Balázs Géza

A nyelv a lét háza – vallotta Heidegger.[1] Nyelvünkben a világ, tehetjük hozzá.[2] Gondoljunk fogalmakra, nevekre, számokra: reformkor, Széchenyi, 1848. Esetleg ássunk mélyebbre: országgyűlés, közteherviselés, polgári átalakulás, örökváltság, népiesség. A nevek és számok esetében még több gondolati-ismereti háttér szükséges: Hitel, Pesti Hírlap, Lánchíd, Petőfi; 1825, 1844. És a szállóigék: Magyarország nem volt, hanem lesz; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül; Nyelvében él a nemzet. A nyelvben, folklórban, irodalomban kódolt múltunk megtartó erejének fölismerése hozzásegít a közösségélményhez, a szerves kultúra folytatásához, a szellemi megújuláshoz, a megmaradáshoz.[3] Nyelven keresztül tehát a világ. A reformkor a szellemi, társadalmi, gazdasági szférát átható nyelvi gondolat jegyében szerveződött, Vörösmartynál a haza és emberiség,[4] Kölcseynél a haza és haladás,[5] Széchenyi Istvánnál pedig kiemelten a honszeretet és az anyanyelv, nemzet és anyanyelv párosán keresztül.[6] Nincs olyan témája, területe a reformkornak, amely ne kapcsolódott volna össze a nyelvi kérdéssel. A nyelvvel vagy nyelven át az életért, a függetlenségért, a műveltségért, a gazdaságért, a tudományért, a jövőért; irodalmi, történeti-muzeológiai, honvédelmi (katonai), névtani-földrajzi, jogi, szaknyelvi, oktatási, sajtónyelvi kérdések, de még – például Széchenyi Istvánnál – a női emancipáció kérdése is. A kérdésfölvetést erősen sarkallta a nemzethalál víziója, az erőszakolt németesítés és a hivatali életben elterjedt és a társadalmat kettéosztó latin hatás. A program úgy vetődött fel, hogy legyen tudós társaság (közösség, akadémia) a magyar nyelvű tudományért; legyen magyar nyelvű sajtó, magyar dráma, színház, magyar nyelvű egyetemi oktatás, legyenek magyar szaknyelvek, és legyenek magyar földrajzi nevek, a Budai-hegyekben Döbrentei Gábor például „dűlőkeresztelőt” rendezett.[7] A magyarnyelvűség annyira átfogta és áthatotta a teljes társadalmat, hogy elültette a magyarságban a máig érvényes nyelvi érzékenységet, hozzáállást, tudniillik: nekünk a nyelv fontos, a nyelv fejleszthető, javítható. Illyés Gyula is felfigyelt erre a magyar kultúrában megfigyelhető nyelvközpontúságra: „Alig van ország, ahol annyi szépíró műveiből lehetne külön könyvet vagy könyvecskét összeállítani ilyen címmel: Anyanyelvemről.”[8] Több könyv is megjelent nyelvi idézetekkel: Nyelvédesanyánk, Nyelvhaza, Százhárom vers a magyar nyelvről, A mi nyelvünk. Utóbbi kötet csaknem háromszáz magyar írónak és költőnek kevés híján ötszáz, anyanyelvünkről szóló szövegét (ódáját, vallomását, panaszát, intését, imáját) tartalmazza.[9] Valóban feltűnő, hogy íróink, költőink számára mennyire egyértelműen fontos a magyar nyelv, a nyelvvédelem, a nyelvfejlesztés. Azonban a nyelvet nemzetivé nemcsak a formája (hangtani, nyelvtani és szókészlettani felépítettsége), hanem különösen a jelentésstruktúrák sajátos megalkotása teszi. Ezt a világ nyelvi tagolásán, a metaforikáján, a rokon értelmű kifejezések skáláján, a szavak hangulati, affektív – az egyén számára átélt, ismert – jelentésén túl egy sajátos, a múltból eredő nyelvi metafizika is lehetővé teszi. És mi lenne ma, ha nem lett volna nyelvújítás, „nyelvi” reformkor? Akkor ma minden valószínűség szerint egy más magyar nyelvet beszélnénk, lehet, hogy ketté lenne szakítva a társadalom, egyik része talán éppen németül társalogna, a szaknyelvek többsége idegen nyelvű lenne, és nagyon sok vérre menő vita volna a magyar köznyelv kapcsán.

 

Előzmények

 

A 18. század végétől (részben a Magyarországon is több versben, munkában üdvözölt francia forradalom hatására), de különösen a 19. század elejétől nagyobb üteművé váló nemzetté válás, polgárosodás magával hozta a hazai értékek kifejlesztését, illetve megbecsülését. A legtöbb modernizációs program a nyelvben csúcsosodott ki. A modernizációt, egyszersmind a sokgyökerű, soknemzetiségű és így többnyelvű magyar kultúra egységét, a Kárpát-medencei „szerves” összetartozás-tudatának erősítését a magyar nyelv fejlesztése szimbolizálta. A 19. század eleji felvilágosodás és reformkor ültette el mélyen a magyar köztudatban azt, hogy a nemzeti lét alapja a nyelv, általában is a nyelv érték, amelyet lehetőség szerint mindenkinek gondozni és fejleszteni lehet, sőt kell.

A nyelvfejlesztés kiváltó oka a nyelvhalál (s így a nemzet kihalásának) rémképe volt. Tudjuk, hogy ennek kiindulópontja Herder 1791-ben írt, sokat emlegetett, de szó szerint ritkán idézett jóslata: „A mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.”[10] A nemzeti létet szimbolizáló alapversek: a magyar himnusz (Kölcsey Ferenc verse, Egressy Béni zenéje, Hankiss Elemér kutatásai szerint az egyik legpesszimistább himnusz a földön[11]), illetve a Szózat (Vörösmarty Mihály verse, Erkel Ferenc zenéje) fölvetik a dicső, de sikertelen múlt és az értékhiányos jelen mozzanatán túl a nemzethalál gondolatát, amely fölerősítette a már meglévő hungaropesszimizmust, de talán éppen ezért sikerült ellenhatásaként erőket mozgósítani.[12] A Himnusz „születésnapja” lett a magyar kultúra napja, január 22.

A magyar nyelvkultúra történetének aranykora az 1772 (a felvilágosodás eszmei kezdőpontja) és az 1848/49 (forradalom és szabadságharc) közötti időszak. Erre az időszakra esik a nyelvújítás; amelynek néhány túlzott nyelvfejlesztési beavatkozáson túl óriási eredménye a magyar nyelv szókészletének és részben nyelvtanának modernizálása. Mintegy tízezer szót,[13] a modern magyar tudományos szaknyelvek megszületését, de talán kis túlzással állítható, hogy a magyar nyelv fennmaradását, a modern magyar nyelv megszületését köszönhetjük a nyelvújításnak s fő alakjának, a Széphalomban élő Kazinczy Ferencnek. A kor szellemiségének megfelelően a nyelvújítás áthatotta a teljes magyar társadalmat, a népszerű, kedvelt írók és költők, újságírók munkájának eredményeként a legkisebb faluig eljutott hatásuk. Részben a magyar nyelvújítás mintájára indult el több szomszédos nyelv fejlesztése (például a szlovák, román nyelvfejlesztő törekvések, írók, nyelvtanok), és a magyar nyelvújítás adott lökést a cseh, az észt, a török és a héber nyelvújításnak is.

A felvilágosodásból ered, a reformkorban terjed el a kultúrával és nyelvvel kapcsolatos legtöbbet forgatott, idézett, szimbólummá növelt szólásmondás: „Nyelvében él a nemzet.” Alig akad író és politikus, aki ne idézte volna vagy idézné ma is; pedig pontos eredetét a legutóbbi időig nem is tudtuk, a legtöbben tévesen Széchenyinek vagy Arany Jánosnak tulajdonítják. A jelenleg ismert legkorábbi, szó szerinti előfordulása 1842-ből Kőváry László történésztől származik: „Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet.”[14] A szólásmondás legközelebbi, de ki nem mutatható rokonsága egy Montesquieu-től származó idézet: „La langue, c’est la nation.”

Kazinczy Ferenc korának egyik legnagyobb levelezője volt, a központoktól távol eső kis faluból (Kisbányácskáról, melyet ő keresztelt át Széphalomra) szervezte, irányította a nyelvújításhoz kapcsolódó nyelvi mozgalmat. Ez a mozgalom áthatotta az irodalmat, a színészetet, a születő publicisztikát, politikai életet. Kizárólag a nyelvi fejlesztési szándék, illetve a nyelven keresztül a társadalomjobbító szándék alapította meg Széchenyi István fölajánlásának köszönhetően a Magyar Tudós Társaságot (1825, később Magyar Tudományos Akadémia). Megindult a magyar nyelv kutatásának immár szervezett programja (1832-ben az első helyesírási szabályzat, aztán szótár- és folyóiratprogram, a magyar tájnyelvek fölfedezése, a szaknyelvek megteremtése). Nem volt olyan jelentős 19. századi magyar író, aki ne állt volna a mozgalom mellé. Aki nem állt mellé, egyértelműen lemaradt, elfelejtődött. Petőfi Sándor úti jegyzeteit (voltaképpen publicisztikáját) ma is könnyű és élvezetes olvasni, míg újságíró kortársainak nagy részét csak erőfeszítéssel lehet böngészni.

Érdekes mellékeseménye a kornak a (nem nagyon eltérő) magyar nyelvjárások „fölfedezése” (őrségiek, palócok), sőt törekvés ezek irodalmi nyelvének megteremtésére. A magyar nyelvjárásoknak azonban nem lett irodalmi vagy köznyelvük, mert nem volt rá szükség. A magyar irodalmi nyelv 16. században elindult fejlődése (a nyelvjárások fölötti összekapcsolódása) szervesen folytatódott a nyelvújítás és a reformkor időszakában. Föltehetőleg azért, mert a magyar köznyelv a nyelvjárásoktól nem tér el annyira, hogy ne lehetne megérteni, könnyen azonosulni vele.

Összegezve, leginkább a 18–19. századi, a felvilágosodásból és romantikából eredeztethető, a 19. századi nemzeti mozgalmak által népszerűsített nyelvi törekvések (a nyelvújítás) tette különleges értékké, a kultúra jelévé (szimbólumává) a magyar nyelvet.

 

Nyelvi reformkor

 

A reformkor kezdetének és végének tartott időszakot nyelvi-nyelvpolitikai döntések határolják. Az 1825-ös esztendőben (november harmadikán) a pozsonyi országgyűlésen szólal fel Széchenyi István a Magyar Tudós Társaság érdekében a tudományos akadémia felállítása ügyében: amely törvénnyé vált, és az országgyűlésnek egyetlen nagy alkotása lett. Ugyanezen évben jelenik meg Vörösmarty Mihálynak a magyar epika felélesztésének szánt Zalán futása című eposza. A reformkor egyik nyelvi győzelme a magyar nyelv hivatalossá tétele volt, 1844-ben. Nyelvpolitikai szempontból a korszak jellemzője még a korábban indult nyelvújítás felfutása, és részben ennek, valamint a nyelv körüli fokozódó teljesítmények következménye: a magyar nemzeti nyelv végleges kialakulása.[15]

A reformkort részben megelőzte és a reformkort végigkísérte a már tárgyalt nyelvújítás vagy másként: a nyelvújulás korszaka. Ennek előkészítője volt a magyar önazonosságot, önállóságot megjelenítő magyar nyelvi emancipáció: kezdve a magyarul beszélni és írni akaró alkotóktól a nyelvért szolgálatot tenni akarókig. A magyar nyelv központi kérdéssé vált a 18. századi értelmiségi gondolkodásban, és kicsúcsosodott Kazinczy közösségi nyelvújító mozgalmában. A nemzeti nyelv érdekében talán a legteljesebben kifejtve Bessenyei György Magyarság (1778) című röpiratában jelenik meg, még részletesebben az Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék (1781) című röpiratában: a nemzeti irodalom megteremtése, a magyar akadémia előkészítése. A Jámbor szándék így kezdődik:

 

„Könnyű általlátni nemcsak azt, hogy a mi nemzetünk a maga nyelvének öregbítésében és pallérozásában még ez ideig nem jár egyenes úton, hanem azt is, mi volna arra a legegyenesebb út és a legtekéletesebb eszköz: tudniillik egy Tudós Magyar Társaságnak felállíttatása, amelynek egyedülvaló dolga az lenne, hogy a mi nyelvünkön minden tudva levő dologra kiterjessze, annak szólásának formáit kipallérozza vagy újakat is, a dolgoknak és a nyelvnek természetéhez alkalmaztattakat találjon, s maga mind a fordításokban, mind egész munkák írásában, az egész magyar hazának példát mutasson.”

 

Gyakorlati célja is van a hazai nyelvnek: „amely időt azelőtt idegen nyelvek tanulására vesztegettek, azt mindjárt dologra és valóságra fordíthatják”, és „a nyelvvel együtt a tudomány is nevekednék”.[16] Ugyancsak innen származik a szállóigévé vált mondat: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”

A nyelvújítás tág értelemben mindenféle nyelvi modernizálást jelent. Szűkebb értelemben a magyar nyelvújítás korszaka az 1772 és 1867 közötti csaknem száz év, melynek első hulláma a felvilágosodás időszakára, második hulláma a reformkor időszakára, harmadik hulláma az önkényuralom időszakára esik. Érdemes erről hosszabban is idézni, jelentőségnek okán: „A polgári változás-programok megfogalmazása során a társadalmi jelenségek leírására új fogalmakat alkottak, mivel az új jelenségek leírását másként nem tudták megoldani. A reformkori politikai eszmék megjelenésével párhuzamosan alakult ki tehát az új magyar politikai nyelv is. Ezt nevezhetjük tehát valamiféle második nyelvújításnak. Egyébként a reformkorban vita zajlott arról, hogy a Kazinczy-féle nyelvújítás miként folytatható, a szókészletben megújítandó szavak kapcsán Vörösmarty a változtatás szükségét a gyakorlathoz kötötte, a második nyelvújítás során tehát nem került sor széles körű változásokra. Egyébként a nyelvújítás új, reformkori hullámában számos napjainkban is használt kifejezést alkottak meg, például a közvélemény, a jellem (utóbbi Szemere Bertalanhoz köthető), a kétely (Eötvös József alkotta meg), a tény (Kossuth Lajos újítása) szavunkat, de számos az iparral és a kereskedelemmel kapcsolatos új kifejezés (forgalom, közgazdaság, nemzetgazdaság) is ekkor született. Az utolsó rendi országgyűlés megnyitása előtt Széchenyi István a Magyar Tudományos Akadémia tagjaihoz intézett kérdésében arra kért választ, hogy miként lehetne a megalkotandó polgári törvények alanyát megnevezni. Vörösmarty Mihály, a kor egyik legkiválóbb nyelvésze, aki az Akadémia tagja is volt, ekkor állt elő a honpolgár megnevezéssel, amely nyelvileg ki tudta fejezni az egyének törvények előtti egyenlőségét vallási hovatartozástól és társadalmi helyzettől függetlenül. A honpolgár fogalma rendkívül korszerű tartalommal rendelkezett és a reformkori politikai gondolkodás egyik legfontosabb nyelvi újítása volt.”[17]A reformkor nyelvi törekvéseit, nyelvét összefoglaló munka bevezetőjében Pais Dezső írja, hogy „a Mondolat-vita nem csak a nyelvé, hanem az akkori magyar társadalomé egy jövendő magyar társadalomért”.[18]

A reformkort megelőzően Révai Miklós (1750–1809) egyetemi előadását még ezekkel a latin szavakkal nyitotta meg: Nescimus hungaricae loqui, vagyis „Uraim, nem tudunk magyarul”. A mi nyelvünk (1819) című epigrammájában pedig Kazinczy azon kesereg, hogy a magyar nyelv mennyire irigyli a görögöt, latint, franciát, németet, de még a lengyelt is; de „Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk!” A reformkor végén pedig már valóban előttünk áll a teljes magyar, máig ható irodalom: Vörösmarty, Kölcsey, Petőfi, Arany; a politikai-közéleti, gazdasági és társalgási nyelv.

Pillantsuk bele a reformkor nyelvi próbálkozásaiba, küzdelmeibe! A reformkori nyelvi mozgalom, részben nyelvújítás eredménye a magyar tudományos, gazdasági, társalgási, irodalmi és állami-közéleti nyelv létrejötte.  Ekkor születnek meg az alapvető magyar politikai kifejezések: véleményszabadság, nemzetgazdaság, védvámrendszer, választás, szavaz, szavazat, forradalom, képviselőház, népképviselő, népképviselet, bizottmány (bizottság), ellenzék, többség–minoritás, majd kevesebbség, még később: kisebbség. A politikai élet néhány további jellemző korfestő kifejezése: népmozgalom, népszabadság, közügy, pártkérdés, vezérlakoma, követkamara, (megvásárolt) véleménykészítők, kényelempolitika, politikai sötétség. Az előcsahos: „vannak pártszellemmel eltölt előcsahosok, kik szeretnek nagy torokkal papolni”. A pártok és „árnyazataik” megnevezése: conservativ, szabadelmű (Kossuthnál az 1840-es évektől: szabadelvű), liberális („számtalan hazánkfia liberális szalmatüze már csak úgy pislog”), valamint a radicál, baloldal (utóbbiak „a szocializmus hevesb bajnokai”). Szó esik vezérpártról is. Hogy mennyire nem egyértelmű egyesek pártállása, mutatja egy leírás: „politikai hite martius (március) előtt körülbelül semmi, azóta aristocratico-democratico-monarchico-republicanus eszméket pengetett”. A forradalmi lapok szembeállítják a „fontolva haladókat” a márciusi vívmányokhoz megalkuvás nélkül ragaszkodó martiuskodókkal. A képviselőházban efféle bekiabálások hallatszanak: halljuk!, tovább!, helyes! Gyakori beszédtéma a „ministeri tárcza-harczjáték”, Kossuthnál még így is: „parlamentáris tárcza-harczmulatság”. A minisztériumi terminológia: „kormánylati ágak”, ministerialis tanács, státusgazdászat, állodalmi kincstár; valamint: külügyminiszter (aki a „külkérdések megismertetését eszközli”) vagy másként: külső dolgok ministere, külső minister, külső ügyi minister, sőt külügyországlár és külügyér is (utóbbi olykor még ma is fel-felbukkan). A minisztérium említése: külügyek ministériuma. A belügyminiszter szó már 1835-ben megjelenik, ennek ellenére változatai tovább élnek: belminister, belügyországlár, beligazgatás. Ennek mintájára: pénzügyországlár, pénzügyér, de él még a finánczminister, fináncztárcza is. Hasonlóan használatos: hadminiszter, hadügyér. Vannak még polgárminiszterek, polgárországlárok is. A miniszterek megszólítása: miniszterpolgártárs. De válogassunk a külpolitika szavaiból: külbátorság, külső dolgok, külcsend, külhatalmasságok, külellenség, külmegtámadás. A mai biztonság szó helyett a bátorság szerepel, van kül- és van belbátorság, valamint: személy- és vagyonbátorság, melynek megvalósítása a közbátorsági őrség feladata; a katonai nyelvben az útvonal biztosítása: bátorságosítás. Széchenyinél olvassuk: „Elég, ha a ministérium a rendet és a bátorságot lesz képes fenntartani az országban.” A reformkor és a szabadságharc politikai nyelvében gyakori a kiegyenlítés szó, például: „kül- és belviszonyaink kiegyenlítése”, ennek jelentése nem más, mint a megegyezés. A másik gyakori kifejezés a neutralitás, azaz a semlegesség. A neturalitásra 1845-ben Kunoss Endre Gyalulat című nyelvújítási munkában ilyen magyarítások szerepelnek: avatkozatlan, középletes, részvétlen.  A belpolitika szavaiból: beljólét, belbéke fenntartása, bellázadás. A bellázadás kísérője az utcákon: zsibongás, öklelődzés, zúdultság, ellentétes esetben a nép lelkesedésre hevülése, örömrészegsége.

A nyelvi vitából úgy lett társadalmi vita és úgy lettek reformok, hogy „a szűken mérve »irodalmi reformer«-nek megjelölt Kazinczytól a fegyvert a gazdasági, társadalmi és politikai reformer, Széchenyi vette át, akinek éppen ezért a nyelv, a megújuló nyelv is legelsőrendű gondjai közé tartozott”.[19] A nagy programadók tehát kétségtelenül Kazinczy és Széchenyi – róluk lesz szó a továbbiakban.

 

Kazinczy Ferenc

 

Van egy mondás, hogy a tudomány folyamatosan elavul, a művészet nem. Kazinczy tevékenysége azt mutatja, hogy a tudomány mellett a művészeti tevékenység is elavulhat, de a kiemelkedő, példamutató közösségi cselekvés (művelődés- és közösségszervezés) is egy nemzeti közösség panteonjába emelhet valakit. Kazinczy egyik metaforikus megnevezése a „széphalmi remete” (és a „nagy hibbantó”) mellett „a széphalmi szent”.  Utóbbi jól mutatja, hogy mennyire mélyen a szívébe zárta a magyarság. Kazinczy életremekművének üzenete az, hogy a közösségért végzett példamutató, hasznos cselekvéssel is lehet a „nemzeti panteonba” emelkedni.

Kölcsey ezt írta Kazinczyról: „Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassnak s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson.”[20] Kosztolányi Dezső ragadta meg legjobban Kazinczy személyiségének legfőbb jellemzőjét, értékét: Kazinczynak nem voltak remekművei, az élete volt remekmű.  Ennek az életremekműnek a következménye az, hogy Kazinczy ma gyakori hivatkozási alap, egykori lakóhelye (a már emlegetett Kisbányácska ~ Széphalom) az egyik leglátogatottabb nemzeti művelődési emlékhely, versenyek, mozgalmak, társaságok, iskolák őrzik nevét és szellemét. Nincs olyan irodalomtankönyv, amely kihagyná a nevét, igaz egyikben sem irodalmi (legföljebb epigrammaszerzői), sokkal inkább irodalom- és művelődésszervezői tevékenységét emelik ki. Kazinczy közösségi tevékenységének fő területei: lapszerkesztés, fordítás, kritika, levelezés, művelődési (tudományos) társaságok alapítása, a kulturális, irodalmi élet szervezése.

Kazinczyt jellemezte a hazai táj (természet), beszéd (tájnyelv), irodalmi nyelv, kultúra tisztelete, szeretete, a más (akár Kárpát-medencei) kultúrák támogatása, az európai nagy kultúrák, klasszikus kultúrák föltétlen elismerése, mintaként állítása. Ez a tevékenység megragadható a fordítói ars poétikájában: a legjobb műveket le kell fordítani, ha a fordítás során „nyelvi hiánnyal” („nyelvi szűkséggel”) találkozunk, akkor szabadon újítani – magyarítani – kell; a fordításból következett tehát a nyelvújítás magyarítás-magyarosítás programjához való kapcsolódása. A nyelvújítás kezdeti fő célja a Sprachanschluss, azaz „európai nyelvi standardhoz” való csatlakozás.  Kazinczy legfőbb (legmaradandóbb) tevékenysége: nyelvújító. Voltaképpen a nyelvújítás folyamatába csak bekapcsolódott, de jó érzékkel meglátva a problémákat, csakhamar „a nyelvújítás vezére” lett. A felvilágosodás és a korai reformkor legnagyobb nyelvi döbbenete: a nyelvi hiány tudatosítása. Ezt a nyelvi hiányt kellett nyelvbővítéssel pótolni.

A nyelvújítás beavatkozás a nyelv „természetes” fejlődésébe. Kazinczy ezt értette, ezért viszolygott a túlzásoktól, és nyelvújítói tevékenysége főként támogató-ösztönző volt, amelybe belefért az idegen szavak magyarítása-magyarosítása, a tájszavak, régi szavak felélesztése csakúgy, mint a magyar nyelv törvényszerűségeinek megfelelő új formák kitalálása és terjesztése. Máig vannak, akik úgy ítélik meg, hogy a Kazinczy vezette nyelvújítás „tönkretette” a nyelvet, mert beleavatkozott annak természetes fejlődésébe. Még Ady is hasonló elítélő véleményt fogalmazott meg (bár amit kifogásolt, azt éppen ő maga is gyakorolta). De a tudományos álláspont inkább az, hogy a nyelvújítás tette a magyar nyelvet modern, fejlődőképes nyelvvé. A nyelvújítás ültette el mélyen a magyar közgondolkodásban azt, hogy a nyelvhasználattal törődni kell. Ez a máig ható, szinte kultikus magyar nyelvművelés kiindulópontja. A Kazinczy vezette nyelvújítás legfőbb érdeme, hogy a magyar nyelven beszélők számára ma nincsenek a nyelvi készletből fakadó kifejezési nehézségek, a beszélők tudatában vannak annak, hogy magyar nyelven bármiről meg lehet nyilvánulni, a (magyar) nyelv fejleszthető, tudatosan alakítható, művelhető.

A nyelvújítás eredménye az is, hogy a magyar nemzetfogalom elég határozottan nyelvközpontú.  Ezért a nyelvi kérdések a legtöbb művelődési mozgalomban szerepet kapnak. Ma már négy (!) nyelvújításról is szokás beszélni. A Kazinczyék művelte klasszikus nyelvújítás (1772–1867 vagy 1872) után beszélhetünk a Nyugat stílusújításáról (Szathmári István szerint ez is egyfajta nyelvújítás volt), Kosztolányi nyelvművelő mozgalmáról s az annak az áramába kapcsolódó sportnyelvújításról, valamint korunk „digitális vagy informatikai nyelvújításáról”. Természetesen a nyelvújítások számának növelése helyett elegendő lenne megemlíteni, hogy egy modernizálódó társadalom folyamatos nyelvteremtésben, nyelvgazdagításban – ha úgy tetszik – nyelvújításban érdekelt, és ez hol spontán, hol tervezett módon folyik. Vagyis a nyelvújítás folyamatos tevékenység, egyszersmind a nyelvikultúra-ápolás egyik kitüntetett területe.

Kazinczy életeleme volt a kritika, a „műítészet”, az esztétikai bírálat. A Tövisek és virágok egyenesen esztétikai epigrammáknak tekinthetők, amelyek azóta sok utódot megihlettek. Volt már róla szó, hogy Kazinczy bizonyította, hogy az ország bármely szegletében, távol a központoktól, lehet értelmes, szervező életet élni. Levelezéssel és persze a korabeli lehetőségek függvényében utazással, látogatással szervezte az irodalmi életet. Nem köztudott, ezért szeretem hangsúlyozni, hogy a korszaknak két irodalmi központja volt: Kazinczy Széphalomja és Ráday Gedeon Pécelje, e két irodalmi központ ráadásul kapcsolatban volt egymással (Kazinczy élvezte Ráday barátságát, kastélyában is meglátogatta).[21] Kazinczy korának legnagyobb közép-európai levelezője volt.  A nyelvújítás gyakran szélsőséges, egymást becsmérlő vitáiban ő is sokszor sértett és lett megsértve, nem mindig volt egészen körültekintő. A magyar közéletet mindig jellemezték a viták, a nyelvújítás korának küzdelmei voltaképpen az első vérig menő nyelvészeti vitákat váltották ki, amelyek azóta is föl-föllángolnak.

Kazinczy két szállóigévé vált gondolata a „Jót s jól…” és a „Jól s szépen az ír…” a célok és a módszerek körültekintő meghatározására és megfontoltságára figyelmeztetnek:

 

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,

Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.[22]

 

Kazinczy a nyelvújítás klasszikus vitáit (Mondolat-vita) összegző művében, az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) címűben máig hatóan, békéltetően, „ellenkezésben az egyességben”, vagyis dialektikus módon fogalmazta meg a kor két szélsőséges álláspontját képviselőinek közös igazát:

 

„A nyelv egyik legfőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafisággal; abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik azt elváltozásától és elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodásától, de a mások szép és hasznot neki is ígérő példájok követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásnak nem tekinti… […] Jól s szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával… […] Egyéberánt Füredi Vida úrral én is azt mondom, s szájjal és szóval: In necessariis unitas, in non necessariis libertas [a fontos dolgokban egység, a mellékes dolgokban szabadság]; s ezt vetem mellé: in demicatione honesta arma [a harcban tisztességes fegyverek].”[23]

 

Kazinczynak nehéz, sokszor gyötrelmes megpróbáltatásokon, újrakezdéseken átmenő, kisebb-nagyobb anyagi nehézséggel küszködő, „leszorított”, lehetőségekben sokszor visszavetett élete volt. Ennyi megpróbáltatás föltehetőleg sok más embert tüskéssé, kiábrándulttá, hitehagyottá tett volna. Kazinczy mindezek ellenére egész életében cselekvő életet élt: folyton munkálkodott, tervezett, irányított. Leírják róla, hogy milyen szeretettel gondozta kertjét (még a börtönből is adott tanácsokat a növények gondozásához). Mivel nemesi származása bizonyos értékek, életmód iránt elkötelezetté tette, a rendelkezésére álló és a vágyott életvitel között a művészetet találta meg közvetítő tényezőnek. A művészetet ráadásul „összmédiumnak” tekintette: az irodalom mellett különösen a képzőművészet, de a mindennapi világ esztétikai minőségét is nagyra tartotta. Fontos, életörömet jelentő program a remekművek olvasása, szemlélése, a hétköznapok „átesztétizálása”, a remekművekkel folytatott folytonos dialógus.   Kazinczy művészetkedvelő életének az az üzenete, hogy nincs az a tragikus, visszahúzó helyzet, környezet, amelyben az ember ne találhatná meg a kibontakozást, a cselekvést. A teljes élet nem az élvezetek vagy az anyagiak szüntelen hajszolásában, egyfajta örökös mennyiségkényszerben, hanem a vágyakat „visszanyesve”, egy lelki-szellemi szférában található meg. Kazinczy válasza erre az élethelyzetre a folyamatos, aprólékos mindennapi munkálkodás, a kis örömök megbecsülése, a művészetnek, művelődésnek mint önállóan életmódgazdagító, örömet szerző tevékenységnek a gyakorlása, a tisztelete.

Mint a korban és később, a 20. században sokan mások, Kazinczy is gyakran fordult a klasszikus értékek felé. A napi gondok elől menekülve írta: „Én most Sallustban élek.” A klasszikusoktól tanult minták alapján Kazinczy életét is a mértékletesség, a visszafogottság, a megélt hit jellemezte.

 

Széchenyi István

 

Magyarság és nyelv kérdése a reformkorban legjobban Széchenyi István működésében érhető tetten. Nézeteiben nem véletlenül fedezhetünk fel Kazinczy-reminiszcenciákat. Az idős Kazinczyval mind személyes, mind levelező kapcsolatban is állt. Széchenyi kapcsán elsősorban az 1825-ös felajánlását szoktuk emlegetni, holott egész életét áthatotta a nyelvi kérdés.

Széchenyi filozófiája leginkább az 1830-ban megjelent Hitelben ragadható meg. A hitel (hit, hívés) filozófiai, erkölcsi kategória: „hinni és hihetni egymásnak. A hit azon lánc, amellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval” – írta.[24] Alapállása, hogy minden „jobb lelkű emberben […] javítási szándék” lakozik: „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében” (34). Ismerni kell a haza nyelvét, eredményeit és „némely területen lemaradását”. „Kell nemzetiség, mert csak úgy bírhatja magát ki-ki jól, ha az marad, mivé Isten alkotta: török török, angol angol, magyar magyar” (86) – ezek is egyértelmű szavak. „Az egészséges nemzetiségnek pedig fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él, bármi sínylődve is sokszor […], de ha egyszer elnémul, akkor csak gyászfűzt terem a hon, mely a voltakért szomorúan eregeti földre csüggedt lombjait” (222). Széchenyi politikai (és társadalmi) programja igencsak távlatos volt. Az alap: „Minden országlás filozófiája a legnagyobb részt boldogítani” (160). A távlatosságról szólva: „Ha egy pár évet veszünk alapul, akkor jobb, ha minden mozdulatlan marad, ha egy negyed vagy fél századra tekintünk, akkor változás kell. A kérdés csak az, hogy mi kívánatos: rövid vagy hosszú időre való ész és abból származó pillanatnyi vagy tartós jólét? S aszerint ki-ki felelhet magának.” (115) Folyamatosan küzd a bénító panaszkodás ellen, mondván, „csak ne panaszkodjunk szüntelen”, és figyelmeztet a boldogságra, hiszen „tőlünk függ boldogabbakká lennünk”.

Széchenyi aztán a nyelvi kifejezés csúcsát a költészetben látja: „Mennyekbe ragadó költészet nélkül igen agyagos, poros és sáros volna az emberi nem.”[25] Magyar példaként a Kisfaludyakat, Vörösmartyt, Horváth Endrét, Kölcseyt, Bajzát említi, de a legnagyobb hatással valószínűleg Berzsenyi Dániel volt rá. Szívesen idézte is A magyarokhoz (1810) című ódát. Az ország: „lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs, s polgári erény nem fénylik többé” (208). Gyakran idéz röviden Berzsenyitől: „egymást / Váltja örök romolás s teremtés”, előfordul a „szibarita” szó alkalmazása, vagy azt citálja, hogy „őrlik meg erős gyökereit a valahai kevély tölgynek” stb. Széchenyi nyelvi vonatkozású megnyilvánulásai – Benkő Loránd megfogalmazásában – „végső soron egy szálra, egy gondolati magra fűzhetők föl. Ő a nyelvet általában és benne az anyanyelvet elsősorban politikai szempontból tekinti, mindig abból kiindulva, hogy miben, mennyiben segíti a társadalmi haladást […] a nyelvben eszközt lát a közjólét, a közboldogság, a közértelmesség, a közműveltség eléréséhez, illetőleg magasabbra emeléséhez. És bár ebbéli gondolatvilágának hátterében mindig ott van az egyetemes emberi eszme és érdek, saját helyzetéből, nemzeti hovatartozásából, korának történeti körülményeiből, politikai-művelődéspolitikai törekvéseiből következően nézetei legfőképpen a magyarság és magyar nyelv ügyei köré tömörülnek: a nemzeti érvényesülés, felemelkedés érdekkörét célozzák.”[26]

Széchenyi számára tehát a nyelv politikai-művelődéspolitikai eszköz, az anyanyelv ügyében a hazaszeretet vezérli. Benkő Loránd ilyen szempontból is áttekintette a Széchenyi-életművet, és a következőket emelte ki, a Széchenyi-szövegeket is ő idézi: 1) az emberiség fejlődésének a nyelv fejlődése történetileg is kísérője és biztosítéka, ez az „emeltyű”, amelynek segítségével a nemzetek állapota magasabb fokra juthat; 2) nyelv és társadalom kölcsönhatása: „A nyelv magával ragadja a népet”; 3) nyelv és lélek: a nyelvnek nemcsak gondolatközlő, hanem érzelemkeltő szerepe is van; a lélekben sokkal több van, mint amit a nyelv kifejezni képes: „Több van bennünk, sokkal több, mint a mennyit szóval le tudunk ábrázolni”; 4) nyelvi ideálja az egzakt, definitív, pontos nyelv, mely a „közértelmességet” szolgálja: „Mi okbul […] nemcsak látszólag, de valósággal sem lehet nemzetnek sürgetőbb és komolyabb tennivalója, mint nyelvét lehetőleg közel vinni a szoros tudományok szabatosságához; mert csak oly nyelvvel, mely ehhez leginkább közelít lehet aránylag legtöbbet legszaporábban saját érdeke körül felvilágosítni”; 5) gondolkodás és nyelv filozófiai viszonyát így látja: „habár nem is szüli a szó a gondolatot, hanem a mély gondolatbul fejlik az alkalmas szó: még is kimondhatatlan varázzsal jár a rövid, szabatos, gazdag nyelv […] igen sok ember csak úgy bír tiszta logika után cselekedni, ha tisztán eszmélhet; tisztán pedig csak akkor képes eszmélni, ha tiszta, határozott szavakba öntheti érzelmit”; 6) önkritikus hozzáállás az anyanyelvi képességhez: „jóllehet az írót alávetem a hazafinak, a philológiát a philosophiának, a szép hangot a jó s világos értelemnek: azért mindazáltal az írói tulajdonnak, a helyes irás, a szép s kellemes hangnak mélyebben nem hódul senki mint én, s főkép azért, mivel ilyesekben felkent s avatott nem vagyok”; 7) anyanyelv és nemzeti lét: az anyanyelv oly drága kincs, melynek a nemzeti létre csodálatos, mágikus hatása van, amely a nemzet lelke, amely által a nemzet sajátságos fényben, díszben tündökölhet: „Nemzet nemzeti nyelv nélkül képtelen nem-lény”; 8) a nemzeti nyelv és a nemzeti lét összekapcsolódik; így a nemzeti nyelvért végzett tevékenység hazafias cselekedet: „ítéletem szerint az, ki honi nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében, az pedig, ki ellene szegül sejdítlen – mert nem akarom hinni, sejtve valaki hazagyilkos lehetne – annak halálát reggeti keblében”; 9) megbecsüléssel szól a magyar múlt nyelvi értékeiről, például magyar nyelvi programjában szerepel a régi magyar nevek divatba hozása (Béla, Dénes, Gejza, Gyula, Kálmán, László); 10) nyelvpolitikai alapállása, hogy a közigazgatásban fontos a magyar államnyelv, viszont az ország nemzetiségeinek mindennapi életében békén kell hagyni a saját anyanyelvek használatát, sőt még biztatja is a más nyelvűeket anyanyelvük megőrzésére: „Tartsa meg anyanyelvét híven mindenki, otthonitól ne pártoljon soha el, s hordozza keblében, szeplőtelen ártatlanságában sirig gyermekkorának azon szép virágait, melyek soha nem szüntetnek meg bíborfényt derítni földi útjára […] S legyen végre elsőtől utolsóig ki ki védje, gyámola önnemzetének”, másutt: „Maradjatok tehát Ti honunknak nem magyar lakosi eredetiségtek s nyelveteknek hűk. Szolgáljátok közös urunkat s a közös hont sajátságokban. Beszéljetek magatok közt a miképp és hogy tudtok, s ne akarjatok […] idegen nyelvvel bajlódni”; 11) a magyar nyelvet (s rajta keresztül a magyar kultúrát) nem lehet erőszakkal terjeszteni: „A magyar szó még nem magyar érzés”; anyanyelvünket a más nyelvet beszélők számára csak belső tulajdonságai tehetik kedveltté, ahogy ezt más nyelvek (az egykori görög, később latin, újabban a francia, a német és az angol) esete mutatja; 12) a nyelvi toleranciára másutt is figyelmeztet: „Nyelvünk törvényesítése által a magyarságot illetőleg meglehetős állásba jutottunk, őrizzük ezt, de tovább a családi élet köreibe – ha magátul jő, hála az égnek – ne kényszerítsük tűzzel vassal, nehogy a visszahatás törvényei szerint tűzzel vassal ismét visszavettessünk s megsemmisíttessünk. Várjunk valamit az időtül is”; végezetül 13) a közéleti, hivatali nyelv terén a magyarra nem is a német, hanem a latin nyelvet látja veszélyesnek; korábban a latinnak pozitív szerepe volt a műveltség terjesztésében, de később éppen miatta nem fejlődhetett kellően a magyar nyelv. A latin nyelv nemzetre káros voltát elsősorban holt, pangó, fejlődésképtelen jellegében látja, valamint abban, hogy a latin kéttévágja, megosztja a nemzetet: „Legyen az iskoláinkban tanítva ezentúl is, de nem kirekesztőleg, hanem csak mint egyik tárgya a tanulásnak […] Szolgáljon ezután is a férfiúi tömött szólás példájául”.

Kazinczynak konkrét nyelvújító, irodalmi, nyelvi közösségfejlesztő, Széchenyinek nyelvművelő, ma úgy mondanánk, nyelvstratégiai programja volt, hiszen „az anyanyelv pallérozását – általános társadalomfejlesztési elveivel, reformtörekvéseivel összhangban – az ember akaratától függő, tudatos cselekvést igénylő folyamatként fogta föl”.[27] Híve volt a nem túlzó nyelvújításnak. Tőle származik „a hon közepének”, „az ország szívének”, magának Budapestnek összetett szóként való említése a korábbi Pest-Buda helyett. A nemzeti panteont üdvleldének, a csónakházat csónakdának nevezte. Ő terjesztette el az „önözést” (az önhitt, öndicséret szavakból elvonva) mint udvarias távolságtartó megszólításformát.[28]

Kétségtelenül Széchenyi nemzeti nyelvi programjának legkiemelkedőbb alkotása a Magyar Tudós Társaság (később Magyar Tudományos Akadémia). Széchenyi az Akadémián számos alkalommal megnyilvánult anyanyelvi kérdésekben. Első megnyitó beszédében mondta: „Társaságunk csak úgy jár el valódi szerepében, s hivatásának csak úgy felel meg magasb szellemileg, ha a magyarnak nyelvkincse körül annál anyaibb gonddal virraszt, és annak becsét, méltóságát emelni annál inkább buzog”. Hangsúlyozta, hogy az Akadémia elsősorban erkölcsi tekintélyével és az anyanyelv ápolása körüli tudományos ténykedésével mutasson példát és irányt. Sajnálatos azonban, hogy nemcsak egyes kortársak, de részben már maga Széchenyi is csalódott az Akadémiában, mint mondta, „tapasztalni vagyok kénytelen, hogy hazánknak még leghűbb fiai s legkitűnőbb tehetségei közül is többen, mintha nézetem csalódás volna, felette kevés kivétellel mind más, sőt éppen ellenkező utakon járnak […] Egyeztető, középutat ez esetben pedig nem látok.”[29] A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló törvény (1994. évi XL. törvény) első mondata – Széchenyitől ihletve, de őt nem említve – máig így hangzik: „A Magyar Tudományos Akadémiát a nemzet a magyar nyelv ápolására, a tudomány szolgálatára hozta létre”.[30] Nyelvművelő akadémikusa már régen nincsen az Akadémiának.