Monostori Márkus: A Nyugat bukása – Visegrádi Szövetség, mint az európaiság őrzője. Szerzői kiadás, Budapest, 2018. 358 oldal, 3990 Ft
Az időn és a téren át valami elválaszt bennünket, valami pedig összeköt. Valóságos és elképzelt történelmi terünk tele van útjelző táblákkal, szimbólumokkal. Ilyenek a határaink, beleértve a falakat, kerítéseket és más határépítményeket; ilyenek a köztereink, ahol közösségünk önmagával megsokszorozódva találkozik; ilyenek az emlékművek, a szobrok, a sírok, de akár a visegrádi egyezmény is, amellyel ez a könyv indul.
A Nyugat bukása – Visegrádi Szövetség, mint az európaiság őrzője című kötet szerzője, Monostori Márkus különös figyelmet szentel a különböző politikai szimbólumoknak, hiszen ezek a szimbólumok testesítik meg egy nemzet legfontosabb politikai és ideológiai elveit. Ezek ugyanakkor nemcsak kézzelfogható szimbólumokat jelentenek, mint a zászlók vagy szobrok, hanem elvontabbakat is, mint az eszmények, emlékek, vallásos tárgyak, sőt lehetnek gondolatok, intézmények is (például a Szent Korona-tan). A szerző szerint ilyen intézmény a közös, közép-európai nemzeti történelmeinken átvonuló 1335-ös visegrádi szerződés is, hiszen annak elvei ténylegesen összekötötték e nemzeteket évszázadokon keresztül.
Karl Popper és Francis Fukuyama úgy érvel, hogy a liberalizmus végsősoron megszabadít minket a nacionalizmus béklyójától éppúgy, miként a vallás bilincseitől. A mai liberalizmus ezért két dolgot tekint legfontosabb ellenségének: a vallást és a nacionalizmust. (S ebben igazuk van: tényleg ez a kettő jelenti a legnagyobb veszélyt rá.) Franz Oppenheimer alkotta meg az állam legtömörebb definícióját (Az állam, magyarul: 1912): egy állam akkor kezd élni, amikor egy nép letelepszik egy területen, saját szuverén kormányzása alatt. Az általa megadott négy jellemző közül a legfontosabb maga a szuverenitás. A szuverenitás lényege abban áll, hogy elutasítja más felettes hatalom létezését. Ekképpen a szuverenitás a legfontosabb hatalom, amelyik nem ismer el felettest, és amelyiken túl nincs más törvényes hatalom. A szuverenitás alapján az állam úgy létezik, mint folyamatos kapcsolat vagy diskurzus az emberek, a kormány és a terület között. Ezért áll a területiség kérdése az államelmélet középpontjában. S ezért az állam legfontosabb funkciója a területvédelem; ha ezt nem végzi el, akkor szuverenitása kérdőjeleződik meg, vagyis maga az államisága.
Azt is bátran állíthatjuk, hogy minden hatalom legfőbb attribútuma az elrendezett idő. Ha egy éppen létrejött hatalom meg akar maradni, át kell hogy rendezze az időt. Ezt teszi Macron és Merkel is: át akarják rajzolni a múltat, úgy, mintha velük kezdődött volna el minden. Természetesen több időstruktúra létezik egy adott államon és társadalmon belül is. Úgy hiszem, hogy az időtér (vagyis a tér és az idő összefüggésrendszere) fogalommá testesedésének döntő hatása lehet közös társadalmi jövőnkre nézve – ezért fontos, hogy óvatos, megfontolt vizsgálatnak vessük alá a történelmet és e fogalom használatát.
A szerző szerint a közép-európai térség politikai földrajzi vizsgálata az érdeklődés középpontjába került. Az összkép megváltozásához sokszor elég egy apró elem kicserélése ahhoz, hogy a prizma már másképp bontsa meg világunk fényét – talán ezért érdemes újra és újra megtárgyalni környezetünk problémáit s a jelen kérdéseire a múltunkban keresni a válaszokat. Ezért is kell történelmünket nemzedékenként újra meg újra feldolgozni, mert más és más lesz hangsúlyos, másból és másból tudunk merítkezni a túléléshez. E könyvben a visegrádi országok közös időtereire találunk példákat, amelyek összekötik a nemzeteket és erősítik azokat, így mentve meg őket az eltűnéstől (gondoljunk csak bele, hogy mennyi nép tűnt már el, szívódott fel közvetlen térségünkben). A könyv azt mutatja meg, hogy nemzetünk nem véletlenül maradt fenn évszázadokon keresztül, mivel azzal a feladattal bír, hogy védje Európát; több évszázados munka, szervezés, közös történelmi tapasztalat köti össze a közép- és kelet-európai népeket. Szűcs Jenő szavaival élve a félperifériáról majdnem [? – A Szerk.] sikerült a centrumhoz tartoznunk, sőt az Anjouk és a Hunyadiak idején volt egy saját centrumkísérletünk is, hogy tőlünk induljon el egy nálunk fejlettebb terület integrálása. Mindezek természetes következménye volt a Szapolyai család többszörös lengyel kapcsolata (a későbbi magyar király, János testvére lengyel királyné lett, felesége lengyel hercegnő volt), valamint Báthory István lengyel királysága is, erdélyi fejedelemsége mellett. Nemkülönben az 1848/49-es szabadságharc is összekötötte nemzeteinket (emlékezzünk csak Dembinszky/Dembiński és Bem apó alakjára). A szerző sorra veszi mindazokat a történelmi szálakat, amelyek bennünket összekötöttek s jelenleg is egybentartanak. Valami természetesség sugárzik át a könyv lapjain: már-már el kell hinnünk, hogy újra taníthatunk valamit Európának, és valami innen indul el hódítani, de nem tankokon, hanem eszmék és érvek hátán. Eszményeket meglovagolva tanítjuk meg Európát újra lélegezni!
A szerző sorra veszi a Nyugat bűneit, és a liberalizmus öngyilkos gépezetéről olyan szerzőket idéz, mint Oswald Spengler és klasszikus műve (A Nyugat alkonya, 1918–22), vagy Douglas Murraytől a tavaly magyarul is megjelent Európa furcsa halála, melyből huszonhatszor idéz, de említhetnék másokat is (például Jared Diamondtól az Összeomlást, Bertrand Mathieu A jog a demokrácia ellen című, szintén tavaly magyarul megjelentetett könyvét vagy Udo Ulfkotte művét [Népnevelők, 2017]). Vagyis a legjobbaktól vesz mondatokat, összefüggéseket, intelmeket – és ezekből állít össze vádiratot. Ezzel bizonyítékokból álló struktúrát hoz létre, ami jóval több látleletnél, hiszen tisztán látszik a cél – az Európai Állam létrehozása – és az azt szolgáló szervezett népességcsere, mint hozzárendelt eszköz. Ezzel a színfalak mögé is beláthatunk: hogyan is működik ez a hatalmas gépezet, milyen szavazókra számít a brüsszeli elit, akikből a mérleg nyelvét szeretnék megteremteni?
A könyv keretes szerkezetét az adja, hogy az európaiság valóságos őrzője nem más, mint a visegrádi négyek, akik tükröt mutatnak a liberális Brüsszelnek. Sőt e tükrön kívül a V4-ek mutatnak egy másik valóságot is, méghozzá azt, amellyel Európa megmenthető – ez a legnagyobb érdeme az írónak és művének. Valóságos küzdelem zajlik ugyanis Európában, ehhez ad a kötet nem kevés muníciót, miközben élvezetes olvasmánnyal is gazdagodunk.
A könyv összefoglalásaként idézem az alábbi mondatokat: „az Európai Unió keleti tagállamai mérföldekkel előrébb járnak a politikai és társadalmi fejlettség terén, hiszen a liberalizmus zsákutcáját – minthogy a kommunizmus évtizedei miatt késve startoltak és így még fejlődés közben láthatták, milyen is a nyugati minta (ki hitte volna, hogy még hálásak leszünk a kommunizmusért?) – időben elkerülhették. A társadalmi fejlettséget a nemzeti öntudat és éberség meglétével magyarázhatjuk, melyre szintén a viszontagságos 20. század évtizedei adnak magyarázatot […]. A keleti modellek így tartós fennmaradásra [képesek] és közben egymással együttműködni […] képes formációt hoztak létre, amelyről már most is kijelenthető, hogy túlszárnyalja a nyugati liberális demokrácia működésképtelenné vált berendezkedését.”