Megjelent a Kommentár 2022/3. számában  
Az ametisztévtized

 

Kiáltvány a húszas évekhez

Álmodni mindenkinek saját éjszaka adatott, de a nappal már közös. A történelmi félhomályban épp e pillanatban kapnak lábra a közös nappalok és egy új évtized: a húszas évek. Ezzel tisztító fuvallat ébreszti fel a tájat. A kivágott szent ligetek helyén friss hajtások remegnek a hierofánia előérzetétől. Nem illik a húszas évekhez, hogy – csak úgy – elmúljon, anélkül, hogy beteljesedne. Érezzük, hogy ez kizárt. S hogy mit jelent a beteljesedés? Minek kell jönnie? Miről suttognak a liget árnyai? Mit mondanak – milyen csillag? Beszéljünk csak kicsit ezekről a kérdésekről, befogva a vállunkon ülő szkeptikus törpe száját, mert e talányok izgalma és várakozása messze túllép a lehetséges válaszok körén.

Jól tesszük, ha a napnyugati bölcshöz fordulunk, aki formákat keresett az időben. Szerinte „minden évtized jelent valamit” (Oswald Spengler) – ezt látjuk mi is: mindegyik sajátos hangulattal, csak rá jellemző árnyalattal és ritmussal válik emlékezetessé. Ezért hiába nincsenek élményeink száz évvel ezelőttről, ha valaki azt mondja nekünk, hogy „húszas évek” vagy „harmincas évek”: formára, lendületre és színekre asszociálunk. Nem így van? A dekádok szinte üvegcsébe illő esszenciák, bezárult világok, s a szellemi élet lehetőségburkai voltak mindig. Csak bámulunk a totalitás elhagyott csarnokaiba; ez a múlt, ahova nincs visszatérés – szól a bölcs. Minden évtized összemérhetetlen, egyszeri alkalom – szakadatlan jelenlétünnep. És nekünk úgy tűnik, mindegyik más táncra szóló felhívás. Csak azoknak, akik tudnak táncolni, és akik hallják a zenét. Akik nem hallják, nem értenek belőle semmit. Így lehet, hogy egyesek kívül kerülnek egy korszak történésegységén, és csak nézik azt, mások meg épp a forgatag közepén lendülnek át.

Hagyjuk hát meg a kívülállók tanácstalanságát másoknak, vessünk véget a csüggesztő elővigyázatosságnak és legyünk mi azok, akik egészen bevetik lényüket az új évtizedbe!
 

Vég és kezdet

Most, több álmosan nyújtózkodó – s ahogy mondani szokás – „posztmodern” évtized után végre kezdjük felfogni, hogy a húszas évek valahogy mások lesznek – lényegesen többet jelentenek majd, mint akár az elmúlt tízes évek (ilyen nincs is), akár a kétpólusú világrend felbomlása óta eltelt egész időszak. Határozott alkatú évtized jön, egyszerre gyönyörű és félelmetes korszak – amelyre életünk végéig emlékezni fogunk, s amelyet még a jövő generációi is hosszú ideig emlegetni fognak. „A húszas évek! Egyeseket fölemelt, másokat pedig a porba sújtott. Hosszú idő óta az első igazán döntő fontosságú évtized volt” – ezt fogják mondani, akik a jövőben jellemezni akarják a nemzedékünk sorsát.

Amikor már elöljáróban is egy kivételesen fontos évtizedről beszélünk, nem a történelem vezérlő géniuszát szólongatjuk – Isten ments! – és nem is valamilyen elrendelt sors horizontján próbálunk tájékozódási pontokat találni. Semmilyen rokonságban nem állunk a történetiségtől lenyűgözött emberrel, aki csak passzív alanya volt a modernségnek. Ó, a polgárok és az ő dögletes polgáriasságuk! Filozófiájuk állandó fohászkodás volt az időhöz, s végül mire mentek vele?

Elaggott a modernség, nyirkos hideg szállt a csontjaira és mozdulatlanul fekszik. Van egy sejtésünk felőle: csak nem halott? Ugyanígy a modern értelemben vett történelemnek is vége, persze nem úgy, mint Fukuyama véli: épp a minden teret belengő végtelen forma, a mindenben mindig beteljesedő, a végcélhoz érkezni tudó és minden akaratot leigázó „üdvösséges” történelem halt meg. Requiem aeternam dona eis, Domine! A gondolkodásunkban volt minden ereje, fogva tartotta képzeletünket, játszott velünk, amíg bírt, de végül csak kinyúlt! Titkon azt reméljük, hogy volt némi közünk a halálához. Semmire sem emlékszünk abból az éjszakából. Akárhogy is – az újkor istenének hagyatékára nincs értelme igényt formálni. A világszellem, a történelem parancsszava, tükre, napvilága, ítélőszéke s egyéb hasznavehetetlen kacatjai mind szemétre valók. Mégis kinek kell egy holt isten öröksége?

Azt mondjuk, hogy Nagy Évtized jön – igen, de már nem nyűgöznek le a korok, csupán annak lehetősége, amit mi tehetünk bennük. A feladat az, ami nagy – maga az idő viszont üresen tátong előttünk. Ezért az évtized meghatározásával nem más a célunk, mint amit a jövő történészei úgy húsz-harminc év múltán fognak megtenni: a lehetséges és reális emberi döntések sokaságát akarjuk egységes formába önteni. A „húszas évek” most még nem nosztalgia, nem is megemlékezés vagy hűvös elemzés tárgya, hanem feladat, amelynek szenvedéllyel kell nekilátnunk. Ezért mondjuk:
 

Rajta hát, jöjjetek húszas évek!
 

A húszas évek mint feladat

Az a bizonyos „húszas évek” inkább feladat, mintsem időtartam. Válságok gyűrűznek körülöttünk és nagyon úgy tűnik, hogy – talán a vesztünkre, talán különös szerencsénkre –, de össze fognak érni, hamarosan összecsapnak a fejünk fölött. A politika most épp sok helyen bénultan áll, így a technokrácia elérkezettnek látja az időt a hatalomátvételre. Ez is most történik: a globális elit biopolitikai és pénzügyi válságokra hivatkozva csaknem korlátlan hatalmat kér, cserébe pedig lelketlen, elborzasztó, lidércnyomásos biztonságot kínál. Élni csak kell – mondják erre az emberek, ám a technokrata kijavítja őket – nektek csak élni kell.

S az élet már vetkőzik is a hatalom előtt. Csakhogy a semmit sem rejtő pőre életet megtarthassa, leveti összes minőségét: megválik vallási, politikai és kulturális színeitől. Eközben az ökológiai válság még mielőtt ölne, kifáraszt. Űzi, bolygatja, egymáshoz veri az embertömegeket. Küszöbbé változtak a határok, megrendültek a terek, s velük egész társadalmak is. Nézzünk csak körül! Az omladozó távolságok világszerte fel vannak állványozva. Lám csak, a katonabakancsok is előkerültek! Háború, terror, káosz – mindez a liberális világrend végét jelzi. A professzionális szorongásmenedzsment itt-ott már át is csap haragpolitikába, s hogy ezzel őszintébb világ jön, vagy csak kegyetlenebb – egyelőre nem tudni.

Csak egyetlen egyvalami biztos: egyre élesebb helyzetek felé tartunk, így a húszas évek feladata fontosabb minden eddigi feladatunknál. Fel kell ébrednünk, ki kell józanodnunk! Ne várjunk másik évtizedre, mert mi ezen fogunk megmérettetni!

Szemlátomást voltak olyan évtizedek, amelyek jóval többet jelentettek a többinél, ezért az emberi tudat nem időpontok és események sorozataként élte át őket, hanem egyetlen valószínűtlenül hosszú folyamatosságként, szűnni nem akaró egységpillanatként. Minden században előfordul egy-két ilyen sorsdöntő évtized – és alighanem ilyen a miénk is. Ahol a történelem véget ér, ott kezdődik a cselekvés. Csak a gyöngébb szubjektumokat ernyeszti el, az erősebbeket éppen lázas tevékenységre serkenti az idő nagysága. Legyünk mi azok, akiket a Nagy Évtized hangulata nem fertőz meg a tehetetlenség érzésével. Feladatunk, hogy termőre fordítsuk a népvándorlás, a járványok, a pilóta nélküli kormányok, a virtuális térben lezajló eredeti tőkefelhalmozás és a biopolitikai rezsimek korát. Hit, minőség, élet, közjó, szenvedély – ezek lesznek a mi jelszavaink. Ezekkel mérjük magunkat.

A liberalizmusnak már nincsenek ilyen szavai, csak köhécsel, krákog és sóhajtozik – távol innen, mert már alig hallani. Messzire űzte az élet szaga. De a „liberális ortodoxia” hátrahagyott renegátjai és – egyesek szerint – konzervatív védelmezői a bosszúnak olyan nemét eszelték ki társadalmunkkal szemben, amely végre megmutatja igazi természetüket: halálra akarnak untatni bennünket. Nincs más értelmes magyarázat arra, hogy olyan kiábrándítóan lapos meghatározásokat adnak a konzervatív gondolkodásra, mint hogy annak lényege az „önkormányzatiság” vagy a konzervativizmus netovábbja a „társadalmi pluralitás” fenntartások nélküli igenlése, illetve hogy minden konzervatív erények legnagyobbika a „politikával” szemben tanúsított „mérséklet”. Ásításunk akkor válik segélykiáltássá, amikor a konzervativizmust a „szabadpiaci verseny” támaszaként határozzák meg. Elég ebből! Az ilyen kijelentések a maguk lélekfásító elvontságában a konzervatív szellem legfőbb ihletőjével állnak szemben: az élettel.

A konzervatív rangrejtve utazik, ideológiai törzskönyvét a háta mögé dobja, csak megy a maga útján és fütyül a korhadó liberális útjelzésekre. Ha konzervativizmusa tragikussá válik, romantikusan megvadul, sokak szerint már nem is igazán konzervatív. Az ítélet persze jobbára álmatag teadélutánokon születik, ahol az angolszász kastélykertészet egyes jellegzetességeiről folytatnak diszkrét hangvételű párbeszédeket. „Óh, pardon.” – „Nemdebár?” – „Kérem?” – Ilyen szavak szűrődnek ki, és jó okunk van azt feltételezni, hogy ezeknél a szófoszlányoknál a mondatok többi része sem ér többet. De a húszas években nem ezzel kell foglalkoznunk. A történetpolitikai zsűri nemtetszését fejezi ki és a Konzervativizmusügyi Hivatal fontoskodó bürokratái is fintorognak, mi pedig magunkévá teszünk egy egész évtizedet, megfürdünk a gyönyöreiben s – ha kell – belefulladunk a fájdalmába. Máshogy ugyanis nincs értelme.

Feladatunk van a közös Nap alatt. Nem szomorkodni a holtak birtokára hulló esőben, nem szomorú arccal pókhálózni a magántulajdonná sötétült éjszakákat. Nem is bágyadtan heverni. Az új nemzedék hivatása, hogy megtestesítse a fogalmait és hogy a szó legnyersebb, köznapi értelmében emberi minőséget állítson az eszmék helyére. Ezt akarjuk:

Konzervativizmus helyett őrzőket!

Szocializmus helyett társiasságot!

Liberalizmus helyett szabad embereket!

Mindezt nem kérjük, hanem fogadjuk. A szavak és eszmék meg akarnak testesülni, életre vágynak, mi pedig nem másért vagyunk itt, mint hogy világra segítsük őket.

 

Új élet

Miért pont most? Miért a húszas évek, és miért pont mi? A nemzedékek hosszú utat járnak be, mielőtt nevet szereznek maguknak. Nem a semmiből lépnek elő, hanem több évtized mélységéből. Mégis, szinte mindig meglepetést okoznak, és a hosszú készülődés dacára minden jellegzetes generáció színrelépése olyan, mintha új élet venné kezdetét. Ne tévedjünk: a korszak egysége nem most jön létre! A húszas években kikristályosodó tényösszefüggések és az a nemsokára már misztikusnak ható vita nuova, ami jó előre gyönyörrel borzongatja a lelket, nem most születik, valójában már régen kezdetét vette – a közép-európai rendszerváltásokkal. Az előttünk álló évtized feladatai ebből a perspektívából nézve válnak érthetővé.

Kádár halála után minden magyar születése hatalompillanat volt. Akkor még senki sem lehetett biztos ebben, de ma már tudható, hogy a kilencvenes évek valószínűtlen szélcsendjében egy visszafordíthatatlan növekedés vette kezdetét, amelynek a gyümölcseit majd az előttünk álló években kell leszüretelni. Új élet jött a világra, amelynek nem lehetett ellenállni, mert mindannyian a részesei voltunk az első pillanattól fogva. Ahogy az erdők is csendben nőnek föl, úgy a nemzedékek is sokáig észrevétlenek maradnak, de ettől még megkerülhetetlen tényezők. Szokás az utószülöttség kegyelméről beszélni, vagy épp arról, hogy a kilencvenes évek óta felnőtt generációk aggasztóan keveset tudnak a történelem brutális valóságáról – de a lényeg mégiscsak az, hogy ahol sohasem jártunk, oda nincs visszaút. A mi bölcsőnket már nem Kádár ringatta!

Hogy miféle új élet született? Mint mondottuk: félelmetes és gyönyörű. Két évtizede, együtt növekedvén a harmadik évezredre irányuló reményekkel, nemcsak egy új nemzedék lépte át az élet küszöbét, hanem egy egészen új típus – egy büszke, nagylelkű és türelmetlen faj emelkedett föl. Az új generáció stílusegységét mutatják a szüleink-nagyszüleink karosszéke felől hallatszó figyelmeztetések, hogy ne járjunk olyan határozott léptekkel az utcán, mert „arra felfigyelhetnek”, s ne nyilvánítsunk véleményt olyan egyértelműen, mert „még bajunk lehet belőle”. Ez egy másik korszak óvatos bölcsessége – egy másik korszak fiziológiai ritmusa int felénk, nem a sajátunké. Mi már ilyenek vagyunk.

Szüleink és nagyszüleink még különféle cigarettafüstös hivatalok előtt várakozva szokták meg a sorsukat. Ha úgy adódott, verte, alázta őket a rendszer. Iskola után még a rendőr fia is büntetlenül megpofozhatta őket, ahogy nehéz iskolatáskájukat cipelték haza. Most a posztkommunisták azt hiszik, hogy vissza fogják kapni a pofont. Óh, nem. A mi haragunk nem tyúkszempárbajok nevetséges gesztusaira és vásári csetepaték formátlanságára vágyik. Egy évszázad öntőformáját akarja kitölteni – és acéllá akar szikkadni. Mert ha sikerül, amit akarunk, amire még mindig csak készülünk, akkor a lelkünkben tomboló antikommunista thümosz nem fog elillanni néhány ostoba elégtétel nyomán, hanem mozdíthatatlan tömbként fogja elfedni a továbbszolgáló kádári nómenklatúraburzsoázia sorsát – mégpedig mindörökre.

A mozgósító indulatokat tehát távlati célok felé kell irányítani, hiszen a macskakövek 2006-ban is leestek a földre s egyedül a szuverén Magyarország jelszava maradt a levegőben.

 

Kijózanodás

A kiforrás előttünk álló éveiről már most is valami reneszánsz érzékiség sugárzik; a jövő tékozló boldogságígéretekkel megrakottan, belülről ragyogó színeivel közeledik felénk. Minden tiszta szépség és szépségelőérzet bűnbánatra indítja a lelket, de ez most más: inkább kijózanító hatással van ránk. A bűnbánat és a kijózanodás közel állnak egymáshoz, de nem azonos jelentésűek. Árnyalatnyi különbségük szerencsésen esik egybe a lila szín és az ametiszt között mutatkozó eltéréssel. Hogy világos legyen: a gyóntatópap stólája lila, az évtized viszont ametiszt.

Milyen egy ametisztévtized? Helyesebben: milyen az ametisztévtized? Bíbor, kék és lila árnyalatok keverednek rajta finom szürkésviola ködökben. Meg lehet fogni. Szelíd, lágy színt áraszt, felszínén fények játszanak, alóluk pedig komoly, sötétibolya pillantást vet ránk a hegy mélye. Igézetes. De mit akar mondani ez a szín, és mit akar tőlünk ez a kő?

Lássuk csak: a mennyei Jeruzsálem tizenkettedik alapköve is ametiszt. Ez az ókorban a józanság kövének számított, amely az ihletet nem, csupán a tompító mámort és a mérgezést tartotta távol. Bár az idősebb Plinius szerint az ametiszt erejét hangoztató mágusok csak a bolondját járatják az emberiséggel, ettől még sokféleképpen használták, gyakorlatilag a történelem során mindig. Az ametisztkristály mágikus használatához képest a szelfibot, a cipzár és a robbanómotor átmeneti, alig komolyan vehető jelenségeknek tűnnek. Ősidők óta serlegeket ékesítettek ezzel a kristállyal, illetve amulettként is hordták részegség ellen. A régi püspökgyűrűk ametisztje hasonlóképpen függ össze pünkösd titkával: a lélek kiáradása nem részegség, sokkal inkább kijózanodás. Íme! Nem meglepő, ha a tisztaság kifejezését keresve Memling is ametiszt sziklák közül emelkedő szüzet festett, Dalí pedig a metafizika és a szépség bosszújaként egy héliummal töltött ametiszt ereklyetartót akart helyezni Auguste Comte emlékművének talapzatára. A festő egyik kiáltványában olvashatjuk, hogy „az időszerű kulturális forradalmak színe többé nem a piros, hanem az ametiszt”. Pedig mit tudhatott ő a 2020-as évekről! Az ametiszt – így Kosztolányi – „a valóság és vágy egységét érinti”. Tehát a mi évtizedünket – tehetjük hozzá.

A most következő ametisztévtized ugyanis a kijózanodás időszaka lesz. A valóság új alakzatokban támadva minden egyes percben megsemmisít egy modern vagy egy „posztmodern” téveszmét. A valóságosan létező dolgok megnövekedett felségterületét zászló helyett egyelőre csak ametisztgyöngyökkel jelöljük. Itt az idő erkölcsi autonómiára cserélni a történelmet, aktív jelenlétre váltani a puszta tartózkodást, és újra megszentelni a hatalom helyeit, nem lemondani róluk.

Lehetséges egy ország, egy kontinens, amely egész jelenének szabad hordozója? A húszas években ez is lehetséges.