Lakatos Mihály

ISMERIK-E EGYMÁST A SZÉTSZAKÍTOTT NEMZETRÉSZEK?

 

Így szól az ismeretlen forrásból származó mondás:

 

– Mikor lesz a székelyből román?

– Amikor Magyarországra érkezik.

– És mikor lesz belőle magyar?

– Amikor megmássza az Everestet.

 

A tréfás párbeszéd nem tarthat igényt univerzális érvényre, azaz a benne elrejtett szatirikus üzenet nem értelmezhető bárki által, térben és időben a világ bármely pontján. Azért nem, mert kifejezetten „belmagyar” ügyre utal, és Trianontól datálódik. Napjaink olvasója, ha az utóbbi évtizedben kicsit is figyelemmel kísérte a magyar közélet eseményeit, nyilván rögvest dekódolja a szóban forgó élcelődés üzenetét. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a kifigurázott jelenség, azaz a „románozás” a társadalom azon rétegeiben is jelen van, amely nem feltétlenül követi a közéleti történéseket. Ez arra utal, hogy gyökerei időben az elmúlt egy-két évtizednél mélyebbre nyúlnak, az pedig, hogy napjainkban is szívósan tartja magát, arra, hogy a neki megágyazók valamikor jobb ügyhöz méltóan alapos munkát végeztek. Jelen tanulmányban, szükségszerűen vázlatosan, azt próbáljuk feltárni, hogy a magyar–magyar viszonyrendszert (különös tekintettel a társadalomszerkezet alsó szegmenseire) napjainkig megterhelő „románozás” a kapcsolatrendszer kronológiájában hol és mikor jelenik meg, és melyek a kiváltó okai.

 

Milyen nyelven beszélnek a székelyek?

 

A kommunizmus regnálása idején gyakran előfordult, hogy a Magyarországra érkező székelyeket az anyaország lakói románként aposztrofálták, vagy egyenesen román etnikumúként tartották számon, és őszintén rácsodálkoztak magyar nyelvtudásuk magas fokára. A diktatúra bukása óta eltelt három és fél évtized, és a jelenség, bár csökkenő intenzitással, de még mindig jelen van a hétköznapi diskurzusban.

Az érintetteket ez rendszerint felháborítja, hiszen e megnevezés a székely közösség egész ethoszát kérdőjelezi meg, veszi semmibe, azt az ethoszt, amelynek egyik legfontosabb összetevője a magyar nyelv és a magyar identitás megőrzése, mégpedig a legnehezebb történelmi-politikai-társadalmi körülmények között is, és az ezért való áldozatvállalás, áldozathozatal. Egyúttal pedig épp abból a közösségből rekeszti ki a székelységet, amelynek nyelvét beszéli, amelyen egész kulturális identitását felépítette, amelyet saját szellemi erőforrásaival évszázadok óta gyarapít, és amelynek presztízsét hozzáadott értékeivel növeli. Arról már nem is szólva, hogy egy olyan idegen közösség kereteibe tolja át, amely az utóbbi száz esztendőben mindent elkövetett, hogy a székelységet asszimilálja. E perspektívából szemlélve a felháborodás érthető, még akkor is, hogy ha az érintett anyaországi magyar (jó esetben) nem rossz, sértő szándékkal nevezi románnak erdélyi nemzettársát, hanem állampolgárságára való tekintettel. De vajon az esetek zömében feltétlenül rossz szándék van-e a háttérben, vagy a jelenség ennél komplexebb okokra vezethető vissza? Vajon az ifjabb generációk számára is azonnal nyilvánvaló-e, hogy a székelyek mely etnikumhoz tartoznak, és milyen nyelven beszélnek?

1972-ben az egri tanárképző főiskolán Pásztor Emil nyelvész, a főiskola oktatója egyfajta szintfelmérés keretében elsőéves hallgatóknak tett fel egy kérdés, amely jelen alfejezet élén olvasható: Milyen nyelven beszélnek a székelyek? A „beugratás” sikerült: a jelentkezők többsége bizonytalan, kisebb részük pedig egyenesen rossz választ adott. Miért? Azért, mert „a megkérdezettek közül ugyanis senki sem tudott helyes és biztos választ adni. Voltak, akik úgy vélték, románul, mások úgy gondolták, valami teljesen különálló »székely« nyelven beszélnek a székelyek. A meghökkentő az, hogy a jelentkezők történelem–földrajz szakos hallgatók kívántak lenni. Olyan fiatalok tehát, akiknek előzetes felkészültsége alaposabb lehetett az átlagosnál. Ebben a tájékozatlanságban mégis talán az a legriasztóbb, hogy nem látszik egészen őszintének” – írja Für Lajos történész, akadémikus annak idején.[1] A részletekről magától Pásztor Emil nyelvésztől, a szintfelmérés kezdeményezőjétől értesülhettünk:

 

• A kérdésre helyes vagy elfogadható választ a huszonháromból tizenegy hallgató adott (nem egészen 50%).
• A többiek leginkább román nyelvűnek vélik a székelyeket; egy hallgató szerint Csehszlovákiában laknak, és szlovák nyelven beszélnek, egy másik úgy tudja, hogy „szláv” nyelvűek.
• Jellemzőek az ilyen, diplomatikus válaszok is: „Románul beszélnek, de sok magyar szót is ismernek”, vagy „magyarul vagy románul beszélnek”.
• Egy lány, aki történelemből 5-össel érettségizett, ezt írja: „A székelyek Romániában, illetve Magyarország délkeleti részén élnek, ettől függően van, aki románul, van, aki magyarul beszél.”
• Arra a kérdésre, hogy Magyarországon kívül a világ melyik országában beszélnek legtöbben magyarul, kilencen tudják helyesen, hogy Romániában. A többi tizennégy hallgató a következő országokra szavazott: Amerikai Egyesült Államok (7), Csehszlovákia (3), Kanada (3), Chicago (1).[2]

 

Az eredmény érthető módon sokkolta a nemzet sorsáért aggódó és felelősséget érző értelmiségieket. (A felmérés egyébként sokkal terjedelmesebb volt, az irodalmi-történelmi-földrajzi-nyelvi ismeretek széles körét fogta át – ez utóbbi esetekben is lehangoló eredményekkel, de bennünket most csak a székelyek nyelvét firtató kérdésre érkezett válaszok érdekelnek.) Bár Pásztor Emil a Valóságban publikált elemzésében egyszerű „műveltséghiányként” azonosítja a jelenség okát, és az oktatási rendszer keretein belül értelmezi az eredménysort, rámutatva az előbbi működési hiányosságaira, a válaszok egy részének jelentősége jóval túlmutat az oktatásügy keretein. Mert míg az „eljátssza” igealak hibás leírása csupán (jól orvosolható) helyesírási hiányosságokat jelez, addig ama tény, hogy a diákok több mint fele nem tudta, milyen nyelven beszélnek a székelyek, továbbá kétharmada azt sem, hogy Magyarországon kívül mely országban beszélnek a legtöbben magyarul, nos az arra utal, hogy a nemzeti összetartozás tudatán olyan repedések mutatkoznak, amelyek akár egy végzetes szakadás rémét is előrevetíthetik. De hogyan jutottunk idáig?

 

A nemzetrészek viszonya a két világháború között

 

Duray Miklós felvidéki magyar író és politikus egy 2010-ben írott tanulmányában az alábbiakat állapítja meg: „Trianon után bizonyíthatóan szétszakadt a nemzet, mégpedig úgy, ahogyan az megterveztetett: maradék magyarokra és elcsatoltakra/elszakítottakra. Úgy, mint a hóviharkor a menedékházban melegedőkre és a kint szorultakra. A bentiek – helyszűke miatt vagy hitevesztettségükben – marják egymást, a kinn rekedteket pedig a vihar tizedeli, meg az itt-ott rájuk csapó farkashordák. Be, a többiek közé nem mehetnek, de nem csak a helyszűke miatt, lehet, hogy egyre kevésbé kívánkoznak közéjük látván fenekedésüket – meg hát, tanulják a farkasüvöltést.”[3] Ez a parabola nagyon is érzékletesen írja le az anyaország és a tőle elszakított nemzetrészek összetett helyzetét és viszonyát. De nem volt ez mindig így. A két világháború közötti időszakban még kevésbé került előtérbe a bentiek fenekedése, és a kintiek sem buzgólkodtak a farkasüvöltés elsajátításában. Akkor még friss élmény volt az elszakítottság ténye, ráadásul a társadalom túlnyomó része provizórikusnak is tartotta ezt az állapotot, így az ún. szétfejlődés még váratott magára. Erre a korszakra inkább a „nemzeti összezárkózás” érzése volt jellemző.

A kisebbségbe szakadt magyar közösségek a kezdeti sokk után az önszerveződés útjára léptek, amiben a túlélés, a megmaradás, az identitás megőrzésének zálogát látták. Egyelőre azonban nem hosszú távra terveztek, a túlélésnek és megmaradásnak ekkor még kimondatlanul is inkább a majdani „visszacsatolás” kivárása volt a célja, tehát fél szemmel mindig az anyaországot figyelték, s mivel cselekvési lehetőségeiket a kisantant országai folyamatosan korlátozták, a Horthy-kormányzat politikájától várták a dolgok jobbra fordulását, azaz a „magyar világ” visszatérését. De már ekkor voltak józanabb hangok is. Kós Károly 1921-ben megjelent Kiáltó szó című röpiratában (amelyet Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen szövegeztek meg) érzékletesen foglalja össze, hogy mi is történt valójában: „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol leosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk miért.” Aztán így folytatja: „Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletét, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam: lemondok. Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az.” Kissé keserű hangnem, kegyetlenül is hangzanak e szavak, nem is teljesen igazságos a nagyhatalmak kénye-kedvére kiszolgáltatott anyaországgal szemben, de végül neki lett igaza, mintha a jövőbe látott volna.

De a politikai elszakítottság tényét akkor még nem követte az érzelmi elszakadásé is. Az anyaország, ha formálisan, jogilag lemondani is kényszerült az elszakított nemzetrészekről, érzéseiben egyáltalán nem szakadt el tőlük. E jelenséget Juhász Gyulai fogalmazta meg a legtalálóbban Trianon (1927) című versében:

 

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet

 

Három évtizednek kellett eltelnie, hogy Kádárék megmutathassák: mégis lehet. A hiányérzet azonban ekkor még kölcsönös volt, és jelentkezett az élet majd’ minden területén. Mert hát az elszakítottság természetesen nem csupán lelki-érzelmi alapon viselte meg a feleket, hanem gazdaságilag és kulturálisan is. Nem célunk részletezni a teljes veszteséglistát, csupán két jellemző adatot említünk meg: az anyaország gyakorlatilag elveszítette altalajkincseinek és erdőségeinek 90 százalékát, ami pedig a kultúrát illeti, elég, ha annyit jelzünk: 70 rendszeres magyar nyelvű játszóhelyből 44, míg a tíz nagy színházi központból hat került az országhatárokon túlra.

Mégis, a nemzetrészek közötti viszony ekkor általánosságban felhőtlennek mondható, a székelyek nem románként, hanem a ma már kissé érzelgősnek vagy mindenképp a kelleténél nagyobb érzelmi töltetet tartalmazónak tűnő, de akkortájt, abban a politikai-társadalmi kontextusban teljesen helyénvalónak és elfogadottnak számító kifejezéssel „erdélyi véreinkként” szerepelnek a köztudatban és a közbeszédben. Persze, amiként semmiben, a társadalom ebben sem alkotott monolit egységet, de a másként gondolkodók és beszélők elenyésző kisebbségben voltak, nem ők határozták meg a közbeszédet.

Különböző stratégiákat javasoltak és fogadtak el a határ két oldalára került magyarok. „A szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos politizálás terén az impériumváltás időszakában (1918–1920/22) a politikai passzivitást javasolták Budapestről az erdélyi (volt tisztviselői) elitnek […] Majd amikor véglegessé vált, hogy hosszú időre el kell fogadni a nemzetközi viszonyok átalakulását, és Magyarország konszolidációja került előtérbe, a magyarságpolitikában az utódállamok politikai életébe való […] integrálódást támogatták Budapestről. […] A Bethlen-kormány a határon túli magyar politikai eliteket a magyar politikai osztály részének, pártjaikat a magyar nemzeti célok képviselőinek tekintette […] A harmincas évek második felében a kisantanttal folytatott tárgyalások és az egyes szomszédok (Jugoszlávia, Románia) által a kisebbségi kérdésben elindított külön tárgyalások ellenére már a revízió előkészítése állt a középpontban”– írja Bárdi Nándor.[4] A Horthy-korszakban a magyar társadalom mindennapjait áthatotta a revizionizmus és az irredentizmus, s noha (részben emiatt is) a határon túlra szakadt közösségek folyamatos vegzálásnak, retorzióknak, asszimilálási kísérleteknek voltak kitéve, az újraegyesülés reménye itt is és ott is élénken élt a lelkekben.

A korabeli közhangulatra jellemző adatként említjük meg, hogy míg a neves erdélyi könyvkiadónak, az Erdélyi Szépmíves Céhnek az anyaországban több tízezer előfizetője volt, addig magában Erdélyben csupán pár száz. Ami persze nem jelenti azt, hogy csupán ennyi is fogyott el Erdélyben a Céh kiadványaiból! E közhangulatban aztán némelyek meglátták az üzleti lehetőséget is. Lantos Kálmán, a Révai Könyvkiadó igazgatójának előfizetőtoborzási módszerét Ligeti Ernő korabeli erdélyi író emígy foglalta össze: „Az ügynökök árvalányhajasan lépkedtek Miskolctól a szegedi tanyákig és amikor bekopogtattak a kisbürgözdi állomásfőnökhöz, vagy a tarpai asztalosmesterhez, meglassították a hangjukat. – Csitt, – suttogták titokzatosan, – Erdélyből jöttünk! – A szegény asztalosmesterben meghűlt a vér. – Erdélyből jöttünk, – suttogták újfent még halkabban, ujjukat keresztbe téve ajkukon, – éheznek véreink! Lehetetlen volt elő nem fizetni.”

 

A nemzetrészek „szétfejlődésének” időszaka

 

1945-től a nemzetrészek közötti érintkezés a korábbinál is nehézkesebbé válik. Mind az irredentizmus, mind a revízió lekerül a napirendről, ezeknél jóval szerényebb célként az ún. kisebbségi kérdés rendezése fogalmazódik meg a magyar kormányok részéről. A kommunisták hatalomra kerülésének kezdeti időszakában még nem számít tabunak a határon túli magyarok emlegetése, sőt maga Sztálin utasítja a román kommunistákat az erdélyi Magyar Autonóm Tartomány létrehozására. Aztán az 1956-os forradalom leverése után minden megváltozik, a külhonba szakadt nemzetrészek helyzete országról országra különböző mértékben, de rohamosan romlik.

A kommunizmus életidegen és emberellenes ideológiája új választóvonalakat húzott az egyes népek társadalmán belül, de az utódállamokban nem feledkeztek meg az etnikai választóvonalról sem. Tragikus módon a választóvonalak és ezek hatásai az anyaországi magyarság és a határon túli magyar nemzetrészek között is egyre markánsabban jelentkeztek. Ha egy konkrét időponthoz kellene kapcsolnunk a „románozás” forrásának megjelenését, akkor Kádár János 1958. évi marosvásárhelyi látogatásában jelölnénk meg. Ekkor mondja Kállai Gyula államminiszter a következő mondatokat: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs, azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.” Ugyanekkor mondja Kádár is az alábbiakat: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén. […] A magyar nyelvhasználat természetessé vált. […] Itt laknak magyar származású emberek is […] a magyar államot érdekli, hogy mi történik a határon túl élő magyar származásúakkal, de persze érdekli a cseh, a szlovák, a román dolgozók sorsa is.” A korabeli beszámolók szerint a hangszórókon a főtérre is továbbított beszédet hallva sokan azonnal távoztak. Volt, aki hangosan szidta a kommunistákat és a románokat.

A Kádár-rendszer ugyanis a fenti mondatokkal azt adta a nagyvilág tudtára, hogy levette kezét a határon túli magyar közösségekről, és ezzel közvetve mintegy feljogosította az utódállamok kormányait az asszimiláció minden eszközzel való felgyorsítására, amelyek ezzel az ölükbe hullott lehetőséggel aztán éltek is: a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése – 1959, a romániai Magyar Autonóm Tartomány átnevezése Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá és területének megcsonkítása – 1960, a Maros-Magyar Autonóm Tartomány megszüntetése – 1968, a magyar identitás megőrzését szorgalmazó értelmiségiek terrorizálása, likvidálása, falurombolási terv elindítása, 200 felvidéki magyar iskola bezárása – 1968–88. A következmények nem maradtak el. Azt, hogy az 1972-es szintfelmérés során milyen válaszok születtek az éppen érettségizett fiatal generáció tagjai részéről, láttuk. Duray Miklós a már idézett tanulmányában így összegzi a tanulságot: „Für történészként pontosan tudta, hogy ha az érettségizett diák egy ilyen kérdésre nem tud egyértelmű választ adni, emiatt elsősorban a tankönyveket (és a tanárokat) kell górcső alá venni. Az esemény után eltelt negyven év távlatából […] nem a felvételizők szerteágazó, rossz válaszai az érdekesek, hanem maga a tény, hogy akkor – ötven évvel Trianon és huszonöt évvel a második világháború után – a történelem–földrajz tanári szakra jelentkező magyarországi diákok nem tudták, milyen nyelven beszélnek a székelyek.”

A nemzet sorsáért aggódó írók, tudósok, értelmiségiek (Illyés Gyula, Für Lajos, Fekete Gyula, Csoóri Sándor és mások) rögvest riadót fújtak, már amennyire a rendszer egyáltalán eltűrte a téma kapcsán való riadóztatást. Jellemző, hogy maga Illyés is, noha akkor már élő klasszikusnak számított, Népszabadság-cikkében óvatosan igyekszik elhatárolni megszólalását a „demagóg nemzeti türelmetlenségtől, a „jogfosztó nacionalizmustól”.[5] Hogy a következő évtizedben változott-e a helyzet, és ha igen, mennyit, azt pedig Fekete Gyula írótól és szociográfustól tudjuk egy 1986-ban megjelent írásából.[6] Az 1980-as évek elején készült egy felmérés negyedikes gimnáziumi tanulók között: egy fővárosi és hat vidéki gimnáziumban, összesen nyolc osztályban, 276 tanuló töltött ki kérdőíveket. Többek közt azt a kérdést is feltették a felmérés alanyainak, hogy hol élnek magyarok a nagyvilágban, és milyen létszámúak ezek a közösségek? Fekete így értékelte az eredményeket: „Elképesztő tájékozatlanságról árulkodtak […] a magyar fiatalok. A megkérdezetteknek mindössze negyed része tudta, hogy a határainkon túl jelentős magyar tömbök élnek közösségek és diaszpórák. Azt, hogy minden harmadik magyar a határainkon kívül él, a megkérdezett magyar diákoknak mindössze 4 százaléka tudta. És ennyinek volt halvány fogalma vagy megközelítő fogalma arról, hogy a szomszédos országokban hányan élnek magyarok – 4 százaléknak. A nyugaton élő magyarság létszámáról hozzávetőleges adatokat sem tudtak. A megkérdezetteknek majdnem a fele – 41 százaléka – úgy vélte, hogy magyarok csak itthon élnek, határainkon belül, aki nem itt él, az nem magyar, mindenki olyan nemzetiségű, amilyen országhoz tartozik. Jelentős számuk úgy vallott a kérdőíveken, hogy a szomszédos országokban élő magyarok – már akik egyáltalán tudtak róla, hogy a szomszédos országokban élnek magyarok – kivándoroltak innen, mert a szomszédos országok társadalma a magyarnál demokratikusabb volt.” Az általam kiemelt rész világosan jelzi a kommunista nevelés szomorú eredményességét: a fiatalok nemzettudatának értelmezési tartománya csupán a trianoni Magyarország határáig terjed. És ezért legkevésbé maguk az akkori megkérdezett ifjak hibáztathatók.

Ám a következmények nem csak a határokon túl rekedt nemzetrészekhez való viszonyban jelentkeztek, továbbgyűrűztek a „kismagyar” nemzettudat mélyrétegeibe is. A fiatalok ahelyett, hogy egészséges lelkületű, magabíró és optimista nemzetként tekintettek volna a magyarságra, mely tudatában van önnön erényeinek és fogyatkozásainak, egy defenzívába szorult, súlyos bűnöktől terhelt és ezekért méltán szenvedő közösségként definiálták magukat. Így értelemszerűen a jövő is egy másoktól függő, külső erők által determinált időszegmens lett, amelyben a magyar nemzet körvonalai feloldódnak, elmosódnak. Fontos leszögezni, hogy nem egy általános, a korabeli európai társadalmak hangulatára egyetemlegesen jellemző spleenről, világfájdalomról, életuntságról van szó, amely eluralkodott a magyar ifjúságon is. Összevetésként ugyanis a francia diákok körében ugyanakkor elvégzett hasonló kutatásból teljesen más kép bontakozott ki. Kiderült, hogy a francia fiatalok 97 százaléka arra volt a legbüszkébb, hogy ő francia. Fekete Gyula idézett tanulmányában azt írja, hogy a franciák „még egyéb okot is találtak a büszkeségre bőven. A magyar fiatalok 52 százaléka [viszont] úgy vélte, hogy nincs olyan személyiség és nincs olyan esemény, nincs olyan kulturális teljesítmény a magyar történelemben és a jelenkorban, amire büszke lehetne. Magyarságára, persze, senki sem volt büszke. A szégyenindexben viszont buzgólkodtak a magyar diákok, messze megelőzték a franciákat. Mindenekelőtt azt szégyellték, hogy »fasiszták voltunk« és hogy »méltán bűnhődött« a magyarság. A határaikon túl élőkkel a francia fiatalok természetesnek tartják a kapcsolatot. Élesen eltér ettől is a magyar fiatalok véleménye: nem tartozik ránk. 62 százalék úgy vélekedett, hogy egyáltalán nem tartozik ránk, hogy kik élnek a határainkon túl magyarok. Csak 7 fiatal válaszolta azt, hogy az egész hazai társadalom felelős a külföldön élő magyarok sorsáért, jövőjéért. Arra a kérdésre, hogy 2500-ban lesz-e még Franciaország, természetesen a francia diákok 100 százaléka azt válaszolta, hogy nyilvánvalóan lesz. A magyarok viszont kitérő formában válaszoltak, hogy »hát az a szocializmus fejlődésétől függ«, és többeknek az volt a véleménye, hogy nem lesz már Magyarország, mert az integráció nem ismer alternatívát.” Köteles Pál író ezzel kapcsolatban a lényegre tapintott, amikor arra a következtetésre jutott, hogy: „a történelem- és nemzettudat hiányából következik, hogy ifjúságunk nem érez felelősséget saját népe sorsáért, a magyarságot csak állapotnak tekinti, s nem tartja időben előre s vissza egyaránt és egyszerre mutató szellemi folyamatnak is.”[7]

 

A „románozás” társadalmi háttere

 

Négy évtized távlatából viszonylag pontosan beazonosítható, hogy a magyar nemzetrészek közötti szétfejlődés, a határon túli magyarság nemzeti identitásának megkérdőjelezése hátterében az alábbi kiváltó okok állnak: 1) az államhatalom által képviselt ideológia céljai: nemzettudat háttérbe szorítása, történelmi emlékezet eltörlése, a „szocialista embertípus” kialakítása, 2) az államhatalom által működtetett oktatási rendszer (szándékos) hiányosságai, méghozzá szoros összefüggésben az ideológiai célokkal, 3) társadalmi konformizmus, hogy ti. a viszonylagos jólétért cserébe a többség minimalizálja a konfliktus esélyét a hatalommal, nem történik meg a családon belüli információátadás és ezzel együtt a korrekció, végül 4) a határon túli magyarok egy elenyésző hányadával kapcsolatban a hétköznapi életben megélt negatív tapasztalatok alapján kialakult előítéletek, illetve esetenként személyes sérelmek megtorlása. Bár a maguk idejében Für Lajosék is tisztán láthatták az okokat, az aktuális politikai kontextus csak korlátozott mértékben tette lehetővé ezek megnevezését. Az általuk megfogalmazott számonkérés fókusza ezért helyeződik a tanárokra és a tankönyvszerzőkre, homályban hagyva mind a hatalom, mind a társadalom széles rétegeinek felelősségét.

Ha már szemügyre vettük a „románozás” forrásvidékét, vessünk egy pillantást a célcsoportra is, pontosabban arra, hogy miként rezonált e megnevezés az érintettek pszichéjében. Elmondható, hogy az esetek túlnyomó részében negatív érzelmeket vált ki belőlük, és úgy élik meg, mint: a személyes identitás megkérdőjelezését, kirekesztést a korábban sajátnak vélt közösség köréből, sőt támadást a személyiség integritása ellen és a család, a felmenők ismert múltjának megkérdőjelezését, valamint a korábbi életutat meghatározó életcélok érvényességének megkérdőjelezését látják benne. E kirekesztettség érzésének egyik legmellbevágóbb irodalmi megfogalmazását Nyirő József 1944-ben megjelent Néma küzdelem című regényében olvashatjuk, ama fejezetben, amelyben a magyar államot képviselő jegyző felteszi a kérdést a románok „földért vallást és nemzetiséget” ajánlata elől elzárkózó és a jegyzőtől segítséget remélő mezőségi magyar parasztoknak, hogy miért is akarnak magyarok maradni? A kérdés megdöbbenti az érintetteket, hiszen:

 

„Eddig azt hitték, hogy ha kevesen vannak is, ha szegényen, pusztulófélben is, hátuk mögött ott áll a hatalmas testvéri világ, amelyhez menekülhetnek. A nagy magyar közösség a maga bensőségével és segítségével, szépségével, odaadásával, ahogyan a képzeletük kialakította. Ahova lélekben eddig is menekültek a bajok, megaláztatások, keserűségek, bizonytalanságok, elnyomatások elől. Végső menedék volt, mint a túlvilág, aminek egyszer csak eljön az ideje és akkor jóra fordul minden. […] Minden pillanatuk hazavágyódás volt ebbe a világba, és most egyszerre kiderül, hogy tévedtek, álmodtak, nem igaz semmi, kár volt az áldozatért.”

 

Pontosan ez volt az az érzés, amely a regény megjelenése utáni évtizedekben egyre inkább hatalmába keríthette az erdélyi magyarságot.

 

A változás szelei

 

A határon túli magyar közösségek helyzete a ’80-as évek elejétől ismét a magyar bel- és külpolitika napirendjére került. Ehhez a nemzet sorsa miatt aggódó írástudók által leadott vészjelzéseken túl az egyre nyomorúságosabb helyzetbe kerülő erdélyi magyarság sorsa is megkerülhetetlen apropót szolgáltatott a magyar kormányzat, de leginkább a civil szféra számára. Arra, hogy a felszín alatt, a társadalomszerkezet különböző szintjein halmozódnak az indulatok, és a magyar kormányzatnak hamarosan színt kell vallania a felelősségvállalás kérdésében, számos kisebb-nagyobb jel utalt. Ezúttal csak hármat emelünk ki közülük: a Köpeczi Béla főszerkesztette Erdély története című háromkötetes mű megjelenése az MTA által 1986-ban, a Ceauşescu-rezsim kisebbségellenes politikája elől Magyarországra menekülő erdélyi magyarok többségének befogadása 1987–89 között és a nagyszabású tüntetés az erdélyi falurombolás ellen 1987. június 27-én a budapesti Hősök terén. A döntő fordulat akkor következik be az anyaországnak a határon túli magyar közösségekkel kapcsolatos álláspontjában, amikor a frissen miniszterelnökké választott Antall József kijelenti: „Lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretnék lenni.” A múlt árnyai ugyan még visszatérnek (mintegy jelezve, hogy a sok évtizedes szétfejlődés következményei nem orvosolhatók varázsütésre, néhány év alatt) és kísértenek a szomorú emlékű 2004. december 5-i népszavazás és az azt megelőző kampány idején, de az egymásra találás folyamata már nem állítható meg.

Az eredménytelenül végződött népszavazás arra jó volt, hogy a csalódott és sértett székelység körében – mintegy válaszként a „románozásra” – gyakoribbá váljon az anyaországból érkező magyarok „táposként” való aposztrofálása. E gúnynevet régebben az egyetemre, főiskolára felvett és a tanulmányok megkezdése előtt rövidített katonai szolgálatot végző katonákra is használták, de a Székelyföldön manapság használatos változata nagy valószínűséggel nem a katonai argóból származott át az anyaországi magyarokra, hanem a nagyipari „tápos csibe” fogalmából, amely csibe a mesterséges táplálás következtében közismerten sápadtabb, törékenyebb, kevésbé ízletes, és kevésbé ellenálló a környezeti megpróbáltatásokkal szemben, mint a természetközeli életmódot folytató tanyasi párja. A „tápos” tudományos definícióját persze hiába keresnénk a lexikonokban, a világhálón azonban fennakadt néhány amatőr leírása, amelyek alapján viszonylag jól körvonalazható, hogy mit is ért a megnevezés alatt a székelyek egy része. A kifejezés a kettős állampolgárságról szóló 2004-es eredménytelen népszavazás után kezdett rohamosan terjedni az anyaországiakat megbélyegző elnevezésként, jelentése: gyenge, puhány, kényeskedő, elkényelmesedett ember, szemben a természetközelibb életet élő, fizikai munkán és pálinkán edződött, szívós, kemény székely alakjával. Bár a Székelyföldön az utca embere is hosszasan képes ecsetelni a „tápos” különféle negatív tulajdonságait (például a helyi magyarok iránti érdeklődése felszínes, erőltetett és lekezelő, csak addig Erdély-fan, amíg ott tartózkodik, hazafisága a hedonizmusra korlátozódik, irredenta és revizionista szólamokat ereget), a megnevezés forrása a „románozás”, az elutasítás és kirekesztés okozta frusztráció és az ebből eredő revánsvágy. Noha visszavágásból keletkezett, mégsem mondható a „románozás” egyenértékű párjának, hiszen míg ez utóbbi valakinek a nemzeti identitását kérdőjelezi meg, a „tápos” életformabéli különbségekre utal, ezt figurázza ki, eltúlozva az egyik életforma erényeit és a másik fogyatkozásait. Ettől függetlenül – mint minden előítélet – igazságtalanul általánosít és megbélyegez.

A 2010. évi országgyűlési választások eredményeként hazánkban olyan kormány került hatalomra, amely nem csupán az elvi nyilatkozatok és az alkalmi anyagi segélyek szintjén próbálja megszüntetni a magyar–magyar kapcsolatokban mutatkozó disszonanciát, hanem a teljes kapcsolatrendszer általános reformját, sőt egyenesen a nemzet határok fölötti újraegyesítését tűzte ki céljául. Ennek megfelelően a magyar Országgyűlés 2010. május 26-án elfogadta a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény módosítását, bevezetve az egyszerűsített honosítási eljárást (344 igen, 3 nem szavazattal, 5 tartózkodás mellett), majd 2010. május 31-én a 2010. évi XLV. törvényt a Nemzeti Összetartozás Napjáról is döntöttek (302 igen, 55 nem és 12 tartózkodó szavazat mellett). Az egyik jogilag teremti meg annak lehetőségét, hogy a határon túli magyarok a lehető legegyszerűbb formában léphessenek a magyar állampolgárok sorába, míg a másik részint a nemzetrészek közötti kapcsolatok érzelmi dimenziójában lévő feszültségeket rendezi, részint elvi alapot biztosít a nemzet újraegyesítésének segítését célzó programoknak.

A Kárpát-medencében élő magyar közösségek identitás- és összetartozás-tudatának erősítése az egymást követő Orbán-kormányok erőfeszítéseinek köszönhetően ezúttal nem maradt a szólamok és a jelszavak szintjén: jogszabályok, gazdasági és kulturális támogatások, politikai és civil együttműködések egész sora kísérte a 2010-ben elkezdődött nemzetpolitikai irányváltást.

 

Utóhang

 

A „románozással” kapcsolatban nem egy önmagában álló jelenségről, a társadalmi kapcsolatokban alkalmilag és esetlegesen megjelenő rövidzárlatról van szó, hanem egy olyan okozatról, amely szükségszerűen következett abból az évtizedeken át kormányzati szinten érvényesített ideológiából, amely a nemzeti közösség tagjainak összetartozását nemhogy nem tekintette értéknek, de egyenesen nemkívánatosnak tartotta. Hogy ez a törekvés teljes mértékben nem érte el a célját, csupán ama néhány jeles írástudónak köszönhető, akik a lehetőségek határain belül – sőt sokszor azokat is kockázatos módon átlépve – mindent megtettek azért, hogy a nemzeti érzést a társadalom erre fogékony rétegeiben ébren tartsák. A mindenkori kormányzat felelősségét az mindenesetre jól mutatja, hogy az utóbbi másfél évtized határozott és következetes, a nemzetrészek integrációját prioritásként meghatározó nemzetpolitikájának eredményei máris tükröződnek a társadalom mentalitásában. A Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért 2021-es, 18 éven felülieket megcélzó, reprezentatív mintán végzett felmérése alapján 8-ból 10 válaszadó büszke a magyarságára, ezen belül a válaszadók 63 százaléka rendkívül büszke arra, hogy magyar, a megkérdezettek 77 százalékát büszkeséggel tölti el országunk történelme, 76 százalékát pedig az ország kulturális sikerei is.