David Engels: A birodalommá válás útján. Az Európai Unió válsága és a római köztársaság hanyatlása (Varietas Europaea) Fordította Horváth Márta – Csősz Róbert, L’Harmattan, Budapest, 2017, 340 oldal, 3990 Ft
Szűkebb hazánkban megszokhattuk, hogy az ókortörténet-írást nemcsak a szélesebb olvasóközönség, hanem még a szűkebb történészszakma is valamiféle életidegen, jelenünktől teljesen elvonatkoztatott tevékenységnek tartja, ami legfeljebb néhány szakbarbár érdeklődésére tarthat számot. Donald Engels könyve ékes bizonyítéka annak, mennyire téved az, aki így gondolkodik. A birodalommá válás útján című kötet ókortörténész szerzője felismerte, hogy az Európai Unió identitásválsága egyebek között abból a dilemmából eredeztethető, hogy miközben a brüsszeli vezetés a birodalommá válás útjára akarja terelni az EU-t, egyes tagországok inkább a nemzeti függetlenség és identitás megőrzése, és egyfajta laza konföderációs modell mellett kardoskodnak. Természetesen ezeket a folyamatokat nem lehetséges egy az egyben levezetni a római köztársaság válságának és a principátus létrejöttének (kb. Kr. e. 133–27) immár kétezeréves történetéből, de ez nem is célja a szerzőnek. A mű francia és német kiadásának címében is a „történelmi párhuzamok” (analogies historiques, historische Parallelen) kifejezés szerepelt. Itt jegyzem meg, hogy David Engels munkája eredetileg La Déclin: La crise de l’Union européenne et la chute de la République romaine – analogies historiques címen jelent meg (Toucan, Paris, 2013). A magyar kiadás – kissé szokatlan módon – a német fordítás alapján készült, amelynek címe: Auf dem Weg ins Imperium. Die Krise der Europäischen Union und der Untergang der römischen Republik. Historische Parallelen (Europa Verlag, Berlin–München–Zürich, 2014). A kötet 2014 szeptemberében a Süddeutsche Zeitung és a Norddeutsche Rundfunk szavazása alapján „az év legjobb szakkönyve” díjat nyerte el, s már horvát fordításban is napvilágot látott.
A jelen recenzióban elsősorban nem a szerző unióval kapcsolatos észrevételeire, hanem az ókori párhuzamokra térek ki. Ezekből azonban vissza lehet következtetni arra, mi lehet Engels véleménye a jelenlegi európai folyamatokról. Az Európai identitás, egyetemes értékek és rendszerválság című fejezetben kitér rá, hogy az idegenektől eleinte mereven elzárkózó görögség – amelynek a „barbár” fogalmát is köszönhetjük – a hellenizmus hatására feladta korábbi identitáspolitikáját. Nagy Sándor hódításai nyomán a görögök jelentős mértékben keveredtek a Kelettel. A Kr. e. 5–4. században azután megszületett a sztoicizmus, amely legitimálta a kozmopolitizmust, vagyis a görögök és barbárok keveredését. A magát műveltnek nevező görög immár elsősorban „világpolgár” volt és nem saját városállamának polgára. A Római Birodalomban ez a folyamat – a népek, nyelvek, eszmék, vallások keveredése – annyiban másként zajlott le, hogy a rómaiak maguk is bevándorlóként érkeztek Itáliába, és tudatosan keveredtek az ottani őslakókkal. A „római” azonban – szemben a hellénnel – sosem volt tisztán etnikai kategória, és ezt érzésem szerint Engels nem hangsúlyozza eléggé. Aki római polgárjoggal rendelkezett, azt minden további nélkül rómaivá vált, függetlenül etnikai hovatartozásától, anyanyelvétől vagy vallásától. A tömeges bevándorlás problémája azonban itt is jelentkezett: ennek hatására már a Kr. e. 65-ben kiadott Lex Papia de peregrinis törvényben megtiltották a polgárjoggal nem rendelkező nem-itáliaiaknak a Rómában történő letelepedést. Ennek oka nem valamiféle kegyetlenség volt, hanem az, hogy az állam vezetői felismerték: a betelepülők tele vannak rossz szokásokkal, képeségeikben és életformájukban teljesen különböznek, és nem alkalmasak a római polgárokkal való együttélésre.
Az emberi élet tisztelete: családi élet és népességcsökkenés témájú fejezetben Engels felhívja a figyelmet arra, hogy a folyamatos népességcsökkenés az ókornak azon időszakaiban sem volt ismeretlen, amikor ezt a jelenséget sem háborúk, sem járványok nem indokolták. Ennek oka pedig nem más, mint „a hagyományos családhoz és a házassághoz való individualista hozzáállás”. A Kr. e. 2. században élt Polübiosz írja: „az emberek felfuvalkodottak, kapzsik és lusták lettek, s nem akartak megházasodni, vagy ha mégis megtették, nem akarták a gyermekeiket, akik megszülettek, megtartani, hanem csak egyet vagy kettőt, hogy fényűzésben neveljék fel, és gazdagon hagyják maguk után őket”. Mindehhez a fejlett ókori orvostudomány is némiképp hozzájárult: a védekezőszerek és terhességmegszakítás módszereinek kialakításával – amit „természetesen” hasztalan tiltottak szigorú törvényekkel. És ha mindezek ellenére mégis összejött a gyermek: ott volt még a magzat elpusztításának és/vagy kitevésének lehetősége. A dolog természeténél fogva az utóbbiról vannak adataink, elsősorban a császárkorból. A csecsemőkitevés ekkoriban már olyan mértéket öltött, hogy az államnak kellett beavatkoznia különféle segélyezési programokkal, hogy a gyermekek ne haljanak éhen, vagy ne gladiátorképzőkben és bordélyokban fejezzék be életüket.
A hagyományos családmodell szétveréséről szól az Egyenlőség: párkapcsolat és individualizmus című fejezet, ami mögött a szabad szexualitás, a feminizmus, a gender-ideológia és más, a társadalomra nézve pusztító eszmék rejlenek. A mos maiorum, vagyis az ősök szokásai alapján Rómában abszolút apai és férji tekintélyre épülő családok voltak. Ennek ellenére a nők Rómában sokkal nagyobb szabadságot élveztek, mint a görögöknél: „melyik római szégyellné magával vinni feleségét egy lakomára? Vagy kinek a felesége nem tartózkodhat a ház legfontosabb helységeiben, vagy nem mutatkozhat bármikor a nyilvánosság előtt?” – tette fel költői kérdéseit Cornelius Nepos is A híres rómaiakról írt művének bevezetőjében. Anélkül, hogy belemennénk a római házasságkötés bonyolult jogi részleteibe, bizonyos, hogy Augustus korára egyre több „házasságon belül független” nő volt, különösen a társadalom felső rétegeiben. A „nyílt házasság” és a válás nemcsak hétköznapi eseménnyé vált, hanem még kérkedtek is vele: az Acta diurnában – vagyis a „Római hírek” című „napilapban”, amely Julius Caesar óta jelent meg – például már külön válási rovatot szerkesztettek! Augustus ugyan megpróbált törvényekkel gátat vetni a családok – és végsősoron az állam – szétesésének, ám kétséges, hogy milyen eredménnyel jártak a szigorú tiltások.
Az előzőek után némiképp önismétlésnek hat az Önmegvalósítás: társadalom és egoizmus című fejezet, habár itt elsősorban korunk hőseinek legfőbb értékéről: a pénzről esik szó. A mai ember az önmegvalósítást elsősorban a földi javak gyarapításával és az anyagi igények legnagyobb mértékű kielégítésével azonosítja, ami szintén jelentősen átalakítja a társadalmakat. Arra már a római politikusok is rájöttek, hogy ingyen gabonaosztással és a tömeg szórakoztatásával szavazatokat lehet vásárolni. A rendszeres, bőséges, és ingyenes gabonaosztás Róma „szegényei” – valójában lumpenjei – között, a nagyravágyó római politikusok legfőbb feladatai közé tartozott. (Cicero szerint a gabonaosztások az állam bevételeinek egyötödét emésztették fel!) Engels érdekes és tanulságos megfigyelése, hogy általában az egyeduralomra törekvő politikusok (Sulla, Pompeius, Augustus) buzgólkodtak legjobban a „nép beetetésében”. A fejezetben a pénzszerzés vágyáról és a tömegek elmagányosodásáról is olvasható néhány remekül összeválogatott antik idézet.
A vallások az emberi társadalom legrégibb és leghatékonyabb integrációs tényezői közé tartoznak. Ezért is megdöbbentő az adat: az EU lakosságnak csupán 7%-a sorolja személyes értékrendjének három legfontosabb értéke közé a vallást – tudjuk meg a Vallás: hit és racionalizmus fejezetből. A rómaiak még a köztársaságkor végén is büszkék voltak vallásosságukra, bár a szkepticizmus, sőt a nyílt ateizmus sem számított már ritka jelenségnek. Az „isteneket félelemből találták ki” gondolat sem Voltaire-től vagy Nietzschétől származik, hanem a Kr. e. 1. század első felében élt Lucretiustól, aki Epikurosz műveit népszerűsítette Rómában. A római államvallás kiüresedése mellett természetesen hamar befészkelték magukat a keleti misztériumvallások, majd megjelent a kereszténység, amely sikeresen transzformálta a pogány Római Birodalmat keresztény Római Birodalommá, miközben maga is jelentősen átalakult.
A következő fejezet az Idegen kultúrák tisztelete: nemzet és globalizáció címet viseli. Bár Róma eleinte hevesen ellenállt nemcsak a keleti, hanem a hellén vallási és kulturális befolyásnak is – ebbe beletartozott a filozófia és az orvostudomány elutasítása is –, a Kelet legyőzésével egyre nyilvánvalóbbá vált, amit Horatius így fogalmazott meg: „durva legyőzőjén győzött a levert Görögország, / s pór népét Latiumnak művészetre kapatta”. A vallási és kulturális értelemben vett „rómaiaság” letéteményese mindig is a szenátus és az arisztokrácia volt, amely féltékenyen őrizte kiváltságait. Róma vezető rétege azonban a Kr. e. 1. századra erősen hellenizálódott, a császárkorban pedig feltöltődött provinciális születésűekkel, akik nem tartották annyira fontosnak a „római értékek” képviseletét, akármit is jelentsen ez a fogalom. (A 2. századtól kezdve azután már megjelennek a provinciákból származó császárok is.) A világpolgárrá vált rómaiak – Engels szerint – „nem adtak mást a világnak, mint a sztereotipizált hellén kultúra és a birodalmi uralmi és igazgatási rendszer keverékét”.
Minden államtól elvárható, hogy polgárainak adófizetése fejében garantálja azok személyi szabadságát és tulajdonának biztonságát. A Személyi szabadság: biztonság és rend című fejezetből megtudhatjuk, hogy nemcsak a jelenlegi Európában, hanem már az ókori Rómában is bajok voltak ezzel. Bár Engels áttekintése csak a késő köztársaságkori politikai harcokra terjed ki, aminek legfőbb jellemzője, hogy „a politikai befolyásért és hatalomért folytatott harc egyre inkább kikerült az utcára”. Ennek szükségszerű következménye lett, hogy az erőszak, a terror és a bűnözés eszkalálódott, miközben a politika megbénította az állam rendfenntartó és igazságszolgáltató szerveinek működését. Hosszú távon mindez az egyeduralom kialakulásához vezetett, hiszen minden ember, aki elszenvedője volt ennek a káosznak, egy „erős emberért” kiáltott. Ez az ember végül el is jött Augustus személyében.
A demokráciát és az ókori Rómát egy lapon említeni merészségnek tűnik – a következő fejezet címe Demokrácia: politikai együttműködés és apolitikus magatartás –, pedig komoly érvek szólnak amellett, hogy a köztársasági államformát „demokratikusnak” nevezzük, legalábbis annak korai szakaszában. Engels azt a folyamatot tekinti át, amelynek során az állam fokozatosan „demokráciadeficites” lett, vagyis a hatalmi és gazdasági elit (oligarchia) fokozatosan kiszorította a népet a hatalom tényleges gyakorlásából. A szenátus által beterjesztett törvényjavaslatokat elvben a népgyűlésnek kellett jóváhagynia, ahová Cicero korában már gyakorlatilag senki nem ment el szavazni. Természetesen ebben a helyzetben a római „kisemberek” úgy érezték: érdekeiket nem a gyengekezű szenátus, hanem az oligarchákat féken tartó erős vezető – akinek kezében a hadsereg az ütőkártya – tudja majd képviselni.
A Jogállamiság: intézmények és technokrácia című részben remek jellemzést olvashatunk a késő köztársaságkori arisztokráciáról: „a nobilitas egyre kirekesztőbb politikai elitje fokozatosan elkülönül a néptől, és számos előnyt szerez magának a birodalom terjeszkedése során. Közigazgatási feladatait arra használja fel, hogy hatalmi pozícióját egyre megfoghatatlanabbá, és így a politika színpadán újra megjelenők számára szinte elérhetetlenné tegye”. A történetíró Sallustius pedig ebben a mondatban foglalta össze mindezt: „Övék volt a kincstár, a tartományok, hivatalok, dicsőség és diadalmenetek”. Természetesen senki nem tudja elképzelni Martin Schulzot vagy Jean-Claude Junckert egy római típusú diadalmenetben, de azért a jelenségek hasonlósága mutatis mutandis tényleg elgondolkodtató. Engelsszel szemben azonban úgy vélem, hogy a technokrata hivatali apparátus nem a késő köztársaságkorban, hanem a korai principátus idején „vette át a hatalmat”, amikor a császárok hatalomféltésből vagy egyszerű irigységből félresöpörték a hagyományos szenátusi arisztokráciát, és a személyükhöz feltétlenül lojális felszabadítottakra kezdték bízni az államügyek intézését.
„Szellemi(-vallási) és erkölcsi öröksége tudatában az Unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul” – mondja ki az EU Alapjogi Chartájának preambuluma. (Érdekes, hogy a hivatalos magyar, francia és angol fordításban nem szerepel a zárójelbe tett „vallási” kifejezés, míg a németben igen: „In dem Bewusstsein ihres geistig-religiösen und sittlichen Erbes”.) Az Emberi jogok: szabadság és egyenlőség fejezetében Engels kevéssé hangsúlyozza azt a ma élő emberek számára egyáltalán nem nyilvánvaló tényt, hogy a „szabadság, egyenlőség, szolidaritás” hármas alapelvét a görögök és a rómaiak is csupán a polgárjoggal rendelkező személyekre nézve tartották érvényesnek. Az emberiség közös származását ugyan már a sztoicizmus felfedezte és hirdette a Kr. e. 4. századtól, ez azonban nem vonatkozott a rabszolgák nem is csekély tömegeire, nem is szólva a nők hátrányos megkülönböztetéséről. A polgárok számára papíron deklarált „törvény előtti egyenlőség” sem volt teljes, hiszen a legtöbb tisztséget vagyoni cenzus alapján töltötték be.
Miközben Amerika a 9/11-es merényletek után a „világszabadság” és a „nyugati civilizáció” egésze nevében nyílt harcot vállalt fel a terrorizmust támogató országokkal szemben, Európa mintha ki akarná magát vonni ez alól a felelősség alól. A Béke: békés együttélés és uralom című fejezetben Engels a pax Romana időszakát elemzi, amikor „a világbéke a birodalom valamennyi lakosának elsődleges eszményévé vált, Rómát pedig a humanitárius értékek, így a szabadság és a jogállamiság legfőbb biztosítékává, legfőbb rendfenntartó hatalmává stilizálta”. Aki pedig ez ellen felemelte szavát, azt az emberiség és a civilizáció ellenségévé nyilvánították, és brutális erőszakkal „integrálták” a római világrendbe. Hódításaik igazolására a rómaiak kidolgozták az „igazságos háború” (iustum bellum) elvét, de ismerték a népirtás fogalmát is. Mikor Caesar háromszázezer germánt megölt a Gallia elleni hadjáratában, Cato azt követelte, hogy büntessék meg a tömeggyilkost. A „római béke” csaknem kétszáz évig tartó időszakában (Kr. e. 27. és Kr. u. 160 között) a rómaiaknak sikerült integrálniuk a birodalom belső területeit, de a perifériákon mind a belső, mind a külső ellenállás folyamatosan nőtt.
A Szolidaritás: föderáció vagy birodalom című részben izgalmas fejtegetést olvashatunk arról a kérdésről: vajon mennyiben tekinthető az Európai Unió birodalomnak? A válasz egyértelmű: jelenleg még semennyiben, azonban – és ezt el kell fogadnunk egy Belgiumban született és az Université Libre de Bruxelles-en tanító szakembertől – „az EU a legjobb úton halad abba az irányba, hogy egy rendkívül alkalmazkodóképes határokkal, számtalan hatalompolitikai eszközzel, hegemoniális középpel, univerzalista ideológiával és a csúcstól a helyi szintekig lehatoló hatalmi eszközökkel rendelkező, terjeszkedő imperiális renddé alakuljon át”. A római imperializmusról számos tévhit él nemcsak a köztudatban, de még a szakmai körökön belül is. A római imperializmus – mint minden imperializmus a világ kezdete óta – természetesen irgalmatlan elnyomó rendszer is volt. Ugyanakkor a rómaiak teljes mértékben meg voltak győződve arról, hogy uralmuk jogszerű, az istenek által elrendelt, s hogy a Római Birodalmat mintaszerű intézmények és értékek mentén irányítják, így összességében fennhatóságuk az egész emberi nem számára áldásos és előnyös.
A kötet utolsó fejezetének címe: Postscriptum: útban a birodalmi lét felé? – bár nyugodtan azt a címet is adhatta volna neki a szerző: „útban a principátus felé”. A Le Monde Diplomatique egy 2014-es közvélemény-kutatása alapján ma már az európaiak fele-harmada kiált „erős ember” után, aki nem függ sem a választásoktól, sem a parlamenttől, vagyis autoriter vezető. A történelmi analógiák arra utalnak, hogy még a földrajzi peremterületek esetleges kiválása sem mentesíthetné a nemzetállami létbe visszatérő országokat egy majdan hatalomra jutó „európai szuper-diktatúra” rémétől. Összességében David Engels könyve érdekes és különösen szemnyitogató olvasmány mindazok számára, akik szeretnek a dolgok mélyére látni, akik nem hiszik el, hogy az interneten 15 másodpercenként frissülő híroldalak nézegetéséből megérthetik világunk működését. Magyarországon különösen szükség van az ilyen és hasonló kötetek kiadására, hogy a politikusok és politológusok, hírszerkesztők és hírolvasók, újságírók és történészek is megértsék: az európai történelem nem az I. világháborúval, de még csak nem is a felvilágosodás korával kezdődött. Korunk jelenségei alatt sok évezredes tektonikus erők mozognak a mélyben, amelyek felismerése az egyik legnagyobb kihívást jelenti a mindenkori történészszakma számára.