Mihelics Vid

A KERESZTÉNY TÁRSADALOMSZEMLÉLET*

A szociális kérdést csak világnézeti alapon lehet megoldani, illetve megoldását csak ilyen alapon lehet megkísérelni. Némelyek talán megütköznek könyvecskénknek ezen a kezdő tételén, pedig igazságáról futólagos elmélkedés is meggyőzhet bennünket. A modern társadalmi kérdés: kérdés azok után az eszközök után, amelyeknek segítségével megszüntethetjük a tisztán munkájára utalt néposztály tagjainak létbizonytalanságát, és a szociális igazságosságot juttathatjuk érvényre a társadalom rendelkezésére álló anyagi, szellemi és erkölcsi javak eloszlásában. Már most kétségtelen, hogy az ekként értelmezett szociális kérdés megoldása cselekvő erőkifejtést követel, vagyis az, aki erre vállalkozik, nem bízhatja rá magát az események sodrára. A tevőleges erőkifejtésnek viszont feltétele az, hogy legyenek határozott társadalompolitikai és gazdaságpolitikai céljaink, amelyeknek elérésére törekszünk. A célok kitűzése azonban elválaszthatatlan egész világfelfogásunk alapvető szempontjaitól, mert mindenekelőtt arra a kérdésre kíván választ, hogy mi az értelme egyáltalán a társadalomban való élésnek. A szociálpolitikai és gazdaságpolitikai rendszerek tehát szükségszerűen társadalombölcseleti háttérrel bírnak, amiből következik, hogy a szociális kérdés is világnézeti probléma. A megoldására törekvő irányzatok világnézeti jellegét csak fokozza továbbá, hogy a célokat szolgáló eszközök megválasztásában döntő szerepe van a rendszerhez tartozó társadalmi erkölcstan milyenségének. Abból a körülményből tehát, hogy különböző világnézetek vannak és lehetségesek, ésszerűen következik a szociális rendszerek többfélesége.

Szolidarizmus

Szerencsére azonban végeredményben az összes lehetséges irányzatok a társadalomszemlélet három fajára vezethetők vissza, s így három csoportba oszthatók. Az osztályozáshoz választóvonalul az a felfogás szolgál, amelyet az egyén és a társadalmi közösség viszonyáról vallunk. A társadalomról, tehát az embereknek állandó, szervezett és céltudatosan összeműködő együttéléséről szólva ugyanis meg kell különböztetnünk a társadalmi tagokat és magát a közösséget. Általánosan elismert igazság, hogy az embernek végső törekvési pontja a ,,jó”, másként kifejezve a boldogság, hiszen már Arisztotelész megállapította, hogy minden élőlény valamilyen módon a jót kívánja. A társadalomban élő ember azonban ebbeli törekvésében, minthogy a boldogságnak bizonyos anyagi jólét és a társadalmi tagok kapcsolatainak rendezettsége is a kelléke, a maga előnyét munkálva, összeütközhetik más egyéneknek, sőt az egész közösségnek érdekeivel. Mely érdekek érvényesüljenek ebben az esetben? A kérdésre két abszolút felelet hangozhatik el. Az egyik az, hogy érvényesüljön az egyén, a másik az, hogy érvényesüljön a közösség. Az előbbi az individualizmus, az utóbbi a szocializmus társadalomszemlélete.

Nekünk természetesen nem feladatunk, hogy perbe szálljunk itt akár az individualizmussal, akár pedig a szocializmussal. A korlátlan egyéni szabadság elvének és a jogállam eszméjének következményei elvégre úgy szellemi, mint gazdasági téren közismertek. Utóbbi területen már kezdettől fogva annyira kirívóak voltak a hátrányok, hogy a történelem egyáltalán nem ismer olyan államot, amelyben a tant a maga eredeti tisztaságiban megvalósították volna. Ma pedig nincs is liberális államférfiú, közgazdász vagy tudós, aki a jogbiztonság fenntartásán túlmenően ne jelölne ki az államnak szociálpolitikai feladatokat is. Az individualizmussal ellentétes szocializmus szerint a társadalmi közösség a forrása minden jognak, az egyénnek tehát nincsenek olyan jogai, amelyek önértékességéből, emberi természetéből származnának. Ennek a szemléletnek gazdasági rendszere a különböző árnyalatú kollektivizmus, azaz az állam vagy a szakszervezetek által irányított közös termelés, sőt a kommunizmusban a közös fogyasztás is. Minthogy pedig az egyéni életviszonylatok rendezésében a közösség akarata csak akkor lehet legfőbb szabály, ha a társadalmon kívül más szabályalkotó hatalmat nem ismerünk el, a következetesen kiépített szocialisztikus társadalomszemlélet szükségszerűen ateizmust foglal magában. Ami a szociális következményeket illeti, bizonyos, hogy a liberalizmus gazdasági rendszerében, a kapitalizmusban, az emberek zöme csak nehezen vagy egyáltalán nem tud gondoskodni szükségleteinek fedezéséről. Ezzel szemben tehát a kollektivizmus, amennyiben mindenki számára képes biztosítani az anyagi létet, tagadhatatlanul haladást jelent. Minthogy azonban elvben sem ismeri el az egyén önértékességét, s az egyéniséget teljesen alárendeli a közösségnek, a társadalom tagjait megfosztja személyiségüktől, holott az ember számára éppen a személyiség kifejthetése a legnagyobb jó. Nyilvánvaló tehát, hogy a két szélsőség között egy harmadik társadalomszemléletnek is kell lennie, amely helyes viszonyt teremt az egyén és a közösség között, s amelynek gazdasági rendszerében a szocialisztikus megoldásból megtalálhatjuk célként az anyagi lét biztosítását mindenki számára, de amely emellett lehetőséget nyújt a személyiség kibontakozására, mindenesetre a közösség sérelme nélkül.

Az egyén és a közösség viszonyában ezt a harmadik megoldást nyújtja a kereszténység társadalomszemlélete. Amikor ezt mondjuk, akkor a kereszténységet nem mint vallást, hanem mint szociológiái valóságot nézzük. Nem vizsgáljuk azt, hogy az ember valóban a személyes Isten teremtménye-e, s mint ilyennek valóban az Istennel való erkölcsi egyesülés, vagyis az üdvözülése az abszolút célja (ez a belátásnak és a hitnek a dolga), hanem csak megállapítjuk, hogy amikor a keresztény tanítás ezeket a hittételeket hirdeti, a legjobb szabályt is megadja a társadalomban élő emberek egymásközti és a közösséghez való viszonyának rendezésére. Az embernek fentebb jelzett abszolút céljából következik ugyanis, hogy ezt az abszolút emberi célt kell szolgálniok a társadalmi alakulatoknak és intézményeknek is. Az egész társadalmi berendezkedésbe tehát ez az individuáletikai szempont az irányadó. Az ember azért él társadalomban, hogy a maga abszolút célját jól és biztosan munkálhassa, vagyis az egész társadalmi közösség ebben az emberi célhoz való rendeltetésében bírja létokát és értelmét. Egyszerűbben kifejezve: a társadalomban kialakult természetes és mesterséges társaságok eszközök az emberi cél érdekében. Az államnak, mint ezzel később külön foglalkozunk, az a feladata, hogy védje, fentartsa és gyarapítsa a közjót, amely a keresztény bölcselet fogalmazása szerint magában foglalja az emberi jóléthez szükséges anyagi, erkölcsi és szellemi természetű javakat. Ez a közjó nem a kormányzóknak kiváltsága, sem pedig a sokaság minden egyes tagja részére egyenlőképpen kiosztandó jóléti mennyisége, hanem a társadalmi közösség jóléte és egészséges volta, ami természetesen kihat a társadalom minden tagjára. Hogy kihasson, ez az állam feladata. Az állam azonban nem teljesíthetné ezt a feladatát, ha adott esetben, amikor az egyén és a közösség, az egyéni jó és a közjó összeütközik, nem a közösséget, illetve a közjót részesítené előnyben. Egyenesen kötelessége ez az államnak, mert az igazságosságból folyik, hogy csak a közjó szolgálása jogosíthatja fel az embert a közjóból való merítésre. Az a jog, hogy az ember társadalomban élhet, kötelességeknek válik forrásává a társadalommal szemben.

Az ember elé tűzött abszolút célból s az egyén önértékességéből következik, hogy az egyénnek olyan természetes jogai vannak, amelyeket a közösség nem vehet semmibe, s az állam is védeni köteles. Minthogy pedig ez az abszolút cél, az üdvözülés, minden ember számára ugyanaz, a társadalom minden egyes tagjának egyenlőképpen joga van azokra a létfeltételekre, amelyek nélkül a célt nem érhetné el, joga van addig a mértékig, ameddig a célhoz viszonyítva ezek a feltételek nélkülözhetetlenek. Az embereknek az abszolút cél tekintetében való egyenlőségéből, ebből a metafizikai egyenlőségből következik tehát, hogy az embereknek egyenlő és feltétlen joguk van a földi javaknak is arra a minimumára, amelynek hiányában létezésük értelmét, vagyis emberi rendeltetésüket meg nem valósíthatnák. Így rajzolódik ki előttünk a keresztény társadalombölcseletnek az a sajátos jellege, amely miatt némelyek negatív kommunizmusnak nevezik. Annyit jelent ez, hogy a létminimum kielégítéséig a javak használatából kizárni senkit sem lehet, s hogy az államnak, mint a közjó letéteményesének, biztosítania kell minden egyes polgára számára a létminimumot. Az emberi személyiségnek ilyen módon történt figyelembevétele után azonban az egyéniség lép jogaiba, vagyis a javaknak még fennmaradó mennyiségében nem egyenlő osztozkodásnak van helye, hanem abból ki-ki a maga rendi állásának, képességeinek, igyekezetének és szerencséjének, vagyis az esetlegességekben rejlő egyenlőtlenségnek megfelelően részesedik. A keresztény társadalomszemléletben eszerint az individuáletikai nézőpont van előtérben, mert hiszen a kereszténység olyan erkölcsi törvényeket vall, amelyeket Isten írt elő, amelyeket tehát semmiféle földi hatalom sem változtathat meg, s amelyek így a lélek önértékességéhez mért szabadságot biztosítják az ember számára. Ez a nézőpont azonban semmiképpen sem zárja ki, sőt egyenesen megköveteli azt, hogy a közjó megelőzze az egyéni jót, vagyis a társadalom minden tagja a maga cselekvésében tekintettel legyen a közösségre és az általános jólétre.

A szocializmus a mechanikus egyenlőségi elvet eltúlozza, az individualizmus egyoldalúan a szabadsági elvet hangsúlyozza, s mindkettő hibázik még azzal is, hogy az organikus társadalmi közösséget atomizálással és nivellálással önkényes, illetve centralisztikus kényszertársadalommá silányítja. A keresztény társadalombölcselet, amikor a természetjog organikus szolidarisztikus elvét helyezi ezzel szembe, feloldja az individualizmus és a szocializmus ellentétét, nem középutas kompromisszum gyanánt, hanem mint önálló, sajátságos rendszer. Annál sajnálatosabb, hogy a tudomány jó ideig nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a keresztény szociális tannak, a nagyközönség pedig ma sincs tisztában horderejével. Sok minden más okot mellőzve, a legfőbbet talán abban jelölhetjük meg, hogy a keresztény szociális irányt keresztény „szocializmus” gyanánt szokták elbírálni, amely esetben a kereszténység szociális tanítása és törekvése puszta visszahatásként tűnik fel egyrészt a liberalizmus, másrészt a szocializmus ellen, csupán reakció gyanánt, amely addig érvényesül, amíg a kiváltó okok, a liberalizmus és – a közfelfogás szerint még inkább – a szocializmus fennállanak. Holott fejtegetéseinkből nyilvánvaló, hogy a keresztény szociális irányt a másik kettőtől nem mennyiségi, hanem minőségi különbségek választják el. Az ellenséges vagy közömbös ítéletek tévedését mindenesetre enyhíti, hogy régebben magának a keresztény szociális irányzatnak képviselői keverték össze a fogalmakat, főképpen praktikus okokból, olyan megfontolások alapján, hogy a „szocializmus” kifejezés megtartásával könnyebben visszaszerezhetik a marxizmus által elhódított milliós tömegeket. Hazánkban azután annyira meghonosodott ez a helytelen elnevezés, hogy tárgykörünk közérthető meghatározása céljából kénytelenek voltunk könyvecskénk címéül használni. Pedig ha már éppen műszót keresünk, akkor helyes megjelölésnek a „szolidarizmus” kínálkozik, mert ez kifejezésre juttatja a keresztény társadalombölcseletnek azt a jellegzetes tanítását, hogy az egyén és a közösség a kölcsönös adás és kapás viszonyában áll egymással, vagyis kapcsolatukat a szolidaritás elve jellemzi: egy mindenkiért, és mindenki egyért. Rövidség okából mi is többször fogunk élni ezzel az elnevezéssel.

A szociális kérdés megoldása

A keresztény bölcselet azzal az alapvető követelménnyel terheli meg a rendezett társadalmat, hogy benne és általa minden tagnak hozzá kell jutnia az „emberhez méltó lét” feltételeihez, vagyis azokhoz a javakhoz, amelyek nélkül nem tudná megvalósítani emberi rendeltetését. Nyilvánvaló azonban, hogy az „emberhez méltó lét” fogalmának konkrét tartalmát nem tudjuk örökre szóló érvényességgel meghatározni. Ez a fogalom mindig valamely optimumot jelent, amelynek elérésére az adott kor felfogásához és tárgyi lehetőségeihez mérten kell törekednie a keresztény társadalomszemlélet szolidarisztikus elvét valló társadalmi és gazdasági politikának.

A célnak ilyen eszményi volta hozza magával, hogy a feléje tartó szociális iránynak, amely benne él a mozgó és haladó valóságban, állandóan közelebbi és minden tekintetben pontosan körülírható célokat, valamint ezekhez vezető eszközöket kell választania. Az eszményi cél így tulajdonképpen csak ismérv lesz, amelynek segítségével a konkrét célok és eszközök helyességét és sorrendjét elbírálhatjuk. Amilyen tiszta fényben ragyog az eszmény, annyira változatosak lehetnek tehát a közbeeső célok és eszközök. Ezek megválasztásában ugyanis már a legkülönbözőbb nézetek érvényesülhetnek, mert hiszen a pozitív tényeket különböző szempontokból lehet vizsgálni, és a lehetőségek számbavételénél is egyéni ítéletek szerepelnek. Esetlegességekről és praktikumról lévén szó, a keresztény egyházaknak nem hivatásuk, de nem is feladatuk, hogy ebben a tekintetben javaslatokkal álljanak elő. Ennek ellenére azonban téves az a nézet, mintha a keresztény szociális irány mögött nem állana egy főként szociáletikai jellegű zárt tételrendszer. Ha ugyanis a keresztény társadalomszemléletből nem is folynak közvetlen szabályok és részletes utasítások, a természetjog segítségével igenis levonhatók azok az elvek és kitűzhetők azok az irányvonalak, amelyek alkalmasak a társadalmi rend megalapozására, és így a szociális kérdés megoldására is. Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a természetjog segítségül hívása ésszerűen folyik a keresztény világnézetből. E világnézet szerint ugyanis a természetben Isten az egyedüli végső cél, s így minden létező ehhez a célhoz igazodik. Mindaz tehát, ami megfelel a természetnek, a természeti törvény erejével lép föl. Ez a természeti törvény minden emberi törvénynél erősebb, mert Istenre közvetlenül támaszkodó jogforrás, s így a belőle folyó természetjogot nem is gyengítheti semmiféle tételes jog. Természetjogi jellege van így mindannak, amihez az embernek természeténél fogva képessége és hajlama van, s amire az embernek bármi tekintetben szüksége van abból a célból, hogy betölthesse rendeltetését.

Megismételve tehát az imént mondottakat, az embernek, valamint a társadalomnak a keresztény bölcselet által meghatározott célját és a természetjog parancsait kell szem előtt tartanunk, amikor módosítás és javítás céljából vizsgáljuk mindazokat a viszonylatokat, amelyekben napjaink szociális elégedetlensége jelentkezik. A panaszok részben anyagi, részben erkölcsi természetűek. Az anyagi természetűek a szükséges javak nélkülözésére, a munka meg nem felelő javadalmazására és a tőkétől való nyomasztó függésére, az erkölcsi természetűek a munka átértékelésére és a munkás személyiségének elnyomására vonatkoznak. Mindezek a panaszok, ha módszeresen vizsgáljuk eredetüket, a magántulajdonnak, a munkának, a termelési tényezők viszonyának és a társadalomban alakult szervezeteknek problémáját vetik fel.

A magántulajdon központi jelentőségét már az a tény is bizonyítja, hogy a társadalmi intézmények közül ezt éri a legtöbb támadás mindazoknak az irányzatoknak részéről, amelyek a vagyontalan tömegek anyagi és erkölcsi felemelésére törekszenek. A szocialisták egyenesen azt állítják, hogy a magántulajdon igazságtalanságból ered, és csak arra szolgál, hogy örökkévalóvá tegye az igazságtalanságot. Éppen ezért szerintük a magántulajdont el kell törölni, vagy legalábbis a termelési eszközöket köztulajdonba kell venni. A szocializmus nem lát ebben semmi nehézséget, mert a pozitív törvényelmélet alapján áll, amely azt vallja, hogy az államhatalom a forrása minden jognak, s így az államhatalom bármikor visszavonhatja az általa engedélyezett tulajdonjogot is. A szocializmussal ellentétes társadalomszemlélet, az individualizmus viszont a tulajdonjog terjedelmét annyira túlozza, hogy a javakkal szerinte korlátlanul rendelkező tulajdonos azokat akár el is pusztíthatja, mint ahogy meg is történik a liberális gazdasági rendszerben, amikor például az árak tarthatása végett a kávé, a gabona és egyéb termények bizonyos részét megsemmisítik. A keresztény szolidarizmus ezzel szemben azt tanítja, hogy a tulajdonjog reális jog, de nem korlátlan, mert kötelességek és terhek járnak vele. A szociális kérdés szempontjából ez a tétel igen nagy fontossággal bír.

A szociális és a gazdasági politikának legfőbb hordozója szükségszerűen az állam, s ha a keresztény szociális irány által kívánt társadalmi reformok csökkentenék is az állam ebbeli feladatait, irányító szerepe akkor is megmaradna. Végső fokban ugyanis, bármilyen legyen a társadalmi berendezkedés, a keresztény bölcselet az államot teszi felelőssé a közjóért, s ebből kifolyóan azért is, hogy a területén élő polgárok valamennyien hozzájussanak az emberhez méltó élet erkölcsi, szellemi és anyagi feltételeihez. Egészen természetes tehát, hogy az állam hivatására és működésére vonatkozó tételek és irányelvek kimagasló helyet foglalnak el a keresztény társadalombölcseletben, gyakorlatilag is értékes eligazítást nyújtva mindazoknak a politikai pártoknak, amelyek a keresztény szociális eszmék valóra váltásáért küzdenek.

Az államot, amely a szociológia meghatározása szerint a legmagasabb társulási forma, közös célok munkálására alakult, uralmat gyakorló, szervezett közösség – a keresztény társadalombölcselet természetjogon nyugvó tökéletes társaságnak nevezi, amelynek létoka és rendeltetése a közjó biztosítása. Természetjogon alapszik, mert az ember csak benne és általa élhet a maga személyiségének megfelelő életet. Tökéletes társaság, mert rendelkezik mindazokkal az eszközökkel, amelyek céljának eléréséhez szükségesek. Abból, hogy létezésének oka a közjó, ésszerűen következik, hogy az államhatalom gyakorlóinak minden vonatkozásban a közjót kell szolgálniok, s hogy irányukban az engedelmesség kötelezettségét végső fokban nem a jogfolytonosság vagy a győzelmes forradalom, hanem a közjóhoz való viszonyuknak kedvező vagy kedvezőtlen volta dönti el. Amikor például társadalmi széthullás fenyeget, a közjó érdekében az alkotmányjogilag illegitim államformát és államhatalmat is támogatni kell, s idővel úgy az államforma, mint az államhatalom a közjó állagához tartozó értékek megmentéséből olyan törvényességet meríthet, amely feltétlen elismertetést igényel. Az állam ugyanis nem az a titokzatos és öncélú „személy”, amely a közjótól és a polgárok jólététől elvonatkoztatva ideológiákban élhetné ki magát, hanem valójában célszövetség, éppolyan társaság, mint a természetjogra támaszkodó többi társaság, csak éppen a tökéletesség fokában és a feladatok súlyosságában különbözik tőlük. Az állam tehát nem vehető egynek a társadalommal, hanem csak ennek egyik életformája. A társadalmat a benne hullámzó és alakuló legkülönbözőbb társaságok alkotják, továbbá érdekkörök, amelyeknek nem is kell mindig alaki szervezettel bírniok. Ilyen érdekköröket alkothat a nemzetiség, a faj, a foglalkozás. Az államnak éppen az a feladata, kötelessége és joga, hogy ezeket a különböző társaságokat és érdekeket megnyilatkozásukban a közjóval összhangba hozza. Amíg tehát az individualizmus elválasztja ugyan a társadalmat az államtól, de az előbbinek kelleténél jóval tovább menő szabadságot biztosít, a szocializmus pedig a kettőt egynek véve a társadalmat felszívatja az állammal, addig a keresztény bölcselet a társadalmat organikus és hierarchikus építménynek tekinti, amelynek csúcsán az állam áll és kormányoz.

A keresztény társadalombölcselet eszménye a jóléti, jog- és kultúrállam. Ennek az eszménynek megvalósítása érdekében az államhatalom gyakorlói az alkotmány szabta módon és keretek között szabadon intézkedhetnek, de az általuk képviselt szuverénitás sem kifelé, sem befelé nem korlátlan. Kifelé korlátozott a szuverénitás, mert az államoknak együttesen is a közjót kell szolgálniok, éspedig ebben az esetben az egész emberiség javát, a nemzetközi közjót. A keresztény szolidarizmus az államok egymás közti viszonyában is ugyanazt az erkölcsi rendet óhajtja biztosítani, mint az egyéni életben. Önmagával jönne tehát ellentétbe, ha nem lenne törhetetlen híve a döntőbíráskodásnak, a nemzeti önrendelkezési elvnek és a népszövetségi gondolatnak. A keresztény állameszme egyenesen megköveteli ezeket az intézményeket és eljárásokat. Az államnak feltétlenül tiszteletben kell tartania a természetjogot, amelyben ő maga is gyökerezik, s meg kell hajolnia az erkölcsi törvények előtt, hiszen utóbbiak lényegileg természeti törvények, az Istenhez és a teremtményekhez való emberi viszonynak az emberi természet által diktált eszmei értelmezéséből erednek. Az állam szuverenitása így befelé sem korlátlan, mert a polgárok jogait és szabadságát csak a közjó kívánalmainak mértékéig szoríthatja meg. Az a közjó elvégre, amelynek az állam a hordozója, nem végső célja a polgároknak, hanem csak eszköz az abszolút emberi cél eléréséhez. Ezt az abszolút célt közvetlenül szolgálja az egyház, amely szintén tökéletes társaság, s így mellérendeltje az államnak. Az államhatalom gyakorlóinak azonban nem szabad azt sem feledniök, hogy bár a többi természetes társaság, köztük a család és a hivatási szervezet, a maguk feladatának teljesítése végett rászorulnak az állam támogatására, nem az államhatalom engedélyében, hanem önmagukban bírják létezésük és virágzásuk jogát.

Ami a családot illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy ez a közösség, amely a keresztény szolidarizmus gondoskodásának különben is legbecsesebb tárgya, tényleg és történetileg a legeredetibb, az ősi emberi társadalom. A családnak így az államtól független jogai és kötelességei vannak. Vonatkozik ez elsősorban a saját feladatainak munkálására, tehát az önfenntartásra és az utódok felnevelésére. Az államnak a család munkaterületén, miként a többi természetes társaság munkaterületén is, csak kisegítő szerepe van. […]

A közjó iránt való feladatából következik az államnak az a kötelessége, amely egyben joga is, hogy a szükséghez mérten belenyúljon a gazdálkodásba, és szociális politikával igyekezzék hozzájárulni a társadalmi kérdés megoldásához. A keresztény társadalombölcselet tehát határozottan elismeri az állami intervenció jogosultságát. Nyilvánvalóan nem az államnak kell vállalkoznia mindazokra a szolgálatokra, amelyek a közjóhoz szükségesek, ám neki kell őrködnie afölött, hogy ezek a szolgálatok, bármilyen kezdeményezésből fakadjanak, valóban létrejöjjenek és kielégítően folyjanak. […] Ebből folyik másodszor az államnak pótló és kiegészítő funkciója, vagyis ideiglenes jelleggel pótolnia kell a hiányzó, illetve kiegészítenie a nem elégséges magánkezdeményezést. Végül az államnak összhangzatos arányt kell teremtenie a magántevékenység és a köztevékenység területe között. Általánosságban a keresztény társadalombölcseletnek alaptétele az, hogy az államhatalomnak semmiféle téren sem szabad továbbmennie beavatkozásával, mint amennyire a bajok orvoslása s a veszélyek elhárítása megköveteli.

Az államnak a közjó által szükségelt gazdaságpolitikai és szociálpolitikai tevékenységében a legfőbb norma az igazságosság érvényesítése. Érvényesülnie kell az állam területén az osztóigazságosságnak, amely a közjóból mindenkit arányosan részesít, legalábbis addig a fokig, hogy a társadalom minden tagjának helyzete elviselhető legyen. Különösen a munkaviszonyban ügyelni kell másodszor a csereigazságosságra, amely azt parancsolja, hogy a kétoldali szolgáltatások egyensúlyban legyenek. A harmadik, a törvényi igazságosság megkívánja, hogy minden polgár megtegye kötelességét a közzel szemben, és erejéhez mérten hozzájáruljon a közjó gyarapításához. Érvényesülnie kell végül negyedszer a szociális igazságosságnak, amely úgy szól, hogy a társadalmi rendek egymáshoz viszonyítottan méltányos helyzetben legyenek, és arányosan részesedjenek a nemzeti jövedelemből.

A fejlődés iránya

A keresztény szociális mozgalom két rendszer, az individualista kapitalizmus és a marxista szocializmus ellen fordult akkor, amidőn megkezdte az alapjául szolgáló elvek érvényesítését. Napjainkig még egyik sem dőlt meg, sőt rajtuk kívül olyan új elméletek és törekvések is támadtak, amelyek élesen szembeszállnak a keresztény szolidarizmussal, ez azonban nem csökkenti utóbbinak jelentőségét és történeti hivatását. A szociálpolitikai fejlődés eddig elmúlt négy évtizede fokról fokra igazolta XIII. Leót. Annak idején a szocializmus és az individualizmus egyazon elvi határozottsággal utasított vissza minden szociálpolitikát, manapság pedig nincs állam, amely ne a szociális igazságosság őrének s valósítójának hirdetné magát.