Békés Márton

KETTŐS KONTINUITÁS A DUALIZMUSTÓL NAPJAINKIG

 

Permanens forradalom a valóságban voltaképpen nem létezik, legfeljebb progresszív politikai frázisként, hiszen a folyamatos fundamentális változás saját továbbfejlődésének alapját számolná fel; de ugyanilyen logika mentén statikus rend sincsen, kivéve a tradicionalisták fantáziavilágában, ugyanis a megkövült struktúrák egyszerűen nem életképesek. Ahogyan nincsenek gyökértelen fák, úgy a kövek sem növekednek. A természet rendje, az ember egyéni és közösségi élete, utóbbival kapcsolatban a politika és a kultúra világa, valamint ezek végösszege, azaz a történelem szerves folyamatot jelent, amelyben az események ellentéteken keresztül, fölépülő és lebomló szintézisek nyomán alakulnak úgy, ahogy. Az inkább a változás és a szívesebben a maradandóság mellett álló politikai csoportok – nevezzük őket az egyszerűség kedvéért bal- és jobboldalnak, liberálisoknak vagy konzervatívoknak – hajlamosak abszolutizálni hozzáállásukat, s úgy tenni, mintha a mindenkori változás és az örök változatlanság képviselői lennének. Ha így volna, hogyan lenne lehetséges, hogy a Kádár-rendszer emlékezetpolitikája 1848, 1919 és 1945 közötti folytonosságot konstruált (Forradalmi Ifjúsági Napok), a magyar jobboldal viszont forradalmi legitimációt vall a magáénak, 1848, 1956, 1989 és 2010 örökségének hordozójaként. Vagy előhozhatjuk azt is, hogy míg a posztkommunisták a szocialista múlt ismerős örökségére apelláltak, addig a Fidesz ezredfordulós jelszava az volt, hogy a „jövő elkezdődött”. Sokkal inkább arról van szó, hogy a legerősebb igazolást a történelmi folytonosság jelenti, éppen ezért a 19. század legvégétől – amikor az alapkonszenzust élvező legitimációt megbontották – egészen napjainkig kétféle kontinuitás küzd egymással.[1]  

 

Maradandó mintázatok

 

A politológus években, legfeljebb évtizedekben gondolkodik, a történész azonban évszázadokat, sőt egy egész évezredet kell, hogy átfogjon. A két szakma időérzéke nem normatív rangsort képez, hanem úgy tér el, mint a láng és a zsarátnok.

A fentiek klasszikussá vált elkülönítése Fernand Braudel, az Annales-iskola második generációjának vezetőjéhez kapcsolódik, aki megfogalmazta a „hosszú időtartam” (longue durée) távlatos perspektíváját. E módszertan alapján írta meg a „hatalmas és lassú történelmet” feldolgozó műveit, amelyek a földrajzi tér viszonylatában vizsgálták a gazdaság és társadalomtörténet jelenségeit (A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. 1949, Anyagi kultúra és kapitalizmus a 15–16. században. 1967). Meglátása szerint a történelem javarészt csak nagyon lassan átalakuló, ha nem egyenesen változatlan mederben folydogál, így „a történelem különféle idői között a hosszú idő terjedelmes, bonyolult […] Elfogadása a történész számára annyit tesz, hogy […] hozzá kell szoknia a lassúbb, néha csaknem egészen mozdulatlan időhöz”.^[2] Felosztása szerint három idősík létezik, mégpedig 1) a mindennapi élet rövid ideje, ez volna „a krónikás, a zsurnaliszta ideje”, 2) az ennél hosszabb, évtizedes-negyedszázados időtartamú, ciklusokat tartalmazó idő, például a Kondratyev-ciklus, végül 3) a százados tendenciákat hordozó hosszú távú történeti időt. Ez utóbbit mozdíthatatlan, legalábbis nehezen változtatható struktúrák határozzák meg, mint a biológiai összefüggések, az éghajlati hatások és földrajzi korlátok, de ide számította azt is, hogy „hasonló folytonosságok és tovább élések megtalálhatók a kultúra területén is”.

A történettudomány hivatásának teljesítése után a politikatudomány feladatának elvégzése következik, merthogy az egyes korszakok közötti összehasonlítás természetes. A magyar történelemben is maradandó mintázatok érvényesülnek, amelyek a megváltoztathatatlan földrajzi és állandósult demográfiai adottságokból, valamint a történelmi hagyományokból következnek. Az 1918/19-es intermezzóval megszakított nagy időszakban, 1867 és 1944 között, azaz a dualizmus korában és a Horthy-korszakban például egyaránt nagy nemzeti kormánypártok működtek (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt, Egységes Párt), amelyek modernizálták az államot, és megvalósították a magyar önrendelkezést. Ebben márpedig jól felismerhető párhuzam érvényesül a 2010-ben kezdődő Nemzeti Együttműködés Rendszerével és a Fidesz–KDNP-vel. Mátyás király kora szintén eredményesen vethető össze jelenkorunkkal: mindkettő egy-egy világrendszerváltás közepette ment végbe, hiszen a 15. század második felében a későközépkor lebomlását láthattuk (reneszánsz uralkodónk két és fél évvel Amerika felfedezése előtt hunyt el), most pedig a többpólusú világrend születését tapasztaljuk. A párhuzamot csak még továbberősíti, hogy Hunyadi Mátyás független nemzeti királyságot teremtett a Kárpát-medencében, amely egy közép-európai szövetségi rendszer középpontja volt, egyszerre dacolva a Német-római Császársággal és az Oszmán Birodalommal, ma pedig a szuverén magyar nemzetállam kibontakozását látjuk, amely elég erős ahhoz, hogy barátokat toborozzon ahhoz a harchoz, amely patrióta fordulatot eredményez majd Európában.

            Helyben is vagyunk: a 2025. év nagy kulturális eseménye volt a tízrészes Hunyadi-sorozat, melynek egyik állandó, izgalmas cselekményszálát a császári, Habsburg érdekek mentén idehaza eljáró szlavón bán, az ottani és a karintiai, stájer földek ura, Cillei Ulrik, valamint a törökellenes határvédelemnek mindent alárendelő szörényi bán, majd erdélyi vajda, aztán kormányzó s végül főkapitány, azaz Hunyadi János kibékíthetetlen konfliktusa biztosította. Utóbbi ligájához csatlakozott sógora és Várnától Rigómezőn át Nándorfehérvárig tartó harcostársa, a középbirtokos Szilágyi Mihály. Hunyadi és Cillei között hol ide, hol oda állt az ország nyugati felének legnagyobb birtokosa, Erdély társvajdája és a hét főkapitány egyike, Újlaki Miklós, illetve az édesanyja révén Cillei származású nádor, Garai László. A filmsorozat igen emlékezetes párbeszédei és jelenetei voltak azok, amelyekben a Hunyadi-párt és a Cillei-párt élesen szembekerült egymással.

Előbbi mindig az ország megvédelmezését és az idegen befolyás megszüntetését tartotta szem előtt, utóbbi viszont a Habsburg-házhoz tartozó német-római császár, III. Frigyes (1452–1493) és első Habsburg királyunk, Albert (1437–39) érdekében dolgozott. Utóbbinak nemcsak csehországi helytartója, hanem rokona is volt Cillei Ulrik, hiszen Albert király Luxemburgi Zsigmond második feleségének, Ulrik nagynénjének, Cillei Borbálának a leányát, Luxemburgi Erzsébetet vette nőül. Zsigmond halála után Cillei az özvegy pártjára állt, majd miután ellopatta a Szent Koronát, sajátkezűleg tette az apja halála után négy hónappal világra jött V. (Utószülött) László fejére, akit aztán erőteljesen befolyása alá is vont. Jórészt ez volt az 1440-es évek első felében kibontakozó belháború oka, hiszen a csecsemő V. Lászlót 1440-ben úgy koronázták meg, hogy az Albert halála után a magyar trónra meghívott lengyel uralkodó, Jagelló Ulászló (1440–44) már készülődött Magyarországra, akit a rendek meg is választottak, de megkoronázni csak Szent István fejereklyéjének diadémjával tudták. Míg a kettős uralom idején a Cillei-párt feje behálózta a Habsburg gyermekkirály környezetét, az anyakirályné pedig magával hurcolta a koronát, és végigpusztíttatta Felsőmagyarországot a cseh Jan Jiskra zsoldosvezérrel, addig Hunyadi a lengyel–magyar királlyal együtt a balkáni „hosszú hadjáratot” vívta és miután a várnai csatában az uralkodó is odaveszett, Hunyadi épphogy ki tudott szabadulni a török vazallus Vlad Drakul havasalföldi fogságából. Amikor V. László 1444 után egyedül maradt a trónon, idehaza Hunyadi lett a kormányzó (1446–53), Cillei viszont folytathatta praktikáit. 1453-ban aztán az akkor 13 éves királyt a császár kiadta neki, példátlan módon Bécsbe, vagyis az országon kívülre hívott össze országgyűlést, ahol azonban a rendek úgy döntöttek, hogy a királyt Cillei környezetéből inkább Prágába küldik, a Cillei és a Hunyadi családok között házassággal teremtenek békét, és utóbbi fejét pedig ugyan már nem hivatalosan, hanem de facto megtartják kormányzónak.

            Ezután nem sokkal, 1456-ban következett be a nándorfehérvári győzelem, amely után azonban három héttel Hunyadi János a zimonyi táborban pestis következtében meghalt. A Hunyadi-párt vezére idősebb fia, Hunyadi László lett. A tizenhat éves király a frissen megválasztott országkormányzóval, Cillei Ulrikkal együtt november elején érkezett Nándorfehérvár alá, ahol Hunyadi László – fegyveresei és nagybátyja, Szilágyi Mihály asszisztálása mellett – egyszerűen megölte. A Szilágyi testvérpár, azaz Mihály és János özvegye, Erzsébet Temesvárott megeskették az ifjú királyt, hogy a gyilkosságért a Hunyadi testvérpáron nem áll bosszút. Budára érve mégis elfogatta Lászlót és Mátyást, előbbit – Újlaki Miklós beleegyezésével – halálra ítélték és 1457. március 16-án lefejezték, a 14 éves Mátyást pedig előbb Bécsbe, majd Prágába vitték. Még az év novemberében csehországi udvarában halt meg V. László, miközben éppen menyegzőjét készítették elő. Tíz hónapon keresztül, László lefejezésétől az 1458. januári szegedi békéig tartott a belháború, és végül megállapodtak, hogy Mátyást Prágából hazahozzák, a rendi gyűlés királlyá választja, a gubernátor pedig nagybátyja, Szilágyi Mihály lesz.

            Miután tehát a Habsburg király meghalt, és az ország délkeleti felét uraló Szilágyiak felkelése is sikeres volt, ütött az óra: lehetőség adódott a Hunyadi-párt jelöltje, a törökverő fia, Mátyás királlyá választására. Noha Frigyes császár és Kázmér lengyel király is jelentkezett a magyar trónra, fegyveres erővel és meggyőzéssel végül Szilágyi elérte, hogy helyettük és az Újlaki–Garai-párt ellenében unokaöccsét válasszák királlyá, őt pedig kormányzóvá. Több mint érdekes, hogy a Mátyás udvarában élő itáliai humanista, Bonfini harminc évvel később hogyan ábrázolta ezt, nyilván a magyar uralkodó hivatalos álláspontját tükrözve. 1458 januárjában, amikor még meg sem választották Mátyást, az írta, hogy

 

„a pesti nép és a gyerekek már napokkal előbb kiáltozták az utcán, téren, útfélen [ti. hogy királlyá választották]. Hallották ezt ellenségei és gondolkodóba estek, hogy szabad-e elleneszegülni Isten és a nép szavának. […] Midőn aztán szerte kihirdették, egész Magyarország örvendezésre, ünneplőbe fordult. […] Éljen Hunyadi Mátyás király! Idegenek kemény uralmától ő szabadít meg minket! Atyja nyomán győz a törökön! Cseh latrok pusztításától megvédelmez! Kiűzi a lengyeleket és megtöri a németek gőgjét!”[3]

 

Ezzel a legitimációval kezdődött tehát Mátyás, azaz a Hunyadi-párt jelöltjének uralkodása, aki még egyszer utoljára megerősítette a középkori független nemzeti királyságot. A királlyá választás 1458. január 16-án történt, de egészen 1464. március 29-ig kellett várni, hogy a III. Frigyestől visszakapott koronával törvényesen is illessék a fejét. Mátyás már 1458–60-ban kénytelen volt felvenni a harcot a mellőzöttség, a sértődés és az emberi gyarlóság által összekovácsolt, ad hoc összetételű Garai–Szilágyi–Újlaki-ligával, amely arra vetemedett, hogy III. Frigyesnek felajánlja a koronát.

 

Két párt Magyarországon

 

Régóta tart a vita, hogy a csupán pozíciót kijelölő, viszonylagos orientációt biztosító bal–jobb felosztás helyett hogyan nevezzük el a két, egymással szemben álló politikai pólust. A hazai belpolitika mellett az európai uniós küzdelmeket, sőt az egész nyugati világ konfliktusait meghatározza egy kettősség, amelyet sokszor neveznek lokalisták és globalisták, föderalisták és szuverenisták, vagy populisták és neoliberálisok szembenállásának. Történelmileg jobban igazolható, ha az idehaza szemben álló feleket egy mindenkori Nemzeti Párt és egy örök Nemzetközi Párt térfelére osztjuk, amely az imént felsorolt konfliktusmezőket is integrálja. Előbbiek a Magyarország előtt álló kihívásokat mindig belső erőforrásból, a magyar érdekeknek megfelelően akarták megoldani, utóbbiak azonban égtájkövető magatartást tanúsítottak, ami azt jelentette, hogy akár keleti, akár nyugati irányba is fordultak, mindig külső – többnyire birodalmi – szempontokat akartak érvényesíteni idehaza. A maradandónak bizonyuló történelmi mintázatok miatt a Hunyadi-párt és a Cillei-párt folytonosságáról kell beszélni.

Azt is mondhatnánk, hogy az egyik oldalon álltak és állnak ma is azok, akik Széchenyi 1848-as szavaival élve egy „saját tengelye körül forgó Magyarországot” tűznek ki célul, a másik oldalon pedig azok, akik szélkakas módjára forognak az éppen aktuális irányba. Kicsit mélyebbre ásva azt is mondhatjuk, hogy míg a Nemzeti Párt célja a belülről vezérelt Magyarország létrehozása, amit patinás 19. századi kifejezéssel élve „magabíró Magyarországnak” nevezhetünk, addig a Nemzetközi Párt minduntalan egy kívülről irányított projekt magyarországi képviselője. Érthető módon jelent meg a szovjet függésben lévő közép- és kelet-európai kommunista rezsimek tipologizálásában a „kívülről orientált állam” kifejezése, ám észrevehető az is, hogy a rendszerváltoztatások utáni „posztkommunista Kelet-Európa függése a Nyugattól hasonló dilemmákat vet fel”, hazánkat is beleértve.[4] Pontosan ez az a hagyomány, amellyel a nemzeti erők szakítani akarnak, hogy egy másik hagyományhoz csatlakozhassanak vissza. 

Márpedig ha így osztjuk fel a hazai politikatörténetet meghatározó csoportokat, akkor azt vehetjük észre, hogy az éppen aktuális belpolitikai szituációhoz köthető jobb- és baloldalt, sőt akár az egyes ideológiákat is keresztbemetsző frontvonalat kapunk. Egyértelmű lesz például, hogy az I. világháborút megelőzően szemben álló 48-asok és 67-esek egy kalap alá vehetők a polgári radikálisokkal szemben, mint ahogy a két világháború közötti kormánypárt, valamint az ellenzéki kisgazdák, legitimisták és polgári demokraták is azonos csoportba kerülnek az illegális kommunistákkal és a legálisan működő nyilasokkal szemben. A nagy történelmi törésvonalat felfedezhetjük később is, akár az állampárt idején Aczél György és Pozsgay Imre között, akár a 2010-es években az LMP kettészakadása kapcsán, de a népi mozgalom elhelyezése is magától értetődővé válik.

Mielőtt belevágunk a konkrétumok tárgyalásába, rögzítsük, hogy a modern magyar állam történetében azt a több mint százötvenéves időszakot kell vizsgálnunk, amely a kiegyezés óta ez idáig eltelt. Azért 1867-ben vesszük fel a fonalat, mert a reformkori előzmények, az 1848–49-es szabadságharc, majd annak leverése és az önkényuralom után a kiegyezés volt az az alapító aktus, amelytől kezdve a magyar állam – aktuálisan az örökös tartományokkal, ill. a cseh és a horvát királyságokkal közös államkeretben élő Magyar Királyság – lehetőséget teremtett a modern államiság kiépítésére.

A vizsgálandó történelmi szakaszok úgy néznek ki, hogy 1867-től egészen 1918-ig, azaz fél évszázadon keresztül tartott a dualizmus kora, majd következett az 1918–19-es felfordulás, mégpedig a háború elvesztésével, az őszirózsás államcsínnyel és a kommunista puccsal, vörösterrorral, román megszállással, ellenforradalommal és az azt kísérő fehérterrorral. A kormányzóválasztás és a trianoni békediktátum aláírása után, azaz 1919–20-tól kezdve számíthatjuk a Horthy-korszak negyedszázadát, amely egészen az ország német megszállásáig tartott. A német és a nyomában érkező szovjet megszállást újabb háborús vereség követte: az eufemisztikusan „koalíciós éveknek” nevezett, 1945 és 1948 közé eső pár év valójában a Vörös Hadsereg által támogatott kommunisták lassú államcsínyével telt, amikor a nemzeti és demokratikus erőket szisztematikusan felszámolták. A nyílt diktatúra bevezetésétől egészen 1989-ig tartott a kommunista diktatúra négy évtizede, amelyben az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentett kéthétnyi szabadulást. A rendszerváltoztatással adódott lehetőség visszatalálni oda, ahol Magyarország a szabad és független, nemzeti és szuverén fejlődését kénytelen volt abbahagyni. A rendszerváltoztatás óta eltelt 35 esztendő első húsz éve azonban sok szempontból jobban hasonlított arra, ami 1989 előtt volt, mint arra, ami utána következett. A rendszerváltoztatást a posztkommunista erők, a velük szövetkező liberálisokkal együtt, részben befagyasztották, részben eltérítették, mely folyamatnak a 2010-es választás vetett véget. Azóta, immár tizenötödik éve, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében élünk, amelyben egymás után négy alkalommal – köztük háromszor kormányról – kapott kétharmados parlamenti felhatalmazást az Orbán Viktor vezette Fidesz–KDNP.

 

Korszakalkotók és rendszerváltók

 

Az iménti periodizációból az következik, hogy összesen három nagy korszakról beszélünk. Ennek megfelelően 1) a 19. század utolsó harmadában és a 20. század első felében érvényesülő mintegy 77 éves polgári korszak politikai-társadalmi rendszere 1867 és 1944 között definiálható, a közé beékelődő rövid 1918/19-es közjátékkal; utána újabb megszakítás jött 1944/45-tel, amelyre rákövetkezett 2) egy hosszú, 65 éves időszak, egészen 2010-ig tartóan, amelyben közel fél évtizedig tartott a diktatúrához vezető út, majd negyven évig a kommunista diktatúra, s utána még húszig a posztkommunista hegemónia időszaka, közé ékelődve 1956-tal és 1989/90-nel; végül 3) 2010-től máig tartóan beszélhetünk a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, amely – a választásokon elért újabb felhatalmazással és a mellette párhuzamosan végzett kulturális munkával – egy szélesebb, mélyebb és hosszabb időszaknak az alapító szakasza lehet, amely nemzeti korszak gyanánt az egész évszázad első felét meg tudja határozni.       

            Ezen a ponton álljunk is meg egy pillanatra, és definiáljuk, hogy a rendszert egy speciális politikai működésmód, a korszakot a kor egészét átható szellemiség teszi. Ezért a rendszernek története van, a korszaknak viszont történelme, és míg itt az aktuális rend természete tapasztalható meg, addig ott egy egész kor szelleme követhető nyomon. Ebből is látszik, hogy az inkább politikailag artikulálódó rendszer összetevői gazdaságiak és társadalmiak, egy-egy korszak viszont a benne érvényesülő sajátos kultúra révén ragadható meg. Mindannyian tudjuk, mire gondolunk a Bethlen-rendszer és a „boldog békeidők” kapcsán. Jellemző, hogy ellenfelei ma már leírják, hogy nemcsak kormányt, hanem rendszert kell váltani 2026-ban, sőt a vérmesebbek egyenesen „korszakváltást” ígérgetnek.

            Ebben a történetpolitikai keretben elhelyezve az elmúlt kétszáz évet, kijelenthetjük, hogy annak nagyszerű kezdete, azaz a magyar reformkor negyedszázada a modern polgári Magyarország kigondolásának időszaka volt, és nem történt előzmény nélkül, hiszen sok szempontból a II. József 1790-es halála utáni nemzeti ébredés strukturált folytatásának tekinthető. Ezen a bázison jött létre nyelvi, irodalmi, művelődési, jogi, politikai és gazdasági tekintetben az a szellemi és anyagi összesség, amit nemzeti klasszicizmusnak nevezünk. Az 1867-es kiegyezés az egész magyar politikai elit hatalmas teljesítménye volt, amely intézményesítette a reformkor eredményeit, szentesítette az 1848-as áprilisi törvényeket, és élhető, fenntartható megegyezésre jutott Ausztriával. Az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében a kiegyezés pártján álló 67-esek, az azt jelentősen módosítani akaró 48-asok és az azt elvető, 49-es alapon állók mind megegyeztek abban, hogy Magyarország a megelőző évszázadok öröksége és a megelőző évtizedek hagyományai szerint folytassa életét – ez volt a nemzeti konszenzus. A megbonthatatlan nemzeti közmegegyezésnek szintén már réges-régi hagyománya volt; amint a dualizmus második felének – önmeghatározása szerint – „nemzeti conservativ” gondolkodója, Asbóth János írta: „Széchenyi előtt csak aulikusok voltak, és velök szemben mint egy nagy konzervatív párt őrködött az alkotmány fölött az egész nemzet.”[5] Ennek szerves eszmei-politikai folytatásának tekinthető, hogy hároméves közeledés után 1875-ben a Deák Ferenc vezette Felirati Párt és Tisza Kálmán-féle Balközép Párt fúziójából megalakult a Szabadelvű Párt. A korszak mintegy harminc évig veretlen domináns pártja létrejöttének „(pártok fölötti) eszmei alapja egy hosszú múlttal rendelkező haza fenntartása, gyarapítása volt”, amit a 48-asok és a 67-esek egyféleképpen kívántak.^[6]

Amikor aztán a Szabadelvű Párt 1905-ben vereséget szenvedett, majd a következő évben fel is oszlott, és 1906–1910 között az egymással 1904-ben összeállt sokszínű ellenzék (Függetlenségi és 48-as Párt, Katolikus Néppárt, Országos Alkotmánypárt) vette át egyciklusnyi időre a kormányzást, valójában nem történt szakítás a korszak alapvető törekvéseivel. Egyszerűbben szólva, bár a Szövetkezett Ellenzék rendszerváltást ígért, végül csak kormányváltásra futotta, aztán 1910-ben a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt vissza is tért a hatalomba.

Amikor 1905 és 1906 között a király által kinevezett, testőrparancsnoka révén vezetett ún. darabontkormány állt az ország élén, történt valami különös. Mégpedig az, hogy a Fejérváry-kormány belügyminiszterével kapcsolatot épített ki egy budapesti kör, amely szociáldemokratákból és radikális liberális értelmiségiekből állt. A kölcsönös szimpátia alapja az volt, hogy Kristóffy József támogatta az általános titkos választójogot. Utóbbi volt az az ügy, melynek álcája alatt egy sokkal szélesebb körű támadás indult immár nemcsak a rendszer, hanem az egész korszak ellen. Mindkét oldal taktikai okokból vett részt a közeledésben: Kristóffy azért vette elő a választójog kiterjesztését, hogy ezzel fölülírja az uralkodó negyvennyolcas–hatvanhetes törésvonalat, melynek 48-as felén éppen úgy ellenezték azt, mint 67-es oldalán, a szociáldemokraták és még inkább a polgári radikálisok pedig a végsőkig „reménykedtek […], hogy a király oktrojálás útján életbe lépteti az általános választójogot”.[7] Az már inkább stratégiai együttműködést jelez, hogy Kristóffy választmányi tagja volt a Társadalomtudományi Társaságnak, munkatársa a Huszadik Század című folyóiratnak, hivatalból ő engedélyezte az Általános Titkos Választójog Ligáját, Jászi Oszkár pedig fontolgatta, hogy belép a Bécsből kinevezett kormány támogatására létrehozni tervezett Haladó Pártba s a később meg is alakult Országos Polgári Radikális Pártba. Az első magyar szociológus egyesület és annak lapja, valamint az ateista-materialista Martinovics páholy és újságja, a Világ, aztán a Galilei Kör, a Választójogi Liga, a különféle szabadgondolkodó egyletek és az 1914-ben ezek televényén megalapított – nevében a darabontkísérlet pártjának emlékét szó szerint visszaidéző – (Országos) Polgári Radikális Párt márpedig mind-mind Jászi személyéhez kötődött. Ő és köre került hatalomra Károlyi Mihállyal és a szociáldemokratákkal 1918 októberében. Azonnal előnytelen fegyverszüneti megegyezést kerestek az antanttal, és amerikai–francia mintára kikiáltották a köztársaságot. Emlékezetes volt Károlyi újévi üzenete, amely úgy szólt, hogy „a külpolitikánkat a wilsoni elvekre alapítom. Nekünk egy elvünk van: Wilson, Wilson és harmadszor is Wilson. Én biztosan hiszem, hogy Wilson nemcsak Amerikában, hanem Európában is hódítani fog.”[8] Országlásuk nem tartott sokáig, mert a nyugati orientációjú progresszívek után öt hónappal a keleti orientációjúak következtek. Ez volt a Tanácsköztársaság, azaz a proletárdiktatúra, melynek vezetője, Kun Béla ki is jelentette, hogy miután a bolsevik csapatok már Kárpátalja előterében járnak, „sikerülni fog velük egyesülve, orosz segítséggel […] folytatni a diktatúra politikáját”.^[9]

Mekkora változás ötven-hetven év leforgása alatt! Míg az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, majd a rá következő önkényuralom és a kiegyezés megkötése után a balszél képviselői (Madarász Viktor, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály) intranzigensen a magyar önállóság talaján álltak, addig a századelős, háború alatti és utáni szélsőbal már hatalomra kerülését is külső hatalmaknak köszönhette. A folyamatban komoly része volt annak, hogy az évszázadokig (!) uralkodó nemzeti konszenzust, melyet a hol konzervatív liberális, hol liberális konzervatív nemzeti szabadelvűség is osztott, a 19–20. század fordulóján „világnézeti polgárháborút” kiváltva lassan, de biztosan lerombolták.[10]

A külső okokból bekövetkezett 1918/19-es megrázkódtatás után a Horthy-korszak szinte ott folytatta, ahol a dualizmus abbamaradt, néhány változtatással: király helyett kormányzó, mérsékelt választójogi reform és kis földosztás, a Habsburg-ház trónfosztása. Ebben az időben is működött nagy nemzeti kormánypárt, több néven: Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja. Ha tetszik, még valamelyest rendszeren belüli váltás is történt, amikor a tíz évig kormányzó Bethlen István csoportját a gazdasági válság idején Gömbös Gyula generációja váltotta, de sem a rendszer, sem a korszak lényege nem változott. A kívülről érkező kihívás viszont egyre növekedett, mégpedig leginkább az 1939-es választáson egymillió szavazatot gyűjtő Nyilaskeresztes Párt révén, amely csak 1944. október közepén tudott hatalomra kerülni, akkor is német fegyveres támogatással végrehajtott puccsal. A hungaristák, akiket a korban „zöld bolsevikoknak” is neveztek, és állandóan körüllengte őket a „guruló márkák” vádja, olyannyira nem csináltak titkot németbarátságukból, hogy az még Berlinnek is ízléstelenül sok volt, éppen ezért eleinte helyettük a szalonképesebb kollaboránsokat favorizálták (Imrédy Béla, Sztójay Döme).

A német megszállás után fél évvel az első szovjet csapatok is átlépték a magyar határt, akik szintén a saját klienseiket támogatták: ők voltak a Moszkvából hazatérő emigráns kommunisták (Farkas Mihály, Gerő Ernő, Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Révai József), akik hazai elvtársaikat, a demokratikus erőket, aztán a velük csak fél szívvel szövetkezőket, végül olykor egymást is eltették az útból. Legkésőbb 1948-tól egészen 1989-ig nem lehetett kérdéses, hogy a mindenkori magyarországi kommunista párt moszkvai felettes énjének parancsait követve diktatórikusan irányítja az országot. A folytonosságot az MKP, az MDP és az MSZMP is vindikálta magának: előképüknek, saját diktatúrájuk előkészítőjének tekintették az 1919-es proletárdiktatúrát, melynek direktóriumában annak idején Rákosi a szociális termelés, Lukács György pedig a közoktatás népbiztosa volt. A határozott hivatkozás a negyvenedik évfordulón, 1959-től jelent meg, amikor a Kerepesi úti temetőben létrehozták a Munkásmozgalmi Panteont, majd folytatódott a „Tanácsköztársaság kikiáltásának” fél évszázados évfordulóján (Hajdú Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. 1969), aztán jött az ambivalens újraértékelés a Kun Béla születésének 1986-ban ünnepelt 100. évfordulójára emelt Varga Imre alkotta szoborcsoporttal.

A Kádár-rendszer furmányos emlékezetpolitikájának része volt, történetpolitikai hatásában pedig a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji Nyugat felé való nyitáson túl egészen a ’90-es, sőt a kétezres évek liberális baloldali konszenzusáig elért, hogy a ’60-as évek derekán szakítottak a Révai József–Mód Aladár-féle kurucos-népies történelemfelfogással, és áttértek a mindenkori birodalmi szempontokat figyelembe vevő, mert progressziót jelentő nemzetközies megközelítésre. Az átmenetről stílszerűen egy valódi sztálinista gondoskodott, mégpedig a Rákosi-idők moszkvai nagykövete, igazság- és külügyminisztere, legfelsőbb bírósági elnöke, Molnár Erik, aki a ’60-as évek elején újraértékelte a magyar nacionalizmust és a nemzeti szabadságmozgalmakat, elvitatva tőlük a „progressziót”, amivel 1956-ot is úgy lehetett beállítani, mint amelynek kiváltó oka a bűnös nacionalizmus volt. A kádári „reformkorban” kibontakozó történelemszemlélet összehasonlíthatatlanul finomabb és szakmaibb volt a Rákosi-korban és a forradalom leverése utáni években forgalmazottak (Andics Erzsébet, Hollós Ervin, Pach Zsigmond Pál) sematizmusánál, ráadásul szerzői (Hajdú Tibor, Hanák Péter, Litván György) a kommunisták hegemóniáját fenntartva a történelmi „osztályszövetség” részeként elismerték Szabó Ervint, aztán gróf Károlyit, a szociáldemokratákat és a „haladó értelmiség” képviseletében Jásziékat, összefoglaló néven az oktobrizmust. Ebben a felfogásban Tisza Istvántól egészen a népi írókig tartón a nemzeti erők lettek a maradiak, a birodalmi integráció „történelmi szükségszerűségét” vallók pedig a haladók. Végül is még Istvánt, a királyt is lehetett úgy magyarázni, mint aki engedelmesen a Nyugathoz csatlakozott, ellentétben a csökönyös keletimagyar Koppánnyal (noha ellentétük örökösödési-legitimációs küzdelem volt, különösen, hogy fél évszázaddal a szkizma előtt történt).

A rendszerváltoztatást követő húsz év tapasztalatai egy újabb kontinuitásra figyelmeztettek: 1990 és 2010 között a posztkommunista erők, amelyeket az MSZP képviselt, kiegészült a hajdani „demokratikus ellenzékből” formálódó SZDSZ-szel, és ezek ketten tovább őrizték a diktatúra idején kialakított privilégiumaikat s nem engedtek ideológiai, gazdasági és kulturális hegemóniájukból. Az 1990 utáni vezető elit, akár kormányon, akár ellenzékben is volt, biztosította, sőt nem egy esetben bővítette is a gazdaság, a média és a kultúra területén megörökölt pozícióit. 1994 és 1998, illetve 2002 és 2010 között kormányon, 1990 és 2010 között pedig mindvégig hatalmon volt a késő Kádár-kor pártvezetésének másod-, illetve harmadvonala, a vele szövetséges technokraták és az urbánus-liberális értelmiség. Közös nyelvüket a különböző dialektusban (marxista → lukácsista → neoliberális) száz éve beszélt progresszió, az első Nagy Imre-kormány óta jellemző reformizmus és a ’70-es évek derekától datálható piaci fundamentalizmus jelentette. Jellemző, hogy az MSZP első elnöke a Magyar Népköztársaság 1960–62 közötti pénzügyminisztere, 1988–89-es államminisztere s egyben az MSZMP utolsó elnöke, Nyers Rezső volt, a szabaddemokraták programja pedig egyenesen úgy szólt, hogy

 

„Utódai vagyunk a polgári radikalizmusnak […], amely utoljára érezte át teljes tragikus jelentőségében Magyarországnak a nyugati fejlődéstől való leszakadását. Elődünk Jászi Oszkár […] Utódai vagyunk az 1953–1956 közötti pártellenzéknek […] Elődünk Nagy Imre.”[11]

 

Az éppen uralkodó nemzetközi trendekhez, mint amilyen a dereguláció–privatizáció–liberalizáció hármasát diktáló neoliberalizmus is volt, a ’70-es években induló reformközgazdászok éppen úgy ragaszkodtak, mint az MSZP–SZDSZ-koalíciók gazdasági és pénzügyminiszterei, vagy maga Gyurcsány Ferenc, aki hol jozefinizmust idézően kiáltott fel (Csináljunk egy jobb országot), hol az egykori miniszterelnök szobrát kérdezgette, hogy „Imre, te mit tennél a helyemben”.  Ez volt az a dühödten modernizáló progresszív mintázat, amely Magyarországon egyszer a keleti irányból érkező direktíva, másszor a Nyugat tranzitológia-mércéjének érvényesítését követelte, strukturális értelemben eleinte „új szakaszt” (Nagy Imre), majd Új Gazdasági Mechanizmust, aztán Fordulat és reform (1987) végrehajtását, végül spontán privatizációt vagy éppen gyurcsányi „országreformot” hirdetett. Létezik tehát egy „reformpárti ideológiai kontinuum”, amely minduntalan külső mércét, kívülről exportált ideológiát és birodalmi szempontokat akar érvényesíteni idehaza.[12]

A rendszerváltó polgári-nemzeti erők, amelyek az első szabadon választott kormányt adták, egy sor társadalmi alrendszerben nem tud(hat)tak hatalmat gyakorolni: ilyen volt a gazdaság egésze, a diplomáciai kar jórésze, az erőszakszervezetek és a titkosszolgálatok állománya, de ilyen volt a nyilvánosságban ható média, úgymint az újságok, folyóiratok, a rádió, televízió és a könyvkiadás, aztán az egyetemi világ és az akadémiai, tudományos élet, amely egy egész társadalom számára képes kijelölni a referenciákat, vagy a szimbólumteremtő intézmények, mint a film- és szórakoztatóipar, a reklámkultúra. A lehető legszélesebben értelmezett kultúra szerteágazó világáról van szó, benne az előbbieken túl az értelmiség összetételével, a megelőző rendszer kulturális tehetetlenségi nyomatékával és a „civil” szervezetekkel, amelyeket a nálunk 1984-ben megtelepedett Soros Alapítvány támogatott, melynek elnöke a Szabad Nép belpolitikai rovatától Nagy Imre körén át az SZDSZ alapító tagságáig jutó Vásárhelyi Miklós lett. 1990-tól kezdve ez a posztkommunista–liberális kulturális altalaj már a szavak szintjén ellehetetlenítette, hogy kialakuljon egy olyan népi-nemzeti társadalmi képzelet, amely politikai erővé tud transzformálódni. Ez nemcsak aktuálpolitikai, hanem emlékezet- és történetpolitikai következményekkel is járt, hiszen az örökös lemaradásban lévő utánkövetés kívánalma hosszú időre rögzült, hozzájárulva uralmuk legitimálásához (Nyithatok Bécsben cukrászdát).  

 

Kontinuitásküzdelem

2010-ben két kontinuitás küzdött meg egymással: a 20. század második feléből örökölt és a rendszerváltoztatás minden jó szándéka ellenére még húsz évig továbbműködő kívülről vezérelt progresszió, és az a mélyebb nemzeti hagyomány, amely független, szuverén és belülről vezérelt Magyarországot akar. Az elmúlt tizenöt évben jól látjuk, hogy választásról-választásra alakulnak olyan koalíciók, amelyek győzelmük esetére Magyarországot kívülről irányítottá tennék. A 2010 óta jókora nemzetközi – időnként Washingtonból, Brüsszelből pedig állandóan érkező – ellenszélben megvalósított kormányzati intézkedések közül azok váltották ki a legnagyobb vihart, amelyek az ország jogi, gazdasági és kulturális önrendelkezését növelték (alkotmányozás, haderőfejlesztés, határkerítés-építés, kettős állampolgárság, kritikus infrastruktúra nemzeti kézbe vétele, különadók kivetése, médiaszabályozás, rezsicsökkentés, szuverenitásvédelem), melyek mellé csatlakoztak azok a lépések, amelyek egy munka- és családalapú társadalmi rendet céloznak (családi adókedvezmény, egykulcsos adórendszer, gyermekvédelem, teljes foglalkoztatottság és drogmentesség célkitűzése).

Az ezredfordulós „polgári Magyarország” egy kormányzatnak volt a programja, a 2010 óta érvényben lévő „nemzeti együttműködés” egy politikai-társadalmi rendszert jelöl, az évtized második felére lehetséges, hogy egy új, a korszakunkhoz illően átfogó, horizontális, konszenzusos mondanivalóra van szükség (nemzeti maximum). Miközben az a kontinuitás is érvényesül, amely a 2022-es választáson amerikai pénzből finanszírozott „kultúraváltás” mellett kampányolt, most pedig kijelenti, hogy „Orbán Viktor a múlt”, s azt is elmondja, ki „lesz Magyarország új arca”, addig a következő horizonton feldereng a társadalmi egyetértés által szentesített történelmi folytonosság folyamatossága.