Gali Máté

POLITIKAI FOLYTONOSSÁG A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT 

 

„Új politikát kell kezdenünk, mert a politikát ott, ahol Tisza István elhagyta, újra kezdeni nem lehet. […] De azért, bár új politikát keresünk, ezt a politikát össze kell kapcsolnunk a múlttal; össze kell kapcsolnunk azokkal a nagy nemzeti tradíciókkal, amelyeken felépült ennek a nemzetnek, ennek az országnak, ennek az államnak a rendje.”^[1] E szavak 1921. április 19-én hangzottak el gróf Bethlen Istvántól, a magyar reálpolitika kimagasló alakjától, mégpedig kormányfői bemutatkozó beszédében. Jól megvilágították, hogy az I. világháborús összeomlás, illetve a trianoni országcsonkítás nyomán hazánk újjáépítése és működésének újjászervezése a Horthy-korszakban számos területen – az államforma kérdése, a politikai rendszer jellege, a kulturális politika – az ezeréves történeti és alkotmányos hagyományainkra alapozva ment végbe.

 

Az államforma kérdése

 

Hazánk államformája attól fogva királyság volt, hogy Szent Istvánt 1000 és 1001 fordulóján megkoronázták. A monarchiát azonban a történelmi Magyarország felbomlásának sodrában, 1918 őszén népköztársaság, majd 1919 tavaszán tanácsköztársaság váltotta fel. Ezen időszak, s így a köztársaság is, közvéleményünk többségének saját tapasztalatai alapján az I. világháborús vereségünket követő nemzeti megaláztatást, politikai instabilitást, terrort és gazdasági nehézségeket szimbolizálta. Ennélfogva Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök már 1920. március 18-án rendelkezett a királyság formális visszaállításáról, lándzsát törve amellett, hogy a királyság „alkotmányunk alapelveinek és alapintézményeinek” szerves részét képezi.  Úgyszintén a királyság intézményének alkotmányos folytonossága mellett szállt síkra Bethlen István, amikor 1933 márciusában külföldi előadókörútja müncheni állomásán ekképpen fogalmazott:

 

„Magyarország nem az az ország, ahol újonnan kieszelt papíralkotmányok becsben állhatnak vagy fennmaradhatnak. A magyar nép számára az alkotmány: hagyományainak megtestesülése. Az alkotmány maga az állam és az marad a jövőben is. Magyarország monarchista, de nem azért, mert ragaszkodik a dinasztiához; ellenkezőleg, azért monarchista, mert hű marad meglévő alkotmányához és úgy érzi, hogy Magyarország az alkotmányon és monarchista rendszeren alapuló, erős vezetés nélkül aligha tudna ellenállani az idő hullámverésének.”^[2]

 

A trón a két világháború között végig betöltetlen maradt, az uralkodót pedig, miként korábban is a magyar történelemben, ideiglenesen kormányzó helyettesítette. Az 1920. március elsején államfővé választott Horthy Miklós a tisztségében olyan elődök örökébe lépett, mint Hunyadi János és Kossuth Lajos. Jogkörei kezdetben egy középerős államfőének feleltek meg, mivel az őt megválasztó Nemzetgyűlés egyrészt tartott a jelentős hatalommal és mozgástérrel bíró Horthytól, másrészt kifejezésre kívánta juttatni a király és a kormányzó közötti határozott különbséget. A ’30-as évek első felétől azonban a felhatalmazása egyre szélesedett, és 1942-re már megközelítette a néhai magyar uralkodókét. Szükséges ugyanakkor hangsúlyoznunk, hogy mindez nem a kormányzói önkényuralom kiépítését szolgálta, hanem a politikai egyensúly és az alkotmányos parlamenti berendezkedés megőrzését abban a korban, amikor az 1929-es nagy gazdasági világválsággal járó társadalmi és gazdasági konfliktusok, valamint a totalitárius diktatúrák felemelkedése a nemzetközi és a honi politikát egyaránt mozgásba hozták és átalakították.^[3]

A király nélküli királyság belpolitikai arénájában két jól elkülöníthető tábor alakult ki a királykérdést illetően. Az ún. szabad királyválasztók elsődlegesen nemzeti uralkodót szerettek volna a trónra ültetni. Soraikban ezért többek között felmerült a Habsburgok „magyarországi” ágának két főhercege, Albrecht és József neve, de gondolkodtak azon is, hogy valamelyik hazai főnemesi famíliából – főképpen a Széchenyi családból – válasszanak királyt, illetve szóba került Horthy Miklós, de családjának egyes tagjai is. Önellentmondást vállalva a szabad királyválasztók egy része a külföld felé is nyitott. Azt követően, hogy a ’20-as évek második felétől kezdődően a nagyhatalmi státusszal rendelkező Olaszország a revíziós törekvéseink nyílt támogatójává vált, megjelentek azok a nézetek, hogy az üres trónt az olasz uralkodócsalád egyik tagjával kellene betölteni. Közszájon forgott még az angol Windsor-ház is, illetőleg „Ladomér” névre magyarosítva a brit sajtómágnás, Lord Rothermere, a magyar revíziós igények ismert külhoni pártfogója.^[4]

A szabad királyválasztókkal szemben álltak a legitimisták, akik azt vallották, hogy történeti alkotmányosságunkon csorba esett az által, hogy 1918 őszétől távol volt tartva az uralkodói bársonyszéktől az utolsó magyar király, IV. Károly, valamint az ő utódjának tekintett Ottó. A többnyire a dualizmus időszakának katolikus arisztokrata elitjét tömörítő legitimisták ezért az ő trónigényeik érvényesülését óhajtották. A ’20-as évek végére elszíntelenedő legitimizmus eszméje szorosan kapcsolódott a politikai katolicizmushoz, a hagyományos népi-vallásos kultúrához és a dinasztikus érzelmekhez. A király személyében a legitimisták ezeréves államiságunk megtestesülését látták, éppen ezért Horthy Miklós államfőségére ideiglenesként tekintettek.^[5] A budapesti kormánykörök ugyanakkor tisztában voltak azzal, hogy a Habsburg-restaurációt sem a világháborúból győztesen kikerült nagyhatalmak, sem pedig a velünk szomszédos kisantantállamok nem támogatják. Ennek dacára az olyan legitimisták, mint gróf Apponyi Albert szilárdan kitartottak emellett, hogy összeköti őket „a törhetetlen ragaszkodás a jogfolytonossághoz és ebből kifolyólag a törvényes királysághoz. […] Aki lelkesedik a törvényes királyság érvényesítéséért, egyszersmind helytáll, mint alkotmányos tényező a magyar nép jogállományának sértetlenségéért. Nekünk a magyar alkotmányfejlődés szellemében felbonthatatlan egységet jelent a kettő; egyik a másiknak biztosítéka.”^[6]

 

A politikai rendszer jellege

 

A két világháború közötti Magyarország politikai felépítménye számos elemében merített a korábbi korszakok örökségéből. A folytonosság több ponton is jól tetten érhető volt, viszont megjelentek szembeötlő különbségek is, példának okáért a politikai elit összetételében.

A Horthy-korszak kezdetével ugyanis az I. világháborút megelőző évtizedek meghatározó személyiségei helyett az 1918 előtti elit új nemzedéke érkezett a politikába. Mindezt jelzi, hogy a régi országgyűlésből 1920-ban mindössze 23-an, 1922-ben 34-en, 1926-ban pedig 24-en ültek a parlamentben. A generációváltásra komoly igény és szükség mutatkozott egyrészt a néhai törvényhozás tagjainak megöregedése okán, másrészt pedig a közvélemény többsége őket is felelősnek tartotta az ország 1920-ra kialakult válságos állapotáért. Harmadrészben az összeomlást követően gyökeresen megváltozott közéleti viszonyok újfajta mentalitást és magatartást kívántak meg, melyeknek a korábbi politikusi garnitúra többsége – feltehetőleg – nem tudott, illetve nem is akart megfelelni.^[7]  

Az új politikusi nemzedék idővel azonban azt tapasztalhatta meg, hogy a kiépülő politikai rendszer jellege folytonosságot mutatott a dualizmus és a korábbi korok (politika)történeti hagyományaival is. Ennek egyik vetülete, hogy akárcsak a kétközpontú állam idejében, úgy a Horthy-korszakban is a nagy kormányzópártok által vezetett, hegemón többpártrendszerről lehetett beszélni. A mai magyar közéleti gondolkodásban a legerőteljesebben Csizmadia Ervin politológus képviseli azt a véleményt, miszerint a honi politikai fejlődés történelmi logikája az elmúlt másfél évszázadban a domináns pártrendszerek ismétlődő mintázata.^[8] Ugyanakkor ez nem újkeletű megállapítás. Hiszen a neves legitimista közgazdász és történetíró, Gratz Gusztáv már a II. világháború alatt papírra vetett – de végül csak 2001-ben megjelent – visszaemlékezésében is amellett érvelt, hogy „megfelelt a magyar tradícióknak”, amikor Bethlen István 1922-ben létrehozta a klasszikus konzervatív, keresztény-nemzeti programot hirdető és a köznyelvben csak Egységes Párt néven emlegetett kormányzópártját.^[9] Mivel az nagyon hasonlatos volt az 1875 és 1905 között nyolc parlamenti választáson diadalmaskodó és összesen nyolc miniszterelnök kormányát támogató Szabadelvű Párthoz, valamint gróf Tisza István 1910-től 1917-ig az országot irányító Nemzeti Munkapártjához.

Az Egységes Párt megteremtését nem csak az indokolta, hogy Bethlen annak révén kísérelte meg a belpolitikai stabilitás véghez vitelét. Legalább annyira számítottak a gazdasági érvek is, mert a Magyarországnak hiteleket nyújtó külföldi tőkéscsoportok is a belügyi viszonyaink megszilárdításában voltak érdekeltek.^[10] S noha a két világháború között az Egységes Párt többszöri átalakuláson és névváltoztatáson (1932-től Nemzeti Egység Pártja, 1939 után Magyar Élet Pártja) esett át, mégis olyan alapot biztosított a politikai elitnek, amelyről az a változó parlamenti erőviszonyokhoz igazodva 1944 tavaszáig, hazánk német megszállásáig képes volt az ország vezetésére.

A Horthy-korszak hajnalán, 1920-ban tartott nemzetgyűlési választások – köszönhetően a Friedrich István miniszterelnök által 1919 őszén meghozott választójogi rendeleteknek – a magyar történelem első általános, egyenlő, titkos és többpárti parlamenti megmérettetései voltak. Bethlen István azonban 1922-ben választójogi rendelet, majd 1925- pedig törvény formájában több szempontból is szűkítette a szavazásra jogosultak körét, valamint Budapest és környéke, illetőleg a törvényhatósági jogú vidéki városok kivételével visszaállította a nyílt voksolás gyakorlatát. A gróf ugyanis nem számított a tömegdemokrácia hívének. Azt vallotta, hogy választójoggal azon állampolgároknak kell rendelkezniük, akiknek megfelelő vagyoni és műveltségi háttere van a felelős döntéshozatalhoz. Meglátása alapján a „demokrácia nemcsak szabadság, hanem egyúttal népnevelés is. Aki azt hiszi, hogy a szabadságjogoknak törvényes dekretálásával demokráciát csinál, az nagyon tévedhet. Ehhez még az szükséges, hogy azok a néprétegek, amelyek ezen az úton hatalomhoz jutnak, a közügyek intézésébe beleszólási jogot kapnak, ezek kultúrában, erkölcsben, fegyelmezettségben, felelősségérzetben és áldozatkészségben kellő színvonalra emelkedjenek, nehogy csupán önző célokból gyakorolják a nekik adott jogokat.”^[11] Mindez politikai életünk hagyományrendszerébe illeszkedett, hiszen Magyarországon a népképviseleti alapon rendezett választások 1848 óta íródó történelmében a voksolások nyíltan zajlottak, a választójog pedig korlátozott volt, döntően életkori, nemi, vagyoni és műveltségi megkötésekkel.

A folytonosságot jelképezte az 1918 előtti főrendiház örökébe szervezett felsőház 1926-ban történt visszaállítása is. A magyar törvényhozás ugyanis 1608 óta kétkamarás formában működött, és a főrendi tábla megszüntetése sem 1848-ban, sem 1867 után nem vetődött fel, de az 1885-ben megvalósuló főrendiházi reform sem lépett túl a technikai korszerűsítés keretein. Az „őszirózsás forradalom” alatt a régi képviselőház kimondta az önfeloszlatását, a főrendiház elnökeként viszont a felkészült jogtudós, báró Wlassics Gyula rendkívül taktikusan csak „berekesztettnek” nyilvánította a második kamara üléseit. Ez aztán hivatkozási alapot képezett a felsőház újbóli felállításához egy olyan Európában, ahol az egykamarás parlament akkortájt egyébként is kivételnek számított. A politikai elit a megváltozott viszonyokhoz igazodó második kamarát az intézményes hatalommegosztás egyik biztosítékának, egyfajta rendszerstabilizátornak tekintette.^[12]

Az újjászervezett felsőház harmadik ülésén, 1927. január 31-én, az ismét elnökké választott Wlassics Gyula amellett szállt síkra, hogy „a kétkamarás törvényhozással, mely a magyar alkotmányos fejlődés évszázadokra terjedő hagyománya, a haladás útjára léptünk […] az ezeréves alkotmányos Magyarországban nem doktrinér elméletek szabják meg az országgyűlési reform tartalmának helyességét, hanem a vezérlő gondolatnak annak kell lennie, hogy ki kell elégíteni ugyan a haladás követelményeit, de ezeknek a történelmi életképes tradíciókkal teljes összhangban kell maradni. […] Abban csaknem mindnyájan egyetértünk, hogy törvényhozásunk ezeréves fejlődése alapján kialakult rendszerét kell alapul vennünk. Nekünk nemzeti kincsünk a mi történeti alkotmányunk. […] Nekünk nem szabad a hevenyészett papíralkotmányok radikális útjára tévelyegni; nekünk bele kell kapcsolódnunk a történeti folytonosság ritmusába.”^[13]

 

Kultúrpolitikai folytonosság

 

Miként az államszervezés terén, úgy a kultúrpolitika vonatkozásában is számos területen a korábbi korszakokkal való folytonosság volt megfigyelhető a két világháború között.

A Horthy-korszak kultúrpolitikájának egyik sarokköve a magyar „kultúrfölény” gondolatisága volt, amely nemzetünk kulturális vezető szerepét kívánta megteremteni a Kárpát-medencében, mivel a képviselői abban látták a Trianonban megcsonkított ország számára a felemelkedés, valamint a vesztes világháború után az Európához való visszakapcsolódás zálogját. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Berzeviczy Albert például már 1920 májusában arról beszélt a trianoni békeszerződés rendelkezéseinek ismeretében, hogy „csak szellemi fölénye emelheti föl a magyar nemzetet még egyszer elvesztett nagysága magaslatára. [...] Az újabbkori Magyarország soha sem akart fegyverrel hódító háborút viselni; ezentúl kötelességünk hódító hadjáratot indítani a szellem fegyvereivel. Ha valamivel, ezzel a hódító háborúval nyerhetünk vissza mindent, amit elvesztettünk.”^[14] Berzeviczy véleménye nem számított újkeletűnek, mert a magyar „kultúrfölény” elképzelése a reformkor óta létezett. Gróf Széchenyi István már egy 1842-es beszédében leszögezte a nemzetiségi kérdés megnyugtató rendezését illetően, hogy „olvasztói felsőbbséggel kell bírni”.^[15]

A „kultúrfölény” kivívása céljából gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1922 és 1931 közötti hivatali ideje alatt olyan nagyívű, sok tekintetben napjainkig ható fejlesztésbe kezdett, melyek máig páratlannak tekinthetők a hazai kultúrtörténetben. Az általa a tudományos intézményrendszerben és az iskolahálózatban véghez vitt jelentős mennyiségi és minőségbéli gyarapodás fényében méltán érdemelte ki, hogy halála után a „legkonkrétabb, leggyakorlatibb s ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikus” kitüntető jelzővel illesse őt Ravasz László.^[16]

Klebelsberg kultuszminisztersége során – kényszer szülte – kultúrpolitikai folytonosságnak volt tekinthető az 1926-tól 1931-ig tartó népiskola-építési program is, amelynek keretében mintegy ötezer elemi iskolai tantermet és tanítói lakást emeltek, elsősorban az Alföldön, azon belül is a Duna–Tisza közében. Bár a dualizmus idején is történtek komolyabb fejlesztések a népiskolai hálózatban, vallás- és közoktatásügyi miniszterként például Wlassics Gyula 1895-ben, a millennium jegyében ezer állami elemi népiskola felépítését rendelte el, ám az akkori kormányzatok a népiskolák segítségével történő magyarosítás szándékából főképpen nemzetiségi vidékeken emeltek elemi tanintézményeket, melyeknek háromnegyede 1920-ban az új határokon túlra került. A Horthy-korszak céltudatos népiskola-építéseinek köszönhetően az analfabetizmus a tíz éven felüli népesség körében az 1920-as 13 százalékról 1930-ra 9,3 százalékra csökkent, majd 1941-re 6,4 százalékra mérséklődött. Az újonnan felhúzott népiskolák sok esetben közösségi térként is működtek, helyet adva népkönyvtáraknak, színitársulatok előadásainak, gazdakörök és más társadalmi vagy kulturális egyesületek rendezvényeinek.^[17] Olykor pedig hitéleti szerepük is volt: a nem egy esetben hozzájuk épített kápolnákkal, oltárfülkékkel és gyóntatóhelyiségekkel az alföldi népesség szellemi felemelése mellett azok lelki gazdagodását is szolgálták. E tekintetben a kultusztárca törekvései összhangban álltak az „Alföld nagy püspökének” nevezett Hanauer Árpád István váci megyéspüspök kívánalmaival, aki ezáltal is enyhíteni igyekezett az alföldi tanyavilágban élők lelki ínségén.^[18] A népiskolákkal kapcsolatban (is) utalt Klebelsberg 1926 tavaszán, a Gyermekvédő Liga közgyűlésén arra, hogy az oktatás és a kultúra terén végbement beruházásokat hosszú távúnak, kormányzati ciklusokon átívelőnek szánja. Nagyszabású beszédében amellett tett hitet, hogy a

 

„kultúrpolitika hosszú lejáratú váltó. […] De éppen, mivel ez így van, óriási felelőssége van a mindenkori kultuszminiszternek, akinek húsz évre előre kell dolgoznia. És nekünk olyan nemzedéket kell ma felnevelnünk, amely húsz év múlva meg fogja állani a versenyt az akkori más nemzetek generációival.”^[19]

 

Klebelsberg helyesen mérte fel azt is, hogy Trianont követően az előző évszázadok magyar nemzeti törekvései – melyek alapvetően a Habsburg-dinasztiával és a hazai nemzetiségekkel szemben határozták meg magukat – alapjukat vesztették, és ennek okán „neonacionalizmus” megfogalmazására van szükség. A kultuszminiszter értelmezése szerint mindez az alábbiakat jelentette: „A pozitív, az aktív, a produktív, a konstruktív emberek szolidaritását; a munkás, az alkotó emberek szent összefogását a rombadőlt haza újjáépítésének nagyszerű munkájában; öntudatos összefogást a kritika túltengéseivel, a hiperkritikával és általában a negatív emberekkel szemben, mert ha a negatív emberek befolyása a közvéleményben felülkerekednék, ez végzetesen megállítaná a nemzetet a modern haladás útján. A neonacionalizmus a korábbi idők szónokló, ünneplő, civódó és kesergő hazaszeretetével szemben a munkás hazaszeretetet hangsúlyozza. Épp úgy szembeszáll a jogosulatlan önámítással, mint a nemzet önbizalmának kishitű lefokozásával; épp úgy szembeszáll a naiv optimistákkal, mint a baljósokkal és a kétségbeesés apostolaival.”^[20]

A „neonacionalizmus” eszméjének megjelenése mellett a két világháború között mindvégig erőteljesen volt jelen a befogadó és keresztény magyar nemzeteszmény jegyében született „Szent István-i állameszme” gondolatisága. Az elképzelés követői szerint – miként azt Ottlik László, a korszak konzervatív filozófusnemzedékének egyik legtermékenyebb és legismertebb tagja az Új Hungária felé című, 1928-as írásában kifejtette – ezen nemes történeti hagyomány folytonosságát figyelembe véve amennyiben valamilyen formában megvalósulna Trianon revíziója, úgy a nem magyar anyanyelvű lakosság miatt hazánk nemzetiségi területek szerinti föderalizációjára volna szükség. Hiszen a magyar állam a fennállása ezer éve során mindig is soknemzetiségű állam volt, melyet a nacionalizmus ideológiájának 18–19. század fordulóján történt megjelenése előtt egyfajta sajátságos patriotizmus tartott össze. „Neopatriotizmusra” is mindenféleképpen szükség van tehát a „neonacionalizmuson” túl – írta.^[21] Kilenc évvel később, 1937 őszén pedig Eckhardt Tibor országgyűlési képviselő, a Független Kisgazdapárt akkori elnöke tört lándzsát amellett, hogy a Szent István-i örökség az „egyedül lehetséges alapja egy jobb magyar jövőnek és becsületes fejlődésnek. A szentistváni gondolat ma is átfogja a tőlünk elszakított területeket és népeket, átfogja annak a legmagasabb szolidaritásnak a jegyében, mely egy ezeréves együttélés, a sors viszontagságai, a közös történelem, a közös sors, a közös hivatás, a geográfiai és geopolitikai tények által egymásra utalt népek együvétartozása és szolidaritása. A szentistváni gondolat, mint legszentebb örökség szállt erre a trianoni nemzedékre. Szent István birodalma tekintélyt és tiszteletet jelent kifelé, becsületet, rendet és haladást, szabadságot és tökéletes alkotmányosságot befelé.”^[22]

 

Összegzés

 

„Csak az az egészséges és üdvös a társadalomban, ami organikusan fejlődik” – vallotta Kornis Gyula piarista szerzetestanár, a Horthy-korszak legjelentősebb hazai kultúrfilozófusa, egy időben Klebelsberg államtitkára.^[23] Ezen megállapítás figyelembevétele mellett faragott életképes országot formátumos államférfiak sora a két világháború között a trianoni torzóból. Az embert próbáló feladat pedig bizonyosan nem sikerülhetett volna, ha nem támaszkodhattak volna mindvégig a magyar politikai és alkotmányos élet ezeréves folytonosságára, valamint annak tapasztalatiságára. Miként 1920-ban papírra vetette Lengyel Zoltán jogász, korábbi függetlenségi párti parlamenti képviselő:

 

„Történelmi hagyományaink épp oly egységesek és szilárdak, mint a Kárpátok gyűrűje, mely Magyarország területi integritását minden zivatarok után is egy ezredéven át újból és újból biztosította és helyreállította. Alkotmányunk is ilyen kerek egész a Szent Korona tanán alapuló ezeréves rendszerével, melynek hézagait kitöltötte az idő, de amely a zavarok elmúltával mindig visszatért önmagához és szűzi tisztaságában fennmaradt, mint a nemzetfenntartó erők leghatalmasabbika.”^[24]

 

S hogy mindez nemcsak a kortárs magyaroknak, de a hazánkban megforduló külföldieknek is szembeötlő volt, mi sem bizonyítja jobban, mint James Owen Hannay példája. A George A. Birmingham írói álnéven publikáló ír protestáns lelkész a ’20-as évek első felében bejárta Magyarországot, és 1925-ben A wayfarer in Hungary címmel jelentette meg az erről szóló útikönyvét. Művében a legmélyebb elismerés hangján írt arról, hogy a magyar nemzet azért élhetett túl már Trianon előtt is olyan traumákat, mint a másfél évszázados oszmán hódoltság, valamint az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vérbe fojtása utáni neoabszolutizmus időszaka, mert „Magyarország lelke halhatatlan maradt, és ez a legyőzhetetlen nép felemelkedett a porból. Legyen ismét így!”^[25]