. Mindez nem zárja ki, hogy az Egyesült Államok továbbra is primus inter pares, hiszen ne feledjük: Amerika a 19. század vége óta csendes-óceáni hatalom. Emellett az orosz–ukrán háború sem döntő jelentőségű a világrendszer átalakulása szempontjából. Oroszország, vagyis egy nukleáris nagyhatalom agressziójával kezdődő államközi háború az európai biztonsági rendszert és az ENSZ alapokmányát kétségtelenül rendkívüli próbatétel elé állította. Ám a háború és annak várható kimenetele csak felerősítette a korábbi évtizedben már megkezdődött hatalmi folyamatokat: Európa és Oroszország relatív gyengülését és részben függőségük erősödését a két vezető világhatalomhoz, az USA-hoz és Kínához képest.   

Másodszor, a világrendszer polaritását tekintve abban biztosak lehetünk, hogy az unipoláris rendszernek vége, azzal együtt, hogy az USA továbbra is megőrizte nemzetközi elsőségét. Ezen túlmenően, a világrendszer egy bipoláris és multipoláris rendszer közötti szürkezónában van, amit tovább bonyolít annak policentrikus jellege, vagyis a globalizáció adta globális hálózatok és a nemzetállamok közötti interdependencia.[4] A két vezető hatalom vitathatatlanul az USA és Kína, ugyanakkor a hidegháborúhoz képest egyrészről a hatalmi dimenziók tekintetében multipolárisabb világban élünk, másrészről az USA és Kína közötti kölcsönös gazdasági függőség  is jóval nagyobb a hajdani amerikai–szovjet relációhoz képest.  

Harmadszor, itt van a civilizációkhoz és identitáshoz kapcsolódó dimenzió. Már az amerikai hegemónia virágzása, vagyis az 1990-es évek közepén rámutatott Samuel Huntington a civilizációs tényezők növekvő szerepére a poszthidegháborús nemzetközi rendszerben. A nem nyugati civilizációk mögül azonban sokáig még hiányoztak a materiális hatalmi tényezők, mára azonban ez megváltozott. A kínai, az indiai, az iszlám és a Nyugattól részben elkülönült orosz civilizáció identitásképző ereje egyre erőteljesebb nyomot hagy a nemzetközi rendszeren, még ha az egyes államok geopolitikai érdekei gyakran felül is írják a kulturális-civilizációs törésvonalakat, ahogy az az ukrán–orosz testvérháborúban tragikusan megmutatkozik. Ráadásul Nyugat-Európát civilizációs szempontból a progresszív liberalizmus önfelszámoló tevékenysége és azzal összefüggésben a liberális bevándorláspolitika révén az iszlám is fenyegeti. Az Egyesült Államokban a woke és a progresszió ugyan nagy ütést szenvedett Donald Trump győzelmével, ám a civilizációs játszma nem egy-két politikai választáson múlik, így Amerika identitásának és civilizációs szerepének a jövője még korántsem lefutott.   

 

Geopolitikai dimenzió

 

A Trump-kormányzat hivatalba lépésével kétségkívül láthatóbbá vált a jelenlegi geopolitikai konfliktusok egyik központi eredője, vagyis az Egyesült Államok relatív hatalmi gyengülése és ennek a folyamatnak a megfordítására vonatkozó látványos és konfliktusokat generáló amerikai kormányzati törekvés. Ugyanakkor ezzel összefüggésben nem mehetünk el egy meghatározó folyamat mellett. Az Egyesült Államok a kétezres évek közepétől a stratégiai túlterjeszkedés csapdájába esett, és olyan térségekben is ki kívánta terjeszteni befolyási övezetét, amely a megváltozott hatalmi rendszerben óhatatlanul konfliktusokat szült.[5] Noha a demokráciaexport vagy humanitárius intervenció címkéi alatt többé vagy kevésbé normatív elemei is voltak az amerikai befolyás kiterjesztésére irányuló törekvéseknek, ettől még ezek a törekvések amerikai hatalmi érdekeket is szolgáltak.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy Obama elnökségétől kezdve Trump első terminusán át a Biden-kormányzatig voltak arra irányuló lépések, különösen a tágabb Közel-Keleten, hogy az USA ebből a stratégiai túlterjeszkedésből egy önkorlátozóbb stratégia irányába mozduljon el.[6] Az USA különösen az „arab tavasz” kudarcai után a Maghrebtől Afganisztánig elterülő térségben összességében egyre inkább az alapvető amerikai érdekek érvényesítésére, Izrael védelmére, Irán nukleáris programjának és regionális befolyásának feltartóztatására, valamint az iszlamista terrorizmus visszaszorítására fókuszált, felhagyva a korábbi demokrácia- és nemzetépítési projektekkel. 

Európában azonban egy rivális nagyhatalom számára egy létfontosságú helyen – Ukrajna esetében – nem ezt az önkorlátozó stratégiát követte. Noha az 1999-ben megkezdett NATO-bővítéseket sem nézte Moszkva jó szemmel, de egyrészt gyenge volt azokat megakadályozni, másrészt az orosz stratégiai gondolkodásban különleges helyet elfoglaló Ukrajnához képest más stratégiai és politikai jelentőséggel bírtak a nyugatabbra eső vagy északra található balti államok.[7] Az amerikai befolyás lehetősége Ukrajnában Oroszország számára a hidegháború végétől kezdve vörös vonalat jelentett. Hasonlóképpen Grúzia NATO-tagságának kérdéséhez, Ukrajna esetleges belépése a nyugati katonai szövetségbe az 1990/91-es status quo nyugati átlépését jelentette volna az orosz stratégai érdekek szempontjából, méghozzá egy kritikus helyen. Önmagában az ukrán NATO-tagság kérdésének a lebegtetése, majd a Biden-kormányzatnak az ukrajnai háborúval összefüggő lépcsőzetes eszkalációs politikája és proxyháborúja Oroszországnak saját érdekszféráján belüli meggyengítését és visszaszorítását szolgálta. Noha Washington kelet-európai hübrisze és arroganciája nem igazolja Moszkva Ukrajnával szembeni agresszióját, mindez közelebb visz a konfliktus összetettségének megértéséhez.        

Kelet-Ázsia és Kína esetében az európaihoz képest óvatosabb amerikai geopolitikai stratégia érvényesült. Egyrészről az indo-csendes-óceáni térségben főképp a korábban is meglévő katonai szövetségesi kapcsolatok megerősítésén, valamint a meglévő amerikai katonai infrastruktúra és jelenlét fejlesztésén volt a hangsúly. A térségben tehát az amerikai katonai befolyás Kína kárára történő terjeszkedéséről kevésbé, inkább annak ellensúlyozásáról beszélhetünk. Másrészről mindez párhuzamosan Kína – és kisebb részben Észak-Korea – katonai potenciájának exponenciális növekedése és a Kínát övező tengereken Peking egyre agresszívabb fellépése mellett zajlott.[8] Az egyedüli érdemi új elem ezen a téren a térségben az Indiával való amerikai biztonsági együttműködés megerősödése volt, ám ez a kapcsolatrendszer korántsem jelent szövetségesi minőséget, és India megnövekedett ereje tükrében nem egy Amerika-vezette alá-fölérendeltségi biztonsági együttműködésről van szó. Miközben Kelet- és Dél-Ázsiában Európához és a Közel-Kelethez képest az Egyesült Államok kormányzatokon átívelően realistább politikát folytatott, relatív hatalmi fölényének gyengülése a helyi hatalmak felemelkedése következtében nyilvánvaló.     

 

Civilizációs és ideológiai dimenzió

 

A nyugati hübrisz nem csupán a geopolitikai dimenzióra, hanem a civilizációs aspektusokra is kihatással volt. A Biden-kormányzat liberális internacionalista megközelítése, amelyet az Obama-kormányzattól örökölt, valójában kevésbé a nyugati demokrácia, inkább a nyugati liberális értékek exportját irányozta elő, mivelhogy felosztotta a világot demokráciákra és autokráciákra, és ezt tette a nemzetközi rendszer fő rendező elvévé.

A nyugati liberalizmus hübriszét és arroganciáját magában hordozó politika a progresszív, woke világkép univerzális érvényességébe vetett vakhiten alapult. A Trump-kormányzat által feltárt USAID ideológiavezérelt politikai támogatási listája hiteles látleletet ad arról, mekkora szereptévesztésbe került az amerikai politika és vált az amerikai segélyezés világszerte – beleértve a globális Dél eltérő civilizációjú térségeit is – a nyugati baloldali-liberális ideológia erőszakos érvényesítésének eszközévé. A Biden-kormányzat által összehívott demokrácia-csúcstalálkozók meghívotti listája körüli polémiák és annak abszurditása – költői a kérdés, hogy vajon milyen objektív szempontrendszer szerint demokratikusabb Pakisztán vagy Niger Magyarországhoz képest – előrevetítette, hogy a kezdeményezés nem sok nyomot fog maga után hagyni. Ugyanakkor kétségtelen: már a hidegháború idején a John F. Kennedy elnök által elindított békehadtestek sem csupán tiszta amerikai altruizmusról szóltak. Ám két dolog bizonyosan változott: az amerikai külpolitika ezen ága jóval ideologikusabbá vált, balra tolódott, és jelentős részt a Demokrata Párt eszközévé degradálódott, másrészről világszerte a fogadó közeg öntudatosabbá és erősebbé vált. Az erőszakos liberális ideológiai terjeszkedés misszióját nem csupán Washington, hanem az európai ideológiai és politikai eliteket reprezentáló Brüsszel is elsajátította, azzal a lényeges különbséggel, hogy Brüsszel globális hatalmi pozíciója és eszközei jóval gyengébbek az amerikaihoz képest. Emiatt Brüsszel ez irányú tevékenysége valójában csupán az EU tagállamaiban és az unió közvetlen perifériáján – a Balkánon és Kelet-Európában – volt képes kifejteni érdemi politikai hatást. 

Miközben a progresszió toleranciát és szolidaritást hirdetett, megkövetelte, hogy a világ Európa problémáit helyezze prioritási listája élére az ukrajnai háborútól kezdve a zöldpolitika érvényesítéséig. Ahogy Szubrahmanjam Dzsajsankar indiai külügyminiszter a közelmúltban fogalmazott, „Európa úgy viselkedik, mintha a saját problémái a világ problémái, a világ problémái viszont nem Európa problémái lennének”. Ráadásul a nyugati liberális elit a Trump-féle nemzeti-szuverenista szemlélettel szemben a percepcionális különbségeket nem pusztán érdekütközésként értelmezi, hanem metafizikai jelentéssel társítja, mondván, a világ még nem elég „érett”, „felvilágosult” a helyes út felismerésére, a jó oldalra történő átállásra.[9] Nehéz eldönteni, hogy melyik jelenti a nagyobb veszélyt a Nyugat számára: ha a liberális elitek nagyon is tudatában vannak annak, hogy a woke hatalmi érdekpolitikát leplez, vagy ha tényleg hisznek a woke normatív erejében és felsőbbrendűségében. A kérdésre a válasz azért sem egyszerű, mert a woke-politika költségeit eddig nem a liberális elitek fizették meg, hanem a nyugati társadalmak.

A Nyugat zsidó-keresztény kultúrkörben gyökerező identitásának megtagadására épülő woke-külpolitika a Nyugat globális pozíciójára rendkívül rossz hatással volt. Egyrészről az egyre nyilvánvalóbb politikai kudarcok a Nyugat – elsősorban Európa – gyengeségéről adnak tanúbizonyságot. A gyengeség jele volt továbbá a woke erőszakos antidemokratikus fellépése egyes nyugati országokon belül is (lásd Franciaország, Németország, Románia közelmúltbeli példáit), ami tovább csökkentette a Nyugat hitelességét. Az ideológiai arrogancia emellett szellemi téren is egyre inkább elszigetelte a nyugati eliteket a világ többi részétől. Már Trump második elnöksége előtt nyilvánvaló volt, hogy a korábbi geopolitikai túlterjeszkedésből adódó hátrányok mellett a Nyugatnak szellemi-civilizációs térvesztéssel is szembe kell néznie. 

 

Gazdasági dimenzió

 

David Ricardo, a közgazdaságtan egyik 19. századi atyja óta tudjuk, hogy a komparatív előnyök alapján tisztán közgazdasági szempontból a nemzetközi szabadkereskedelem előnyös, a kereskedelmet korlátozó tényezők pedig általában véve ártanak a gazdaságnak. Az egyes nemzetgazdaságok szintjén a képlet ennél vélhetően bonyolultabb, hiszen számos történeti példa van arra, hogy az iparosodás különböző fázisaiban a hazai ipar védelmét szolgáló intézkedések hozzájárultak egy-egy ország gazdasági felemelkedéséhez. Ezzel együtt gazdasági szempontból érthető, hogy a Trump-kormányzat április elején bejelentett vámintézkedései megrázták nemcsak az amerikai, hanem a világgazdaságot is, amivel vélhetően a Trump-kormányzatban is számoltak. E protekcionista intézkedéseket azonban nem lehet kizárólag gazdaságossági-hatékonysági elvek mentén megérteni.  

A Trump-kormányzat vámintézkedéseit és általában véve protekcionizmusát három tényező mozgatta: geopolitikai megfontolások, belpolitikai-társadalmi tényezők és bizonyos vélt gazdasági előnyök. A geopolitikai elem középpontjában az a folyamat áll, hogy mára a világ gyártási kapacitásinak aránytalanul nagy része az USA fő riválisában, Kínában összpontosul. Míg 2000-ben az USA gyártási volumene négyszerese volt Kína hasonló értéknek, addig 2024-re ez az arány gyökeresen megváltozott, Kína a világ gyártási volumenének 31 százalékát adta, míg az USA csak 15-öt, és előbbi 2030-ra akár a 45 százalékot is elérheti.[10] A nemzetközi árukereskedelemben is szerepet cserélt a két nagyhatalom. 2000 és 2024 között az Egyesült Államok kereskedelme 167 százalékkal nőtt, míg Kína kereskedelme 1200 százalékkal emelkedett. 2024-re az Egyesült Államok teljes kereskedelme 5,3 billió dollárt, Kínáé viszont már 6,2 billió USD-t ért el.[11] Míg 2000-ben Kína alig egy tucat országnak volt fontosabb kereskedelmi partnere, mint az USA, 2024-ben az arányok éppen az ellenkezőjére fordultak, és az USA csak Észak-Amerikában és Európa egyes részein őrizte meg kereskedelmi előnyét Kínával szemben. Mindeközben az USA kereskedelmi deficitje az áru és szolgáltatások egészében 2024-ben 918 milliárd USD volt, ám az árukereskedelmi deficit 1,132 milliárd USD volt, tehát a szolgáltatások aktívuma javított valamelyest az összképen.[12] Bizonyos szektorokban még aránytalanabb eltolódás ment végbe: míg a hajógyártás terén Kína a világ kapacitásainak felével rendelkezik, addig az USA csak 0,1 százalékkal. A technológiaintenzív iparágak és a védelmi szektor számára kulcsfontosságú ritkaföldfémek piacán Kína nemcsak piacvezető, hanem egyes szegmensekben szinte monopóliummal bír. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy Kína a jövő ágazatainak technológiai színvonalát tekintve bizonyos szegmensekben az Egyesült Államokkal már most versenyben van, vagy meg is előzi, nyilvánvaló, hogy ezek a tényezők együttesen a katonai potenciálra és erőegyensúlyra is kihatással vannak.

Ehhez adódik az Egyesült Államok megnövekedett pénzügyi sebezhetősége az eladósodásához kötődően, és ez az amerikai bizonytalansági tényező akkor is igaz, ha Kína pénzügyi rendszere szintén ingatag lábakon áll. Idézhetjük Niall Ferguson történészt, aki szerint a történelem arra tanít, hogy amelyik nagyhatalom el kezd többet költeni adósságszolgálatra a katonai kiadásaihoz képest, az a nagyhatalom nem marad sokáig vezető hatalmi pozícióban.[13] Az Egyesült Államok esetében 2024-ben következett be ez a nem túl dicső fordulat, 874 milliárd USD mellé 882 milliárd USD nemzeti adósságszolgálat társult.[14] A hatalmas deficit finanszírozásához elengedhetetlen, hogy az amerikai dollár továbbra is tartalékvaluta szerepet tölt be. Noha rövid távon ezt a pozícióját nem fenyegeti egyetlen másik valuta sem, az alternatív pénzügyi elszámolási rendszerek kialakításához a kezdő lépések már megtörténtek a BRICS-országok részéről, részben az Oroszországgal szembeni amerikai és nyugat-európai pénzügyi szankcióktól is ösztökélve.

Miközben Amerika dezindusztrializációja az amerikai gazdaság versenyképességének, innovációs erejének és a globalizáció eredményeként a nemzetközi munkamegosztás optimalizálásának is köszönhető, aközben kétségtelenül jelentős társadalmi ára is volt. A munkahelyek megszűnésének, elvándorlásának és átalakulásának eredményeként a rozsdaövezetek és a vidék hillbilly-Amerikája igen jelentős gazdasági, társadalmi, egészségügyi megrázkódtatáson ment keresztül az utóbbi három évtizedben.[15]  Az okok összetettek, nemcsak a termelőipar elvándorlása (Ázsiába, Mexikóba), hanem a technológiai fejlődés (robotizáció) és a gazdasági szerkezetváltás (fogyasztásalapú növekedés) is hozzájárult e folyamathoz. Ám Trump és csapata nemcsak a politikai tőkét látta meg e jelenség mögött, hanem azt is felismerte, hogy ez az óriási társadalmi problémahalmaz az USA hosszú távú gazdasági teljesítőképességére is nyilvánvalóan ki fog hatni. Hogy mennyire sikeres terápiát talál a helyzet orvoslására, az még a jövő zenéje.

 

Korábbi elégtelen amerikai gazdasági korrekciós lépések

 

A Nyugat egészen a 2010-es évek közepéig a szabadkereskedelem bajnoka volt. Ám a globalizáció hatásaként a globális versenytársak – mindenekelőtt Kína – megerősödése és a nyugati társadalmakon belüli társadalmi és politikai folyamatok a szabadkereskedelemhez való hozzáállás újragondolására késztették a Nyugatot.[16] A 2016-os amerikai elnökválasztási kampányban már nemcsak Donald Trump, hanem Hillary Clinton is ellenezte a szabadkereskedelmi megállapodást előirányzó Csendes-óceáni Partnerséget (TTP), de maga az USA és az EU sem tudott egymás között a 2013–17 közötti évek alatt tető alá hozni egy szabadkereskedelmi egyezményt (TTIP). A Biden-kormányzat pedig 2021-ben kis eltérésekkel ott folytatta a protekcionista intézkedéseket, ahol a Trump-kormányzat abbahagyta.

A hazai iparfejlesztésre és külföldi beruházások Amerikában való ösztönzésére irányuló Inflációcsökkentő Törvény (IRA) hatását tekintve összehasonlítható a Trump-féle vámokkal. Mindehhez hozzátehetjük, hogy a Biden-kormányzat által ösztönzött Oroszország ellen irányuló szankciós és energiapolitika nem sok figyelemmel volt Európa gazdasági érdekeire. Az Északi-Áramlat 2 sorsa sok mindent elmond arról, hogy a Biden-kormányzat mennyire volt szolidáris Európával gazdasági téren. Mindez még akkor is igaz, ha az európai és a német vezetés önsorsrontó módon némán igazadott az amerikai elvárásokhoz.     

Az eleinte alapvetően az amerikai ipar védelmét szem előtt tartó gazdasági protekcionizmus fokozatos erősödése mellett a geopolitikai és nemzetbiztonsági érdekek beszivárgása az amerikai gazdaságpolitikába Trump első ciklusával kapott lendületet. Az amerikai politika célja ekkortól kezdve részben az amerikai technológiai előny biztosítása volt Kínával szemben, valamint a különösen nemzetbiztonsági szempontból kulcsiparágakban a Kínától való függőség csökkentése. Az amerikai ipar erősítésére, a kereskedelmi mérleg javítására, az amerikai technológia előny biztosítására és Kína térnyerésének korlátozására már Trump első kormányzata idején megfogalmazódott átfogó jelleggel a szétválás (decoupling) célkitűzése.

A Biden-kormányzat alatt mindez a hivatalos kommunikációban kockázatcsökkentéssé (derisking) szelídült, ezt a stratégiát időközben az Európai Unió a Kínával való kapcsolatait illetően szintén átvette. E folyamatokat felgyorsította a covid-járvány és azzal összefüggően az ellátási láncolatokban jelentkezett gyártási és logisztikai problémák, ám magát a folyamatot már az első Trump-kormányzat kezdetétől a Biden-kormányzat gyakorlatán át is meghatározó mértékben befolyásolták a geopolitikai megfontolások. Noha az első Trump-kormányzat és a Biden-kormányzat intézkedései korlátozott mértékben hoztak gazdasági eredményeket, az Egyesült Államok számára kedvezőtlen folyamatokat is magában hordozó stratégiai összképen nem változtattak. Donald Trump ennek megváltoztatására tesz kísérletet.    

 

A Trump-stratégia logikai rendje

 

A Trump-kormányzat a nemzetközi hatalmi rendszert illetően, a kissingeri hagyományt követve, alapvetően trilaterális globális hatalmi struktúrában gondolkodik, amelynek középpontjában az USA–Kína–Oroszország közötti hatalmi egyensúly és annak az USA-felé történő kedvező alakítása áll.[17] E szemlélet mögött az USA megkérdőjelezhetetlen elsőségébe vetett hit mellett a sebezhetőség érzete is felsejlik: a revizionista hatalmak, vagyis Kína, Oroszország, Irán és Észak-Kora túl közel kerültek egymáshoz, méghozzá részben az ukrajnai háború miatt. Emellett az Egyesült Államok nem képes egyszerre a három geopolitikai szempontból kulcsfontosságú földrajzi térségben ugyanolyan mértékben jelen lenni, illetve nem lenne képes három hadszíntéren egyszerre olyan fölénnyel háborút vívni, mint korábban. Ennélfogva Amerikának földrajzi értelemben (Amerikai kontinens, alapvető szövetségesek) és tematikai tekintetben (például technológiai fölény) is prioritásokat kell meghatároznia.

A Trump-kormányzat eddigi külpolitikai lépéseinek időrendisége is ezt a trilaterális szemléletet tükrözi: 1) elsőként az USA pozícióinak megerősítése a szomszédságban (Kanada, Mexikó, Grönland, Panama), majd 2) második lépcsőben a Közel-Kelet stabilizálása: Izrael támogatásának megerősítése, a térségben bizonyos katonai vörös vonalak meghúzása (hutik elleni katonai fellépés), ám ezzel egyidejűleg Irán irányába a tárgyalások kezdeményezése. A következő, 3) harmadik lépcsőben történt a nyitás megkezdése Oroszország felé az Európával való kapcsolatok új alapokra helyezesével párhuzamosan: ebben a képletben Ukrajna a legkomplexebb és legsürgetőbb probléma, de végső soron másodlagos jelentőségű az Egyesült Államok számára. A Trump-kormányzat ukrajnai békepolitikája egyszerű alapvetésen nyugszik: elenyésző annak a valószínűsége, hogy Oroszország gazdasága vagy Putyin hatalma hamarabb összeomolna, mint hogy Ukrajna a védelmi képességei végére ér majd, elsősorban Ukrajna emberhiánya miatt, Trump viszont nem akarja, hogy az Egyesült Államok még jobban belesodródjon a háborúba, mert azzal a III. világháborút kockáztatná. Ukrajna ezzel együtt Trump elnökségének egyik legnagyobb próbája lesz. Egy tűzszünet sem feltétlenül eredményez tartós békét, illetve egy tartós béke sem jelentené, hogy az Egyesült Államok és Oroszország baráti hatalmakká válnának. Ám valamelyest lazíthat azon a rendkívül szorosság vált köteléken, amellyel részben a háború következtében, különösen gazdasági tekintetben, Moszkva függőségi viszonyba került Pekinggel.

Az ukrajnai háborúval párhuzamosan természetesen terítékre került az európai és ázsiai szövetségesekkel való kapcsolatok kérdése. A NATO történetét végigkísérik az amerikai külpolitika irányváltásaira és geopolitikai konfliktusokra vonatkozó európai félelmek, az ún. „foglyul ejtés” (entrappment) és az „elhagyottság” (abandonment) egymással szemben álló percepciója.[18] Ennek legújabb epizódja látható a Trump-kormányzat európai biztonságot érintő közelmúltbeli lépéseire vonatkozó európai reakciókban. Mindkét típusú félelemmel szemben Európa saját védelmi képességeinek megerősítése jelentheti a kiutat. Ám az európai politikusok és a sajtó vészjósló kijelentései ellenére a Trump-kormányzat továbbra is érdekelt a NATO fenntartásában, ugyanakkor nagyobb árat kér a biztonsági garanciákért cserébe. Emellett szó sincs egy amerikai–orosz szövetség létrehozásáról a NATO helyett, hiszen az alapvető geopolitikai adottságok és érdekek Trump hatalomra kerülésével sem változtak. Az európai védelmi képességek erősítésére irányuló amerikai nyomásgyakorlás nem történne meg, ha Trump Kínához vagy Oroszországhoz hasonló ellenséges hatalomként tekintene Európára. Végső soron pedig a Trump-kormányzat nyomásgyakorlásának az eredménye, hogy az európaiak kezdik komolyabban venni saját védelmük ügyét, ráadásul a nagyobb védelmi felelősségvállalásra való ösztökélés idővel erősítheti Európa geopolitikai mozgásterét.

Az amerikai külpolitikai stratégia és az amerikai–orosz kapcsolatrendszer szempontjából azonban meghatározóbb jelentőséggel bír Kína és Ázsia, amelynek terítékre kerülésére látványosan csak a megelőző lépések után került sor. A 2025. április másodikán, az ún. felszabadítás napján (Liberation Day) meghirdetett vámintézkedések a kedvezőbb globális amerikai kereskedelmi pozíciók megszerzése és az amerikai ipar helyzetbe hozása mellett alapvetően ennek a kérdésnek az eldöntéséről, vagyis az Egyesült Államok és Kína nemzetközi rendszerben betöltött pozíciójáról szól. Mindezt alátámasztja, hogy egyedül Kínával szemben nem kerültek felfüggesztésre a felszabadítás napja utáni héten a rendkívül magas amerikai vámok, az összes többi országgal szemben a generális 10 százalékos vám megtartása mellett döntöttek. A Kínával szembeni gazdasági erőpolitikában ugyanakkor, hasonlóképpen az ukrajnai háborúhoz és az Oroszországhoz való viszonyhoz, Trump legfőbb célja egy jó alku tető alá hozása és a háború elkerülése. A multipoláris jellegét mutatja, hogy Trump az USA Kínával szembeni pozíciójának erősítése érdekében bizonyosan engedmények tételére is kényszerül majd nemzetközi partnerei felé (különösen a jelentős gazdasági erőt képviselő EU-val, Indiával vagy Japánnal szemben) a maximalista kereskedelmi célokhoz képest. 

Ezzel összefüggésben megkerülhetetlen Trump protekcionista politikájának a világgazdaságra gyakorolt hatása, különösen az olyan kicsi, nyitott gazdaságok számára, mint Magyarország. A vámok vagy más jellegű kereskedelemkorlátozó intézkedések, valamint a termelő beruházások elszívása Európától komoly kihívás Közép-Európa exportorientált gazdaságai számára. Emellett a konnektivitásra vagy gazdasági semlegességre épülő stratégia abban érdekelt, hogy a világ legerősebb gazdaságaival, így Kínával is, minél akadálymentesebben kerülhessen sor a gazdasági kapcsolatok erősítésére.[19] Ezzel együtt az a korábban felvázolt trend, amely alapján Kína – vagy bármely más ország – egymagában domináns pozícióba kerül a világ ipari termelési kapacitásainak birtoklásában, hasonlóképpen kedvezőtlen a feldolgozóiparra épülő kisebb exportgazdaságok számára. Egyrészről Kína az erőfölényét egyre erőteljesebben ki tudná használni a versenytársakkal szemben, másrészről az ilyen jellegű egyensúlytalanságok a nagyhatalmak között jelentős konfliktuspotenciált hordoznak magukban. A Trump-csapatnak a világgazdaság szerkezeti korrekciójára irányuló törekvésének szintén lennének pozitív hozadékai Európa számára.          

 

Egyensúly és stabilitás

 

A Trump-kormányzat radikálisnak tűnő lépései a republikánus kormányzat szerint valójában az előző amerikai adminisztrációk, valamint Európa elhibázott stratégiája okozta kedvezőtlen geopolitikai helyzet miatt szükségesek. Ezek a lépések az amerikai kormányzat megítélése szerint eszközök az USA számára nagyobb stabilitást és kedvezőbb pozíciót eredményező úton, amely a nemzetközi egyensúly felé vezet. Az amerikai külpolitika a MAGA (Make America Great Again) jelszavából – America First – adódóan mindenekelőtt az USA érdekeit tarja szem előtt.

Ez óhatatlanul érdekütközésekhez is vezet, nem csupán a geopolitikai ellenfelekkel, hanem a szövetségesekkel való viszonyban is, olykor a Trump vezette Amerikával olyan különleges viszonyt ápoló országokkal is, mint Izrael vagy Magyarország. A vám- és kereskedelempolitika eddig talán a leglátványosabb területe ezen érdekkülönbségeknek, de ide sorolható a szűken értelmezett amerikai humanitárius segélyek drasztikus csökkentése vagy éppen a Kínához fűződő gazdasági kapcsolatok minősége is. Mindemellett nem szabad szem előtt téveszteni, hogy a Trump-stratégia potenciálisan rendszerszintű, így pozitív forgatókönyv esetén a szövetségek számára is hozadékkal járhat.

Trump tranzakcionalista megközelítésének köszönhetően a normák, konvenciók, ideológiák és eszmék helyett a hatalmi egyensúlyra koncentrál. Az új republikánus kormányzat számára a politikai döntések eredményei és következményei a lényegesek, nem pedig az elvekhez való doktriner ragaszkodás vagy a moralizmus. A nemzetközi tárgyalások – amelyben Trump szerint sok minden megengedett – célja a valós, gyakorlati célok elérése. Természetesen a nemzetközi normák és intézmények fontos építőkövei a nemzetközi kapcsolatoknak, különösen a kis országok számára. Trump politikája ebben a tekintetben nem mentes a kockázatoktól és hátrányoktól sem, ahogyan Ukrajna területének és szuverenitásának kérdése vagy Grönland sorsa sem érdektelen Európa szempontjából. A megelőző évtizedekben azonban láthattuk, hogy egyes normák doktriner érvényesítése stratégiai túlterjeszkedéséhez és geopolitikai konfliktusok eszkalációjához vezethet. Végső soron a nyugati érték- és érdekkörből megszületett mai nemzetközi normák és status quo védelme körültekintő realizmussal kell, hogy párosuljon ahhoz, hogy életképes maradjon. Emellett a nemzetközi normák hosszabb távú életképessége döntő mértékben függ a Nyugat jövőbeni erejétől és geopolitikai pozíciójából. Európa jövőjét döntő mértékben tehát nem Ukrajna jövőbeni pontos határai, még csak nem is az európai integráció kohéziója, hanem az európai nemzetállamok politikai, katonai, gazdasági és társadalmi állapotát alátámasztó materiális és szellemi közeg egészsége és a megfelelő stratégiai tartalmi irányok határozzák majd meg. Hasonlóképpen, Trump politikájának lényege a látszat ellenére az, hogy Amerika a lényegi stratégiai kérdésekre fókuszál.   

 

Konzervatív értékvilág a cowboy-diplomácia mögött

 

Végezetül Trump és a MAGA-mozgalom politikájának megértéséhez természetesen elengedhetetlen utalni a szimbólumok, az identitás és a civilizációs aspektusok világára.  Miközben az amerikai elnök provokatív közösségimédia-megjegyzései a nagyhatalmi erőpolitika jegyeit kétségtelenül magukon hordozzák, két aspektusra érdemes ráirányítani a figyelmet. Egyrészt gyakran e megszólalások inkább a politikai figyelmet akarják egy-egy kérdésre ráirányítani, és részei Trump tárgyalási stílusának, semmint szó szerint értelmezendő amerikai célokként kell értelmezni azokat. Másrészt figyelemre méltó a Trump kijelentései mögött meghúzódó irónia és az eddigi fősodratú nyugati elit narratívájának leleplezése.

A Mexikói-öböl „Amerikai-öbölre” történő átnevezésének esetében például arról van szó, hogy a progresszív, woke-mozgalom minden további nélkül megkérdőjelezi, átnevezi, eltörli a hosszú történelmi múltra visszatekintő földrajzi neveket, köztereket, hagyományokat. Miközben Trump üzenetei vagy követelései olykor vitathatók, általában racionális érvekkel jóval megalapozottabb felvetésekről van szó, főleg a woke törekvéseihez képest. Vehetjük Grönland esetét is, ahol, noha sajátos történelmi háttérrel, de végső soron a progresszív nyugati fősodor által olyannyira megvetett európai gyarmati örökség eredménye az, hogy Grönland Dániáé, amely földrajzi szempontból kétségtelenül Észak-Amerikához tartozik. Trump egy másik célpontja, Kanada esetében felvethető, hogy az Egyesült Államok védelmi garanciáinak árnyékában Kanada valóban rendkívül elhanyagolta védelmi képességeit (az egyik legrosszabbul teljesítő NATO-tagállam ezen a téren), mindeközben a kétoldalú reláció számos kérdésében (belbiztonság, kereskedelem, zöldpolitika) konfrontálódott az Egyesült Államokkal az elmúlt évtizedben. Panama esetében szintén egyöntetű volt a felhördülés Trump megnyilatkozása, azaz Panama szuverenitását megkérdőjelező kijelentése miatt. Formai tekintetben érvényesül ugyan Panama szuverenitása a csatorna felett, ám a gyakorlatban Kína az eddigi szerződéses jogaival jelentős befolyást gyakorolt a csatorna működtetésére. Ráadásul emellett, ha bármelyik, a nemzetközi kereskedelem szempontjából kulcsfontosságú csatornát vagy szorost biztonsági kihívás ér, az európaiak azonnal amerikai segítségért folyamodnak.

Végezetül a fenti példák mellett megkerülhetetlen J. D. Vance alelnöknek a 2025. évi februári Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián tartott beszéde. Vance a meglepett transzatlanti biztonságpolitikai elit előtt az előadásában a biztonságpolitikai kihívások részletezése helyett a nyugati civilizációs alapokra, a közös zsidó-keresztény örökségre, a szabadságra, a szólásszabadságra és az igazi demokráciára összpontosított.  A látszólag a konferencia fókuszától távol álló tartalmi hangsúlyoknak azonban nagyon is sok közük van Európa aktuális geopolitikai és biztonsági kérdéseihez. Ezen alapértékek ugyanis három olyan fundamentumra mutatnak rá, amelyek nélkül a nyugati nemzetek elveszíthetik létjogosultságukat. Ezek a következők: identitásukból fakadó hit, a nemzeti szuverenitás és az erőn keresztüli béke.

A nyugati konzervativizmus számára magától értetődő, hogy minden ember egyenlőnek születik, de megtanultuk, hogy a „tengerentúli szörnyek üldözésének” (John Quincy Adams) óriási ára és kockázatai lehetnek. A nemzetállam a népek legnagyobb és legsikeresebb közösségi kerete, amelyet a közös történelem, kultúra és normák kötnek össze. Amikor az emberek megkérdőjelezik a nemzet értékét, és globalista univerzalizmusról fantáziálnak, vagy éppen birodalmi ambíciókkal próbálják átlépni a nemzeti határokat, az általában katasztrófával végződik. Végül, a hatalmi versengés a nemzetközi politika alapvető mozgatórugója, ezért az erős védekezést és az elrettentést szükségesnek tartják. Az elrettentés hitelességét ugyanakkor nemcsak a katonai erő növeli, hanem az is, hogy a kockázatok körültekintő felmérése alapján egyértelműen meghatározzuk valódi alapvető érdekeink határait. Amennyiben Trump hű marad az előbb felsorolt alapelvekhez, valósággá válhat beiktatási beszédének a világ számára reményteljes üzenete, miszerint „a legbüszkébb örökségem, hogy béketeremtő és egyesítő leszek”.