Szabados György

A BEFOGADÓ MAGYAR ÁLLAM A 9-13. SZÁZADBAN

 

„Jó bornak is kell a cégér” – tartja a mondás. Noha az eredeti változat fordítva szól, miszerint „a jó bornak nem kell cégér”, de a jelenkori tapasztalat – sajnos – az előbb idézett szemlélet szükségességét igazolja. Ez a megközelítés nemcsak a kézzelfogható kincsekre (a bor esetében a kézzelfoghatóságot a hordó vagy a pohár biztosítja), hanem a ránk hagyott és az általunk létrehozott szellemi értékekre vonatkozóan is irányadó kell hogy legyen. Elsősorban azért, mert minden nemzedéknek alanyi joga, hogy saját műveltsége birtokába juthasson és azokat utódaira is örökíthesse, másodsorban azért, mert ha azokat egyesek megtámadják, akkor tudásával felvértezve könnyűszerrel verhessen vissza minden ilyen támadást. Szellemi örökségünk sorában régi történelmünk különösen nagy becsben tartandó, elvégre a korai múlt identitásképző erővel rendelkezik. A rá való emlékezés mindig aktuális, bár az emlékezés hatékonyságának jót tesz egy-egy kerek évforduló. Jelen sorok írója az Árpád-kor kutatójaként nem bővelkedik ilyesmiben, ezért nagy örömmel örvendezik, amiért e dolgozat tárgyában két kerek évfordulóra is tud hivatkozni. Idén (vagy jövőre) lesz 1025 éve annak, hogy Székesfehérvárott királlyá koronázták Vajk/István nagyfejedelmet, aki az új uralkodói címével is kinyilvánította, hogy római keresztény ihletésre kívánja újrafogalmazni a magyar államiságot.[1] Tavaly pedig 800 éve volt annak, hogy II. András király kiadta az utóbb róla elnevezett Andreanumot, amely széleskörű önkormányzati jogokat biztosított a Nagyszeben környéki szászoknak, s olyan értékeket hordoz, amelyek a magyar államiság kezdeteitől fogva kimutathatók: az autonómia és a kisebbségi identitáshoz, illetve annak megőrzéséhez való jog.

 

Az állam mibenléte

 

Mivel a magyar államiság kezdetei másfél évszázaddal a keresztény állam-újra-alapító Szent István uralkodása (997–1038) elé mutatnak vissza, ezért szükséges legelőször is az államiság általános mibenlétét tisztázni. Arisztotelész általános érvényű definíciója szerint:

 

„Minthogy minden államban [polis] egy bizonyos fajta közösséget ismerhetünk föl, s minden közösség nyilván valami közjó megvalósítására alakult (mert hiszen a jónak látszó cél érdekében történik minden cselekvés): világos, hogy bár minden közösség valami jó cél elérésére törekszik, mégis legelső sorban, és pedig a legfőbb jó elérésére, azon legfelsőbb rendű közösség, amely a többit mind magában foglalja. Ez pedig az, amit államnak nevezünk, vagyis az állami közösség.”[2]

 

Mindez fontos szempontokkal egészült ki az újkori tudományokban. Mérvadó jogtörténészi vélemény szerint akkor van szó államról, amikor egy meghatározott terület lakossága felett független főhatalom épül ki.[3] A történeti szociológiában lényeglátó okfejtés fogalmazódott meg arról, hogy nem állami formából melyik négy feltétel együttes teljesülésekor lehet az államiság állapotába emelkedni: 1) különüljenek el a kormányzati feladatkörök, 2) történjék meg az érvényesíthető hatalom központosítása, 3) állandósuljon – vagy legalább legyen tartós – az így kialakult szerkezet, végül 4) az uralmat gyakorlók és a kormányzottak közötti kapcsolat ne (valós vagy annak vélt) vérségi alapokon nyugodjék.[4] A régebbi és az újabb középkortudományban nagy hangsúlyt kap annak tudatosítása, hogy az állam hatalmi-politikai célok elérésére jön létre, ezért létének korai szakaszában kifejezetten militáns jelleget ölt.[5]

 

A korai magyar államról és népeiről

 

A magyarok esetében a politikai szervezettség a 9. század közepén ért az államiság szintjére, amikor Álmos egyeduralomra jutott a Don és a Kárpátok határolta térség népe felett. VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886–912) világosan láttatja a hatalomkoncentráció és a hadi hatékonyság közötti összefüggést:

 

„A skytha népeknek tehát, mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van: sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csupán a bolgárok és kívülük még a türkök [magyarok] népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.”[6]

 

A Magyar Nagyfejedelemség tudatosan foglalta el a Kárpát-medencét a 9. század második felében, így a hunok és az avarok után a magyarok „sztyeppebirodalma” képviselte a népvándorlás kori Közép-Európában a korai államiság „nem római” típusú alternatíváját.[7] Hangsúlyozandó, hogy a sztyeppebirodalmakban az uralkodó iránti hűség határozta meg a meghódolt vagy meghódított közösségek boldogulását: az eurázsiai füves pusztákon sarjadt íjfeszítő birodalmak államszemléletéből az etnikai intolerancia eleve hiányzott. Ennek folyományaként ezek a birodalmak nemcsak velük rokon kultúrájú közösségeket integráltak (mint például az Avar Kaganátus a kutrigurokat), hanem tőlük eltérő eredetű és műveltségű csoportokat (mint például a Hun Birodalom a különböző germán törzseket).[8]

A Magyar Nagyfejedelemség is több közösséget integrált. A honfoglalás előtt a Kazár Kaganátusból kivált kabarok csatlakoztak hozzá. VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár (913–959) államkormányzati műve számol be erről, a következők szerint:

 

„Tudnivaló, hogy az úgynevezett kabarok a kazárok nemzetségéből valók. És úgy történt, hogy valami pártütés támadt közöttük a kormányzat ellen, és belháború ütvén ki, felülkerekedett az előbbi kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek, és elmenvén letelepedtek a türkökkel [magyarokkal] együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással, és holmi kabaroknak nevezték el őket. Ennek következtében a kazárok nyelvére is megtanították ezeket a türköket, és mostanáig használják ezt a nyelvet, de tudják a türkök másik nyelvét is.”[9]

 

A magyarral rokon törökségi kultúrájú, de vele nem azonos nyelvű kabarok azonban nem tudták megőrizni különállásukat. Egyetlen – egyszersmind utolsó – dátumhoz köthető megjelenésük az, hogy 881-ben (891-ben) a Bécsi-medencében a magyarok fegyvertársaként harcoltak.[10]

Annál sikeresebb volt egy másik, a honfoglaláskor a Kárpát-medencében talált rokon törökségi eredetű népcsoport, a székelység, amely a keresztény államformaváltás után is meg tudta őrizni kulturális és jogi különállását. Sokat vitatott eredetkérdésüket több munka fogja át.[11] Fő kérdés, hogy természetes-vérségi szervezettség alapján vagy mesterséges telepítés révén alakult-e ki a székelység. A hazai krónikás hagyomány az előbbi lehetőség mellett szól. „Megmaradtak továbbá a hunokból háromezren, akiket a futás oltalma mentett ki Krimhild csatájából, s akik a nyugat népeitől való félelmükben egészen Árpád idejéig Csigle mezején maradtak, s magukat ott nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték” – olvassuk a forrásban.[12] A régebbi történeti, jogtörténeti, valamint az újabb régészeti és embertani érvek, ha nem is egyeznek mindenben, de a hagyományhoz közeli felfogást támasztják alá, vagyis hogy a székelység egy vérségi alapon szerveződött sztyeppei eredetű közösség, amely Álmos és fia, Árpád beérkező népéhez képest „ősfoglalónak” minősül. A székelyek hun kori vagy avar kori beérkezésüktől függetlenül az Avar Kaganátust (is) túlélő etnikai csoportok egyikét alkothatták. Tegyünk egy kis kitérőt, és idézzük fel, hogy Hóman Bálint szerint a székelyek az Avar Kaganátus egy szteppei eredetű „hún-török” népcsoportját képezték, akik az avar birodalom felbomlása után húzódtak Erdélybe; jelenlétük tehát a magyar honfoglalás előttről való.[13] Legújabban Hakan Aydemir foglalkozott a kérdéssel, és Hóman nézetével vitatkozva őnála merészebb álláspontra helyezkedett, hiszen a modern tudomány eszközeivel érvelt a Kézainál megőrzött hagyomány hitelessége mellett, mondván, a székelyek nyugatra menekülő csoportja 370 körül a nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe.[14] Régészeti oldalról Révész László azt valószínűsíti, hogy az őrségi és a háromszéki székelyek egy korábbi közös, de a Kárpát-medencén belüli meg nem határozható területről rajzottak ki a nyugati és a keleti határszélekre.[15]

Annyi bizonyos, hogy a honfoglaló magyar sztyeppeállam nem viselkedett ellenségesen a Kárpát-medencében talált lakossággal. Mindez annak fényében feltűnő, hogy a környező térségekkel szemben annál harciasabb magatartást tanúsítottak. Regino, a 10. század eleji krónikás érzékelteti a honfoglalók kétféle viselkedését.

 

„Először is a pannónok és az avarok pusztáin kóboroltak, vadászattal és halászattal szerezvén meg mindennapi táplálékukat; ezután ismétlődő ellenséges támadásokkal törtek a karantánok, morvák és a bolgárok határterületeire; kevés embert karddal, több ezret pedig nyilakkal pusztítottak el, amelyeket oly gyakorisággal lőnek ki szaru-íjaikból, hogy lövéseiket bajosan lehet elhárítani.”[16]

 

Ismeretes: Álmos ötödik nemzedékbeli leszármazottja a később (1083) szentté avatott I. István nagyfejedelem/király alapította meg a keresztény Magyar Királyságot. Az új állam a római és germán politikai minta és a sztyeppéről hozott hagyaték szintézise lett. István olyan újításokat és intézményeket vezetett be (kodifikált törvénykezés, területi alapú világi és egyházi közigazgatás, államelméleti gondolkodás), amelyek a mai magyar közéletben is léteznek és jogfolytonosak.[17] A fiához intézett államelméleti művében, az Intelmekben István király az idegenből jöttek megbecsültségét országlása egyik fő elvi alapjává tette. A következők szerint:

 

„A vendégek és a külhonból érkezők oly nagy hasznot hajthatnak, hogy méltán tarthatjuk számon őket a királyi méltóság hatodik helyén. Kezdetben azáltal növekedett a Római Birodalom, attól váltak naggyá és dicsővé a római királyok, hogy különböző égtájakról sok nemes és bölcs férfiú sereglett össze náluk. Róma bizony még ma is szolga volna, ha Aeneasék fel nem szabadítják. Mert a vendégek, minthogy különféle tájakról és országokból jönnek, ennek megfelelően különféle nyelveket, különféle ismereteket és fegyveres erőt hoznak magukkal, s mindezek díszére válnak a királyságnak, emelik az udvar tekintélyét, és elriasztják a külföldiek pökhendiségét.”

 

Nem kevésbé fontos szempontunkból a következő Szent István-i gondolat:

 

„A király legyen jóságos, irgalmas, de a többi erény is hassa át és ékesítse. A király ugyanis, ha embertelenség és kegyetlenség csúfítja el, hiába tart igényt a »király« címre, zsarnoknak kell neveznünk. Ezért, szeretett fiam, szívem édessége, jövendő utódaim reménye, kérlek, sőt megparancsolom, hogy a jóságot mindenkor mindenben szem előtt tartva ne csak családodhoz, rokonságodhoz, főembereidhez, a gazdagokhoz, a szomszédaidhoz és országod lakosaihoz légy jóságos, hanem az idegenekhez is és mindenkihez, aki hozzád érkezik.”[18]

 

A tágabb szövegösszefüggés tükrében kitűnik, hogy a befogadó gondolatot nem tudattalan öncéllal, hanem a minőségelvű patriotizmus tudatosítása jegyében fogalmazta meg az első magyar király. Az idegenből jöttek értékei immár új hazájukat gyarapítják: annak is elsősorban állami központját, de azon kívül az ország bármelyik térségét, vidéki és városias közegét egyaránt.

István utódai tiszteletben tartották ezt a tanítást, így folyamatosan érkeztek „vendégek” a Magyar Királyságba. Vendég (hospes) néven nevezték azt, aki kész volt az országban letelepedni, s ezért szabadságjogokban részesült. A 12. században, különösen II. Géza (1141–1162) és fia, III. (Nagy) Béla (1172–1196) idején jöttek német és neolatin anyanyelvű egyének és közösségek a Magyar Királyság területére. Részben polgári, részben paraszti életmódot folytattak. Városi közösségeik részt vettek a városi jog kialakításában. A mégoly erősen központosított magyar államban is megőrizhették identitásukat.[19]

Az egyes közösségek iránt tanúsított uralkodói engedékenység, kegy nem a központi hatalom gyengeségét tükrözte. Ellenkezőleg! A magyar király olyan, másutt szokatlanul erős egyeduralmi jogkörrel rendelkezett, hogy megengedhette magának a kiváltságok biztosítását egyes alattvalói csoportoknak. Ebből természetesen a királynak is származott előnye, jelesül az, hogy a kiváltságolt közösségek erősebben kötődtek hozzá. Az imént vázolt általános képet konkrét források támasztják alá.

A 12. század közepi Magyarországon két nyugat-európai utazó is megfordult: Freisingi Ottó német püspök (meghalt: 1158) és Abu Hámid al-Garnáti hispániai arab földrajzi író (meghalt: 1170). Különösen nagy szerencsénk van, hogy egyszerre két külföldi szemlélő tudósít az itt talált állapotokról. Az „egyszerre” majdnem a szó szoros értelmében is értendő, hiszen Ottó püspök 1147-ben utazott át, Abu Hamid al-Garnáti pedig 1150–53 között élt Magyarországon: mindketten az ifjú II. Géza Magyar Királyságát látták. Ez a körülmény azért is szerencsés, mert – ahogy azt az Andreanum elején olvasni lehet – II. Géza éppen a jogforrás hivatkozási alapját jelentette unokája, II. András hivatkozásában. Freisingi Ottó és Abu Hamid al-Garnáti élményei hasznos szellemi élményt ígérnek, amennyiben az általuk adott képet kulturális különbözőségeik, ellentétes érzületeik is tarkították. Ottó ezt jegyezte fel:

 

„Ezeknek az úgynevezett magyaroknak az ábrázata ocsmány, szeme mélyen ülő, termete alacsony, nyelvük és szokásaik barbárok és vadak, úgyhogy joggal vádolhatjuk a vakszerencsét, vagy csodálhatjuk az Isten türelmét, ezeknek az embernek sem nevezhető emberi szörnyetegeknek ily gyönyörűséges földet adott martalékául. Abban mégis a görögök okosságát utánozzák, hogy egyetlen fontos ügybe sem vágnak bele többszöri, hosszas tanácskozás nélkül.”[20]

 

Ottó püspök ellenséges elfogultságát Abu Hamid al-Garnáti lelkes beszámolója ellensúlyozza. Leírásából II. Géza vallási türelme is kiviláglik; mindamellett a tudós arab utazó sem hallgatja el az akkor húszas évei elejét élő király harcias mivoltát.

 

„Eljött Konstantinápoly ura békét kérve, rengeteg kincset és számos muszlim hadifoglyot hozva (ajándékként). Az egyik ilyen hadifogoly, aki ar-Rūmból (Bizánc) visszatért (Magyarországra), a következőket mesélte el nekem. A rūm (bizánci) király [császár] megkérdezte: »Mi az oka annak, hogy a basgird [magyar] bevonult országunkba és végigpusztította azt? Hiszen korábban ez nem volt szokása.« Mire a következő választ kapta: »A basgird királynak van egy seregnyi muszlim katonája, akiket meghagyott vallásuk gyakorlásában, s ők voltak azok, akik rávették, hogy törjön be országodba, és pusztítsa végig földjeidet!« A rūm (bizánci) király erre azt monda: »Nekem is vannak muszlim alattvalóim, de azok nincsenek segítségemre a harcban.« Erre azt mondták neki: »Azért, mert te arra kényszeríted őket, hogy kereszténynek vallják magukat.« Akkor így szólt (a király) [császár]: »Ezentúl nem fogok egyetlen muszlimot sem az én vallásomra kényszeríteni, sőt mecseteket építek nekik, hogy harcoljanak velem együtt.« A basgird királyt K.zalinak [Gézának?] hívják, s királysága sokszorta jelentékenyebb, mint Rúm (Bizánc) területe. Ő ugyanazt a vallási irányzatot követi, mint az ifrang (frankok) [keresztények], mert közülük házasodott – ennek ellenére hódító hadjáratokat vezet az ifrang (frankok) országa ellen, és hadifoglyokat ejt közülük. Valamennyi nép fél a támadásától, mert sok katonája és nagy a vitézsége… Basgirdban [Magyarországon] nagyon sok ember él, összesen 78 város [vármegyeszékhely] van, melyek mindegyike olyan, mint Iszfahán vagy Bagdad, és iszonyatos bőség és jólét uralkodik mindenütt.”[21]

 

Jóllehet a II. Géza-kori magyar–bizánci háborúk hátterében sokkal fajsúlyosabb politikai tényezők álltak, mint egy sereg muszlim harcos kívánsága,[22] de Abu Hamid al-Garnáti forrásértékét még e – vallásilag érthető – túlzása sem rendítheti meg, mivel mégiscsak három évig élt Magyarországon.

 Az önkormányzatiság számára megvolt a külön közigazgatás kiépítésének lehetősége. A Magyar Királyság kezdetektől fogva rendelkezett világi közigazgatással. A területi egység a vármegye (comitatus) volt. Vezetője az ispán (comes) a vármegyei szabad és szolgarendű lakosság életét irányította, a királyi akaratot képviselve.[23] A hűbériséghez képest alapvető eltérés, hogy Magyarországon erős államhatalom érvényesült: itt a király bármikor leválthatta az ispánt, így a vármegyékből nem alakulhattak ki örökletes grófságok az Árpád-korban.[24]

A vármegyerendszer alternatíváját a székek (sedes) alkották: ezek olyan bíráskodási, közigazgatási és katonai autonómiát élvező területi egységek voltak, amelyeknek lakossága jogállását tekintve eltért a királyi vármegyék lakosságától. Három közösség alakíthatott ki székrendszert Magyarországon: a szászok és a székelyek Erdélyben, majd a törökségi eredetű kunok az Alföldön.[25] Számunkra a szászok és a – korábban már érintett – székelyek esete fontos: bár származásuk és kiváltságuk eredete eltér, de sorsuk között párhuzam fedezhető fel. A székely és a szász autonómia erősebbnek bizonyult, köszönhetően az Erdélyi-medence Kárpát-medencén belüli elkülönültségének is, hiszen a Magyar Királyság más tájain élő székelyek és szászok nem jutottak az erdélyiekéhez fogható kiváltságok birtokába.[26]

Az erdélyi székelység fokozatosan építette ki autonóm területi szervezetét. A 13. században alakult ki Kelet-Erdély egybefüggő területén Székelyföld, ez a tájegység tagolódott székekre. Hét erdélyi főszék alakult ki: Maros- és Aranyosszék, Udvarhelyszék, attól keletre Csíkszék, attól délre Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék (ez utóbbit együtt Háromszéknek nevezik). A székelység ezeken belül eredeti nemzetségi szervezetben élt, s valószínű, hogy minden szék hat nemre (genus) és minden nem négy-négy ágra (linea) oszlott. Bár a vagyoni tagozódás megjelent körükben, de jogilag minden székely egyaránt szabad volt. Társadalmuk egységes és zárt volt: birtokaik főleg nemzetségi s nem magánbirtokok voltak. Közigazgatási autonómiát élveztek, ennek fejében katonáskodás (elsősorban határvédelem) és alkalmankénti állatadó lerovása volt a kötelezettségük. A székely székek nemcsak területi, hanem közigazgatási és bíráskodási egységet is jelentettek. Székelyföld élén a székelyek ispánja (comes Siculorum) állt: ezt az országos főméltóságot a király nevezte ki, de nem a székelyek köréből.[27] Kiváltságaik annyira kétségen felül álltak, hogy 13–14. század folyamán sosem gondoltak királyi kiváltságlevél kieszközlésére. Pedig ebben a korban minden más kiváltságos népelem – várnépek, erdélyi és szepesi szászok, köznemesség stb. – szükségesnek tartotta azt, hogy jogaikat a király írásban ismerje el. A székelyek kiváltságának szokásjogban élő elismerése arra bizonyság, hogy ezek a kiváltságok a Szent István előtti magyar állam idejéből erednek.[28]

Az erdélyi szászok a német nyelvterület különböző vidékeiről érkeztek, és csak utólag kapták a szász nevezetet;[29] az Andreanum is a „teuton” szót használja, amikor a privilégium kiadását úgy indokolja, hogy „híveink mindannyian az erdőn túli (erdélyi) német vendégek (fideles hospites nostri Theutonici Ultrasilvani universi) lábaink elé járulván alázatosan könyörögvén térdre borulva elpanaszolták nékünk sérelmeinket, hogy ama szabadságukat, amellyel nagyatyánk, a legkegyesebb Géza király behívta őket, teljeséggel elveszítették volna, ha királyi felségünk megszokott kegyességének tekintetét reájuk nem veti, – ezért nem is tudtak az igen nagy nyomorúság okán a királyi felségnek semmilyen szolgálatot tenni.”[30] Nem tudjuk biztosan, hogy II. Gézának az Andreanum szövegében hivatkozott királyi kegye szóban nyilvánult-e meg, vagy adománylevélbe is foglaltatott-e;[31] az bizonyos, hogy a Nagyszeben környéki szászok számára fontos volt a jogok írásba foglalása. Sikerüket jelzi, hogy a korban adható összes szabadságjogot elnyerték: a szebeni ispán fősége alá tartoztak; szabad bíró-, tisztségviselő- és plébánosválasztást élveztek, és önálló pecséthasználati jog és vámmentesség jutott nekik osztályrészükül. Területüket a kiváltságlevél körülhatárolta, az nem tagozódott a királyi vármegyerendszerbe. Kötelezettségeiket tekintélyes pénzadóval és a dél-erdélyi határ védelmével, vagyis katonáskodással rótták le.

Az Andreanum egyértelműen a magyar jogfejlődés eredménye. Eszmeisége mélyen gyökerezik a Szent István-i (sőt az őt megelőző) magyar államiság politikai hagyatékában. Jelentősége abban is megmutatkozik, hogy példaként szolgált további etnikai autonómiák létrehozásához.

 

Kivezetés

 

A magyar sztyeppeállamot felváltó Szent István-i Magyar Királyságban is értéket jelentett az idegenből jövők befogadása; akik nagyobb csoportokban érkeztek, illetve új hazájukban nagyobb csoportokba tömörültek („szász” hospesek Dél-Erdélyben), azok számára esély nyílt eredeti identitásuk megőrzésére, sőt ehhez kollektív jogokat is kaptak. A korai magyar állam türelmes hozzáállását hangsúlyozva nem palástolhatjuk el, hogy a gyakorlat korántsem volt mindig idilli: a magyarok és az újonnan beérkezők között komoly súrlódások támadtak. A már letelepedett magyarok és a még nomád kunok összeütközései még IV. Béla király (1235–1270) és alattvalói között is komoly bizalmi válságot gerjesztettek. Szerencsére forrásunk, Rogerius nagyváradi kanonok az ellentétes álláspontok bemutatásával tárgyilagos képet ad az esetről; bemutatva azt, hogy az emberek a 13. században is emberből voltak, és sem a többség, sem a kisebbség nem birtokolta az Abszolút Igazságot. Úgy hiszem, hogy az érvek ütköztetése élvezetesebb lehet megannyi magvas történészi tanulságnál, ezért az utolsó szó őt, Rogeriust illeti.[32]

 

„Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt – mivel ezek nomád emberek voltak –, undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunnak, úgy, hogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyűlölködés keletkezett.”

 

De a vád után a védelem álláspontja is hangozzék el!

 

„A kunok bejövetele után, amikor a hitelt érdemlő emberei útján a királynak tudomására jutott, hogy a magyarok sérelmeket szenvednek a kunok miatt, a király összehívta a főembereket, ispánokat, bárókat és az összes kunokat a Tisza környéki Kőmonostornál, és ott bölcs megfontolás után közös elhatározással azt a határozatot szentesítették, hogy a kun nemeseket cselédeikkel együtt osszák szét Magyarország egyes tartományaiba, és mindegyikük a nekik kijelölt tartományban tartózkodjon, és így, mivel nem lesznek sokan együtt, nem tudnak sérelmet okozni a magyaroknak, és ha a kun a magyart vagy a magyar a kunt megsértené, tegyenek közöttük egyenlő igazságot az ispánok, akikre ezt a királyi kegy elvesztése büntetésének kilátásba helyezésével rábízták. A kunoknak nagyon nem tetszett, hogy el kellett válniuk egymástól, de így aztán senkit meg nem sértve kóborolták be nemezsátraikkal, barmaikkal és nyájaikkal Magyarország lakatlan földjét. És mivel sokan voltak közöttük szegények is, a magyarok csaknem ingyen szereztek közülük szervienseket [itt: szolgákat]. És így a kunok helyzete inkább volt hasznukra, mint kárukra. Ezzel tehát meg kellett volna szűnnie a népek rosszindulatának.”