Csejtei Dezső

Bár még nem ette meg a kutya a telet – ó, messze nem –, egy fecske már megérkezett hozzánk, itt van közöttünk. Könyv képében jött! Látni, hogy fekete a színe akár a fecskemadáré, s rajta a felirat oly fehér, mint a fecskefióka hasa. A feliratba foglalt cím így hangzik: Konzervatív forradalom, a szerzője pedig mindannyiunk jó ismerőse, barátja, Békés Márton.  

Igen, első fecske. Mert itthon a „konzervatív forradalom” témaköréről jelentek meg már ugyan szórványosan cikkek, tanulmányok – 2009-ben publikált Spengler-monográfiánkban szerzőtársammal, Juhász Anikóval együtt mi is szenteltünk e témának egy fejezetet –, de tudomásom szerint magyar szerzőtől önálló monográfia még nem született e tárgykörben. Így a nevezett könyv nemcsak hogy első fecskének tekinthető e vonatkozásban, hanem egyúttal hézagpótló is. Ha pedig fecske, akkor illik fészket is biztosítani neki. Ezzel kapcsolatos mondandóm két részre oszlik; az első fele egy rövid elvi-módszertani levezetés, míg a második részben már ennek eredményeit próbálom alkalmazni a „konzervatív forradalom” jelenségére.

            Nézzük akkor az első részt, pontokba szedve!

1. Az emberi élet dolgok közepette megy végbe, legyen szó akár fizikai tárgyakról, akár intézményekről, akár szellemi-lelki entitásokról (a „dolog” szót itt nem a német Ding, hanem a Sache értelmében használom).
2. A dolgok legtöbbször nincsenek a helyükön. Ezen azt értem, hogy kezdettől fogva bele vannak vetve az egymással sokszor homlokegyenest ellentétben álló koncepciók, narratívák, ideológiák örvényébe, melyek a dolgok pontos jelentését gyakran a kiismerhetetlenségig eltorzítják.
3. Ezért a dolgokat vissza kell vezetni a számukra megfelelő, hiteles helyükre, egészen az eredetükig menően.
4. A vissza-vezetés latinul: re-dukció.
5. A redukciók műveleteinek művészi szintre emelt tudománya a fenomenológia.
6. A fenomenológiai redukciók segítségével lehánthatjuk a dolgokról az időközben rájuk tapadt hamis felfogásokat, torz értelmezéseket, és eljuthatunk magához a dologhoz (zu den Sachen selbst – vissza a dolgokhoz!) – ez a fenomenológia híres jelszava.
7. Az így megtisztított és egészen az eredetükig visszavezetett dolgokat ezt követően már megfelelő, a természetükhöz illeszkedő értelmezéstani-hermeneutikai eljárásoknak vethetjük alá.

A következőkben – immár a második részben – a „konzervatív forradalom” jelenségére próbáljuk meg alkalmazni, applikálni az előző részben kifejtetteket!

1. A „konzervatív forradalom” jelensége – számos más dologhoz hasonlóan – szintén nincs a helyén, vagyis nincs a számára megfelelő helyen. A releváns szakirodalomban a legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó vélemények uralkodnak, s ezek – értsük meg jól – nem azért problematikusak, mert különböznek egymástól, hiszen egy és ugyanazon jelenséget sokféleképpen lehet szemlélni, hanem azért, mert legtöbbjük megalapozatlan. Nincsenek kellőképpen fundálva; eredetüket vesztve keringenek az ideológiák, a politika- vagy az eszmetörténet fiktív terében.

2. Ebből következően a konzervatív forradalom jelensége – legalábbis az első lépés vonatkozásában – fenomenológiai redukcióra szorul, egészen az eredetig menően vissza kell vezetni a maga sajátlagos lényegébe.

3. A visszavezetés folyamatához tartozik az, hogy az eredetet meg kell különböztetni a kezdettől (német szavakat is társítva, megadva: az Ursprung lényegileg különbözik az Anfangtól). Utóbbi, vagyis a kezdet viszonylag könnyen elhelyezhető a történeti térben és időben. Ebben az értelemben a „konzervatív forradalom” az I. világháború után alakult ki Németországban mint sajátos mozgalom, eszmeirányzat, és ott egészen a nemzetiszocializmus hatalomra jutásáig létezett. Az eredet körülírása már jóval bonyolultabb. Megkockáztatható, hogy a „konzervatív forradalom” – eredetét tekintve – létezett már jóval annak kezdete előtt.

4. Az eredetre történő visszavezetés műveletét nagyban megkönnyítheti, ha ennek során vezérfonalként egy olyan gondolkodóhoz fordulunk, aki mindenki másnál többet tett az itt felmerülő súlyos kérdések tisztázásáért és tisztánlátásunkért. Ez a gondolkodó pedig Martin Heidegger. Most nem tisztem e gondolkodó – mert több volt, mint puszta filozófus: gondolkodó volt – értékelése, de meg kell jegyeznem, hogy mind ez ideig sem a nemzetközi, sem a hazai konzervativizmus nem végezte el e hatalmas, 102 kötetre rúgó életműre vonatkozó kritikai számvetését és az abban foglaltak továbbgondolását. Ez súlyos hiány, mondhatni nyomasztó fogyatékosság. Hiába tűzi a konzervatív jobboldal a zászlajára akár Carl Schmitt, akár Leo Strauss, akár Erik Voegelin vagy mások nevét, az említettek – bármekkora tehetségeknek tűnjenek is a maguk területén – a mélység és hermeneutikai szkoposz – azaz látótér – tekintetében messze alulmaradnak a messkirchi mesterhez képest. (És ez akkor is így van, ha az emberi karaktertulajdonságok tekintetében Heidegger egyáltalán nem példaadó.)

5. Mindenek gyökere pedig – vagyis a redukciók során előálló végső eredet –, ahová eljuttat bennünket a heideggeri gondolkodás, nem más, mint a Lét (Sein) vagy ennek előzetese, az ipszilonnal írt Lét (Seyn). Fordítsuk ezt akár lételnek, úgy, ahogy Boros Gábor teszi, akár őslétnek, ahogyan ezt jómagam javasolnám.

6. Megítélésem szerint amennyiben végre egyszer komolyan akarunk beszélni a „konzervatív forradalom” jelenségéről, és nemcsak úgy – sőt elsősorban nem úgy – fogjuk fel, mint puszta korjelenséget a 20. századi Németország történetében, hanem egyúttal úgy is, mint az örök emberi magatartás egyik mintaformáját, exemplumát, nos, akkor ezt a jelenséget is a Létbe, az őseredendőségbe kell visszagyökereztetni. Ha nem ezt tesszük, akkor cikázhatunk ugyan szabadon a politikai filozófia vagy az eszmetörténet értelmezési terében, és alkothatunk tetszetős elméleteket is, ámde „magához a dologhoz”, azaz az őseredethez nem jutunk el.

7. Mi is lenne ebben a megközelítésben a nem kortörténeti értelemben vett, hanem emberi alapmagatartásnak tekintett „konzervatív forradalom” a maga eredendőségében? Magam is bizonytalan vagyok, amikor a választ keresem, amelynek – ismét heideggeri értelemben – nemcsak helyesnek, de igaznak is kellene lennie. Így, nem kevés hezitálás után, azt az enumeratív választ tudnám adni, hogy a „konzervatív forradalom” nem más, mint 1) a Létnek, az őslétnek az emberen keresztül történő energikus visszahajlása önmagába, 2) valami eredeti értelemben vett jóvá-tétel, vagyis valamilyen korábbi rontás kiküszöbölése, 3) egyszóval restitúció. Heidegger minden bizonnyal nagyon nem örülne e kifejezésnek – merthogy eredetében latin –, amely egyszerre jelent helyreállítást, helyretételt, valamint kár-pótlást, kár-térítést, ami a Létnek jár, ami megilleti a Létet a tőle való korábbi indokolatlan, sőt hűtlen eltávolodás miatt, ennek okán.  Ha a forradalom – a maga végső lényegét tekintve – nem más, mint le-válás, el-szakadás mindattól, ami örökül adott, vagyis  rontás, pusztítás (soha ne feledjük Étienne Gilson szavait, aki szerint „a forradalmi hübrisz fő célpontja maga a Lét”, vagyis minden létszerű felszámolása), akkor a „konzervatív forradalom” éppenséggel nem szembeszegülés a forradalommal, nem leverése annak – ezt meghagyhatjuk az „ellenforradalomnak” –, hanem éppenséggel annak az alig jóvátehető léknek, lyuknak a befoldozása, amelyet a Lét testén a forradalom ütött.

8. A fenti, talán túlságosan is elvont megközelítés konkretizálására, a részletek kimunkálására itt most nincs elegendő idő. Mindössze két egzisztenciálét érintek röviden – igen, egzisztenciálét, mert Heidegger nem kategóriákkal, hanem egzisztenciálékkal dolgozik –, az egyik az örökség (Erbe), a másik pedig az illeszkedés (der Fug, fügen).

Az első az örökség. Ahhoz, hogy értőn vessünk számot a „konzervatív forradalom” jelenségével, elkerülhetetlenül szükséges, hogy tisztában legyünk az örökség fogalmával, melyet ugyancsak reduktív eljárásoknak vetünk alá. Rövidre fogva a következőket állíthatjuk. Az örökség először is nem egyszerű tárgyi-dologi (vagy épp szellemi) természetű összesség, amit egy változatlan, megcsontosodott múlt ad tovább, hagyományoz ránk, hanem először is az emberi létezés korábbi lehetőségeinek tárháza. Vagyis az örökség is szerves része egy, az emberlétet átható és beburkoló lehetőség-ontológiának. Az örökségben rejlő lehetőségeket pedig mi, késői utódok mindig a mi saját jövőnk, saját lehetőségeink felől bontjuk ki. Ennélfogva az örökség, nem mint adott, hanem mint teremtett valóság, éppúgy függvénye a jövőnek, mint a múltnak. Az örökséget mi teremtjük, mi hozzuk létre, mégpedig választás révén, a múlttal fuzionálva. Másodszor, azzal, hogy átadjuk magunkat a múltbéli lehetőségeknek, egyúttal annak a világnak is átadjuk magunkat, amelyből ama lehetőségek egykoron fakadtak. Harmadszor, azzal, hogy kapcsolatba lépünk azzal a világgal, amelyből a hajdaniak megértették a maguk egykor volt lehetőségeit, egyúttal valamilyen dialógusba lépünk azokkal is, akik hajdanán ott léteztek. Végül pedig, negyedszer, azzal, hogy visszanyúlunk az örökség emberi értelemben vett eredet-lényegéhez, egyúttal a konzervatív forradalom eredet-lényegéhez is visszanyúlunk, mert hát mi más lenne eredendően a konzervatív forradalom, mint – az örökségen keresztül – a múlthoz s a múltban rejlő lehetőségekhez a jövőn keresztül történő teremtő visszanyúlás?

Zárójelben jegyezzük meg: az eddigiek alapján talán belátható, hogy a „mi lett volna, ha…?” kérdése nemhogy nem történetietlen kérdés, melyet a történészek zöme többnyire borzongva hárít el magától, hanem minden valódi történeti kérdésfeltevés kiindulópontja – már ha a történelmet egy kicsit is komolyan vesszük, és nem külsődleges adatok merő tárházának tekintjük.

A második, amit érintenünk kell, az az illeszkedés. Ez úgyszintén a „konzervatív forradalom” szívébe vezethet el bennünket. Most figyelmen kívül hagyjuk, hogy az illeszkedés – általános értelemben véve – a létezők, entitások olyan sajátja, mely struktúrákat hoz létre (a nyelv például az illeszkedés egyik szép, konkrét példája), és jelen vonatkozásban csak az emberre koncentrálunk. Nos, az illeszkedés épp azért lehet kiváltképp az ember sajátja, mert az ezt megelőző kificamodás, kizökkenés csakis az emberre jellemző. Az ember a létezés legfőbb „ízületi ficama”. De épp ezért csak ő képes (vagy lenne képes) a visszailleszkedésre. Az állat alkalmazkodik, csakis az ember illeszkedik. Ezért is jelenti ki Heidegger: „A legnagyobb, amivel az ember rendelkezik […], a cselekvés kata füszin, azaz általában a világ egész működésébe és sorsába való illeszkedés, az ehhez való igazodás.” Ha a metafizikai értelemben vett forradalom, mint már említettük, nem más, mint elszakadás, az ember Léthez kötődő köldökzsinórjának brutális eltépése, szétszakítása, akkor az általános értelemben vett „konzervatív forradalom” – a maga eredete szerint – pontosan ennek ellenkezője kellene hogy legyen: programszerű újrailleszkedés a Léthez, restitúció.

            Zárszóként még egy gondolat: Békés Márton könyve a „konzervatív forradalomról” nem könnyű feladatra vállalkozott: ő ugyanis egy hallatlanul érdekes és lényegbevágó terület felé nem lezárta, hanem megnyitotta az ajtót. A kérdés iránt fogékony kutatóknak ezen az általa megnyitott ajtón kell, érdemes majd továbbmenniük. S útjuk során csak egy valamire nem szabad hajlamosnak lenniük: a könnyed és mutatós, ámde felszínes megoldásokra. Ehhez az elmélyült munkához kívánok elegendő erőt, tehetséget és kitartó tevékenykedést!