Zachar Péter Krisztián

 

A liberalizmus árnyoldalai

 

A 19. század alapvető változásokat hozott előbb a gazdaság, majd ennek átalakulása révén a társadalom és végül az állam és a politika berendezkedéseiben. A felvilágosodás nyomán erőteljesen hódító liberalizmus filozófiája természetes módon illeszkedett az új gazdasági alapelvekhez, a kapitalizmus felemelkedésével járó gazdasági változásokhoz. Az iparosodás és a városiasodás egy új középosztály kialakulásához vezetett, amely nemcsak gazdasági érdekeit, de az államvezetésre gyakorolt befolyását is folyamatosan növelni kívánta. Így számára az alig látható, érezhető hatalom, a korlátozott kormányzás, az alkotmányosság és a hatalommegosztás primátusa volt az ideális, mivel liberális nézete szerint a fennálló hatalom önmagában rossz. Olyan politikai berendezkedést óhajtott, amely biztosítja az egyén függetlenségét, és garantálja szabadságjogait. Ennek megvalósításához a század során a liberalizmus szinte elválaszthatatlan szövetségre lépett a demokratizmussal, és vállvetve indítottak harcot az egyének egyenlőségéért és a társadalomirányítás kiterjesztéséért mind szélesebb néprétegekre, ami egyszersmind a monarchikus államformák elleni harcot és a régmúlt hagyományaiban gyökerező társadalmi-gazdasági szerkezet alapvető megváltoztatásának igényét is jelentette.[1]

A liberalizmus nyomán kibontakozó individualizmussal olyan normatív társadalmi tanítás jött létre, mely az egyént a közösség, a kollektívum fölé helyezte. Ez az értékelés elsősorban azon alapult, hogy az egyént egy abszolút (elsődleges és nem levezetett) értékkel ruházta fel, míg a társadalom ezzel szemben csak eszközként nyert értéket az egyén életében. Az egyén és társadalom rangsora tehát nem relatív, nem meghatározható ugyanazon értékskála keretein belül, hanem egy alapvető minőségi különbségen nyugszik. Ennek következménye viszont, hogy egyén és közösség kapcsolatában egyedül csak az egyén jogai, követelései, ítéletei és akaratnyilvánításai lehettek meghatározóak (az egyén autonómiája – a priori szabadság), míg ezzel szemben a közösség csak olyan igényeket támaszthatott az egyénnel szemben, melyeket végső soron az egyéni döntéshozatal fórumai legitimáltak. Ennek a normatív koncepciónak egy ontológiai-antropológiai elmélet nyújtott támaszt: az egyént antropológiai értelemben autark, önálló, önmagában teljes és autonóm módon kiteljesedésre képesnek tételezték, míg a közösség önmagában nem bírt hasonló társadalomelméleti értékkel, hanem mindösszesen a valós egyének és a közöttük zajló interakciós sémák összességét jelölte.

A liberális individualizmusban az egyén, az egyéniség, az egyéni képességek és az egyéni boldogulás válnak az új etika alappilléreivé: mindenki saját sikerének kovácsává válik, így az egyéni érdekek feltétlen érvényesítése alapvető emberi kötelesség, ami megágyaz a mindent elborító relativizmusnak. A siker, a nyereség, a gazdag és hatalmas nemzet mozgatórugói így az egyéni érdekek lettek.[2] A liberalizmus gondolkodói meggyőződésükként vallották, hogy a szabadság, az egyén boldogsága a szabad piac révén vívható ki. A korlátlan kapitalizmus révén látták megvalósíthatónak céljukat, hogy mindenki egyformán szabaddá és boldoggá válhasson. A liberális koncepció mögött az a nézet húzódott meg, hogy minél többen szabadok a modern társadalmakban, annál nagyobb lehet a piac, annál többen vehetnek részt a számukra előnyösnek tűnő üzleti életben. Megjelent a gazdasági szféra teljes erkölcsmentesítésének koncepciója, amely elvezetett a profitmaximalizáláshoz, az individualista előnyök könyörtelen hajszolásához. Ez magával hozta, hogy felbomlott a tradicionális társadalmakban meglévő egység, és a modern korban a gazdaság, kiszakadva a társadalmi-állami hálóból, önálló életbe kezdett, elsődleges és vezérszerepre tört. A korábbi szabályrendszer helyébe a piac mindent átható uralma lépett, immár saját törvényei vezérelték, és elkülönült a társadalmi normáktól. A 19. század végén írta Prohászka Ottokár a következőket:

 

„A liberalizmus világtörténeti missziója abban állt, hogy a kiváltságos társadalmat megtörje, hogy a monopolista társadalmat eresztékeiből kiemelje s a népet szabaddá tegye. A népek ezért indultak nyomában, vagy tán nem is indultak utána, mert hiszen a tényeket szisztémák nélkül is lehet véghezvinni, annyi bizonyos, hogy tényleg a szabadságot keresték, a polgárok szabadságát, az egyéni érvényesülés jogegyenlőségét; hogy mindenkinek legyen s jusson az, ami az övé. […] Igen, csakhogy épp e föladat megoldásában tűnt ki a liberalizmus utópiás volta. Mert a politikai szabadságot, úgy ahogy nyélbe ütötték, de a szociális szabadság eszközlésében a liberális elv csütörtököt mondott, s a monopóliumos társadalmat új alakban s vele a szolgaságot még rémesebb kiadásban léptette a világba. A szociális szabadság létesítésében ugyanis egész működése és kihatása a vagyonszerzés korlátlan szabadságának kimondására szorítkozott. Ez a liberalizmus kvintesszenciája, de egyszersmind veresége. Mert ezáltal a liberalizmus a monopóliumot, a kiváltságot nem törülte el, hanem a rendi és állapotszerű monopóliumok helyébe a kozmopolit[iszt]ikus, mozgó monopóliumot, a tőke monopóliumát állította.”[3]

 

Ugyan a liberális eszmerendszer sikerét eleinte alátámasztották a 19. század folyamatai, a piacgazdaság térnyerése nyomán megindult hatalmas fejlődés, az anyagi előrehaladás, a tudományos és technikai forradalmak sorozata, de az érme másik oldalán megjelent a tömeges szegénység, a szinte soha nem látott kizsákmányolás. Az expanzív módon növekedő iparosodás, a racionalizálás és a technikai modernizáció, a mezőgazdaság visszaszorulása, az ezzel összefüggő társadalmi változások, a tőkeigényből fakadó részvénytársasági forma, valamint az ennek nyomában járó monopolizáció sok gondolkodó számára jelentette, hogy a kapitalizmus maga számolta fel a szabad versenyt, annak helyébe pedig a piaci és gazdasághatalmi szervezeteket léptette.[4]

A korabeli politológiai értelmezésben a liberalizmus terméke a politika színpadán a parlamentarizmus, a népszuverenitás elvén alapuló, általános és titkos választójoggal – a társadalmi szerződés értelmében – létrehozott, központi közigazgatást megvalósító államalakulat, mely „éjjeliőrként” mindösszesen az állampolgárok külső és belső védelmére koncentrál. Az egyenlőséget a polgárok politikai életben való azonos részvétele biztosította, választóként mindenki az államakarat hordozója lehetett. Ugyanakkor azonos mértékben állt a központi hatalom, a bürokrácia hatalma alatt is. Éppen ezért alapvetően elterjedtté vált a gazdasági-társadalmi válsággal kéz a kézben járó erkölcsi válság gondolata, a demokratikus parlamentáris berendezkedés és a pártrendszerek kritikája is.[5]

Az ekkor előtérbe kerülő különböző ideákban közös vonás volt, hogy gyökeresen kívántak szakítani a 19. század végére szinte egyeduralkodóvá váló liberalizmus túlhajszolt formáival és az ebből kinövő nagytőkés, manchesteri kapitalizmus mintáival. Az individualizmussal, majd a piacosítással és a profitmaximalizálás által hajtott homo oeconomicusszal szemben a 19. század utolsó harmadától kezdve komoly kritika fogalmazódott meg, és folyamatosan erősödött ezzel szemben a közösség, a társadalmi összetartozás hangsúlyozása, valamint az etika és morál kérdéseinek újrafelfedezése Európa gondolkodóinak körében. Az előfutárokhoz tartozik a Szociális és Közgazdasági Tanulmányok Katolikus Uniója (Fribourgi Unió), amely jelentős hatást gyakorolt a kontinentális konzervatív, katolikus gondolkodók társdalomról, államról és gazdaságról vallott nézeteire, valamint az egyház társadalmi tanításának kifejtésére is.[6] Ennek során a magánhaszonnal leginkább a közjó fogalmát állították szembe, amint Mihelics Vid meg is fogalmazta:

 

„mindazokat az erkölcsi, szellemi és anyagi javakat, amelyek nélkülözhetetlenek magának a társadalmi közösségnek és e közösség tagjainak, tehát a kisebb közösségeknek és egyéneknek létfenntartásához. A közjó eszerint nem az egyéni javak összegzése, hanem több ennél.”[7]

 

Sok korabeli gondolkodó meglátásában éppen a közjó sérült az individualizmus révén, és ez vezette válságba Európát és annak társadalmi-gazdasági rendszerét.

A korszak meghatározó ideológusai meg voltak győződve róla, hogy a tradicionális társadalmi alapokra építkezve lehet elhozni a megújulást, ennek következtében pedig „egy újfajta szellemi irányzat jelent meg: visszatérés a valláshoz, a romantika korában már előbb felfedezett irracionálishoz, az élet transzcendens és metafizikai megvilágításához, a mítosz és misztika világához”.[8] Ebben erőteljes hangot jelentett a keresztény társadalmi tanítás megjelenése, amely ekkor már közel fél évszázada formálódott és szállt szembe az egyeduralkodóvá vált liberális rend túlkapásaival és megoldhatatlannak tűnő problémáival, valamint az újsütetű osztályharcos felforgató gondolatkörrel is. Az individualizmussal és a marxi etatista kollektivizmussal szembeforduló modern kori keresztény organikus társadalomszemlélet Aquinói Szent Tamás filozófiájára támaszkodva a perszonalizmust – az emberi személyiség társas voltát – állította előtérbe és ezáltal a polgári, kapitalista társadalmak humanizálására irányult, egyben javaslatokat fogalmazott meg egy újfajta államszervezési rendre, amely által a különböző szervesen egymáshoz kapcsolódó csoportok élő szövete, a „fizikai és szellemi élet lényegi foglalata” (Carl Schmitt) lenne. [9]

 

A szolidarizmus ÉS magyar gyümölcseI

 

Eme új irányzat képviselői konstruktív megoldást kerestek azokra a kihívásokra, amelyet többek között a közösség és egyén kapcsolatában jelentkező feszültségek, a szekularizáció és az antiklerikalizmus, a forradalmi hullámok, az internacionalizáció, valamint a szociális feszültségek, az utilitárius gazdaságfelfogás, de különösen ezek nyomán a manchesteri kapitalizmus árnyoldalai, az elvallástalanodás és az individualizmus erősödése jelentettek.[10] Ez a folyamatosan erősödő irányzat a közösséget, a társadalmi összetartozást hangsúlyozta, ugyanis elmélete szerint az egyén csak a másokkal való közvetlen kapcsolatban tud kiteljesedni és a reá bízott talentumokat megfelelően kifejteni. Így minden társadalomban a közös cselekvés adja a kohéziós erőt, ez pedig az erkölcsi alapokon nyugvó közjó szolgálata, előbb a mikroközösségekben (családok), majd a hivatások szerint egymásra utalt embercsoportokban (rendek), végül a társadalom egészében (állam).[11] Ebben a megközelítésben az ember mint önmagáért és a közösségért, a teremtett világért felelős személy jelent meg, vagyis az elmélet újra felfedezte az etika és morál kérdéseit, ennek nyomán pedig a közjó fogalmát, ismét beépítve azt a politikai, társadalmi, gazdasági diskurzusba.

 

Keresztényszociális elmélet

 

A Nyugat-Európa tudományos köreiben egyre erőteljesebb párbeszédet indukáló, előbb bemutatott gondolatok a magyarországi tudományos diskurzusban idejekorán megjelentek: Simor János bíboros-hercegprímás személyes szerepvállalása és példamutatása után az áttörés két kiemelkedő egyházfi, a már idézett Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor munkásságának volt köszönhető; általuk ismerte meg a magyar közvélemény és a katolikus politikai erőtér is a XIII. Leó pápa által a Rerum novarum (1891) enciklikában lefektetett alapvetéseket, az új társadalom- és államszervezési elképzeléseket.

A korszakban általános korporatív államelmélet, valamint autoriter és etatista tendenciák megjelenése mellett a magyar vitákban is egyre inkább létjogosultságot nyert a Heinrich Pesch jezsuita teológus, társadalomfilozófus, közgazdász által kidolgozott szolidarizmus elméleti keretrendszere.^[12] Pesch a Lehrbuch der Nationalökonomie öt kötetében olyan közgazdaság- és államelméletet alkotott, amely összekapcsolta a katolikus emberkép társadalometikai következtetéseit a modern gazdaságtudomány törvényszerűségeivel és egy új állami szerepvállalás mintáival.^[13] Így az individualizmussal és kollektivizmussal szemben a keresztény erkölcs és a hit tanítása alapján olyan társadalmi rendszert kívánt megvalósítani, amely érvényre tudja juttatni az emberek közötti szolidáris kapcsolatokat. A társadalom morális egységet alkotó egészébe kell szervesen integrálni az egyéneket – vallotta; ennek megfelelő keretét adja a szubszidiaritás, a szociális közösség alapelve; a középpontja nem az ember a maga magányában, nem az individuum, hanem az emberi személy a társadalom szövetében, az ember a maga nyitottságával és kapcsolataival embertársai körében. A szubszidiaritás alapvetően feltételezi a tagolt társadalmi rendszert, mely keretében megvalósulhat a szociális kooperáció. Ehhez pedig a család és az államszervezet elsődleges közösségei mellett az ember számára szükség van további, horizontális szakmai-foglalkozási társadalmi csoportosulások (hivatásrendek) létrehozására is. Ezek megerősítik a társadalom szociális jellegét, ugyanis az isteni gondviselés a javakat az egész emberiség számára teremtette meg, és ezáltal a vagyon csak embertársaink közreműködésével szerezhető meg. A hivatásrendek révén egy szolidáris és szubszidiárius érdekartikuláció valósulhat meg, amely nyomán egy új erényetikai, ismét az embert középpontjába állító gazdaságpolitikai, majd ezt továbbgondoló államszervezeti felfogás juthat érvényre. A korszak egyik legjelentősebb hazai gondolkodója, Kovrig Béla szociológus szerint

 

„igen nagy szükség volt ekkor egy teocentrikus humanizmus olyan rendszerezett ideológiai változatára, amely a magyar közemberi lét akkor és ott kialakult társadalmi helyzetére irányul. Létezett egy sokak számára közös ethosz, amely nem volt meghatározva, kodifikálva, így szükség volt kibővítésére, specifikálására és a stratégiai fontosságú szociális szegmensek konkrét, kellően motivált és általában véve realisztikus törekvéseihez való hozzáigazítására, valamint mindennek logikus kimunkálására és megfogalmazására.”^[14]

 

A hivatásrendiségről folytatott tudományos diskurzusnak is meghatározó dokumentumává vált a Rerum novarum enciklika 40. évfordulójára időzített, XI. Pius pápa által 1931-ben kiadott, Quadragesimo anno kezdetű társadalmi tanítás. Eme pápai megnyilatkozás hatására indult meg a hivatásrendiség részletesebb kidolgozása, többek között olyan jelentős gondolkodók révén, mint a Pesch-tanítvány Gustav Gundlach, valamint Franz H. Mueller katolikus etikaprofesszor és Oswald von Nell-Breuning jezsuita teológus.[15] Munkásságuk komoly nyomot hagyott a magyar tudományos közéleten is, hiszen nézeteik, különösen a jezsuiták útján, erőteljesen megjelentek a magyar reformvitákban.[16] Ugyanakkor fontos megjegyeznünk, hogy a katolikus alapokon nyugvó elképzelés alapvetően eltért a korszakban megtalálható gyakorlati korporatív jellegű államszervezési módszerektől, valamint az Othmar Spann által hirdetett univerzalizmus autoriter, újrendi tanításától is. E kör gondolkodóinak zöme az organikus, neotomista társadalomszemlélet, az ember társas lényként való értelmezése alapján önkéntes, egyenjogú kapcsolatokból kinövő hivatásrendi önkormányzati szervezetek létrehozását javasolta, melyek a szolidáris társadalom alapegységeivé válhatnak, leküzdhetik az individualista szemléletmódot, és felválthatják az osztálytársadalom rémképét. A főbb katolikus gondolkodók úgy vélték, hogy 1) a szabad verseny és a tőke diktatúrája helyett a szociális igazságosság válhat a nemzetgazdaság legfőbb szabályozó elvévé, 2) a demokrácia populista diktatúrája helyett a valós többségi érdekartikuláció valósítható meg, ha a hivatásrendi szervezetek a politikai döntéshozatal során is szerephez jutnak. Mi a hivatásrendiség lényege? – tette fel a kérdést a korszak egyik jelentős hivatásrendiséget kutató katolikus szociológusa, Mihelics Vid. A választ a következők szerint adta meg:

 

„A helyes rend visszaállítása az egyes ember és a közösség, a kisebb közösségek és a társadalom, a társadalom és az állam viszonyában, hogy a tömegből ismét nép alakulhasson ki, amelynek különösen politikai és gazdasági tevékenységét a szociális igazságosság jegyében irányítják természetes vezetői.”[17]

 

A szolidarizmus magyarországi hirdetői többször is felhívták a figyelmet arra, hogy a hivatásrendi társadalom feladata kiegészíteni a válságba jutott parlamentarizmust, és ezzel megfelelő demokratikus tartást adni egy nem csak tömegpártokon és többségi szavazásokon alapuló rendszernek.^[18] A két világháború közötti Magyarországon ennek szellemiségében indult meg a hivatásrendi szervezetek kiépítésének kísérlete és egyben a politikai döntéshozók irányában az államreform gondolatának propagálása.[19]

 

Társadalompolitikai gyakorlat

 

Az Actio Catholica (AC) hátterére támaszkodva több kimagasló szervező munkájának köszönhetően jöttek létre a Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete (KIOE), a mindmáig jól ismert Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete (KALOT), majd a Katolikus Asszonyok-Lányok Szövetsége (KALÁSZ), a Katolikus Leányok Országos Szövetsége (KLOSZ) és a Dolgozó Leányok (DLO) szervezete. 1937-től elindult az Egyházközségi Munkásszakosztályok (EMSZO), majd 1939-től országos hatáskörrel működött a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete (röviden Hivatásszervezet).

E szervezetek vezetésében olyan kimagasló hitszónokok és tudósok vállaltak szerepet, mint Varga László páter, az Egyetemi Ifjak Mária Kongregációjának vezetője és a hivatásrendiség legjelentősebb magyar teoretikusa, Freesz József, a „munkások lelkipásztora”, az EMSZO központi lelkészvezetője, aztán Meggyesi Sándor, aki a KALOT főtitkárhelyettesi pozíciója mellett a Hivatásszervezet elnöke is volt, továbbá Huszár Károly volt miniszterelnök, az AC szociális szakosztályának elnöke, a már említett Kovrig Béla egyetemi tanár, Közi-Horváth József lelkész, az AC központi titkára, Mihelics Vid szociológus, egyetemi magántanár, Mikos Ferenc törvényszéki bíró, Tobler János képviselő, a keresztényszocialista szakszervezetek országos elnöke, Vida István, az EMSZO központi titkára, illetve Kerkai Jenő páter és munkatársai. Erre az egyre szélesebb köröket bevonó aktivitásra és reformgondolatra felfigyelt a második miniszterelnökségét 1939-ben megkezdő gróf Teleki Pál is, aki számos hivatásrendi gondolkodót vont be a magyar társadalom szervezeti kereteinek megvitatását célzó tanácskozásaiba, mégpedig a Miniszterelnökség Társadalompolitikai Osztályának vezetője, Kovrig Béla irányításával. Teleki meg volt győződve, hogy ez a szellemi mozgalom biztosíthat elég erőt a nemzet számára a nyilas mozgalom térnyerésével és a náci propaganda befolyásával szemben, vagyis hogy „a marxizmus és a nemzeti szocializmus aposztáziájába tévedt munkástömegek visszavezettessenek Krisztushoz és hogy a mostani háború után életformánk keresztény jellege megőriztessék”.[20]

A Teleki felkérésére az érdekképviseleti reformról folytatott tárgyalások során nyilvánvalóvá vált, hogy a katolikus reformkörök által képviselt új (hivatásrendi) irányzat nem sorol be sem a korporatív megoldást sürgető, olasz vagy osztrák államszervezési mintát propagáló szakértők mögé, főleg nem a nyilaspárti totalitárius megoldást preferálók mögé. Számukra egyértelmű volt, hogy a társadalmi-gazdasági reformok komoly autonómiával rendelkező, alulról építkező szervezetekkel valósíthatók meg, ugyanis mindez nem egyszerűen állami, közigazgatási probléma, hanem komoly társadalmi kérdés.^[21] Ezt a gondolatot vitték tovább a világháború borzalmai közepette is, amikor báró Apor Vilmos győri püspök védnöksége mellett 1943. augusztus 26-án gyűltek össze a hivatásrendi gondolat és a keresztényszociális alternatíva hívei, hogy a háború befejezését követően új államszervezési modellt tudjanak kínálni a magyar politikai közélet számára.[22] A jelentőségében csak a szárszói találkozóhoz mérhető titkos győri tanácskozás résztvevői ugyan egyes részkérdésekben különböző véleményeket fogalmaztak meg, de az ország jövőjéért aggódva egy színes és széles keresztény összefogás megteremtését célozták meg. Alapvetően egy közös jövőkép, az ország társadalmi-szociális megújítása, a szélsőséges politikai irányítás elkerülése és egy erős keresztény politikai hang megtalálása foglalkoztatta őket. A háborúból kilépő önálló magyar állam politikai, társadalmi és gazdasági kultúrájának a megújítását kívánták elérni – alapvetően a jezsuita ihletettségű szolidarizmus tanítása alapján. A hivatásrendiség képviselőinek körében egyre hangsúlyosabbá vált egy olyan megközelítés, amely – az államforma pontos meghatározása nélkül – az államberendezkedés kiegészítő elemeként, a fennálló parlamentáris politikai rendszert ellensúlyozó társadalmi szerkezetként, a gazdasági kapitalizmus korrektívumaként tekintett a hivatásrendi szervezetekre, és nem kívánta ezek jelenlétét – az európai (osztrák vagy portugál) tapasztalatok után – egy hivatásrendi alkotmánnyal államszervezési elvvé emelni. Mindezt egyértelműen fogalmazta meg Kovrig Béla:

 

„Társadalmi mozgalomként a magyar katolikusok szervezésével, erkölcsi és szellemi erejük összpontosításával, a katolicizmusban rejlő alkotó lendülettel együtthatók akarunk lenni a háború utáni magyar társadalom kialakításában. A magunk szervezett erejével is elő akarjuk segíteni az erkölcsi törvény és a természeti jog érvényét, az ember személyiségének és munkájának védelmét, a hagyományok, jó szokások megbecsülését, a katolikus nevelő értéket és hagyományokat kifejtő keresztény kultúrpolitikával minden szellemi erő kibontását, a családok életegységét és biztonságos megélhetését a szociális igazságosságban belsőleg jól kiegyensúlyozott magyar társadalomban.”^[23]

 

Nem kevesebbről volt tehát szó, mint hogy a katolikus hivatásrendiség és a szubszidiaritás oldaláról megújított demokráciakoncepciót mutattak fel a barbarizmus korában.^[24] Beemelték a politikai gondolkodásba a közjó és a civil társadalom szerepét, valamint rámutattak két új hatalmi ág, a gazdaság és a média jelentőségére is. Ez a magyar hivatásrendi gondolkodók fő sodrát adó, szolidarizmusra és keresztényszociális nézetekre alapozó szerzők teológiai, szociológiai és reálpolitikusi gondolkodásmódját tükrözi, mellyel mind a féktelen libertárius, mind az inherens veszélyt jelentő totalitárius gondolatokkal szemben igyekeztek saját koncepciójukat és a jövő magyar államát megvédeni. Mindvégig a szubszidiaritás, az „organikus demokrácia” és a korrektívumokkal kiegészített magángazdaság pártján álltak, mely magába tudja olvasztani a magasztos cél elérése érdekében a modernizált (hivatás)rendiség koncepcióját. Úgy gondolták, ez az államreform kormányzati támogatással és a társadalom belátásával párosítva sikerre vihető. A keresztényszociális tábor vezetői világosan látták, hogy az Európa-szerte jelentkező totális rendszerek azért tudták megszólítani a modern tömegeket, mert „a liberális rendszerben megoldhatatlan szociális kérdés megoldását ígérik”, a választási helyzet tehát vagy a kiüresedett és sanyarú sorsot jelentő szabadság, vagy a szabadság nélküli totális állam „elviselhető, mert azonos szintre hozott szociális körülményei” között áll fenn.^[25]

Nézetrendszerük szerint éppen ezért kellett más és új megoldási javaslatokat felmutatni, ráadásul éppenséggel a katolikus társadalmi tanítás segítségével lehet a rendezett, ugyanakkor szabad társadalmat megvalósítani. Terveik szerint mindennek eredménye lehetett volna „a lüktető önkormányzati élet, életerős, öntevékeny, szerves társadalom, a hétköznapok szabadságainak sikeres egyeztetése, demokratikus szellem a gazdálkodás világában, a társadalmi vezetőréteg egészséges kiválasztása, rátermett és érdemes gazdasági hierarchia, fejlett foglalkozási hivatástudat és etika, a termelés önfegyelmezése és egységes munkamorál, a gazdasági és szociális politika rugalmas, szakszerűen gyakorlatias, mert a különböző vidékek és foglalkozások sokrétűségével és gazdag tagozódásával számoló megvalósítása, a központosító, merev etatizmus megszüntetése éppen az állam erejének és tekintélyének fejlesztése érdekében.”^[26] Mindez azonban 1944. március 19. után már csak koncepció és beteljesülhetetlen terv maradt. Előbb a megszálló német, majd a megszálló szovjet csapatok és csatlósaik indítottak kíméletlen támadást a keresztény humanista alternatíva hirdetői ellen.

 

Tanulságok korunk társadalma számára

 

Napjainkban a száz évvel ezelőttihez rendkívül hasonló folyamatoknak lehetünk szemtanúi. A globális kihívások közepette az egyik legnagyobb kérdés, hogy szükséges-e még egyáltalán és ha igen, akkor milyen államszervezet a társadalmi együttélés kereteként. A liberalizmus túlhajszolt formáiban a globális progresszió a hagyományos államszervezeti formák feloldásában érdekelt, a totális individualizmus és a globális tőkeuralom kiteljesítéséért küzd, és ehhez minden tradicionális közösség felbomlasztását igyekszik előmozdítani. A korábban vizionált osztályharc mára a progresszió kultúrharcává változott, a korábbi élcsapatszerepet egyes nemkormányzati szervezetek, nyomásgyakorló csoportok vették át, akik a média révén a narratíva meghatározásában is élen járnak. A nyugat-európai társadalmak esetében immár jól láthatóan sikerült is a polgári társadalom hídfőállásait lebontani/megszállni, és a relatizvizmus diktatúrájának kulturális hegemóniáját előkészíteni. Ezek a folyamatok hazánkban is egyértelműen érzékelhetőek, különösen azáltal, hogy a konzervatív tábor a perifériáról a hatalom centrumába került, és megroppantotta a liberális hegemóniatörekvéseket. Ebben a küzdelemben jelenthet támaszt a hivatásrendi gondolkodók társadalomszervezési elveinek felelevenítése. Amennyiben egy kulturálisan önazonos közösség saját nemzetállami működésének megóvását óhajtja, saját kulturális alapértékeinek megőrzését szeretné elérni, akkor támaszkodhat azokra az alapvető elvekre, amelyek az organikus társadalom gondolatából és a keresztény társadalmi tanításból hagyományozódtak napjainkra.

Amennyiben a keresztényszociális gondolkodók hagyatékából indulunk ki, úgy egy háromszereplős rendszerben a jól kiépült emberközpontú közigazgatás és a közjót szolgáló gazdaság mellett erős társadalmi kohézióra van szükség, amely a társadalomszervezés tradícióival alkothatja a modern állam immunrendszerét. A progresszív követelések kereszttüzében éppen a tradicionális közösségek révén valósulhat meg a magyar alkotmányos hagyományokba illeszkedő modern demokratikus államrend áthagyományozása. A magyar konzervativizmus a 20. században is fel tud mutatni számos olyan kiemelkedő elméletalkotót, akik a keresztény humanista tradíció keretében mintákat tudnak adni az elidegenedéssel, a fejüket felütő barbár tendenciákkal és a mindent elborító relativizmus tombolásával szemben. Ahogy a keresztényszociális gondolkodók is látták, ehhez elengedhetetlen a kulturális hídfőállások megerősítése, a megfelelő sajtóapostoli munka, a mainstream narratívájával szemben fellépő alternatív értelmezési paradigmák minél szélesebb körben való megjelenítése. Ehhez napjainkban is a hitre alapozva, a közösségi szint megerősítésével lehet megfelelő társadalmi-politikai eszközöket létrehozni, amelyek képesek a válság kezelésére és a megújulás megvalósítására. Amint Maritain fogalmazott:

 

„A világ politikai élete és civilizációnk válságának megoldása szempontjából alapvetően fontos annak leszögezése, hogy nem a kereszténység függ a demokráciától, s a keresztény hit nem kötelezi minden egyes hívőjét arra, hogy demokrata legyen; ellenkezően: a demokrácia függ a kereszténységtől, s a demokratikus áramlat úgy jelentkezett az emberiség történelmében, mint az evangéliumi ihletés e világi megnyilatkozása. A kereszténységről ebben a vonatkozásban nem mint hitvallásról s az üdvösségre vezető útról van szó, hanem mint a népek társadalmi és politikai életének kovászáról s mint az emberiség e világi reményének letéteményezéséről; nem mint az isteni igazságnak az Egyház által őrzött és terjesztett kincséről, hanem mint a világban munkálkodó történelmi erőről.”[27]

 

A relativizmus diktatúrájával szemben az egyetlen valós alternatívát a keresztény társadalmi tanítás perszonalizmusa jelentheti, vagyis hogy az individualista és a totalitárius tanítással szemben az ember teremtettségéből fakadó személyi méltósága a döntő tényező. Csak ez a keresztény humanizmus tudja fenntartani az ember transzcendensre való nyitottságát és ezáltal a másokkal való együttműködést az elsődleges közösségekben. Ez jelenti, hogy az emberek számára az egyéni méltóság mellett fontos a társadalmi rend és a közjó, mivel ezek segíthetik eszközként saját személyes, nem e világra irányuló céljainak elérését. Ebből fakad a szolidaritás elve, vagyis hogy az egyének csak másokkal együtt vannak jelen a társadalmi-gazdasági folyamatokban, és ezáltal a felelősségen is osztoznak. A gazdaságban a vagyonnak a személyes oldalán túl van egy szociális oldala is, ahogy ezt Heinrich Pesch nyomán a magyar hivatásrendi gondolkodók is hirdették. Ez a szociális oldal pedig a kisközösségek révén tud megnyilvánulni és valós támaszt jelenteni. A vagyon soha nem cél, hanem eszköz az emberi közösségek kiteljesedésére. Ettől elválaszthatatlan a szubszidiaritás elve, vagyis az egyének és kis csoportok önrendelkezése olyan ügyekben, melyeket hatékonyabban tudnak ellátni, mint a közösség egésze. Eme elvek alapján szerveződő érdekek összehangolása vezet el a közjó elvéhez, vagyis hogy az állam partner a társadalmi csoportok fejlődésében, és hogy ennek segítségével a partikuláris érdekek háttérbe szoríthatók a közösség egészének érdekében. E négy alapelv figyelembevételével építhető olyan államstruktúra, mely képes ellenállni a kulturális forradalom progresszív hódításának.