Eisemann György

Kemény Zsigmond helyzete a magyar irodalmi kánonban egészen különlegesnek nevezhető.  Míg az irodalomtörténész szakma nagyra becsüli, a legkiválóbbak között tartja számon, addig a nagyközönség egyáltalán nem olvassa, e közegben gyakorlatilag ismeretlen szerzőnek számít. Írói rangját tehát voltaképpen a kutatói és az oktatói intézményesség tartja fönn. Két életmű-sorozata jelent meg,[1] ezzel a kiadás letudva érzi adósságát – az egyes művek megjelenése, egyéb klasszikusainkhoz képest, szórványosnak nevezhető. Az író széles körű elfogadását kétségtelenül nehezíti barokkos körmondatoktól sem visszariadó, bonyolult és fennkölt stílusa, ahol az inastól a fejedelemig mindenki egyformán emelkedett nyelven szólal meg, távol a mindennapi beszéd Jókainál vagy később Mikszáthnál oly élvezetes és gazdagon árnyalt fordulataitól. De sokáig tudatos politikai-ideológiai megfontolások is távol tartották Kemény Zsigmond életművét az olvasók szélesebb táborától. A II. világháborút követően egyeduralkodó marxista kultúrapolitika igyekezett megbélyegezni munkásságát, elsősorban azzal a váddal, hogy szembefordult a magyar forradalom és szabadságharc nemes célkitűzéseivel, s hogy olyan politikai érvrendszert használt – főleg nemzetünk társtalansága, veszélyeztetettsége tekintetében –, melyre később a két világháború közötti jobboldali radikalizmus is előszeretettel hivatkozott. Az 1960-as években Pándi Pál erősítette fel e kritikai szempontokat, hevesen vitatva Barta János kezdeményezését, mely Kemény Zsigmondot „mint szépírót” – tehát a közéleti nézeteitől függetlenül vizsgálható irodalomtörténeti jelenséget – kísérelte meg értékelni. Pándi Pál szerint a szépirodalmi tevékenység sem különíthető el oly módon a politikatörténeti hatástól, hogy ez utóbbit a háttérbe szorítsa, s mivel Kemény szorosabb közéleti megnyilvánulásait a mondottak miatt jórészt kártékonynak tartotta, így azokkal korreláló művészi világképét is elutasító kritikával illette.[2] A recepció közegeinek – a hatástörténeti kontextus irodalmon kívüli tartományainak – a figyelembe vétele egyébként természetesen lehetséges szempontja az interpretációnak, de Kemény prózapoétikai teljesítményének a politikai-ideológiai megfontolások kereteibe zárása nem járható út a művészi értékek tisztelői számára. Jelen tanulmány a kétféle (politikai és esztétikai) diszkurzus távolságának fenntartása mellett a kölcsönös értelmezés bizonyos lehetőségét és hasznát sem zárja ki, sőt az életmű néhány pontját érintve ezúttal a sokat vitatott közéleti megnyilvánulásokból kiindulva kísérli meg – a „forradalom” mint olyan társadalmi programjára összpontosítva – Kemény Zsigmond „szellemi terének”, ezen belül tragikumfelfogásának vonatkozó jellemzését.[3]  

MI A FORRADALOM

Az írónak tehát a legtöbbet, leghatározottabban kifogásolt állásfoglalása a magyar szabadságharc kirobbantásának és politikai irányításának a heves kritikája, ezen belül Kossuth Lajos személyének és tetteinek a démonizálása volt. Kemény két, Világos után született röpiratában is végzetes tévedésnek, európai távlaton eleve reménytelennek tartotta a függetlenségi harcot, s mélységesen elítélte annak első számú ösztönzőjét, a szerinte költői ábrándokba révülő, a realitásokkal nem számoló, szónoklataival sokakat megbabonázó vezetőjét.^[4] Ma már különösnek tűnhet, de a bukást követő évtized közéletétől és politikai hangulatától egyáltalán nem állt távol ezen ítélete: Kossuth Lajos nemkívánatos személy volt a – kétségtelenül önkényuralmi körülmények között zajló – korabeli hazai politika terén. A forradalmi tettek általános elismerése, a nemzeti történelem dicsőséges lapjaira írása (ekként „kanonizálása”) egy hosszabb folyamat része volt, melynek fontos állomását képezte például Jókai Mórnak később, 1869-ben napvilágot látott regénye, A kőszívű ember fiai. De hogy mit is jelentett a forradalmi eszme elutasítása Keménynél, ahhoz először egészen röviden ki kell térni arra, mit is jelentett tulajdonképpen maga ez az eszme, vagyis a forradalom programja a 19. században.  

            A (polgári) forradalom mint olyan természetesen újkori kulturális-ideológiai fejlemény és társadalmi praxis, mely a romantika korában, a 18. század végén és a 19. században érte el legsajátabb formáját. Célja tudvalevőleg a társadalmi rend átalakítása – az emberről, annak történelméről alkotott elvi-eszmei (antropológiai) koncepciók alapján. Ilyen közismert ideológiai törekvések alakultak ki például a szabadságon, az egyenlőségen és a testvériségen alapuló föltételezések halmazából. A társadalmi állapotok megváltoztatásának szándéka osztotta a szilárd hitet, hogy a fennálló rendi viszonyok valamilyen önkényes úttévesztés, természetellenes elhajlás következményei, így azok méltánytalan – az elnyomáson és az eldologiasodáson alapuló – torzulásai egy igazságosnak vélt értékrend alapján megjavíthatók. A földi mennyország elérhető, s az eszmények teljesülésével elmondható lenne Petőfi szavaival, hogy „itt van már a Kánaán”. E hit kifejlődéséhez és megerősödéséhez mindenekelőtt arra a hatalmas szemléleti-episztemológiai fordulatra volt szükség, mely a reneszánsztól kezdve, a középkor után következett be Európában. A középkori ember még a teremtett valóság részesének tekintette magát, aki nem kívülről szemléli (bírálja) a környezetét, nem valamilyen „objektív” képnek látja a világot, melytől önmagát („szubjektivitását”) elhatárolhatná, hanem eleve abban helyezkedik el, magát odatartozóként fogja föl. A földi siralomvölgy e nézetben olyan adottság, melynek nincs változó állapota („haladó” története), s mely ezért nem javítható, nem meghaladható, nem fölülmúlható – csak a túlvilágon. Az evilági Civitas Dei megváltoztatásának vágya egy innen kilépő kartéziánus tudat (a modern individuum) kritikai rálátásából fakadhat, ezért egy metapozíciót igényel: annak vélelmezését, hogy nem csak bennefoglaltjai, de független alakítói is lehetünk társadalmunknak azáltal, hogy reflektálni tudunk a történelemre. Az ember így adhat egyáltalán olyan célt létezésének, ami egy adott pillanatban nem mutatkozik meg benne. Ugyanakkor a romantikában úgy vélték, ez a cél, mint tulajdonképpeni állapot, már létezett valamikor, a történelem hajnalán, most csak újra meg kellene valósítani – ahogy azt például az emberiség eredeti, „természetes” állapotának és kívánt regenerálódásának rousseau-i programja hirdeti. A forradalom egyik első nyelvi megjelölése markánsan utal e relációra.

A francia revolution kifejezés csillagászati eredetű: a bolygók valamikori konstellációjának visszatérésére utal. Az eszmény tehát az eredetben találta meg gyökereit, de mint új kezdet ismerte fel magát. Így találhat egymásra a múlt értékeire támaszkodás az újítás lázadó cselekvésével.[5] A szónak ilyen értelmű megszületését egy anekdota őrizte meg az utókornak. Amikor a francia király, XVI. Lajos a forradalom kirobbanásakor ijedt csodálkozással vette észre palotája ablakából a haragosan gyülekező tömeget, odaszólt udvarmesterének: ez lázadás (revolté)! Mire azt a kissé merész választ kapta, hogy nem felség, ez nem revolté, hanem revolution, a régi idők visszatérése, az egykor volt igazi állapotok visszaállítása.[6] A forradalom tehát újjáteremtett volna valamit, ami már elveszett, de ami újra megtalálható, s ezzel az ember és történelme valódi létmódja lenne visszanyerhető. S e létmód legátfogóbb lényege, minden területre kiható tartalma, mely a politikai fejlődés motorja, s mely a polgári forradalom legalapvetőbb – minden mást meghatározó és magába foglaló – célja, természetesen az egyre nagyobb területekre kiterjesztendő emberi szabadság.

SÚLYEGYENES

Ezen eszmetörténeti folyamathoz csatlakoztak, így alapvetően ezek fényében vizsgálhatók Kemény Zsigmond nézetei is. Az újkort illetően Kemény – főleg az Erdélyi Híradóban közölt cikkeiben – a szabadság kibontakozásának három fázisát állapította meg, mintegy a „szellem emancipációjának” hegeli mintáját variálva.[7] Első a vallásszabadság – a reformáció kora, a gondolatszabadság kiterjesztése. A második a politikai szabadság – a francia forradalom kora, a jogegyenlőség kiharcolása. A harmadik a szociális szabadság, a népjólét elérése – ez a kortárs 19. század aktuális problémája. Ahogy Petőfi fogalmazott A XIX. század költői című versében: a szabadság útja a szellem napvilágától a jognak asztalán át a bőség kosaráig vezet. E fejlődés állomásai természetesen a polgári demokrácia kibontakozásának ismert útjelzői, de Kemény e folyamat megvalósításához nemcsak a felvilágosult abszolutizmust tagadta, hanem az „általános népfelség” elvétől is elfordult.

Korteskedés és ellenszerei (1844) című röpiratában kifejtette,[8] az általános népfelség elve a korban zsarnoksághoz vezetne, mert a tömegek félrevezethetők, megvesztegethetők, s a jól pénzelt kampány révén egy olyan szűk elit is megkaparinthatja a hatalmat, mely a többségi, a voltaképpeni nemzeti érdekek ellenére tevékenykedik. Ez akkor kerülhető el, ha a választók megfontoltan, körültekintően mérlegelnek, amihez viszont tudatos belátás, képzettség, magasabb műveltség szükséges. A művelődés tehát fontos összetevője az optimálisan demokratikus polgári átalakulásnak, de egyelőre nem sajátja a nép széles rétegeinek, mivel a tudás szociológiailag nézve vagyonhoz kötött. Ezért javasolta Kemény a cenzuson alapuló választójog bevezetését. Egyes kritikusai – a 20. században is – a szemére vetették, hogy ezzel kirekeszti a legszegényebbeket a választáshoz való alapjogból. Holott nem a „jogfosztás” igénye vezérelte, hanem a zökkenőmentes átalakulás, a megfontolt érdekképviselet reménye. Gyakori szava szerint a nemzetnek és minden bennefoglalt közösségnek „súlyegyenre” van szükség a harmónia, a béke, a nyugodt munka és alkotás feltételeinek megőrzése érdekében.[9]

A művelődésből egyelőre nem részesülő néptömegekre eszerint kevéssé lehet számítani, mozgalmaik spontán indulatból fakadnak, irracionálisak. A tömeg olyan pillanatnyi benyomások kiszolgáltatottja, melyeket például a hatásos (demagóg, Kossuth-féle) szónoklatok váltanak ki. A szenvedélyes politikai beszéd Kemény Zsigmond regényeinek gyakori epikus eleme – a félrevezetések és a tévedések megnyilvánulásaiként. Ugyanakkor a nyelv retorikai hatalma is kifejeződik ezáltal: mintha a romantikus irodalom vágya teljesülne torz módon a költői teremtő szavak világot megváltoztató erejét illetően. A rajongók című regényben például Dajka János püspök különös körülmények között elhangzó beszéde igen pregnáns példa erre. A regény cselekménye 1638-ban kezdődik, a harminc éves háború közepén, mikor az erdélyi fejedelemség háborúra készül a királyi Magyarország ellen a protestánsok érdekében, mert üldöztetésüktől tartanak. A református püspök a gyulafehérvári templomban szónokol, sorolván a felekezeti sérelmeket: Nagyszombaton nem szabad a roskadozó templomot rendbe hozni, Léván nem engednek keresztelni, Szakolcán nincs hely a holtaknak a temetőben. E kijelentések akkor válnak ellenőrizhetetlenül gyújtó hatású tényezőkké, „forradalmi” ösztönzőkké, amikor a hallgatóság fantáziáját mozgatják meg ellenállhatatlanul, kollektív hallucinációkat teremtvén. „Ez iszonyú helyzet a legrészletesebb vonalakig lebeg a tömeg szeme előtt” – szavakból tehát látványt, szinte mozgóképet alkotott a vízióba átlépést serkentő retorika.[10] Mindez addig fokozódik, míg a hallucinációhoz – és a szenvedélyek felkeltéséhez – már nem is lesz szükség a szónoklat tartalmának a kihallására, elég lesz magának a nyelv hangzó anyagának, a puszta hanglejtésnek az érzékelése. A távol álló hívek csak beszédfoszlányokat hallanak vagy még annyit sem, csupán intonációt. „Dajka püspök pedig a künn levő hallgatók számára csak terjedelmes hanglejtéseinek skálájával szolgálhatott.” Úgy tűnik, ekkor már a puszta indulatos hangzás ellenőrizhetetlen, jelentés nélküli közvetítése képes elérni a közönségnél, hogy a máglyák füstjét szagolja, a csecsemők sikoltását hallja, a nedves börtönpincék falát tapintsa.[11]

A másik példa a Zord időből vehető, melyben Werbőczi István helyzetértékelésének optimista prognózisa tökéletesen ellentmond a később bekövetkező történelmi eseményeknek. 1541-ben vagyunk, Budavár török megszállását előző napokban. Az egyik tanácsülésen, ahol Buda várható sorsa a téma, az országbíró Werbőczy lenyűgöző okfejtéssel bizonyítja Izabella királyné előtt, hogy a török birodalomnak sem érdekében, sem szándékában nem áll elfoglalni a várost. Bravúros retorikával „bizonyítja”, hogy Szolimán nem fog bevonulni Budára a gyermek király, János Zsigmond látogatása alatt. Az olvasó alig hisz történelmi ismereteinek, s csodálkozhat, hogy mégis minden másként, éppen ellenkezőleg történt.[12] (A Kossuth– Werbőczi párhuzam egyébként ismert tézise a Kemény-szakirodalomnak.)[13] 

RAJONGÓK

A magabízó, a történelmi hagyományok „előítéleteitől” elszakadó, elvont racionalizmusnak ez az érvényesítése a „rajongás” átfogó nevét kapta Kemény Zsigmond műveiben.[14] A rajongó mentalitás szintén a forradalmi cselekvés összetevője lehet, mely viszont nemcsak az érzelmek, hanem a spekulatív ész velejárójaként is tapasztalható. A látszólag logikus, de voltaképpen monomániás-irreális számításokról kiderülhet, hogy katasztrófához vezetnek, s a felszabadító szándék a szélsőséges zsarnokság állapotába csap. E zsarnokság rémét, a mindent romba döntő forradalmi indulatok pusztító karakterét tematizálja a Ködképek a kedély láthatárán című regény. Ebben egy kijózanodott egykori francia jakobinus forradalmár és egy fanatikus magyar népboldogító küzd egymással – az előbbi már kigyógyult a rögeszméiből, s lemondott a világot szabályozó eszmék erőszakos bevezetésétől. De az utóbbi (Jenő Eduárd gróf) a jobbágyok szokásai és kívánságai ellenére akar jólétet és műveltséget teremteni, s végül a hatalomgyakorlás abszurd formáitól sem riad vissza, hogy embertársainak életkörülményeit drasztikus módon racionalizálja. Az éretlen gyümölcs leszakításáért például a vétkes fogának kihúzása járna büntetésül. A roppant szerteágazó, bonyolult cselekmény az összehangolhatatlan nézőpontok sokfélesége által kerül közlésre, ami eleve kizárja az egységes világmagyarázat lehetőségét.[15] Az elmagányosodó gróf, a francia forradalom és a népjólét elszánt harcosa, teljes kudarcot vall törekvéseiben.

 A mindebből kirajzolódó világlátás szerint tehát van bizonyos fejlődés a társadalomban (a 19. századi evolucionista episztémének megfelelően), de a világ tudatos alakításának kísérlete vagy a racionalizmus mindenhatóságának ábrándja komoly veszélyeket rejt magában. Ezért felmerül a kérdés, vajon az ember tényleg képes-e az említett módon reflektálni önmagára és történelmére, képes-e intellektusa révén értékalkotó „metahelyzetbe” kerülni? A forradalmár sem tudhatja teljes objektivitással megragadni-birtokolni sem önmagát, sem a környező világot (hiszen ő maga is annak részese), sem pedig a jövőjét. Ha a forradalom célja (vágyképe) az, hogy eszméi szerint tökéletesítse a világot, akkor eszméinek performativitása a történelem kiszámíthatatlan erőit szabadíthatják fel.[16] Konkrét következményei túllépnek minden szubjektív teleológián, megfelelve például az „ész csele” hegeli jellemzésének. Kemény szintén látta a forradalmi tett – és minden emberi cselekvés – kétarcúságát, ebből eredeztette tragikumfelfogását, a vétség és a végzet fogalmaival leírható sorseseményeket.

Világlátására kétségtelenül hatott kora pozitivizmusa, melytől a körülmények figyelembe vételét, a teljesen sohasem prognosztizálható fejleményektől tartó, önmérséklő viselkedés szükségességét tanulta. Egyszerre, mintegy dialektikusan látta érvényesülni a történelmi végzet és az egyéni szabad akarat egymásnak gyakran ellentmondó dinamikáját. Úgy vélte, az egyén a társadalomban – adott környezetében – szabadon cselekedhet, de éppen szabadsága által engedhet ki olyan erőket a teljesen sohasem megismerhető szituációkból, melyek akaratától függetlenül, pusztító erejűek lehetnek. Vagyis az ember sohasem képes önmaga sorsát teljes egészében birtokolni, felügyelni, átlátni és meghatározni. Ha fegyelmezett és óvatos, akkor számíthat egy ugyancsak szubjektumfeletti erőre, a gondviselésre, de ha túl merész, akkor lecsap rá a sors pusztító hatalma. Ilyen hozzáállás jellemezte Kemény politikai felfogását is a polgári intézmények bevezetése kapcsán.

Ha tehát a célja a zökkenőmentes átalakulás volt, a „súlyegyen” megőrzése, a béke, a nyugodt munka és alkotás biztosítása, akkor jogfilozófiai álláspontját is eszerint alakította ki, az általános emberi jogi koncepciókkal szemben. Kortársai közül a felvilágosodás racionalizmusának a hívei az ún. kodifikáció elvét vallották (Szász Károly, Kemény Dénes), s elvi álláspontjuk az emberi jogok univerzális képviselete, a sérelmeknek az elvont jogi megfontolásokra építő felszámolása volt. Ezzel szemben Kemény a históriai iskola képviselőjeként úgy látta, a spekulatív jogtudományi ötletek nem elegendőek a jobbításhoz: a kulturális állapotok történeti meghatározottsága nem mellőzhető. Ebben Karl Savigny nézeteit és a korabeli liberalizmus álláspontját osztotta. Azét a liberalizmusét, mely – a 21. században már furcsának hat ezt megállapítani – komolyan bírálta a felvilágosodás ideológiáját, elvont bölcseletét, utópizmusát és egyúttal antropológiai–forradalmi illúzióit. Kemény Zsigmond ugyancsak gyakorlatias reformpolitikára bíztatott, úgy vélte, az ország nem kísérleti terep a népboldogítók számára, így a forradalmat a kodifikáció pusztító tombolásaként jellemezte, s az abszolút népfelség elvét az adott körülmények között tarthatatlan agyrémnek vélte. Ezért csatlakozott később, a szabadságharc idején a békepárthoz, s nagy hibának tartotta a Habsburgok trónfosztását (noha az országgyűlésben végül meghátrált, békepárti elvbarátaival együtt).     

FORRADALOM UTÁN

A bukás után a két említett röpirattal (Forradalom után, Még egy szó a forradalom után) igyekezett tisztázni a magyarság és a forradalom viszonyát. Kossuth alakját démonizálva bizonygatta, hogy nemzetünktől idegen jelenség a republikanizmus és a lázadó hevület, mivel a fontolva haladás népe lennénk. Az első röpirat egészen nyíltan tematizálja az elvárás és a tapasztalat kettőségeként meghatározható és a kettő összjátékát őrizni kívánó történelmi perspektívát.[17] Éles szemmel veszi tudomásul az ideológiai metahelyzetektől inspirált forradalmi performáció ellentmondásait, s egyik alapgondolatával a változások kiszámíthatatlan jellegére figyelmeztet. Shakesperare alakjának, Athéni Thimon személyiségének radikális fordulatával (filantrópból mizantróppá válik) érzékelteti a folytonosság megtörésének befolyásolhatatlan következményeit.[18]

A két röpirat legalapvetőbb politikai célja a monarchikus rend támogatása, fenntartása volt a soknemzetiségű államon belül. Nem véletlen, hogy a nemzetiségek ügye itt is, korábban is olyannyira foglalkoztatta Keményt. A Még egy szó a forradalom után záró bekezdéseinek egyike így hangzik: „Igyekeztem előtüntetni, hogy a magyarnak – bármekkora értékig szerencsétlen most – oka még sincs díszes jövendője iránt kételkedni, mert az teljes összhangzásba hozható a monarchia egységének mellőzhetetlen igényeivel.” E szavakon mindenesetre beteljesült a szerző saját elmélete, vagyis a jövő bizonytalansági faktorának erőteljes érvényesülése. A monarchikus berendezkedés mellett síkra szálló jövőkép nem csak azért tartható tévesztettnek, mert – enyhén szólva – nem teljesültek a várakozásai, s pár évtized múlva, az I. világháborút követően gyakorlatilag az ellenkezője következett be. Hanem azért, mert olyan összhangzást, egyensúlyt, eszményi működésmódot feltételezett, melyet a saját spekulatív programja akar megragadni és kivívni, azaz mely így mintegy a saját víziója – optimálisnak vélt tanácsa – nyomán teljesedhetne be. Holott egész addig arról volt szó és ezután is arról lesz szó Kemény epikus életművében, hogy a metahistórikus idea nem historizálható kiszámíthatóan, inkább csak tragikusan – kísérlete magába foglalja a totális kudarc mindent elsöprő veszélyét.

Kemény Zsigmond szépirodalmi műveinek tragikus világképe tehát a szellemi rokonságon túl úgy is kapcsolódik távlatos történetfilozófiai nézeteihez, hogy a rendkívüli műveltséget bizonyító, európai távlatra nyitó, nemzetközi összefüggésekre figyelni képes, roppant magas színvonalon kifejtett elgondolásoknak a regényekben kifejtett tragikus „sors” lesz az osztályrészük. Vagy azért történik így, mert utópikusan idealizáltak és gyakorlatilag kivihetetlenek, vagy azért, mert ahol viszont kíméletlenül számba veszik a társadalmi realitást (a szabadságharc bukását) ott a fennálló hatalmi helyzet abszolutizálásából indulnak ki. Az értekező Kemény Zsigmond ily módon fölfogható önmaga regényes hősei egyikének.

A HÜBRISZ ELLEN

E hősöknél tehát a tragikus vétség mint a sorsot kizárólag meghatározni akaró egyéni számítás, hatni akaró kalkuláció és prognózis, nagyra törő szubjektív szándék jelenik meg. Nem csak a politikai, de a magánélet színterén is. Végül néhány mozzanat említendő ennek érzékeltetésére. Az Özvegy és leányában Mikes János azzal, hogy szerelmét, Sárát – egy szerencsétlen félreértés miatt – át akarja játszani az öccsének, birtokolni és egyoldalúan befolyásolni kívánja az emberi sorsok bontakozását. A rajongókban Kassai István pénztárnok mértani precizitással számítja ki terveinek láncolatát: belső monológja szerint csak egyetlen mezei kapitány elmozdítására kell törekednie, a többi, mint mondja, „önkényt megy” – s a katasztrofális kifejlet ismert: unokaöccsét megölik, kitör a háború. Ellenlábasa, a feltörekvő mágnás, a reneszánsz egyéniség, a tudós és költő Pécsi Simon pedig csillagjóslással is foglalkozik, így akarja kiismerni és kihasználni a jövőt. A regényben a „rajongónak” minősített erdélyi szombatos gyülekezet pedig nem kevesebbre vállalkozik, mint a Szentírás szövegének folytonos aktualizálására („performálására”). Saját élethelyzeteikre fordítják le a Biblia régvolt történéseit és aszerint osztják ki szerepeiket a cselekményben. Településeiket például az Újszövetségből ismert városok szerint nevezik el, így lesz egyik papjukból, Laczkó Istvánból „szárdisi angyal”. Szerintük a prófétikus jövendölések az aktuális jelenben, itt és most következnének be. A Gyulai Pál című regény pedig egy politikai kalkulációból elkövetett gyilkosságot tematizálva ábrázolja a korlátokon túllépés veszélyeit. Báthory Zsigmond erdélyi uralkodó tanácsosa, Gyulai Pál, vélelmezett országos érdekből kivégeztet valakit, s mint kiderül, nemcsak fölöslegesen, de az indokként fölhozott hatalmi célkitűzés tekintetében is károsan, pusztító következményekkel.

A mondottak alapján Kemény Zsigmond tragikumfelfogásához még rövid konklúzióként annyit, hogy a műveiben színre vitt vétség, a „hübrisz” elkövetésében a történetileg meghatározott, létértelmezésében az idői módosulásoknak kiszolgáltatott ember függetleníteni akarja magát a történelem személyfölötti, az egyéni akarat által sohasem uralható tendenciáitól. Teljes és hibátlan önreflexióra hiszi képesnek magát egy adott pillanatban, s ezzel lezárja az utat a létformák dialógusa felé, s védtelenné teszi magát létezésének nem birtokolható, előre kiszámíthatatlan bontakozása felé.[19] A végzet így az elidegenedés formájaként, a tragikum modern, az individualitást végletesen izoláló alakzataként tűnik elő, melynek alanya nélkülözi a katartikus kifejletnek regeneráló, a világ harmonikus rendjéhez pusztulásában is visszatérni képes aktusát, azaz a vétség belátásának „tisztító” erejét, a fejlemények újra közössé tehető és a regényvilág egésze számára belátható értelmét. Kemény Zsigmond tragikus hőseinek nem adatik meg vétkező, de akár jószándékú bensőségük közösségi feltárása és dialogikus kibeszélése. Lényük értelmezése meghasad: cselekedeteik lelkisége a külvilág előtt ismeretlen marad, környezetük számára nem lehet szavuk, alakjaik – legbelső motivációik, érzelmeik és valódi szándékaik – némaságra ítéltetnek. Szólamuk e végletes elmagányosodása a későromantikus irodalom olyan jellegzetességeit mutatja, melyhez a korabeli „egzisztenciális” eszmélkedések terén elsősorban Kierkegaard filozófiája nyújthat további értelmező segítséget.[20]