Szalai Zoltán

A liberálisok sokat gúnyolják és konzervatív, polgári körökben is sokszor értetlenül fogadják, oximoronnak tekintik a „konzervatív forradalom” fogalmát, pedig nemzetközi szinten az európai kultúrtörténet múlt századi sikerfogalmáról beszélhetünk. Cikkemben bemutatom, hogy honnan ered a fogalom, mit is ért a nemzetközi tudományos világ alatta és mely értékek írják le leginkább a fogalom működését.

 KONSERVATIVE REVOLUTION

A „konzervatív forradalom” a II. világháború után megalkotott fogalom, amely Armin Mohler Karl Jaspersnél, a Baseli Egyetemen megvédett disszertációjának a címe.[1] A svájci Mohler a II. világháború utáni német értelmiségi közélet meghatározó alakja volt. A neves író, Ernst Jünger személyi titkáraként kezdte pályáját, a Die Zeit, a Junge Freiheit és a Die Welt publicistájaként is tevékenykedett, de Franz Joseph Strauss tanácsadójaként is dolgozott. Különösen jelentős szerepet biztosított neki a német közéletben, hogy 1964-től a kutatási és kulturális projekteket támogató Siemens Alapítvány igazgatójának nevezték ki. Életművének tekinthető a konzervatív forradalom fogalmának tudományos igényű megalkotása és a mozgalom szerzőinek elhelyezése a német kultúrtörténetben.[2]

Maga a konzervatív forradalom szóösszetétel nem Mohlertől származik, hanem a 19. század közepétől folyamatos használatban van, többek között Buddeus, Dosztojevszkij és Charles Maurras is használták.[3] Thomas Mann volt az első, aki Russische Anthologie (Orosz antológia) című művében programalkotási célzattal használta.[4] A szakirodalom egy jelentős része (Hermann Kurzke, Hans Meyer és Edmond Vermeil) Thomas Mann korai műveit, különösen az Egy apolitikus ember elmélkedéseit a konzervatív forradalom alapművének tekintik.[5] Mann később eltávolodott korai írásaitól, Ernst Jünger ezért sokszor támadta is, és azon emberek közé sorolta, „akik nem akarják, hogy ma arra emlékeztessék őket, kik voltak tegnap”.[6] Mohler a neves osztrák író, Hugo von Hofmannsthal híres beszédéhez, a Das Schrifttum als geistiger Raum der Nation (Az írás mint a nemzet szellemi tere) köti a konzervatív forradalom virulens  fogalommá válását.[7] „A folyamat, amelyről beszélek, nem más, mint egy olyan méretű konzervatív forradalom, amit az európai történelem még nem látott. A célja, hogy formát adjon, egy új német valóságot hozzon létre, amelynek az egész nemzet részese lehet” – írta.[8] Hofmannsthal e forradalom alapjaként a kötődés keresését és a szabadság elvetését, valamint a teljesség és egység iránti törekvést és a töredezettség, sokszínűség elvetését fogalmazta meg. De mit is jelent kultúrtörténeti és politikai szempontból a konzervatív forradalom? Mely jegyek alapján csoportosíthatóak ide az egyes szerzők?

A konzervatív forradalom kezdete szellemileg egyidős a francia forradalommal és annak tagadásával. Ez a momentum az, amely talán a legerősebben köti összea konzervatív forradalom szerzőit. A költő és író Rudolf Borchardt, aki Stefan George és von Hofmannshtal köreihez tartozott, a következőképpen fogalmazta meg ezzel kapcsolatos gondolatait: „Az egész világ erősen konzervatívvá válik: önvédelemből, örökségvédelemből, kötelességből, a négy év gyilkos elvadulás [értsd: az I. világháború] által összezavart részeket a nemzeti kontinuitás keze általi összefogásból. Mindenki más úton jár, mi a legnehezebben: a fejreállítás lábraállításán, a tagadott és tagadó tagadásán, a forradalom elleni forradalom útján.”[9] A konzervatív forradalom azonban semmiképpen nem tekinthető reakciósnak, vagyis nem áll az ancien régime helyreállításának oldalán. Véleményem szerint testtartásában és mentalitásában sokkal közelebb állnak a konzervatív forradalom szerzői a modernitás szerzőihez, mint bármi más korábbi vonulathoz. A konzervatív forradalom egyenesen a modernitás részének tekintendő, és itt nem csak George, Hofmannsthal vagy Thomas Mann, hanem a Jünger testvérek és Oswald Spengler írásait is értem . Formailag és időtlen valóságukban közelebb állnak ezek a szerzők a modernitáshoz, mint a felvilágosodás előtti idők művészetéhez.

Ez abból is fakad, hogy a konzervatív forradalom talán legismertebb konzervativizmus-definíciója Rivarolra vezethető vissza. Antoine de Rivarol egykor Európa-szerte híres 18. századi irodalmár, moralista gondolkodó. A francia forradalmat megvalósító felvilágosult elit legnagyobb kritikusa, a párizsi szalonok egykor rettegett debattőre. Edmund Burke a „francia forradalom Tacitusát” ünnepelte személyében, Voltaire pedig „a valódi franciát” látta benne. Rivarol maximái nagy hatással voltak a konzervatív forradalom több szerzőjére, köztük Ernst Jüngerre, aki a Fischer Kiadónál könyvet is megjelentetett saját Rivarol-fordításaiból.[10] Rivarol konzervativizmus-gondolatait Albrecht Erich Günther is parafrazeálta, de végsősoron Jünger tette a következő definíciót ismertté: „Konzervatívnak lenni nem azt jelenti, hogy ragaszkodunk a tegnaphoz, hanem hogy aszerint élünk, ami örökké igaz.”[11] Látható tehát, hogy nemcsak a francia forradalom negálása s egyáltalán nem a konzervatív restauráció jellemzi a konzervatív forradalom szerzőit, hanem a diakronitás és az abban fellelhető örök értékek felfedezését és rekonstruálását tekintik feladatuknak. Társadalmi kötődést keresnek az egyéni szabadságjogokkal szemben, amelyek 1789 óta meghatározzák a nyugati gondolkodást. A magyar olvasónak feltűnhet a hasonlóság Hamvas Béla A Taó virágaiban megfogalmazott gondolataival, ahol leírja, hogy az én-fókuszú perspektivikus gondolkodás- és ábrázolásmód köti gúzsba az európai gondolkodást, amelynek kezdetét a reneszánsz idejére teszi. A perspektívás fontossága, a nem csak az egyénből kiinduló perspektíva mint ideológiai alaptényező a konzervatív forradalom egyik fő alapgondolataként szolgál.

További fontos kötőanyagot jelent Friedrich Nietzsche örök visszatérésének gondolata a konzervatív forradalom szerzői számára, amely gondolatot Oswald Spengler fejtette ki részletesen A Nyugat alkonya című művében. Nietzschében a konzervatív forradalom szinte minden szerzője prófétát látott, és elismerték Nietzsche Ecco homóban  megfogalmazott öndefinícióját: „Ismerem sorsom. Nevemhez egykoron valamiféle szörnyűség emléke fog tapadni – egy krízisé, melyhez hasonlót nem ismert a Föld, a legsúlyosabb lelkiismeret-kollízióé és szakításé mindazzal, amit eddig hittek, követeltek és szentesítettek. Én nem ember vagyok, én dinamit vagyok.” Karl Löwith fogalmazta meg legélesebben, hogyan tekintenek a 19. századra a kor konzervatív gondolkodói: „Hegel és Nietzsche a két végpont, amik között a 19. század német történetének valódi történései mozognak.”[12] Fontos szempont továbbá az időelőttiség, a múlt jövőben történő meghaladása az állandó visszatérés keretei között. Nietzsche erről az Ecco homóban így fogalmazott: „Az én időm sem érkezett még el, mert vannak, akik posztumusz születnek.” A konzervatív forradalom szerzői is így látták magukat: érezték, hogy mint minden forradalmi, ők is valaminek az előfutárai.

További fontos jellemzője volt a konzervatív forradalomnak az antiliberalizmus és antimarxizmus. Mint a weimari Németország teljes egésze, a Stresemann nevével fémjelzett liberális világban látták minden probléma okát. Mohler munkássága során elsősorban Zeev Sternhell és Rolf Peter Sieferle kutatásainak hatására a konzervatív forradalom markergyűjteményét kiegészítette az antimaterializmus, antiindividualizmus, az antroplógiai szkepszis, a voluntarisztikus megújulás-elképzelés, az agonális politikafelfogás és a perspektivitás hangsúlyozásával.[13] Stefan Breuer kutatásainak hatására még inkább egyértelművé vált, hogy a konzervatív forradalom kifejezésében a forradalom dominánsabb, mint a konzervatív szó. Breuer is hangsúlyozta a konzervatív forradalom modernitásban gyökerező alapjait: „Orientációs lehetőségek gyűjteményéről és a modernitás részét képező keresőmozgalmakról beszélünk, amelyek a mainstream felvilágosodott és liberális nézeteket opponálják, de emellett olyan mélyen át vannak szőve a modernitásra jellemző voluntarizmussal és esztétizmussal, hogy konzervativizmusról specifikus történelmi értelemben alig beszélhetünk.”[14]

 ARCKÉPCSARNOK

A modernitás mainstream irányzataitól egy szempont azonban mindenképpen megkülönbözteti a konzervatív forradalom szerzőit: ez pedig a valósághoz való ragaszkodás. Erősen hisznek az ember egyéni akaratának erejében, amely adott esetben képes a világot radikálisan megváltoztatni, de a világ örök törvényeinek megdöntésére nem vállalkoznak, ezért is lehet éles szembenállás a baloldali és kommunista szerzőkkel. Thomas Mann ezt a jelenséget Wille zur Welttauglichkeitnek (a világrendhez való alkalmazhatóságnak) nevezte,[15] és ezen okból soroljuk Ernst Jüngert a mágikus realizmus szerzői közé.[16] A mágikus realizmus jelensége, és spanyol, francia és német művészeket összekötő ereje külön figyelmet érdemel, ám ezen tanulmány kereteit túlfeszítené, így csak az említés szintjén tartom fontosnak leírni.

A konzervatív forradalom kapcsán állandóan felmerülő kérdés, hogy a mozgalom tagjai hogyan viszonyultak a nemzetiszocialista hatalomátvételhez. Ennek kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy különböző utak és viselkedési módok figyelhetők meg a teljes betagozódástól a nyílt ellenállásig. A nemzetiszocializmus egy politikai mozgalom, amelynek intellektuális és kulturális jelentősége egészen a ’20-as évek végéig elhanyagolható volt. Politikai megerősödése után kifejezetten kereste azokat az értelmiségieket, akik hajlandóak voltak saját szellemi hátországokat felépíteni, annak részévé válni. A konzervatív forradalom szerzői közül például Werner Best, Alfred Baeumler vagy Ernst Krieck csatlakoztak az NSDAP-hez. Franz Schauwecker alkalmazkodott Hitler Németországához, míg a Jünger fivérek a belső emigráció útját választották. Ernst Niekisch és Karl Otto Paetel, valamint a Die Widerstand folyóirat szerzőinek nagy része a teljes ellenállást választotta, míg a nemzeti bolsevikok Harro Schulze-Boysen körül, a „porosz szocializmusban” hívők von Stauffenberg és von Tresckow körül a hitleri rendszer cselekvő, aktív ellenállóivá lettek.[17]

A konzervatív forradalom legfontosabb néhány személyisége közül kiemelendő Ernst Jünger, a német katonaíró, aki hosszú élete során (103 évet élt) a 20. század egyik legjelentősebb német írójává vált. Az évszázad krónikása, a császári kor szülötte és az újraegyesült Németország halottja, aki az I. világháború frontharcosából és a háború egyik legautentikusabb megéneklőjéből eljutott a II. világháború utáni béke kulturális kialakításig, majd az adenuaeri Németország vezető szellemi alakja lett. Jelentőségéről a ’68-as generáció egyik vezéralakja, az egykori német külügyminiszter Joschka Fischer a következőképpen nyilatkozott: „egyfajta titkos tipp,  az intellektuális obszcenitás aurájába foglalva”.[18] Gondolatai az európai civilizáció alapkérdéseit feszegetik, sztereoszkopikus látásmódja a legnagyobbak közé emeli, a mainstream nyugati világ frázisait maximái segítségével dekonstruálja: „A nyugalom hosszú időszakai kedveznek bizonyos optikai csalódásoknak. Ezek közé tartozik, hogy az otthon sérthetetlensége az alkotmányon alapszik, az alkotmány biztosítja azt. A valóságban azonban az otthon sérthetetlensége a családapán nyugszik, aki fiai kíséretében fejszével a kezében lép az ajtóba. […] Az ősi mondás máig igaz: a férfi áll helyt az esküjéért, nem az eskü a férfiért.”[19]

Carl Schmitt nélkül nem lehetne a modern politikát elképzelni. Barát–ellenség vagy szárazföld és tenger ellentétpárjai radikálisan megváltoztatták a 20. század politikai gondolkodását. Újszerű szuverenitás-definíciója („szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt”) vagy a politikai fogalmának leírása megkerülhetetlenné teszi bármilyen államelméleti kérdés megvitatásakor. A következő idézet a jelenlegi európai politikának is az egyik alapkérdése körül forog, és egyértelművé teszi Schmitt gondolatainak élességét és aktualitását: „A kereszténység és az iszlám között folyó ezeréves háborúban soha egyetlen kereszténynek sem jutott eszébe a gondolat, hogy Európát a szaracénok vagy a törökök iránti szeretetből ki kell szolgáltatni az iszlámnak, ahelyett, hogy megvédelmeznék. Az embernek politikai értelemben nem szükséges személyesen gyűlölnie az ellenséget, az a maxima pedig, hogy az ellenségünket, vagyis ellenfelünket szeretni kell, először csak a magán szférájában rendelkezik értelemmel.”[20] Politikailag Jüngerrel ellentétesen mozgott, ugyanis amikor Jünger Weimart hevesen támadta, akkor Schmitt hátrébb húzódott, amikor pedig Jünger még Berlint is elhagyta, hogy távolabb legyen a náciktól, Schmitt Hitler mellett foglalt állást emlékezetes cikkében  A Führer oltalmazza a jogot címmel. Éppen ezért 1945 után teljesen más sors várt rá, mint Jüngerre, és visszavonultan, néhány tanítvánnyal foglalkozva fejtett ki jelentős hatást.[21] Nemzetiszocializmussal való szimpátiával teljességgel kizártan vádolható személyek, mint Ernst-Wolfgang Böckenförde német alkotmánybíró, Hermann Lübbe filozófiaprofesszor, Reinhardt Koselleck, a neves történész vagy Roman Schnur, a II. világháború utáni Németország egyik legjelentősebb alkotmányjogásza keresték közelségét és tartották magukat tanítványának.[22]

A mára szinte teljesen elfeledett Edgar Julius Jung a konzervatív forradalom szellemi megalapozásában játszott jelentős szerepet. Munkásságát kérlelhetetlen antiliberalizmus jellemezte, részt vett Franz Josef Heinz, az autonóm Pfalz egykori elnöke elleni merénylet megszervezésében. 1933-as A német forradalom értelmezése című művében kifejti, hogy miért nincs köze Hitlernek és a nemzetiszocializmusnak a konzervatív forradalomhoz és miért tartja károsnak azt a német társadalomra. „Biztosnak mondható, hogy a konzervatív forradalom gondolata 1919 és 1927 között a nyilvánosság szinte teljes kizárásával, egyes alkotó emberek által jött létre, és a körülöttünk lévő, minket kinevető világ ellenállásával szemben került megharcolásra. […] A német forradalom szellemi feltételei a nemzetiszocializmuson kívül lettek lerakva.”[23] Franz von Papen egykori német kancellár tanácsadója és beszédírója volt, híres marburgi beszédét is ő írta, amelyért a nácik 1934-ben elfogták és kivégezték.[24]

Fontos még megemlítenünk Ernst Niekisch írót, újságírót, aki a Die Widerstand című folyóirat főszerkesztője volt. Niekisch a nemzeti bolsevizmus szellemi vezetője volt, elképzelése szerint egy német–orosz egységet kellett volna létrehozni, és így megdönteni a francia–angol hatalmi monopóliumot. Támadta a liberalizmust és ostorozta a nyugati gondolkodást: „Nyugatosnak lenni annyit jelent: a szabadság frázisával csalást elkövetni, az emberiséghez történő hűségesküvel bűnöket elkövetni, a nemzetek békéjét meghirdetve népeket tönkre tenni.” Hitler hatalomra kerülése után nyíltan ellene fordult, amiért 1937-ben letartóztatták és 1939-ben életfogytig tartó börtönre ítélték. Letartóztatása előtt egy ideig Ernst Jünger is bújtatta. 1945 után Berlin szovjet zónájában telepedett le, tagja lett az SED-nek (Sozialistische Einheitspartei Deutschlands – Német Szocialista Egységpárt, a kelet-német állampárt) is, és a kommunista rendszer felépítését támogatta. 1953 után észlelte a szovjet rendszer végzetes hibáit és írásaiban bemutatta a működő kommunizmus hiányosságait, a pártból 1955-ben kilépett. 1963-ban áttelepült Nyugat-Berlinben, ahol emlékiratain dolgozott, amely két kötetben jelent meg Egy német forradalmár emlékezései címmel.[25]

EURÓPAI KONZERVATÍV FORRADALOM

A konzervatív forradalom körül egyre nő a tudományos, kulturális és politikai érdeklődés. A nemzetközi szakirodalomban azonban még hiányzik egy lényeges feladat elvégzése, mégpedig az, hogy bemutassuk: európai szinten hogyan kapcsolódnak össze a konzervatív forradalom jelenségei. Hiányzik az az összeurópai elméleti egység, amely érthetővé teszi a különböző országokban zajló, de közép-európaidominanciájú kultúrtörténeti jelenség bemutatását. Ez a munka születhetne akár egy magyar szerző tollából is – addig azonban Mohler alapvető munkája tekinthető irányadónak.