Uri Dénes Mihály

 

„Azt az űrt, amit a költészet nem tölt be, természettudományos értelemnek nevezzük.”

Stefan George

 

„Mindenki tudja, hogy a nagy művészeti alkotás, a természeti jelenség, egy szép táj, egy vihar, egy földrengés, a személyes sors és a történeti esemény között hangoltság van. A kozmikus és a földi jelenségek között megfelelés van.”[1] A hangoltság a létre mint egészre irányulás.[2] A világmegértés nem szűkíthető le a „racionálisra”. Mert mi kerít hatalmába minket, ha egy öreg fára pillantunk? Mit jelent az, ha egy vadállat nemes tartású, tiszta tekintetű? Az állat szeméből egy másik világ keres kapcsolatot velünk, a létezés más módjai szólítanak meg némán. A terebélyes fák, melyek koronája a maguk akarata szerint növekszik az ég felé, időt és tereket összekötve, más módon, de ugyanúgy megszólítanak. A „természeti Másikkal” való találkozás esemény, mert e találkozás után az ember, amennyiben hangoltsága ezt lehetővé teszi, nem marad ugyanaz, mint ami előtte volt.[3] A hangoltságon keresztül megnyílik számunkra az emberi létezés kiszámíthatatlansága és egyedisége, s feltárulnak „az ember létstruktúráinak mélyrétegei is”. Másként mondva, a hangoltság azt közvetíti az ittlét számára, „»hogy van és lennie kell«”, azt viszi színre, hogy „létemben a létemre megy ki a játék”. Amit a hangoltság feltár, az a dimenzió, hogy „egyáltalán létezünk és ezt a létezést, így vagy úgy, de magunkra kell vennünk.”[4] Mármost azt, hogy a létünkre megy ki a játék, a létezők sokaságát csupán a megismerés tárgyaként (objektumaként) felmutató „racionális”, „természettudományos” beszédmódok nemigen képesek közvetíteni, mert működésmódjuk éppenséggel az emberi létezés legmélyebb egzisztenciális kérdéseit fedik el. A megismerés sohasem egyenlő a megértéssel, amely szó már mindig magában hordozza az interpretáción túl az empátiát, az odafordulást, a dolgokon túl saját léthelyzetem megértését, világba vetettségemet is.

A „zöld” beszédmódokból ez a belátás – minthogy szándékaik szerint nem elsősorban a „természet megértésére”, hanem mozgalmiságra törekszenek – igen gyakran hiányzik. A műalkotás azonban a maga sajátszerűségével képes ebből a tapasztalatból valami lényegit felmutatni. A műalkotás által felnyitott világ mindig homályos is marad, megmarad valahol a „lét ködös lélegzetében” (Falevél-szárak), amit Heidegger „fénylésnek”, a magyar fordítás pedig az erdei tisztást is jelentő „világlásnak” mondana. De éppen ez az a hely, amely forrásává válhat az önmegértés eseményének. Bizonyos, hogy valamit megértünk „a természetből” a költői nyelv révén, még ha ez a megértés nem a köznapi értelemben vett interpretáció is, s egyáltalán nem vonatkoztatható (problémátlanul) magára a „külső”, „valóságos” természetre – ám mégsem érintetlen attól. Ironikus, hogy éppen az ezzel ellentétes gondolkodást szokás földhözragadtnak minősíteni a „reális” értelmében; miközben az nemigen tesz egyebet, mint hogy ezt a tapasztalatot a módszer, a struktúra mögé rejti, s ezzel újratermeli azt a gondolkodási sémát, amely a természet legyőzésének gyakorlatait oly hatékonyan kimunkálta. „Bizonyos, hogy aki természettudományosan gondolkozik, sohasem jut a dolgok mélyére”[5] – mert a dolgok mélyén a létezésnek eredendően más minősége rejtőzik, mint amit a tudományos értelem látni enged. A modernségben ugyanis „a természet ugyanúgy materialista jelentést vett föl, mint minden más fogalom”.[6] Mi azonban itt most másra törekszünk, s ebben Nemes Nagy Ágnes költészete lesz a segítségünkre.[7]

ONTOLÓGIAI PROBLÉMA

 

Az irodalmi műalkotások akkor is kínálhatnak a kizárólag esztétikaitól eltérő olvasási módokat, ha egyébként nem ismeretelméleti vagy etikai irányultsággal fordulunk feléjük. Nemes Nagy Ágnes költészete akár ökológiainak is nevezhető támpontokat kínál a befogadás számára, amennyiben a versekben tetten érhető ontológiai problematika középpontjában az emberi és a természeti (állat, növény) közötti távolság felszámolásának kísérlete, a természeti Másik másságának egyszerre befogadható és egyszerre eltávolító radikalitása, illetve ennek tapasztalata áll. Találkozni a természetivel, odafordulni hozzá a „megtiszteltetés szorongásával” (Falevél-szárak), megsejteni, hogy a „természet mögött a lét rejtőzik a maga végtelen kiterjedésével”,[8] amely tapasztalattól önmegértésünk többé nem lehet érintetlen – ez a Nemes Nagy-líra alapja. Ezt a jelenséget a befogadástörténet többnyire a „tárgyiasság”, „objektivitás”, ennek alakváltozatai („elvont tárgyiasság”, „intellektuális objektivitás”), valamint a „mítoszteremtés”, „magánmitológia”, „intellektualitás” interpretációs sémáihoz kötötte hozzá, „egyfajta tárgy- és természetkultuszban” találva meg e költészet alapjait.[9]

Ember és állat megkülönböztetése azon a differencián nyugodott a nyugati gondolkodás történetében, amely „az állatot a világ fenomenológiai fogalmától és a nyelvtől, továbbá az azokhoz köthető egyéb megkülönböztető jegyektől” egyaránt megfosztotta.[10] Martin Heidegger nevezetes különbségtevése alapján csak az embernek van világa (csak az ember „világképző”), az állat „szegényes világgal” rendelkezik, a kő pedig „világ nélküli”. E különbségtevésből a növények lényegében teljesen kimaradnak.[11] Nemes Nagy lírájában viszont a növények (kivált a fa) központi szerepet töltenek be, a (vers)szubjektum hozzájuk képest, emberi és természeti kölcsönös viszonyulásában jön létre. A tárgyiasság itt sohasem jelenti a társiasság hiányát, sőt éppen fordítva áll a dolog: az embert a versek centrumából kimozdító poétika mindig egy másik létezőt állít annak helyébe, s ebben az elrejtettségben feltáruló interszubjektív viszonyban a társ majdnem mindig természeti, állat vagy növény. Az együttlét, „együttes jellegű világban-benne-lét az alapja annak, hogy a világot már mindenkoron megosztom másokkal. A jelenvalólét világa közös világ. A benne-lét együttlét másokkal.”[12] Ez az együttes-lét, ez a közös világ, illetve ennek felismerése alkotja bármely komolyan vehető „zöld” gondolat alapját.

Nemes Nagy költészetében ez a belátás nem érintetlen egyfajta etikai elköteleződéstől, amelyet a fogadtatás több ízben problematizált már. Nemes Nagy szerint „a természettel való együttélés […] a mai ember egyik fenyegetett nosztalgiája”.[13] A fenyegetést alkalmasint maga az ember jelenti, ám ez a felismerés a felelősségvállalásra egyedüliként képes létező feladatát is kijelöli. „Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.”[14] Nemes Nagy Ágnes lírája a „névtelenek” közül az állatoknak és a növényeknek is „polgárjogot szerez” a költői nyelv teremtő ereje révén.

A versek tehát mintha a fentebb említett tipológia ellenében hatnának, amennyiben szóhoz juttatják az emberi mellett a nem-emberit (a növényt és az állatot) is, ezáltal azt az igényt artikulálják, hogy a nem-emberi létezők társszubjektumként „állíthassák elő” magukat a gondolkodó megértés számára. Másként mondva, e versek példaértéke szerint nemcsak az embernek, hanem az állatnak és a növénynek is van/lehet világa, s e világ sajátos, meglehet, az emberi megértés számára nem belakható távlattal bír. Ember és természet viszonyának őstapasztalata ez. Ezt az ellentmondásos viszonyulást a szövegek, így például a Fák, a Madár vagy a Vadkan című versek, különféleképpen viszik színre. Az első esetben a fák a világ megértésének egyfajta feltételeként vagy lehetőségeként (médiumaként?) tűnhetnek fel, a vers modalitásában pedig azt az etikai távlatot fedezhetjük fel, amelyről korábban említést tettünk; a másodikban a versbeszélő léte elválaszthatatlanul összeforr a természetivel, a szubjektum az állatival együtt jön létre; a harmadik szöveg pedig radikálisan felszámolja az ember és állat közötti távolságot azáltal, hogy a vers végére teljesen feloldja a szubjektumot a nem-emberiben.

 

A FÁK TÖRVÉNYE

 

A Fák a Nemes Nagy-életmű sokat idézett darabja. Az 1986-os, A Föld emlékei címet viselő összegyűjtött versek elé, kiemelt pozícióba helyezett költemény mintegy az életmű egészének „olvasási kódját” adhatja meg, amennyiben a vers annak az erkölcsi imperatívusznak az artikulációjaként is olvasható, ami alkalmasint a Nemes Nagy-líra természethez való odafordulásának alapvető mozgatórúgója: „Tanulni kell. A téli fákat. […] meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.” A szövegnek létezik egy olyan átirata is 1979-ből, amely végül nem került be A Föld emlékeibe, és amelyben a „tanulni kell” mellett megjelenik egy másik felszólítás is, a „szeretni kell”, amely ismételten morális kontextust fon a szöveg köré. A vers példaértéke szerint nem az a lényegi kérdés, hogy a fák üzenete megtanulható, hanem hogy a megértő odafordulás, s az a felismerés, hogy van miért odafordulni, végbemegy-e. (Csak utalunk most az utóbbi időben oly sokat hivatkozott scrutoni oikophilia fogalmára; olybá tűnik, a szeretet nem kijátszható az ökológiai kérdésfelvetések során, a valódi „zöld” gondolat nemigen fakadhat másból, mint egyfajta etikából.)

Ökológiai szempontból egyébként már maga a kötetcímben található birtokos szerkezet is igen tanulságos, mert olvasható megszemélyesítésként is (a Földnek vannak emlékei), és úgy is, hogy a Föld (de legalábbis amit jelölőként jelöl) az emlékezés tárgya, valami, ami már nincs, elveszett vagy elpusztult. Az emlék nyom, megfejtésre, újraalkotásra váró jel, olyan fenomén, amely jelenlétével egy hiányra utal. A kötet tehát maga is vagy mementó, amely a földnek, a természetnek állít emléket, vagy pedig a benne olvasható szövegek maguk a Föld emlékei, amelyeket mi, az olvasók megkísérelhetünk mintegy kifürkészni az értelem számára, s amelyek minduntalan visszahúzódnak, mihelyst megsejtünk róluk valamit. A kérdés, hogy feltárhatja-e bármi más „a Föld emlékeit”, mint a költészet? Van-e a léttapasztalatnak ennél valóságosabb – mert a lehetetlenséggel is számot vető – módja?

E költészet által feltett kérdéseket a szabadság metafizikájának problémájaként tételezhetjük: mennyiben lehetünk szabadok a természettől? A Madár nemcsak arra mutat rá, hogy az ember függ a természeti Másiktól, hanem arra is, hogy e kapcsolat értéke legalábbis kétséges (akárcsak az Állatok című versben), amennyiben a versbeszélő egyszerre szenved a madár jelenlététől és egyszerre képtelen élni nélküle.

 

Egy madár ül a vállamon,

ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

hogy minden léptem gyötrelem.

 

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

ellökném, rámakaszkodik,

mint egy tölgyfa a gyökerét,

vállamba vájja karmait.

 

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

mostmár eldőlnék nélküle.

 

Azáltal, hogy a költői nyelv retorikájában az emberi halált az „eldőlés” trópusán keresztül összefüggésbe hozza a fák halálával egy olyan versben, amely a szubjektum létét egészében az állathoz köti, szorosan összekapcsolja az emberit az állati mellett a növényivel is, azt sejtetve, hogy az emberi létezés mélyrétegeinek feltárulkozása csak ezt a bonyolult viszonyt artikulálni képes figuratív nyelv, a szóművészet, vagyis a költészet révén lehetséges.

A Madár és más, most nem érintett vers nemcsak, hogy tisztában van azzal, hogy a „végesség nem olyan tulajdonság, amely csak hozzánk tapad, hanem létünk alapmódja”,[15] de ezt a végességet, láttuk, a természetivel együtt artikulálhatóként mutatja fel. Voltaképp ez lehetne a legvégső „zöld” kérdéseink egyike: létezhet-e az ember anélkül, ami nem ember, s ha az ember mindenekelőtt az a létező, amely véges időbeliségével egyedüliként képes számot vetni, akkor mit mondhatunk a halálát máshogy, de mégiscsak megélő nem-emberi létezőkről? Halál, ember és természet összefonódásáról referálhat a Vadkan is, amely a szöveg végére teljesen feloldja a versszubjektumot a természetiben, minek következtében már nem eldönthető, hogy a versben megszólaló hang az emberé vagy a címbe emelt vadkané.

 

TÖLGYFÁK TANÍTÁSA

 

A régi zsidók szerint a tölgyfa isteni üzenetet hordoz.[16] Manapság a tölgy az a fa, amelyik leginkább rabul ejt. Egy boldogabb korban a Debrecen környéki erdők tölgyerdők voltak. Tölgyrengeteg. Bennük bolyongani misztikum lehetett, még ha ezt azok, akik az elmúlt századokban – az akkor még valóban tekintélyes – Nagyerdőre jártak, nem így gondolták. Nemes Nagy legtöbbet olvasott versei közé tartozik az Éjszakai tölgyfa is, amely egy tölgy és egy ember találkozásába sűríti bele költészetének etikai horizontját, nyelvi erejét, ismeretelméleti rétegzettségét. Azon irodalmi produkciók közé tartozik, amelytől nehéz érintetlennek maradni.

Az Egy pályaudvar átalakítása kötet első verse. Bizonyára nem véletlen, hogy Nemes Nagy ezeket a verseit mindig kiemelt helyre, kötetnyitó vagy -záró pozícióba, fontos ciklusok elejére-végére helyezte. A vers „epikus” módja mindjárt az elején arra irányítja a figyelmet, hogy „itt egy történetet szeretne elmondani egy elbeszélő, úgy is mondhatnánk: egy szemtanú.”[17]

A Nemes Nagy-líra egyes darabjai a fát „személyes üzenetet (a költő szavával: »hírt«) hozó tárgyként látják, és mint önmagukon túlmutató jelentést hordozó jelként »olvassák«. E jelszerűség létesülését és olvasásának szükségszerű kudarcát beszéli a sokat értelmezett Éjszakai tölgyfa című költemény is”.[18] Itt az emberi és természeti a korábban látott példákhoz képest annyiban másként inszcenírozódik, hogy egyik sem oldódik fel teljesen a másikban (mint a Vadkanban vagy a Diófában), de a vers retorizáltsága azt sejteti, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra (de nem úgy, mint a Madárban). A tölgyfa elindul, a járókelő „Megállt, bevárta.” A járókelő és a fa kapcsolatba lépnek egymással, a fa alakjában hír érkezik a járókelőhöz: „Oly sürgetőn állt ott mozdulatlan, / mint egy hír, tölgy-alakban, / amely elfárad megfejtetlenül.” A fa hírt hordoz a Vörösfenyő, páfrány, szunyog… kezdetű versben is: „hatalmas törzsben most halad / egy paleolit távirat.” A távirat jelzője („paleolit”) azonban az áthidalhatatlan időbeli távolságon keresztül az üzenet megfejthetetlenségére utal, akárcsak az éjszakai tölgy, „amely elfáradt megfejthetetlenül”.

De ez a tölgy már pusztán létezésével és jelenlétével is üzenet: a városi környezetben ugyanis „már eleve úgy van jelen, mint egy »darab erdő« – természetes közegéből kiszakítva – tehát léte már azelőtt hír-értékkel bír, hogy járni kezdene.”[19] Egy fa – a szinekdoché értelmében – már maga is mindenkoron magában rejt valamit az erdőből, amelyben az nem pusztán él, hanem alkotja (létrehozza) azt, hiszen „a fák és a növények […] akárhol vannak is, mindig önmagukban hordozzák a természeti környezet lényegét.”[20] A vers leginkább zavarba ejtő mozzanata, hogy a fának arca van.

 

A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

 

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.

Érezte akkor a járókelő

saját körvonalait lazulni,

köd úszta be folyékony partjait,

mint aki hirtelen erdei

tóvá sötétül,

mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

 

És lélegeztek mindaketten.

 

Az arc az identitás legegyértelműbb testi jelölője. Az arcom én magam vagyok. A fa (itt)létéről, üzenetéről nem a mozdulat, a járás tesz tanúságot, hanem az, hogy arca van. Az arc „önmagában való jelentés. Te – te vagy.”^[21] Az arc hívás, amely feleletre vár, s a feleletadás képessége adja – a felelősség keretein keresztül – az én létrejöttének lehetőségét is; az vagyok, aki e hívásra felel. Éppen ezért Lévinasnál az arc nem megjelenik, hanem feltárulkozik, s e feltárulkozás mindenekelőtt etikai természetű. A Nemes Nagy-recepció által hivatkozott etika, valamint e költészet ismeretelméleti és ontológiai problematikája a tölgyfa arcában sűrűsödik össze. „Az Arc látványa […] ínségről, gyöngeségről árulkodik. Olyasvalaki szólít bennünket, aki szegényebb nálunk – hiszen ránk hagyatkozik. […] Az arc hozzánk fordul és ebben áll meztelensége.”^[22] Az arc feltárulkozása két síkon megy végbe, egyfelől a lombkorona-haj „széthárításával”, másfelől a nyelv szintjén, amely a látványt arcként beszéli el. Csakhogy ez utóbbi szinten a szöveg mindjárt vissza is vonja az arc elbeszélhetőségét: „Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.” Amennyiben igaz, hogy a „lét, amit meg lehet érteni – nyelv”,[23] úgy a szubjektumot (én, te) létrehozó beszéd nélkül a tölgyfa arca nemcsak értelmezhetetlenné válik, de létre sem jöhet. Talán ezért is a vers csúcspontja a tipográfiailag is elkülönülő sor: „És lélegeztek mindaketten.” A tekintetek mellett/helyett „a lélegzés teremt közösséget és bizonyosságot” a járókelő és a tölgyfa között.[24] A lélegzés a létezés zsigeri, primordiális tapasztalata, mert nem a jelentésadás – mindenkoron bizonyos mértékig önkényes – aktusán múlik, hanem akaratlan, irányíthatatlan, a létrejövő kapcsolat ontológiai bizonyossága, sőt szakralitása. A természeti nyelvvé tétele az a lehetetlen, amelynek kísérlete azonban újra és újra megszólít.

 

ÖKOIRODALOM

 

Az itt olvasható szerény gondolattöredéknek és interpretációs kísérletnek az volt a célja, hogy valamiképpen szóljon arról, hogy a személyiség létrejötte, ön- és világértelmezésünk nem függetleníthető a természet(i)től s attól a hangoltságtól, amely szubjektum és objektum viszonyának hagyományos (hierarchikus és logikai-módszeres) felfogását felborítja. Nyilvánvalóan akkor, amikor irodalom és például ökológia („az ember” és „a természet”) viszonyrendszereiről szólunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a költészet azon sajátosságát, hogy esetében „a szó nem idomul az őt megelőző világhoz, sokkal inkább alkotja azt a nyelv révén”, vagyis hogy a költészetben az anyag egyszerre ruházódik fel szellemmel és jelentéssel, s egyszerre nyer ez a folyamat valamilyen magyarázatot.[25] Éppen ezért a természet az irodalomban nem azonosítható a „külső” természettel, vagyis azzal, amit például egy erdőben látunk. Ez az igazság azonban, akárcsak az imagináriusban megmutatkozó természet, nem kevésbé érvényes, mint az, ami a körülöttünk lévő világban van. Látva az utóbbi idők fejleményeit, a természettel való valóságos találkozás mellett utolsó menedékünk egyre inkább a költészet marad.

Azokban a hetekben, amikor az itt olvasható szöveg alapjait adó jegyezeteken dolgoztam, egy beteg, feltehetően méreganyag hatásától szenvedő zöldike került az udvarunkra. Megpróbáltam segíteni rajta, ám a kismadár végül elpusztult. Segítségkérő tekintetére és tétova közeledésére máig emlékszem. Mert, amint erre Lévinas nyomán hivatkoztunk, az arc azé, aki kér, aki segítségre szorul. Az itt hivatkozott versek e kérés elfogadására is taníthatnak.