Halkó Petra

A MEGÚJULÁS FORRADALMA 21. SZÁZADBAN

 

A 21. század első két évtizedét olyan politikai, gazdasági és társadalmi megatrendek jellemezték, amelyek az elkerülhetetlen demográfiai folyamatok következményeivel, a politikai döntéshozatal kiszervezésével és a jelenleg fennálló gazdasági hierarchia teljes átírásával a válságok korszakát hagyták a világ országaira, mégpedig azzal a meghozandó döntéssel, hogy a káoszba való beletörődés helyett a történelem végéből való katartikus kitörést választják-e.[1] A még a 20. században kialakult káosz felszíni kezelése, de legfőképp teljes elfogadása alapvetően ingatag felvezető pályát biztosított, majd az azt követő 21. század „válságok korszakaként” leírt első két évtizede következtében bizonyossá vált, hogy a régi világrend darabjaira hullik. Henry Kissinger megfogalmazását átemelve jelenleg egy világrend nélküli világot élünk.[2] Vagyis a válságokat kísérő sokkok, feszültségek és konfliktusok mostanra értelmezhetők egy idővel bekövetkező világpolitikai, -gazdasági és -társadalmi transzformáció katalizátoraiként. A változásokat ugyanakkor nem maguk a válságok, hanem az alattuk és utánuk hozott döntések határozzák meg: azaz a korunkbéli reneszánsz. E reneszánsz alatt ugyanis az illékony globális környezet mozgásteret és lehetőséget biztosít a nemzetállamok számára arra, hogy felkészüljenek az új idők új kihívásaira. A 21. század azonosított megatrendjei azonban nem lineáris folyamatok részét képezik. A globális környezet kiszámíthatatlan hatásai megszakítják az addig biztosnak hitt trendeket; éppen ezért megtévesztő meghosszabbításukból kiindulva hosszú távú következtetéseket levonni anélkül, hogy számolnánk a váratlannal. Ezzel szemben nagy hangsúlyt kap az olyan kompetenciák – adaptálódás, önállóság, tudatosság – kifejlesztése, amelyek időtálló módon állnak a nemzetek szolgálatában.

 

Adaptálódás: újraértelmezett demokrácia

 

Az ókori görögök közvetlen demokráciájától kezdve a nyugat-európai rendi parlamentarizmuson és az angolszász felvilágosodás eszméin át a modern korig a demokrácia számos mérföldkövet hagyott le s fordulatot élt át. Mára azonban a demokrácia világszerte rendetlenebbé és kevésbé működőképessé vált, mint valaha.[3] Az elmúlt évtizedek egyik jellemző tendenciája a politikai döntéshozatal önkényes érdekek mentén történő kiszervezése volt nem választott és nem elszámoltatható struktúráknak. Mindez politikai válságot idézett elő, amely alapjaiban rázta meg a fejlett világ demokratikus politikai berendezkedésébe és intézményeibe vetett bizalmat, miközben a politikai válság vonásai olyannyira kiéleződtek, hogy elkerülhetetlenné vált a környezethez adaptált módon végbemenő, történelmi perspektívaváltás a demokrácia értelmezésében, de legfőképpen alkalmazásában.

A történelem során számos alkalommal bizonyosságot nyert, hogy fejlődés nélkül nem lehet prosperáló jövőt építeni. Chung Ming Lee például kiemeli, hogy a nyugati világ a kisebb népesség- és gazdaságvolumene ellenére évszázadokon át tudott a keleti kultúrák felett győzedelmeskedni annak köszönhetően, hogy kritikai szemlélettel rendelkezett, és folyamatosan innovációra törekedett.[4] Nem véletlen, hogy az olyan, nyugati modernitáshoz kapcsolódó fogalmak, mint például a demokrácia, teljesen eltérő jelentéstartalommal bírnak a keleti és a nyugati kultúrkörökben.[5] Csakhogy a nyugati országok fölénye mára megkérdőjeleződött. A Cambridge-i Egyetem 2020-ban készült felmérése szerint a 2005 óta tartó „demokratikus recesszió” alatt a nyugati demokráciával szemben elégedetlen polgárok száma a népesség csaknem ötödével emelkedett,[6] ennek ellenére több ország a demokratikus alapelveket továbbra is kizárólag a liberális paradigma keretében értelmezi. A demokrácia azonban nem olyasmi, amelyet egyszer egy meghatározott helyen egy közösség feltalált, hanem annak a módja, ahogyan egy társadalom önmagát kormányozhatja az emberek igényeinek és a kor adottságainak megfelelően.[7] Ebből adódóan a nyugati demokráciák sikertelensége sem elsősorban magában a demokráciában gyökeredzik, hanem abban, ahogyan azt alkalmazzák.

A 21. században a demokráciát jellemzően összekapcsolják a liberalizmussal, holott az előbbi az uralkodót, utóbbi az uralkodó hatalmának határait szabja meg – e két tényező azonban sem a modern korban, sem a történelem során nem járt, de nem is érvényesült szükségszerűen együtt.[8] Ugyanis a demokrácia hiába épül alapvetően a nép közügyekben való részvételére, a hidegháborút követően a többpárti választások még a nyugati világban sem eredményezték a kívánt nagyobb állampolgári befolyást a politikai döntéshozatalba. Paul Cartledge egyenesen úgy fogalmaz, hogy egy ókori görög demokrata számára a modern demokratikus rendszereink oligarchiának számítanának, hiszen a demokrácia elvesztette legfőbb erényét, miszerint az a népakaratot tükrözi, sőt mi több, megvalósítja azt.[9] Ráadásul az elmúlt húsz év csapásai fokozottan érvényesítették a „zászló köré” hatást (rally ’round the flag effect), amely azáltal, hogy egy vezető elit megerősödött támogatottságának és felhatalmazásának látszatát keltette, még inkább erősítette az arra irányuló tendenciát, hogy a politikai döntéshozatalból kiszorítsák a polgárokat. Holott egy válságban mind szociológiai, mind politikai szempontból kiemelt jelentőséggel bír az emberek álláspontjának ismerete, ugyanis a válasz sikere vagy kudarca függ attól, hogyan fogadja azt a nyilvánosság.

David Hume évszázadokkal ezelőtt rávilágított, hogy a politikai rendszereknek – így a demokráciának – az a feladata, hogy leküzdjék az emberek azon képtelenségét, hogy a jelennel szemben a távoli jövőt részesítsék előnyben, miközben ez a fajta gondolkodás idézhetné elő tartós jólétüket.[10] Ennek ellenére a modern demokrácia politikai jelenidejűsége – Roman Krznaric hasonlatával élve – szisztematikusan fosztja meg a jövő generációit jogaiktól, csakúgy, mint a múltban a rabszolgákat és a nőket. Úgy fogalmaz, napjainkban a jövő gyarmatosítása zajlik, „ahová szabadon lerakhatjuk az ökológiai pusztulást, a technológiai kockázatokat, a nukleáris hulladékot és az államadósságot, és szabadon kifoszthatjuk”.[11] Az önérdek tehát beszivárgott az uralkodó liberális demokráciába, amely egyfelől aláássa a többség, a közjó érdekeit, másfelől a politikai rendszert a rövid távú megtérülés előtérbe helyezésére készteti a hosszú távú, versenyképességet szolgáló érdekek rovására. Így inkább reaktív, mintsem proaktív hozzáállást képvisel.[12] Csakhogy mindez stratégiai kockázatot jelent; ugyanis a rövid távú megoldások csupán tüneti kezelést nyújtanak és a válságba került rendszer fenntartásán dolgoznak, míg a globális folyamatokat hosszú távon lekövetni képes rendszer az értékek és érdekek közvetítésére is alkalmas.

Egy politikai válság kihívásai leginkább a múlt hibás rendszerében gyökereznek, így nem annak kezelésére, hanem a környezeti változásokhoz mérten annak újratervezésére van szükség. Ebből adódik, hogy az elmúlt két évtized legproblematikusabb fejleménye nem a Kenyában vagy a Fülöp-szigeteken tapasztalt valamiféle „demokratikus visszaesés”, hanem az olyan régóta működő demokráciákkal szembeni nyilvánvaló elégedetlenség, mint Franciaország vagy az Egyesült Államok.[13] Ugyanakkor, bár a demokrácia mint politikai berendezkedés évezredes múltra tekint vissza, két egyforma demokrácia még sosem fordult elő a világtörténelemben. Mindennek fényében játszik kimagasló szerepet az adaptálódás képessége, ugyanis a demokráciáról alkotott koncepcióból mindig hiányozni fog az a fajta demokrácia, amelyet még nem éltünk meg. Vagyis egy dolog bizton állítható: a liberális demokrácia nem a fejlődés végpontja, a kormányzás végső formája.

 

Önállóság: diverzifikált gazdasági szuverenitás

 

A világgazdaságban végbemenő trendek hatványozott módon vezettek egy válságos helyzet kialakulásához. S bár a gazdasági elit hosszú időn át vakon hitt abban, hogy a határok nélküli globalizáció mindenre megoldásként szolgálhat, végül épp ellenkezőleg történt, merthogy az „arany kényszerzubbony” metaforája érvényesült. Vagyis annak ellenére, hogy a globalizációs környezet sok potenciált rejt magában, mégiscsak a nemzetállamok önrendelkezési jogának korlátozását eredményezte.[14] A jelenlegi válsághelyzet ezáltal egy újfajta kihívás elé állítja a világ országait, s arra ösztönzi őket, hogy új alapra helyezzék nemzeti gazdaságpolitikájuk, valamint nemzetközi együttműködéseik elveit, méghozzá úgy, hogy újjáépítsék gazdasági autonómiájukat egy olyan környezetben, amelyben a globalizáció a csúcsához közelít.

Évtizedekkel ezelőtt az első nemzetközi gazdasági együttműködések a fejlett országokból a kevésbé fejlett országok felé áramló források allokációját jelentették.[15] Ebből az idejétmúlt megközelítésből erednek az olyan téves direktívák, miszerint a nemzetközi gazdasági együttműködések iránya vertikális kell, hogy legyen. Ennek feloldására terjedt el a nyugatról érkező szemlélet, hogy a globális környezetben kizárólag a gazdasági liberalizmus működőképes, mely nézet képviselői – mint például Anne-Marie Slaughter, a Harvard Egyetem professzora – szerint a globalizációs hálózatok hozzájárulnak az államok közötti hatékony együttműködéshez.[16] Csakhogy, bár a nemzetközi együttműködések kétségkívül láthatóbbá teszik egy ország jelenlétét a nemzetközi színtéren, a korábbi gyakorlat hagyománya napjainkban is tovább él. Az újgenerációs kereskedelmi megállapodások hemzsegnek a globalista ballasztoktól, az emberi jogi kikötésektől és civilizációs misszióktól, vagyis alapfeltételükké vált a nemzeti hatáskörök szupranacionális irányelvek szerinti összehangolása. Az előnyben részesített szabadkereskedelmi megállapodások egyoldalú jogharmonizációja ily módon megtöri az együttműködések horizontját, valamint a Dani Rodrik közgazdász által felvázolt összeférhetetlenségi háromszög (globális gazdasági integráció – nemzetállam – demokrácia) egy kevésbé ismert oldalára billenti az egyensúlyt: a globális demokrácia irányába.[17]

A szabadkereskedelmi megállapodások száma az elmúlt évtizedekben exponenciálisan emelkedett, azonban a világkereskedelem növekedésének üteme folyamatosan lassult.[18] Vagyis a morális érvek bár felülírták a pragmatikus szempontokat, a gazdasági együttműködések pedig a demokráciaexport csatornáivá váltak, mindez mégsem eredményezett gazdasági gyarapodást. A gazdasági célkitűzések tehát nem indokolják semmilyen politikai berendezkedés promotálását; ellenben az autonómia megléte döntő jelentőséggel bír egy nemzetgazdaság sorsára.[19] A szabadkereskedelmi megállapodások elviekben azon körülmények megteremtését hivatottak elősegíteni, amelyek versenyképesebbé teszik egy ország globális színtéren való jelenlétét.[20] A globalizáció azonban valójában egy olyan nemzetközi versenyben való részvételre kényszeríti a világ országait, melynek szabályait ő írja, sőt mi több, generálja, ezáltal is folyamatosan csorbítva a nemzeti hatásköröket. Mindez arra sürgeti a nemzetállamokat, hogy tendenciaszerűen visszavonuljanak a globalizációtól, és saját logikából építkező, önálló stratégiát alakítsanak ki.

Kenneth Waltz a globalizáció rendszerén belüli „munkamegosztás” következtében kialakult függőségre és kiszolgáltatottságra hívja fel a figyelmet, amelyek a lehetőségek diverzifikációját helyezik kilátásba.[21] A gazdasági és pénzügyi világban a diverzifikáció a kockázatokat és kitettséget mérsékelve a befektetések révén kerül fókuszba. E versenyhelyzetben a kulcsfontosságú területeken – mint például az ipari fejlesztések, kutatás és innováció – végbemenő (hazai forrásokból zajló) beruházások hozzájárulnak egy olyan tőkeerős vállalati szektor kialakulásához, amely képes az adott ország határain kívüli befektetéseket is növelni, azaz a „kifektetési stratégia” fázisába lépni.[22] Következésképp a befektetési szemlélet külföldön való intenzív érvényesítése a gazdasági előnyök (profit-visszaáramlás, a GDP–GNI-rés csökkenése, valamint erőforrás- és piacszerzés) mellett geopolitikai szempontokat is perspektívába helyez. Ennek jelentősége történelmi tapasztalatokból ismert: a gazdasági érdekek nem választhatók el a geopolitikai érdekektől – minthogy a gazdasági kapcsolatok könnyedén katonai szövetséggé vagy épp információs forrássá avanzsálódhatnak, sőt szerves részét képezik a stratégiának. A geopolitikai térben ugyanis a gazdasági úton való függetlenedés képes ellensúlyozni a nemzetközi hálózat gyenge pontjait, egyúttal erősíteni egy ország érdekérvényesítő képességét a globalizációs környezetben.

Niall Ferguson állítása, miszerint a régi hatalmi hierarchiák és az új hálózatok kialakulásának metszéspontjában vagyunk,[23] gazdasági értelemben is igaznak bizonyult. A világgazdaságban bekövetkező válságos helyzet a jelenleg fennálló teljes világrend megkérdőjelezését vonta maga után, miközben a globalizáció nyomást gyakorolva vonja be a nemzetállamokat a nemzetközi versenybe. A gazdaság liberalizációja azonban erős állami kompetenciák híján a kereskedelmi védelem teljes felszámolásához, valamint komoly gazdasági és életszínvonalbeli visszaeséshez vezet. Ennek kontextusában kiemelten fontos, hogy a szuverén nemzetállamok olyan stratégia mentén alakítsák gazdasági környezetüket, amely egészséges egyensúlyt biztosít a hazai és külföldi szempontok között,[24] ezáltal függelmi viszonyoktól mentes, önálló entitásként vegyenek részt a világgazdaságban.

 

Tudatosság: nemzeti kultúrmiliő

 

A globalizáció egyes szférái bár nem választhatók el egymástól, mára a kulturális dimenzió olyannyira relevánssá vált, hogy a globalizációs folyamatok összességének magyarázatát egyre inkább kulturális tényezőkre, mintsem kizárólagosan gazdasági és politikai szempontokra alapozzák.[25] Ennek legdrasztikusabb manifesztációja, hogy amint a globalizációs folyamatok révén a világ egyik részén végbemenő esemény hatást fejt ki a világ másik pontján is, úgy befolyásolják egy adott kulturális csoport tagjainak sajátos tapasztalataira ható tényezők magának a csoportnak a tulajdonságait. A napjainkban megfigyelhető válságjelenség az egyén megkérdőjelezésén túl az olyan kérdéseket is előtérbe helyezi, amelyek a globalizáció időszakában a nemzet mibenlétére keresik a választ. Ennek következtében a jelen és jövő konfliktusainak (egyik) pufferzónájává a kulturális színtér válik.

A nemzet első doktrínájának megalkotójaként számon tartott Pasquale Mancini az azonos területen, nyelven, szokásokon, történelmen és valláson túl a nemzettudatot is a nemzet alapvető elemének tekintette, amely adott cselekedetek megtételére ösztönzi nemzet tagjait.[26] Johann Caspar Bluntschli a nemzetet meghatározó jellemvonások közé sorolta az olyan közös érdekeket is, mint az államosítás, a nemzetállam létrehozása.[27] Ugyanakkor fontos megvilágítani, hogy csak azért, mert egy csoport tagjai azonos vallást gyakorolnak, nyelvet beszélnek vagy helyen tartózkodnak, nem feltétlenül jutnak arra a közös elhatározásra, hogy állami struktúrában egy egységes nemzetet alkossanak. Ahhoz sajátos nemzeti karakterre van szükség, amely a nemzeti identitásból és a nemzettudatból tevődik össze. A nemzeti identitásra mint statikus, múltból táplálkozó fogalomra tekintünk, amely leírja egy egységes nemzet jellemvonásait. A nemzettudat ezzel szemben dinamikus, jövőbe mutató koncepció, amely választ ad egy nemzet egységes létének a miértjére, mégpedig azáltal, hogy a fennálló körülmények és a történelmi tapasztalatok értelmezésén keresztül mélyrehatóbb megértéssel fordul egy nemzet kultúrája felé. Vagyis a nemzettudat a nemzet folytonos változásnak kitett jellegzetes karaktervonása.[28]

1943-ban Walter Sulzbach német szociológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a nemzettudatot erőfeszítések révén igyekeznek alakítani, így az mindenképpen összefüggésben fog állni a jövő hadviselésének gyakorlataival.[29] S bár a liberális eszme képviselői hiába érvelnek azzal, hogy ezek az erőfeszítések „gyakorlatiasok”, valójában – ahogy Antonio Gramsci fogalmazott – az elit kulturális intézményeken keresztül vívott „lövészárokharcainak” részei.[30] Míg a politikatudomány eszközei általában felülről lefelé irányuló dinamikát keresnek, valójában az képes fogyaszthatóvá tenni egy ideológiai tartalmat a társadalom számára, ami alulról szerveződő kultúra termékeként jelenik meg.[31] A kulturális globalizáció mindezt a szellemi homogenizáción keresztül igyekszik érvényesíteni, amely a kultúrákon átívelő pszichológiai befolyásgyakorlás által teremthető meg. A kultúra ennek értelmében egy magasabb integrációs szintre lépett, ugyanis az uralkodó rendszer fenntartásához többé már nem a nyers politikai hatalom, hanem a „kulturális hegemónia” megszerzése szükséges. E cél elérése érdekében a politikai és társadalmi aktorok az „univerzális értékek” határokat nem ismerő hullámain keresztül több fronton is aktív tevékenységet folytatnak a köznapi nyelven „kultúrharcként” ismert ideológiai hadviselés keretében.

A modern kori felfogás szerint az ideológia szerepe szükségszerűen technikai, azaz elsősorban a funkciója, mintsem a tartalma határozza meg. Az is állítják, hogy az ideológia a társadalmi kapcsolatok és a domináns osztály révén az uralkodó rendszer mögött álló társadalmi kohézió fenntartására irányul azáltal, hogy a rendszer reprodukcióját szolgálja, ebből következően a rendszer érdekeivel együtt változik.[32] Ennek megfelelően számos formát ölthet a politikán, gazdaságon, valláson, tudományon és művészeten át; így hát egyfajta mesterséges kultúratermelésnek a generátora. Csakhogy ezen formák egyike sem természetszerűen ideológiai jellegű, hanem valós tartalommal bíró kulturális alkotóelem! A tudatosság révén a kultúra ezen összetevői tartalmi többlettel szolgálnak az emberek számára létezésük és aktuális környezetük magukkal szembeni tudatosítása, megélése során, melynek következtében a társadalom önszerveződő eszmerendszerévé, a nemzet hivatástudatává alakulnak át. A nemzetek számára tehát létkérdés, hogy kivívják kulturális szuverenitásukat. Annál is inkább, mert a kulturális szuverenitás az, ami miatt legitim, működőképes és stabil egy rendszer egésze.[33] S végső soron a kulturális szuverenitás megléte dönt arról is, hogy az a „történelmi blokk”, amely a konszenzusos politikai uralom feltétele, idővel korszakká érik-e.[34]

Jelenleg a történelem egyik legmozgalmasabb időszakában élünk, amikor is döntő jelentőséggel bír, hogy mekkora tudatossággal fordulunk a fennálló globális körülményekhez. A kulturális globalizáció során a grandiózus univerzális értékek ideológiai eszközök mentén való terjesztése a földrajzi és kulturális értékek felhígításával fenyeget, ezáltal nyomást gyakorolva a nemzettudatra – Arjun Appadurai a globalizációs vizsgálatok egyik fő teoretikusa szerint „a mai globális kölcsönhatások központi problémáját a kulturális homogenizáció és a kulturális heterogenizáció közötti feszültség jelenti”.[35] Mindennek összefüggésében a kultúrát mint nemzeti kontextust szükséges értelmezni, amelynek kialakításában az ideológiák helyett a körülmények nemzettudatot, sőt nemzeti hivatástudatot erősítő interpretációja-megélése játszik szerepet.

 

A megújulás forradalma

 

A 9. században a Karoling-reneszánsz tett elsőként kísérletet arra, hogy a Nyugat-római Birodalom bukását követően visszanyúljon az antik művészethez, és a kor igényeinek megfelelően átalakítsa annak formáit. Vívmányai – mint például az iskolák és apátságok – még a Kelet-római Birodalom bukása után is fennmaradtak, majd az Ottó-kori reneszánsz során továbbfejlesztették őket. A 14–16. század hajnalán a reneszánsz egy olyan átmeneti korszakot jelölt a történelemben, amely bár kezdetben árnyékot vetett többek között a politikára, kereskedelemre, vallásra, tudományra és művészetre, a megújulás forradalmán keresztül olyan adottságokkal ruházta fel Európát, amelyekkel a világ legvirágzóbb kontinensévé tette az újkorban. A 18–19. századra a nyugati világ már a modernitás korszakába lépett. Olybá tűnik azonban, hogy ez a típusú modernitás csak a nyugati civilizáció történetét jellemezte, eddig. Ugyanis a nyugati modell mára nem mindenki számára kétségbevonhatatlanul követendő példa, ami az elmúlt fél évezred legjelentősebb fejleményének tekinthető. Mindez arra készteti a világ országait, hogy olyan kompetenciákat sajátítsanak el, amelyek a jelenkori változó globális körülmények között maradandóságot biztosítanak számukra, még egyszer: az adaptálódást, az önállóságot és a tudatosságot. Összefoglalva három pontban, a következőkről van szó.

1) A  globalizáció kontextusában, a nyugati liberális paradigma térnyerése folytán a fejlett világ országai belekényelmesedtek abba a pozícióba, hogy bármely hatékony/fennálló világrend kizárásos alapon csakis liberális lehet. A válságok hatásai azonban visszavonhatatlanul felülkerekedtek az uralkodó politikai rendszereken. A liberális demokráciákban a politikai döntéshozatal kiszervezésének hamar áldozatul esett a népképviselet. A „mindent a népért, semmit a nép által” típusú felvilágosult kormányzás gyakorlatában felcserélődtek a politikai célok és eszközök, így a polgároknak csupán apparátusi szerep jutott. Mindez azonban nem összeegyeztethető a demokratikus alapelvekkel, és ahogy II. József idején is bebizonyosodott, bukásra van ítélve. Ennek okán válik szükségessé a demokrácia újraértelmezése, oly módon, hogy az a folytonos környezeti változásokhoz adaptálódva képes legyen a mindenkori alapértékek fenntartására. Ugyanis modern kori demokráciáinkban a csoportérdekeket megelőző, egyéni szabadságjogok azonnali és teljes körű érvényesülésének elvárása gátat szab annak, hogy a válságból kilábalva egy nemzet hosszú távú, stratégiai szempontjai kerüljenek előtérbe.

2) Ehhez kapcsolódik az is, hogy a világgazdaságot sokáig az a nyugati szemlélet határozta meg, miszerint a globális környezetben kizárólag a gazdasági liberalizmus működőképes. A piacok megnyitása révén a globalizáció egy olyan sajátos feltételekkel működő erőteret hozott létre, amelyben nyíltan fosztja meg a nemzeteket gazdasági autonómiájuktól, s teszi azokat kölcsönösen függővé és kiszolgáltatottá egymással szemben. Így amikor a válságok sokkszerű megjelenése megrendítette a világgazdaság erőközpontjait, az a pénzügyi stabilitás és kereskedelem területén globális szinten eredményezett bizonytalanságot. A válságok hálózaton végigfutó frekvenciája elől a nemzetállamok egyedül az önállóság útjára lépéssel képesek kitérni. A saját gazdasági felhajtóerővel rendelkező országok ugyanis a belföldi és külföldi szempontok egészséges kiegyensúlyozása által úgy tudnak a világgazdaságon belül helyezkedni, hogy mérsékelik a kitettség mértékét, egyúttal erősítik az érdekérvényesítő pozíciójukat.

3) Napjainkra az uralkodó rendszer fenntartásának zálogaként a már emlegetett „kulturális hegemónia” megléte szolgál, amelynek megszerzéséért az „univerzális értékek” terjesztésén keresztül több fronton is ideológiai hadviselés folyik. Az ideológiai alapon folyó küzdelem azonban – akár vertikális, akár horizontális irányból zajlik – mesterséges kultúratermelés, amely nyomás alá helyezve a nemzettudatot kioltja egy nemzet életösztönét arra, hogy választ adjon egységes létének a miértjére. Emiatt fontos kiemelni annak jelentőségét, hogy mekkora tudatossággal fordulunk a globális körülményekhez, és hogyan interpretáljuk őket lokálisan. Ugyanis míg a válságok világszintűek, a megoldásaik helyiek lesznek, amelyeknek a nemzeti hivatástudat táptalajaként elengedhetetlen részét képezi a tudatosítás révén kialakított nemzeti kultúrmiliő.

A 21. század reneszánszát azoknak a kompetenciáknak a megszerzése és elsajátítása fogja meghatározni, amelyek meglétével a nemzetállamok a globális folyamatoknak nem elszenvedőivé, hanem alakítóivá válnak. Vezető szerepet kell biztosítani a holnap világrendjében azon nemzetállamok számára, amelyek meghozzák azt a korszakmeghatározó döntésüket, hogy a káoszba való beletörődés helyett inkább a történelem végéből való katartikus kitörést választják.