Békés Márton

A cím nem parafrázis, hanem idézet, pontosabban verscím: így ültette át magyarra Szabó Lőrinc a példaképe, a misztikus-profetikus Stefan George Der dichter in zeiten der wirren című, 1921-ben megjelent költeményének címét. Így kezdődik:  

 

A költő, mondják, csendesebb korokban,

szárnyas gyermek, ki szelid álmokat zeng

és szépíti a munkás köznapot.

De ha vihart forralnak a bajok

s hangos pöröllyel kopogtat a sors,

mint zord érc zeng s nem értik szavát…

 

Hát, igen. Az apokaliptikus felhangú költeményben a költőpróféta/prófétaköltő szavára nem hallgatnak („Minek / ide mennyei hang, ha nincs fül a / leglaposabb élcére sem? minek / ide szellem, ha nincs más közös ösztön, / csak a vályúé?”), és menetrendszerűen be is következik a vész. A költő azonban fáradhatatlanul „őrzi a velőt és / csirát, hogy ne rothadjon, meg ne fuljon, / szítja a szent tüzet, mely tovaszökken / s életet gyujt, ősök könyveiből / ő hozza a biztos igéretet”, és egy új nemzedék révén vezérletével „mindaz, aki egynyelvű, kezet fog / és a romlás ellen fegyverkezik”.[1] Így szól az évszázados parabola. Kortársunk, Ákos, Kovács Ákos, önmeghatározása szerint költő, dalszerző, énekmondó. Bővítsük: bárd, igric, azaz történetmondó, aki a közösség közös történetét meséli folyvást, ugyanakkor ihletett költő is, sőt a veretes szótól nem félve: vátesz. Sorai ugyanis profetikusak; önnön maga mondja egy interjújában, hogy „Az utolsó békeév című dal 2021 októberében jelent meg először: azonnal rám is ugrottak, hogy miért kell riogatni az embereket a háborúval, mi ez a nyavalygás – alig négy hónappal később tört ki az értelmetlen öldöklés.” Előre tudta, megérezte, benne volt a levegőben? – vagy inkább arról van szó, hogy általa tört felszínre a kor érzete. A 2010-es évekre – a koronavírust megelőző, ukrajnai háború előtti időszakra – már most úgy emlékezünk, mint a száz évvel ezelőttiek az 1914-et megelőző „boldog békeidőkre”. Hányszor mondjuk, ha valaminek az idejét hozzávetőlegesen meg akarjuk határozni, hogy „a vírus előtt” vagy „a háború előtt” történt. Bizony-bizony, az utolsó békeévben voltunk annak idején.  

 

Korszellemidézés

 

A Kossuth-díjas dalszerző, énekes, zenész, író és rendező 2024 őszén, 57 éves korában, harminchat éve tartó dalszerzői-előadói munkája összegzéseként adta ki élete első dupla stúdióalbumát. Ákos utoljára 2019-ben jelentkezett új stúdióalbummal, mely után jelent meg több koncertlemeze, EP-je és filmzenéje, de nagylemezre fél évtizedet kellett várni. Megérte, hiszen rendkívül koncepciózus, összefoglaló jellegű, egyszerre vissza- és előretekintő, az Ákos-életmű szempontjából grandiózus, a magyar könnyűzene történetét tekintve pedig megalitikus anyag született. A Metropolis című dupla stúdióalbum archeofuturisztikus, hiszen a többnyire posztapokaliptikus zeneesztétikájú, disztópikus szövegű jövőképből egy olyan új élet sarjadását hordozó remény bontakozik ki, amely az ősi erények mentén rendezkedik be. Nehéz is eldönteni, hogy a nagylemez a távoli (?) jövőből szól hozzánk, vagy a régmúlt visszatérését készíti elő. A két részre, a gitárdomináns északi és a szintis hangzású déli oldalra osztott két CD összesen 22 dalt tartalmaz. A korongokon vannak már ismert dalok, mint például Az utolsó békeév, a Fel a szívekkel, az Ember maradj vagy az azonos című kisjátékfilm főcímdala, a Magunk maradtunk. Új szerzemény többek között az albumcímadó Metropolis, a különös – értelemszerűen még a nagy 2025. januári tűzvész előtt keletkezett – Kalifornia, a Passió képeit idéző Golgota vagy a slágerszerű A tükör. Egy kivétellel minden dal saját szerzemény, ebben az esetben Leslie Mandoki A Memory of Our Future című albumán megjelent, Ian Anderson fuvolázásával díszített dal újrahangszerelt és magyarra átírt verziójáról van szó, címe hatásosan kifejező: A világ peremén.

 

Ellenmetropolisz

 

A világ első meghatározó, műfajteremtő tudományos-fantasztikus nagyjátékfilmje a Fritz Lang által rendezett és 1927-ben bemutatott fekete-fehér expresszionista alkotás, a Metropolis volt. A weimari korszak zavaros körülményei közepette keletkezett, azokat is tükröző alkotás számolt a gépesítés negatívumaival, az osztályharccal és az urbanizációval, így nem csoda, ha címét arról a hatalmasra nőtt városról kapta, melynek felszíni világában a kiváltságosok élvezik a technológia áldásait, az alvilágban tengődők pedig fellázadnak az embertelen rend ellen. A film története – figyelem! – 2026-ban játszódik. Minden joggal idézheti akár e klasszikus mozi címét is Ákos zseniális alkotása; korunk veszélyei mellett a kitörés esélye itt is megjelenik. Az A lemezen előbbiek között említtetik meg a háború, a nemváltás, a közösségi média árnyoldala és a nihilizmus, az utóbbit támasztja viszont alá a biohumanizmus, az istenhit és a hagyományos életrend kereteinek megőrzése.

            Mert nézzük csak! Rögtön az albumnyitó Ember maradj nagyon világos üzenetet hordoz: lágy dallamokkal aláfestve szelíd hangon halljuk, hogy „mindegy, minek képzeled magad / Csak ember maradj”, és miközben az a sor, hogy „Mindenki szakért és beszél / Életveszély” egyértelműen az elmúlt évek permanens válságára és annak vámszedőire utal, az mégiscsak reményteli, hogy a Költő szerint

 

A magamfajta tán nem is éri meg

De hatalmas vihar közeleg

Mégis maradnak itt öregek, gyerekek

Akikben újra magamra ismerek.

 

Ezt a perspektívát viszi tovább a Fel a szívekkel is, amelyben az izgalmas rockalapra és a sötét hangulatra kiválóan illeszkedő hang súgja el, hogy „Ez a divatos eszme / Mindent tönkretehetne”, de aztán – mintha hirtelen kisütne a nap – mintegy az égből szól a szózat, hogy

 

Új napra ébredni kell

Fel a szívekkel

Jól tudja, kit hívjon

Mindenki kell

Látod

Új fénnyel lángol a jel

Fel a szívekkel.

 

Anélkül, hogy az A oldal többi szerzeményén is részletesen végi mennénk (pedig zeneileg és szövegvilágát tekintve nagyon is illő lenne), ki kell emelni a sodróan slágerszerű harmadik dalt, benne olyan ironikus sorokkal, minthogy „Se bűn, se bűnhődés / Csak ócska nyűglődés”, vagy hogy a „Művésznő melle új / Fék nyúz és ellensúly” (Csak énekelj); aztán az egyszerre klubzenés és raggae hangzású negyediket, amely úgy kezdődik, hogy „Hová lett a fényed, Napnyugat? / Néha idézzük arcodat”, azzal folytatódik, hogy „azt mondják / Nem érint senkit a Passió ma / Pedig létezik néhány axióma”, majd úgy végződik, hogy „Nem vált parancsszóra / A kromoszóma” (Kékből rózsaszín); vagy azt az ötödiket, amely bölcsen nyugodt lírájával, himnikus énekhangjával és fokozatos ritmusával varázsol el (A tükör); továbbá a hatodikat, amely hardrockos-countrys hangzással dolgozza fel a klasszikus út-tematikát (Útközben); és még a líraian lassú hetediket, amely az életciklusok és a törvényszerű elmúlás köré szerveződik, mégis emberfelettien megnyugtató (Nem én döntök); esetleg a témát részben folytató szomorkás nyolcadik felvételt, ami életbölcsességnek is beillik: „Bárhogy mulattunk / Magunk maradtunk” (Magunk maradtunk).

Az első korong kilencedik száma igazi keresztény tanúságtétel (Golgota), olyan, Ákosra jellemzően fesztelenül előadott drámai mondanivalóval, mint például, hogy „itt tanított a nép között / De a hatóságokkal ütközött”, és az egyértelmű üzenettel, mely szerint „nincs más támasz, mint a kereszt”, közben pedig a felejthetetlenül erős refrénnel:

 

A jelen felett már lángol a Golgota

Vedd a kereszted, de magadat vidd oda

Az út mellett végig röhögő fejek

Vajon miért jutott nekik csak ilyen kis szerep.

 

A tizedik dal nem más, mint a futurisztikusan ritmusos, újrakevert és Ákos által magyar szöveggel ellátott Mándoki-szerzemény, egy fojtott légkörbe helyezett korkritika („haladó szellemű szakbarbár”, „a közösséget tépi a közösségi média”), azzal a metafizikai feloldással, hogy „Mindig hinni, hogy mindig hinni kell”. Ennek az utolsó előtti felvételnek a telitalálatot érő címválasztását – még egyszer: A világ peremén – viszi tovább a teljes paroxizmusba a tizenegyedik dal, az elején már szintén szóba került Az utolsó békeév. Az A oldal utolsó felvétele – zene, hang, szöveg tekintetében egyaránt – sötéten sejtelmes, felvonulnak benne a szobordöntögetések, a cancel culture, hogy „nem mindegyik színű élet számít”, az egyik oldalon az elvallástalanodás, a másikon az iszlamizáció, s már címében is a háború előérzete uralkodik. Az elementáris, megdöbbentő kompozíció rövid-tömör soraival mintegy összefoglalja az egész első CD mondanivalóját: „Mi csak ülünk a kultúra romjain / Csodálkozunk, mintha volna min”. Ebből a dalból érthető meg igazán, hogy Ákos komplex dalait azért nehéz interpretálni és pontosan kontextualizálni, mert a szöveg, a zene és az énekhang egységén túl mélyükön költően megfogalmazott metafizikai dimenzió honol, amely egyszerre előérzet és utóhang.

 

A Város másik oldala

 

Folytatva a nagyváros-tematikát és mindent, amit ez képzeletünkben évezredek óta felidéz (Bábel tornya = Babilon, Róma bukása, Metopolis, a Star Wars bolygóvárosa, Coruscant, a Szárnyas fejvadász 2019-be helyezett Los Angelese, Az éhezők viadalából a Kapitólium), a dupla album B oldalának első száma (Necropolis) után rögtön a címadó szerzemény (Metropolis) következik. Az előző korongról is ismerős „képernyőmagány” mellett ezen felvonul a globalizáció, a prezentizmus, a világdiktatúra réme, de három alkalommal is a szerelem, valamint az égre nyitott földi élet értelme.

            A futurisztikus hang – zenei és szöveges értelemben egyaránt – még erőteljesebben folytatódik; az ismétlődő „metropolisz–nekropolisz” szópáron túl teljesen instrumentális első szám után szünet nélkül következik a második, amelyik a legjobb sci-fik soundtrackjeit idézi, szövege pedig látványvilágszámba megy:

 

Babilon és Róma

Hízik már pár évezred óta

Forr az álmok nagy kohója

Kijelölt fejlesztési zóna

Letarol, bekerít mindent szépen

Üvegből, betonból épült éden

Hűvös neonfények tüzében

Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen.

 

Roppant tablóban vonul fel a 21. – és a 19., meg a 20. – század emberének globális metropoliszra vonatkozó primordiális félelme, amikor is „A századok közt eljön az utolsó / Mire egyetlen hatalmas város lesz a bolygó”, az elszigetelt közvetítettség, azaz „Ütemek dallam nélkül / A képernyő elsötétül”, végül a transzhumán rettenet, ahol „egyre gépiesebb az ember / Egyre emberszerűbb a gép” – ez az egzisztencialista technológiakritika legpontosabb magyar megfogalmazása (Metropolis). Ennek szeleteit bontja ki a második CD negyedik száma (Képernyőmagány), amely szövegileg-zeneileg a megszokottakhoz hasonlóan ügyesen-játékosan építkező erőteljes korszellemkritika, mégpedig az internetes nyilvánosság negatív oldalára fókuszálva; itt uralkodnak ugyanis a „Képernyőmagányban űzött intrikák, / Bősz indulat tüzelte, gyilkos szócsaták / És billentyűk felett izzó hitviták / Mind elcsodálkozunk, hogy ég a fél világ”. A gyűlöletkommentelő kisszerű banalitása ugyanúgy bemutattatik, mondván, „Vacsorát ad, rámol, forró kádfürdőt ereszt meg / Mesét mond a gyereknek, aztán végre kommentelhet”, mint lesújtó oktalansága, hiszen „Irháját menti, saját sérelmét torolja / Be nem vallja senki, ennyi az ellenszenv motorja”. Hasonló nyomon jár az üveges hangzású, visszhangos hatodik darab az idő összeomlásáról, egy világról, melyben „az ösztönök őrei alszanak / A jelen felizzik, elragad” (Állandó pillanat). A Mad Maxet eszünkbe juttató hetedik dal azt részletezi tovább, hogy „Minden emberi ellen / Tör ez a szellem”, benne „Örök szükségállapot / Tudod, a klíma, meg a vírusok”, aztán hogy „Vonaglanak betűszavak / Szeretnék a lányod, fiad” és mert „nincs határ ma / De gyilkos a lárma” (Több nem is kell). A globális kulturális homogenizációról szól ironikusan a nyolcadik, ez a klasszikus szintipop dal (Kalifornia), benne olyan kiszólásokkal, mint hogy „Nehéz nem látni az idők jelét”, és „Persze jó a progresszió, de van még pár buktató”. A refrén valóban félreérthetetlen:

 

Az egész világ legyen Kalifornia

Az ötletnek persze még ki kell forrnia

Mindenhova kell egy kis Amerika

Az egész világ legyen Kalifornia.

 

Itt van a B oldalnak a bonanzás idők indusztriális new wave-jét idéző harmadik (Kegyetlen szerelem) és az örök férfi–nő kérdést azzal a kijelentéssel, hogy „Csak azért, mert nem tetszik egyik-másik része / Nem mondhatok nemet az Egészre” feloldó ötödik száma (Marionett); aztán kilencedik felvétele, ami az egyik legmélyebb magyar vers/dal a szerelemről, benne a nemi szerelem metafizikájának beteljesedésével („Aztán a láva elborít / Ha majd a combod megszorít” – Bolondulásig); végül az ez utóbbit csúcsra juttató tizedik, olyan – szavakban és ritmusban egyszerre pulzáló – elnyújtott flowsorozatokkal, hogy „Én adok mindent, te meg add magad” és „Ahogy pirul az arc, és a fej szédül / Egymástól mindenki megszépül” (Nem várhatunk). Utóbbi a legszebb sor a B korongon vagy talán az egész dupla albumon, aki leírta, az az emberi lét egész alapszerkezetét a legmélyebb dimenziójában képes volt átérezni és meg is fogalmazni.

A záródarab a hol gomolygóan, hol orgonatisztaságúan transzcendens Égbekiáltó (De profundis), amely voltaképpen bensőséges ima, ami teológiai érvénnyel szól a paradicsomi állapotról („A teremtés küszöbén / Örök szélcsend volt / Az égbolt fölénk hajolt”), az isteni eredet megrontásáról („az elrendelés szerint / Ami önmérsékletre int”, ám „Hitvány ezüstökért / Elárultuk a vért”), a reá kiszabott büntetésről („az elhízott városok alatt / Már izzik a futóhomok”), a fordulóponton pedig a bűnbánásról („Kérlek, oldozz fel / Mert más már fel nem emel […] Ide a te igéd ereje kell”), végül a mennyei feloldozásról-megváltásról („És felragyog újra a kert”). Az utánozhatatlanul egyedülálló ákosi dimenzió itt is megszólal, mégpedig Az utolsó békeév sejtelmét visszaidézve, amikor meghalljuk, hogy „Ahogy felbomlik a világ / Ott a távolban – vagy itt a szomszédban? / Már tűz lobban”.

 

Duplacsavar

 

George Orwell, mint az köztudott, 1948-ban írta 1984 címmel megjelent negatív utópiáját, amely cím egyrészt a közeljövő perspektíváját nyújtotta, másfelől pedig bizonytalan időbe helyezte a könyv eseménytörténetét, hiszen az évezred és az évszázad reális számának megtartása után az évtizedet és a hozzá tartozó évet egyszerűen fölcserélte. A kultikus regény erős politikai sci-fi, hiszen a totalitárius AngSzoc-rezsim hétköznapjait élő főhőse a nyelv visszamenőleges átírásával foglalkozik, mígnem maga is tévútra kerül. A regényre utalva sokszor mondják, hogy nem forgatókönyvnek, hanem figyelmeztetésnek készült; ezzel rokon a dupla album duplacsavaros alcíme: Make Orwell Ficton Again, amely ugyanúgy a két lemez disztópikus témaválasztására és hangzására utal, akárcsak a műremekszámba menő, gazdagon illusztrált, könyvszerű tok posztapokaliptikus vizuálja. A modern magyar zenetörténet önmagában sem nagyon felülértékelhető teljesítményét Ákos a költeményfolyamként is olvasható szövegkönyvvel, valamint egy olyan különleges látványvilággal/világlátvánnyal tetézte, amelyek együttesen páratlan összművészeti formát és tartalmat nyújtanak. Ez a nagymestermű nemcsak korunk tükre (persze az is, ami önmagában sem kevés), hanem új Zeitgeistteremtés.