Békés Márton

A szociálkonzervatív hagyományról

„Kibontakozott az a két nagy áramlat, mely már évek óta küzd a Magyarország felett való uralomért. Ezen áramlatok egyike a nemzetközi pénzuralom etablírozására való törekvés. A másik áramlat pedig a nemzetközi pénzuralmi törekvésekkel szembeni egészséges és hazafias ellenáramlat.”

Asbóth János (1897)

 

A ’80-as évek neokonzervatív hulláma – ennek részeként a Reagan–Thatcher páros kétségtelen kül- és gazdaságpolitikai sikerei, amelyek a Szovjetunióval vívott hidegháború utolsó évtizedében következtek be, jelentősen hozzájárulva a nyilvánvaló nyugati győzelemhez – a ’90-es években eltérítve folytatódott, és neoliberális konszenzussá vált. Míg a hidegháború végi neokonzervativizmus az elnehezedő jóléti állam korrekcióját, antikommunista meggyőződést, a nemzeti kohézió megerősítését és az 1945-öt követően hosszan érvényesülő baloldali kurzus után a jobboldal visszatérését jelentette, addig a neoliberalizmus a „történelem végi” individualista fogyasztó materializmust és a piaci fundamentalizmus korlátlan érvényesítését.[1] Előbbi azért deregulált és privatizált, hogy a hidegháborús nyugati győzelem társadalmi és gazdasági feltételeit szélesítse, utóbbi viszont azért, hogy a globalizáció monetáris alapjait lerakja, a szabadkereskedelmet elősegítse és a nemzetállamok ezzel szembeni ellenállását korlátozza. Ennek három következménye lett. 1) Az 1989-es világtörténeti fordulópont után a közép- és kelet-európai országok kiszabadultak a „létező szocializmus” gondolkodási, geopolitikai és gazdasági börtönéből, elfogadva egyúttal azt az új transzatlanti elvárást, amely a neokonzervatív gyakorlatot annak erkölcsi fedezete nélkül – vagyis neoliberális diktátum formájában – érvényesítette. A ’90-es évekre a szovjet integráció eszközei/keretei (megszálló szovjet hadsereg, „keleti blokk”, KGST, Varsói Szerződés) helyett immár a „washingtoni konszenzus” intézményei (EU, IMF, Világbank, WTO) határozták meg a gazdasági kapcsolatokat és azok filozófiáját – ami nem változott, az a centrum és periféria alá-fölérendeltségében való gondolkodás volt, amelyet a hétköznapi nyelvezet a „kimentek a tankok, bejöttek a bankok” fordulattal fogalmazott meg.[2] 2) A kommunista ideológia, a szovjet integráció és a szocialista tervgazdálkodás fegyverrel ránk erőszakolt hegemóniája új, „kényszermentes” transzatlanti hegemóniának adta át a helyét, amely a határok és a piacok megnyitását, a szerteágazó állami felelősségvállalás feloldását, valamint az állami vagyontól való felelőtlen megszabadulást jelentette. A „washingtoni konszenzus” közszájon forgó varázsigéi és ráolvasásai („az állam rossz gazda”, liberalizáció, működő tőke bevonása, piaci nyitás, öngondoskodás, versenyképesség-növelés) ’89 körüli nyugatos misztifikációkból hamarosan olyan össztársadalmi kötelezvénnyé váltak, amelyre a magyar társadalom nem készülhetett fel. 3) Az idegen kollektivizmus diszkreditálódása egyben egy szintén idegen individualizmus elfogadtatásával járt együtt, ami egészen konkrét társadalompolitikai és gazdasági lépéseket jelentett, melyek mindegyike az állam meggyengítését, a közerkölcs romlását és a globálissá váló transzatlanti struktúrák gazdasági gyarmatosítását (hol piacnyitásnak, hol privatizációnak, hol multinacionális tőkebefektetésnek nevezve) segítette elő.[3] Mindeközben az új transzatlanti hegemónia uralmának elfogadtatását az annak szolgálatába állított „ideológiai államapparátus” (Louis Althusser) végezte, amelynek egyaránt része volt a rablókapitalizmus (értsd: „eredeti tőkefelhalmozás”) romantizálása, a privatizációt és a westernizációt elkerülhetetlennek lefestő médiagépezet, a Milton Friedman-, Michael Novak- és Hayek-kötetek fordítása, de a hazai konzervativizmus olyatén meghamisítása is, amely a haszonelvű-individualista angolszász teóriát és a piaci fundamentalizmus praxisát erőltette az ettől alapvetően és teljesen idegen magyar konzervativizmusra. – Ám a hazai konzervativizmus gazdag hagyományának akárcsak rövid felvillantása és a legfrissebb nyugati tendenciák bemutatása meggyőzhet arról, hogy korunkban a konzervativizmus vagy szociális lesz, vagy nem lesz. A (neo)liberális hegemóniának való behódolás ugyanis egy öngyarmatosító, önfeladó, kollaboráns konzervativizmust hoz létre, amely éppen attól a történeti, népi-nemzeti, kulturális talajtól idegenedik el, amelynek megvédelmezéséért eredetileg létrejött.

 

 A SZOCIÁLIS KONZERVATIVIZMUS HAGYOMÁNYA

 

A konzervativizmus kontinentális, azon belül közép-európai és még közelebbről magyar hagyományának megismerése s belőle a szociális dimenzió kibontása a 21. század elején – különösen a neoliberális konszenzus 2008 óta tartó lassú felbomlásának idején – rávilágít arra, hogy akárcsak a szociálkonzervatív irányzat (Sozialkonservatismus) 19. század utolsó harmadában való kialakulásakor, úgy most is a konzervativizmus a bátor, kezdeményező, újító erő és nem az ósdi, állagőrző liberalizmus, amely ráadásul amint akkoriban, úgy napjainkban is felelőssé tehető a nemzeti közösség erkölcsi-kulturális és társadalmi-anyagi erejének csökkenéséért.

A konzervativizmus időhöz igazított politikai gondolkodásának és cselekvésének három útja közül a 1) reformkonzervativizmus a jelenben való továbbfejlesztve-megőrzést, az 2) ellenforradalmi paradigma a múlt visszaállítását, a 3) konzervatív forradalom annak jövőbe való átmentését („előre a múltba”) vállalja; azonban nemritkán definiálják a szociálkonzervativizmus irányzatát is, amely úgy próbálta megőrizni a hagyományos állam- és organikus társadalomszerkezetet, valamint a hozzá tartozó közösségi kapcsolatokat és tradicionális kultúrát, hogy az azt felbontó gazdasági erők (mindenekelőtt az iparosítás, a kapitalizmus és a szabadkereskedelem) korlátozását követeli, ezzel pedig mindhárom előbbi irányzatból tartalmaz valamit.[4] Amint Egedy Gergely fogalmaz: „a szabad versenyes kapitalizmus morális alapú bírálatának igen nagy hagyományai vannak a konzervatív gondolkodásban”, majd azzal folytatja: „aligha mondhatnánk, hogy e tradíció ápolására napjainkba már nincs szükség”.[5]

Legelőször a viktoriánus kor Britanniájában, III. Napóleon Franciaországában, majd az egyesítés utáni Német Császárságban kezdtek el – a többnyire katolikus – konzervatív körök foglalkozni az ipari kapitalizmus égbe kiáltó bűneivel. Aligha volt ugyanis tagadható, hogy a kapitalizmus kialakulásának története az embertelenségek katalógusaként is olvasható, berendezkedése pedig mindenütt a hagyományos közösségek elpusztításának árán valósult meg. Az 1871-es kommün következtében mélyült el az a konzervatív meggyőződés, hogy a polgári liberális rendszer ellenében a néphez kell fellebbezni, és azt sem szabad hagyni, hogy a burzsoázia a munkásságot végleg a – kapitalizmushoz hasonlóan – nemzetközi szocialista mozgalom karjaiba kergesse. A Rajnától nyugatra René Tour du Pin márki, Albert de Mun, Émile Durkheim és a tudományos szociológia alapjait megteremtő (Saint-Simon-tanítvány) Frédéric Le Play volt az úttörő. (Utóbbi készítette egyébként Magyarországról az első szakszerű szociográfiát, amikor 1846-ban átutazott a Tiszamentén.[6]) A Rajnától keltre Lorenz von Stein, Wilhelm von Ketteler mainzi püspök (akinek A munkások kérdése és a kereszténység című műve már a megjelenését követő évben, 1864-ben kijött az egri püspökség nyomdájából) és az ún. katedraszocialisták (Rudolf Herman Meyer: Emanzipazionskampf des viertes Standes, 1875).[7]

Magyarországon minden bizonnyal a Tőkéczki László által „agrárkonzervatívoknak” nevezett csoport kezdte el a Gründerzeit árnyoldalát szóvá tenni, majd szervezetten kritizálni s végül törvényhozási munkával, nyomásgyakorlással és a társadalmi önszerveződés eszközeivel mérsékelni. Az 1848/49-es szabadságharc után párizsi emigrációba vonuló gróf Károlyi Sándor magától Le Play-től tanulta el a szociális konzervativizmus elveit. A magyar szociálkonzervativizmus kiváló nemzetközi beágyazottságát mutatja az is, hogy 1881-ben a „negyedik rend” felszabadítását célul kitűző Meyer professzor társaságában utaztak magyar arisztokraták az Egyesült Államokba, hogy ott tanulmányozzák a helyi birtokvédelem (home stead) megoldásait (gróf Andrássy Géza: Az otthont mentesítő törvények, 1883, Somogyvári [gróf Széchenyi] Imre: Amerikai levelek, 1883). A kiutazást nem más, mint a Ketteler püspökkel személyes kapcsolatot ápoló gróf Apponyi Albert szorgalmazta, aki ekkoriban a 48-as és 67-es politikai törésvonal szociális témával való felülírását szorgalmazta, mégpedig a Nemzeti Párt vezetőjeként.[8]

Károlyi Sándor 1879-ben alapította meg az agrárius mozgalmat, a mezőgazdasági érdekvédelem nyomásgyakorló csoportjaként, 1886-ban létrehozta a Pest vármegyei Hitelszövetkezet, tíz év múlva pedig a Magyar Gazdaszövetséget, majd 1898-ban a Hangya Szövetkezet. A húsz év alatt létrejött szervezeti keretek több dimenzióban látták el az agrárérdekek önvédelmét az ipari-kereskedelmi-pénzügyi lobbi térnyerésével szemben. Előbbi egyet jelentett a – ’67-es kiegyezés közjogi értékelésétől független – nemzeti, konzervatív értékrenddel, utóbbi pedig a liberális korszellem merkantilista szolgálatával.[9] Az agrárius önszerveződés a közepes és nagybirtok érdekeinek védelmét, a kisbirtok óvását, a kisipar konzerválását, valamint az ezek közötti munkamegosztás fenntartását-megerősítését szolgálta, a közvetítő kereskedelem kikapcsolásával és önellátó hitelrendszer működtetésével együtt.

Az 1870-es évektől kezdve a szociálisan gondolkodó konzervatívok voltak a haladók, a status quót őrző liberálisok pedig a maradiak. A gróf Dessewffy Aurél reformkori „fontolva haladásának” hagyományát tudatosan vállaló magyar szociálkonzervatívok (arisztokraták, földbirtokosok, írók, tanárok, papok) – akiket az újkonzervativizmus összefoglaló neve alatt is szoktak emlegetni – intellektuális erejét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a korszak konzervatív szerzőinek derékhada (ifj. Ábrányi Kornél, Acsádi Ignác, Beöthy Ákos, Bernát István, Czettler Jenő, Czóbel István, Láng Lajos, Rubinek Gyula), az első magyar „teoretikus konzervatív” (Asbóth János) és a többféle közjogi táborhoz tartozó, ismert képviselőházi szónokok (Apponyi, Asbóth, báró Kaas Ivor, Ugron Gábor) is közéjük tartoztak.

E szerteágazó mozgalom filozófiai alapvetését Asbóth tette nyilvánvalóvá, amikor 1898-as felszólalásában (immár a polgári házasság bevezetése miatt a Katolikus Néppárthoz csatlakozó képviselőként) úgy összegzett, hogy „az uralomra jutott liberalizmus […] alig hogy megdöntötte a nemességnek uralmát, egy más[ik] osztályuralmat létesített […] a liberalizmusnak uralomra jutott urai a pénz és üzletek urainak szolgálatába szegődtek […] a liberalizmus mindenütt a pénzuralom felé fordult”. Így valójában „a rideg önzésig túlhajtott individualizmus” az, amely a munkásságot „a szocializmus felé löki”.[10] Ebből is látszik, hogy a szociálkonzervatívok kétfrontos harcot vívnak, hiszen a kapitalizmus mellett az általa kiváltott szocializmussal is küzdeni kényszerültek; ám utóbbi esetében Asbóth szerint nem elegendő hatósági eszközökkel fellépni, hanem az univerzális eszmét hirdető szocializmus ellen egy másik egyetemes gondolatot kell szegezni, ami nem más, mint „a kereszténység, mely bír univerzális szervezettel s bírja a tömegek szívének titkát”.[11] Az agráriusok politikai programját Károlyi Sándor gönci választóihoz írott 1901-es nyílt levele tartalmazta, amelyet azzal nyitott, hogy „kétségtelen, hogy a nemzeti vagyon emelkedett, de a vagyon elnyerése iránti versengésben, a korlátok nélküli gazdasági szabadság hatása alatt, csakhamar kifejlődött az a harc, melyben az erős a gyönge ellen, az ügyesebb az ügyetlen ellen küzd”, nem kétséges eredménnyel. Utóbbiak szociálkonzervatív védelmezését hiába próbálták liberális ellenfeleik puszta paternalizmusnak beállítani, esetleg ínség- és segélyakciókban magát kiélő patronázzsá lefokozni, az valójában a modern jóléti állam igen korai, következetes óhajából fakadt.

Az 1880-as évektől kezdve az agrárius szociálkonzervatívok a magyar munkásság sorsát is szívükön viselték. Asbóth János (ekkor még a Szabadelvű Párt képviselőjeként) például 1888-ban azt mondotta az Országházban, hogy „korszakunk minden egyéb kérdését fontosságban messze túlható legnagyobb problémája a munkáskérdés”, amelyet a szocialista mozgalom mintegy megelőzésével, azaz a szociális problémáknak való állami elébemenetellel lehet megoldani; javaslatai között szerepelt a női és gyermekmunka korlátozása, az éjjeli és vasárnapi munka tiltása, a munkaadók felelősségre vonása munkahelyi baleset esetén, valamint a választójog majdani megadásának kilátásba helyezése.[12] Károlyi Sándor 1895-ben írott röpirata (Néhány szó a magyar munkáskérdésről) szintén ebben a szellemben szólt e kérdésről.

Az agráriusok végül nem tudták sem a 48–67-es törésvonalat áttörni, sem a liberális-merkantilista hegemóniát megtörni, ugyanakkor országos sikereket is felmutathattak, amikor többek között az ő nyomásukra fogadták el az 1884. évi ipartörvényt, Darányi Ignác személyében pedig földmívelési miniszter is adtak (1895–1903, 1906–1910), aki több programpontjukat megvalósította (belterjes állattartás meghonosítása, Egán Ede „hegyvidéki akciója”, a Mezőgazdasági Múzeum és az Országos Központi Hitelszövetkezet megalapítása, a nagybirtokok modernizációja). Korabeli lapjaik (Hazánk, Köztelek, Magyar Gazdák Szemléje) a magyar konzervativizmus elfeledett fegyvertárai.[13]

A szociálkonzervativizmus másik nagy dualizmuskori áramlata a politikai katolicizmusba szervesült. Ennek nyugati párhuzamait Ketteler püspök munkásságában, valamint az osztrák Karl von Vogelsang írásaiban és Karl Lueger 1887-es Keresztényszociális Pártjában találjuk meg. A hazai szervezkedésnek két esemény adott indító lökést: 1) 1891-ben XIII. Leó pápa Rerum novarum kezdetű szociális enciklikája, amely a neotomista társadalmi tanítás segítségével jelölte ki a kapitalista „fejlődés” és az általa kiváltott munkásmozgalom által megbontott társadalmi harmónia visszaállításának útját;[14] valamint 2) a hazai egyházjogi küzdelmek, amelyek végpontján, 1895-ben gróf Zichy Nándor életre hívta a Katolikus Néppártot. Utóbbi szociális álláspontjának spiritus rectora ugyanaz a Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt, aki a pápa szavait is magyarra fordította. A keresztényszociális gondolat a Néppárt belső frakcióinak egyike volt, de 1907-ben Giesswein Sándor győri kanonok megalakította az önálló Országos Keresztény Szocialista Pártot, amelyre negyven év múlva, a Demokrata Néppárt győri zászlóbontásakor Barankovics István elődjeként hivatkozott. A századforduló előtt és a 20. század első két évtizedében jelentős felfutást könyvelhetett el a katolikus szindikalizmus, amelynek „szakosztályai” 1919–20 fordulóján százezer szakszervezeti tagot tömörítettek.[15]

Szervezett keretek között a szociálkonzervativizmus a két világháború között, az 1918 előttiekhez képest, szétszórva érvényesült, és leginkább a politikai katolicizmust folytató különböző keresztényszociális áramlatokban talált utat magának, amikor a konzervatív ellenzéki legitimizmust (Keresztény Gazdasági és Szociális Párt, Griger Miklós plébános Nemzeti Legitimista Néppártja) éppen úgy áthatotta, mint a XI. Piusz pápa 1931-es – címével is a negyven évvel korábbi Rerum novarumra utaló – Quadragesimo Anno című enciklikájának[16] iránymutatása mentén létrejött hivatásrendi mozgalmat (EMSZO, Hivatásszervezet, Kalot). Utóbbi, akárcsak ötven-hatvan évvel korábban a szociálkonzervativizmus agrárius irányzata, erősen vonzotta a kor (katolikus-)konzervatív értelmiségét (Közi-Horváth József: Proletárok megváltása, 1936, Mihelics Vid: Keresztényszocializmus, 1933, Varga László SJ: Szociális reform és hivatásrendiség, 1941).[17] A korszak legmeghatározóbb szociálkonzervatív gondolkodója kétségtelenül Kovrig Béla volt, aki amellett, hogy az Országos Társadalombiztosítási Intézet igazgatója és Teleki Pál munkatársa volt, egy sor összegzést írt a „szolidarizmus” és a „szociális állam” víziójáról (Az antiszociális áradattal szemben, 1930, Szociálpolitika, 1936, Hogy életünk emberibb legyen, 1940), amelynek úttörő módon része volt a teljeskörű foglalkoztatottság, az általános nyugdíjbiztosítás, a fizetett szabadság, a 8 órás munkaidőkorlát, sőt a garantált minimálbér.[18]

A magát hivatalosan keresztény-nemzetinek nevező Horthy-korszak azzal, hogy integrálta magába, egyfelől okafogyottá tette a külön keresztényszociális irányzatot, másfelől viszont számos követelését meg is valósította (elsősorban a volt Néppárt-szimpatizáns Vass József kalocsai nagyprépost 1922 és 1930 közötti népjóléti minisztersége idején). A korszak másik nagy szociálkonzervatív irányzata, a markánsan jobboldali hivatásrendiség nemcsak szociális, hanem politikai rendszerváltást is jelentett volna, akárcsak a többi kisebb irányzat, amelyek a „szociális népkirályság” (Griger Miklós) és az ifjúkatolikus/neokatolikus/reformkatolikus közeg (Korunk Szava, Új Kor) hangszerelésében a fennálló rendszer keretei között már-már baloldalinak számítottak.

 

JOBBOLDALI ANTIKAPITALIZMUS

 

Az ipari kapitalizmus első kritikusai annak szívében, Angliában jelentek meg s jellemzően romantikus művészek és konzervatív gondolkodók voltak. A preraffaeliták (Matthew Arnold költő, William Morris festő, John Ruskin esztéta) és a történész Thomas Carlyle jártak az élen abban, hogy a 19. század középső harmadában a kapitalizmus természet-, társadalom- és erkölcsrombolását szóvá tegye. A tradicionalista konzervativizmus nem más volt, mint természetes antikapitalizmus.

Etikai eredetű kapitalizmuskritikájuk Carlyle-lal (aki nem mellesleg Saint-Simon angolra fordítója volt) jutott el a morálfilozófiai és társadalomelméleti megalapozottságú bírálatig. Műveiben (Az idők jelei, 1829, A chartizmus, 1839, Egykor és most, 1843 – Ralph Waldo Emerson előszavával!) egymásra épülve bontakozott ki az organikus társadalom képe, a tehetősek felelősségvállalásának keresztényi kötelessége, a krisztusi humanizmus munkások felé fordulása és a kompromisszummentes konzervatív korkritika. Ezek mentén jutott Carlyle arra a következtetésre, hogy a „manchesteri modell” nem hiba a kapitalizmus rendszerében, hanem maga a rendszer, működése közben.[19] „A gazdag angol nemzet munkásosztálya olyan sorsra jutott, vagy jut éppen most, amihez foghatóan sanyarút nem látott a történelem. […] Sikeres iparunk mindeddig nem hozott megváltást […] Az iszonyatos gazdagság közepette emberek pusztulnak el” – írta 1843-ban.[20] (Nem meglepő hát, ha Friedrich Engels két évvel később megjelent nagy szociológiai művében, A munkásosztály helyzete Angliában lapjain egyetértőleg hivatkozott rá, sőt „az angol burzsoázia undorító pénzsóvárgását” taglaló jellemzését le is fordította.[21]) – Carlyle ugyanazokat a vonásokat kritizálta a korai kapitalizmusban, mint amiket ma is fel lehet róni globális változatának, különösképpen, hogy a gyermekmunka, a természet kizsákmányolása, a nemzetközi spekuláció és a népek összekeverése ma is dívik. Így a benthami utilitarizmus bírálata megtalálja visszhangját a 21. századi fogyasztói individualizmus elítélésében, amint a laissez faire megzabolázására kétségbeesetten segítségül hívott állam kései párja a globalizáció egyetlen gátjaként szolgáló nemzetállam megerősítése.

Marx és Engels Kommunista kiáltványa is megjegyezte, hogy a kapitalista burzsoázia hosszú távon a kommunizmusnak dolgozik, amikor „elpusztít minden hűbéri, patriarchális, idilli állapotot” és ezek helyébe „az egy lelkiismeretlen kereskedelmi szabadságot iktatja”.[22] Ugyanitt kritizálták a középkori nosztalgiát tápláló, vallásos, romantikus antikapitalizmust, amely nemcsak az ipari-tőkés gazdaság, de az eljövendő kommunizmus ellensége is. A konzervatívok kezdettől fogva heves morális, filozófiai, vallási, politikai és ökológiai (!) ellenvetéseket fogalmaztak meg a hagyományos „régi világ” szokásait, intézményeit és tekintélyeit könyörtelenül szétromboló iparosítással, kapitalizmussal és világkereskedelemmel szemben, amelyben fontos szerepet játszott a nemzetköziséggel, a spekulációval és a haszonelvűséggel szembeni zsigeri ellenérzésük. Benjamin Disraeli működésétől és Theodore Roosevelt trösztellenes intézkedéseitől kezdve Henry Adams markáns kultúrkritikáján át egészen a vörös toryk frakciójáig és Russell Kirknek a libertáriusokat „csiripelő kis szektának” minősítő állásfoglalásáig terjed ez a nemes hagyomány.[23]

A konzervatív antikapitalizmus a 19. század végi magyar konzervativizmustól sem volt idegen, sőt! Asbóth János 1895-ös akadémiai székfoglaló beszédében például úgy fogalmazott, hogy „az üzleti nagy vállalkozók rideg osztályérdekének” közvetlen érvényesülése egyenlő „a vagyontalan tömeg kizsákmányolásával”, távolabbi hatása pedig „a közjólét megsemmisülése”, amelynek érvényesítése az állam hivatása, hiszen „az egyes egyén gazdaságilag is tartozik a közjónak”.[24] A mottóban is idézett szavai abban az 1897-es képviselőházi beszédében hangzottak el, amelyben „a nemzetközi pénzuralom visszaéléseire” kívánta felhívni a figyelmet.[25] Egy másik 1897-es felszólalásában a választójog munkásokra való kiterjesztése (!), a sztrájk törvényesítése (!) és az állami baleset- és nyugdíjbiztosítás (!) mellett foglalt állást, hiszen a munkások „a keresztény felfogás szerint: a mi testvéreink”.[26]

A századforduló szellemi erjedése és vitái során a polgári radikálisok ragasztották a „szociálkonzervatív” elnevezést azokra, akik a fennálló politikai és társadalmi rendet a szociális probléma belső (azaz rendszeren belüli és hazai erőből történő) megoldásának segítségével akarták stabilizálni.[27] Egyikük volt Geőcze Sarolta szociológus, iskolaigazgató, Le Play- és Ruskin-fordító, aki 1904-ben a Huszadik Század által rendezett ankéton úgy fogalmazott, hogy „a konzervativizmus s mi annak természetes kiegészítője: a keresztény szocializmus” tulajdonképpen „a társadalom természetes életrendjéhez való visszatérés, melytől azt a liberalizmus uralma alatt nagyra nevekedett kapitalizmus eltérítette”.[28] A szociálkonzervatív konszenzus e tankönyvi megfogalmazása szerint tehát a kapitalizmus avatkozott bele önkényesen a társadalom addig fennálló természetes rendjébe, amelyet a piaci logika megrendszabályozásával, korlátozásával, megszelídítésével lehet visszaállítani.

Az I. világháború után a nemzeti-jobboldali argumentációjú antikapitalizmus a weimari Németország forradalmi konzervatív (konservative Revolution) mozgalomban jelent meg, akár Werner Sombart és Oswald Spengler ezzel kapcsolatos munkásságára,[29] akár a Tat folyóirat körére (elsősorban is Ferdinand Fried munkájára: Ende des Kapitalismus, 1931) gondolunk, amelyek elképzelései mind a „porosz szocializmus”, a nemzeti tervgazdálkodás és az autarkia körül forogtak. E gondolati hagyomány ma is él, amelynek egyszerű és nehezen cáfolható politikai alapja nem más, mint a világkapitalizmus és a globalizáció ideológiájaként szolgáló liberalizmus egymásra vonatkoztatása. Thor von Waldstein szavaival szólva: „A kapitalizmus és a liberalizmus ikertestérek. A kapitalizmus és a demokrácia azonban tűz és víz – vagy a pénz uralkodik, vagy a nép. Nincs középút.”[30] Az AfD szellemi hátterét biztosító Sezession című lap munkatársa, Benedikt Kaiser a szociális jobboldal szükségességéről (Querfront, 2017), Rudi Dutschke egykori barátja, az SDS volt funkcionáriusa, Bernd Rabehl pedig a nemzetközi nagytőke által kiváltott migrációról ír (Reumrevolution, 2018), von Waldstein szerint egyenesen „vagy »baloldali jobboldaliak« jönnek, vagy elnéptelenedik a jobboldal”.

Minden romantikus antikapitalista konzervatív, de maga a konzervativizmus a nosztalgikus kapitalizmuskritikánál jóval túlmenő elméleteket is megfogalmazott, elég itt a szubszidiaritás elvét és a katolikus szociáletikát ötvöző disztribucionizmusra (Hilaire Belloc, G. K. Chesterton, Dorothy Day, napjainkban Bill Kauffman) vagy a kommunitárius iskolára (Daniel Bell, Alasdair MacIntyre, Charles Taylor, Michael Walzer)[31] gondolni; amint konkrét gazdasági elvei is ismeretesek, mint például a Ludwig Erhard-féle szociális piacgazdaságon nyugvó rajnai kapitalizmusé vagy az ún. harmadik úté. Utóbbi atyamestere, Wilhelm Röpke híres, A harmadik út: korunk társadalmi válsága című, 1942-ben írott művét egy év múlva a magát tudatosan a szociálkonzervatív hagyományában elhelyező Barankovics István fordította magyarra.[32]

Marx születésének tavalyi, 200. évfordulója alkalmával számos visszatekintés született. A posztmarxista baloldal idehaza is megpróbálja alkalmazni Marxból azt, amit ma is maradandónak lát, tudván-tudva (?) azt, hogy 1) az indusztriális kapitalizmus 19. század második felében keletkezett marxi leírása a 21. századi globális, kognitív kapitalizmus idején kevéssé érvényes (akárcsak proletariátus- és forradalom-fogalma); hogy 2) a rendszerváltoztatás után harminc évvel nem lett szimpatikusabb sem elméleti-filozófiai, sem pedig gyakorlati-politikai szempontból a kommunista rendszer hivatalos ideológiájául szolgáló marxizmus; valamint hogy 3) komoly akadályt jelent a marxizmus bármilyen előtagú változatának politikaivá válása számára, hogy a napirendet a jobboldali populizmus és a baloldalt eredendő elosztási kérdései irányából a posztmodern identitáspolitika felé eltérítő (neo)liberalizmus küzdelme határozza meg.[33]

Mindezekkel a folyamatokkal azok is tisztában vannak, akik a marxizmus százötvenéves szöveghagyományát figyelmen kívül hagyva akarják kinyerni a marxi életműből azt, ami egy nemzeti antiglobalizációs gondolkodás számára hasznosnak bizonyulhat belőle. Számukra készült a Marx jobbról című kötet, benne a már említett Kaiser, a Nouvelle Droite alapító teoretikusa, Alain de Benoist és a magát „párt nélküli szocialistának, egyház nélküli kereszténynek” nevező, olasz szuverenista Diego Fusaro tanulmányaival.[34] A kötet célja, hogy olyan jobboldali Marx-olvasatot adjon, amely egyfelől ismeri és használja a kapitalista világrendszer marxi elemzésének ma is érvényes megállapításait (a globalizáció mint a „fiktív kapitalizmus” legfelsőbb foka, árufetisizmus, elidegenedés, hegeli ontológia), másfelől felismeri, hogy a liberális–baloldali mésalliance idején – amikor is sajátos Linkskapitalismus születik az antifasiszta konszenzust rózsaszínűben fenntartó multikulturális baloldal és a multinacionális neoliberalizmus vérfertőzéséből – lehetőség van arra, hogy „a politikai jobboldal Marxot mint gondolkodót újraértékelje, s eközben radikális kritikáját is elsajátítsa”, hogy aztán egy ebből születő „jobboldali antikapitalizmus politikai gyakorlata képes legyen elindítani a neoliberális jobboldal és a mai baloldal végének kezdetét”.[35]

 

 KONZERVATÍV MUNKÁSPÁRT

 

Ami a 19. század végén a kivándorlás, a kisipar tönkremenetele, a birtokelaprózódás és a hagyományos életrend kereteinek felbomlása volt, az a 21. század elején – szintén a nemzet nélküli, világméretekben gondolkodó liberális kapitalizmus miatt – a tömeges bevándorlás, a könyörtelen multinacionális nagyvállalati érdekérvényesítés és a fogyasztói hedonizmus. Ami a dualizmuskori Magyarországon a szociálkonzervatívok stratégiai feladata volt, vagyis hogy a kapitalizmus káros hatásainak napirendre vételével a 48-asok és 67-esek közötti törésvonalat keresztirányban áttörjék, az a napjainkban kialakuló szuverenista-populista új jobboldali „keresztfront” (Benedikt Kaiser) képében látszik megvalósulni a nemzetben, családban és munkában gondolkodók között.[36]

Miután a baloldal önkéntesen elfogadta a neoliberális konszenzust és mindazt, ami ezzel jár (államtalanítás, a kulturális diverzitás ünneplése, emberjogi fundamentalizmus, multikulturalizmus, NGO-politizálás), a jobboldalra maradt a globalizáció veszteseinek képviselete – amely nem is eshet nehezére, hiszen egyrészt nemzeti keretű gondolkodása immúnissá teszti a világméretekben gondolkodó és cselekvő liberális napirend ellen, másrészt pedig konzervatív kulturális alapjai miatt eleve taszítja a világkapitalizmussal együtt járó értékrend (pontosabban a bármilyen értékrend hiánya). Éppen ezért, mivel a társadalom nagy többsége egyedül a nemzetállamtól várhat segítséget, támogatást és védelmet a neoliberális globalizáció ellenében (akárcsak az ipari kapitalizmus ellen a 19. század végén), a jobboldal kiváló lehetőséget kap arra, hogy olyan társadalmi koalíciót hozzon létre, amely a helyhez, nyelvhez és kultúrához kötött rétegeket egyesíti a mondén világelit ellen.[37]

A nemzeti identitás talaján álló jobboldal egyre inkább az őslakos európai nemzetek szavazóit képviseli, osztályhovatartozásukra való tekintet nélkül, mely „történelmi blokk” (Antonio Gramsci) tartalékai elsősorban vidéken, a falvakban és a nagyvárosi munkáskerületekben vannak. A baloldal ehhez képest a neoliberális gazdasági program és a multikulturalizmus képviselőjévé vált, s a metropoliszok középosztálybeli, liberális értelmiségére, a bevándorlókra, valamint a nemzetek fölötti struktúrákra (globális/föderális szervezetek, alapítványok, nemzetközi bíróságok) és azok helyi képviselőire (jogvédők, kívülről finanszírozott média, aktivisták) támaszkodik. Az összefüggést megerősíti, hogy a bérből és fizetésből élők kulturális felfogása sokkal konzervatívabb, mint az urbánus-liberális rétegeké és azok szocdem, zöld, liberális pártjaiéi. Alain de Benoist emiatt egyenesen arról beszél, hogy a jobboldali/szuverenista pártok lettek az új munkáspártok. Ennek bizonyítéka, hogy Donald Trump 2016-os választóinak összetételét száz évvel korábban a munkáspárti elnökjelölt, Eugene Debs is megirigyelhette volna, a Brexitet pedig egyértelműen a brit munkáskerületek és a kisvárosok választói tették lehetővé, ám ha csak Londonon múlott volna, akkor Nagy-Britannia elsöprő többséggel az EU-ban marad. A 2017-es francia elnökválasztáson valaki minél tanultabb volt és minél vagyonosabb környéken lakott, annál inkább szavazott Macronra, Marine Le Pen viszont az északkelet-franciaországi munkáskerületekben szerepelt jól és az átlagosnál kevésbé jövedelmező állásban dolgozók és a kevésbé iskolázottak szavaztak rá. A 2017-es német szövetségi választásokon a kétkezi dolgozók közül már ugyanannyian szavaztak az AfD-re, mint az SPD-re; míg az európai integráció elmélyítését és a bevándorlás támogatását képviselő Zöldek a középosztálybeli, (több)diplomás fiatal városiak pártja lett, addig a nemzeti érdekvédelmet hangoztató AfD pedig vidéken és az alsóbb társadalmi rétegek között hódított. Ugyanebben az évben az osztrák választásokon a munkások 59 százaléka a bevándorlásellenes FPÖ-re adta voksát s csak negyedük választotta elvileg hagyományos érdekképviselőjüket, a szociáldemokratákat. – Napjainkban a rozsdaövezetek visszavágnak a mindenkori Londonoknak és Washingtonoknak.

Az Amerikai Egyesült Államokban erőteljes visszahatás érzékelhető a szövetségi fővárosáról elnevezett konszenzus ellen. Az ún. „nemzeti konzervatívok” minden fronton visszalépést követelnek abból, ahová a világ az USA vezetésével eljutott: protekcionizmust, védővámokat, a bevándorlás korlátozását és a demokráciaexport beszüntetését akarják. Miközben leszámolnak a neokonzervatív, libertárius és neoliberális forgatókönyvekkel, kijelentik, hogy a Big Business nagyobb veszélyt jelent az amerikai nemzetre és az alkotmányos szabadságra, mint a Big Government. Ez az új konzervatív áramlat egyszerre merít az amerikai populista és szociálkonzervatív hagyományból, a New Right örökségéből és a paleokonzervatívoktól.[38]

A szociális konzervativizmus mellé nem kisebb személyiség, mint Trump kampánybeszédírója, Frank H. Buckley állt oda.[39] A „paleo” American Conservative korábbi, kanadai származású szerkesztője, a George Mason Egyetem jogászprofesszora szerint a Republikánus Pártnak az amerikai nemzet munkáspártjává kell válnia, amire jó lehetőség kínálkozik, miután a Demokrata Párt a privilegizált csoportok (értelmiség, médiaelit, pénzvilág, NGO-hálózat) tagjaiból álló „új osztály” érdekképviselőjévé vált, akik éppen az „amerikai álom” nagy ígéretét, azaz a társadalmi mobilitást számolják fel. „Ha a felső osztály olyan liberálisokból áll, akik előjogaikat védik, akkor az a gazdasági osztályharc, ami ezt az arisztokráciát akarja elmozdítani, nemcsak konzervatív ügynek számít, hanem nagyon népszerű is ” – írja. A magát kifejezetten nem nacionalistának, hanem populistának nevező Buckley célja, hogy a konzervatívok „szívtelenségét” felszámolja azzal, hogy felszabadítja őket a neoliberális/libertárius politikai-kulturális nyomás alól. Teheti, hiszen a Trumpra szavazók 29 százaléka gazdaságilag baloldali, kulturális ügyekben viszont jobboldali nézeteket vallott, javaslatai pedig nem csupán egy empatikus, szolidáris és testvériségen alapuló nemzeti konzervatív programot körvonalaznak, hanem munkahelyteremtésen, családtámogatáson és határvédelmen alapuló politikát is. Utóbbiak kapcsán úgy tűnik, hogy Trump fő támogató-inspirátorának, Steve Bannonnak igaza volt, amikor tavaly tavasszal Budapesten úgy fogalmazott: „Orbán már Trump előtt Trump volt”.

 

SAJÁT ÚT

Az 1989-et követő neoliberális hegemónia elméletét sok irányból támadják, gyakorlata pedig több ponton is bomlófélben van. Nemcsak a harminc évvel ezelőtt a „washingtoni konszenzus” diktátumának alávetett közép- és kelet-európai országok mozgolódása érződik, de a neoliberalizmust kritizáló nyugat-európai hangok is erősödnek, sőt az Egyesült Államok „antiwashingtoni fordulata” a gyakorlatban is tapasztalható.

Tőkéczki László közel negyedszázados, kétségbevonhatatlan szavait idézem: „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges tehát a kétségbeesett szellemi importtevékenység. Tanulni persze mindenkitől lehet és kell, de egyetlen mai nyugati modell sem a mi feltételeink között született, míg egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek.”[40] – Annál is inkább így van ez, mert a jó évszázados magyar szociálkonzervatív hagyomány esetében nem csak gazdag, magyar nyelvű elméleti szövegtest, példaértékű hazai szervezeti modell és becsülnivaló itthoni eredmények állnak rendelkezésre, de olyan, áthallásnál jócskán több párhuzamok is, amelyek a 21. század első harmadában is segítségünkre lehetnek abban az örökérvényű programban, mely szerint „a legfőbb nemzeti konzervatív érdek a magyar haza fennmaradása” (Asbóth János). Célkitűzésünk ma sem lehet ennél kevesebb.