Martin Lichtmesz

MI AZ ETNOPLURALIZMUS?*

 

 

Mi is az az etnopluralizmus? A kifejezés szó szerint a népek sokféleségét jelenti, valójában azonban egy olyan politikai programra utal, amelynek értelmezése meglehetősen vitatott. Egy elvontabb szellemi megközelítés szerint a népek sokféleségét egy közös ideológiai és politikai ellenség állítja kihívás elé. Alain de Benoist-tól származik az a tipikus etnopluralista mondat, amely így hangzik: „Nem mások identitása ellen harcolok, hanem a rendszer ellen, amely tönkreteszi mindannyiunk identitását.” 1986-ban egészen odáig ment, hogy „Európát és a harmadik világot […] azonos küzdelemben” részt vevő társaknak tekintette.[1] Guillaume Faye 1981-ben egyenesen a „népek kiirtásának rendszeréről” beszélt. Faye ezt a rendszert az univerzalizmussal azonosította, amelynek ágai közé tartozik a liberalizmus, a szocializmus, a globalizmus, gyakran a kapitalizmus is, valamint a kereszténység és az emberi jogok ideológiája – mindezek célja az volna, hogy az absztrakt, szabványosított ember mércéje szerint egységesítsék a kultúrákat és a népeket. Henning Eichberg, az „etnopluralizmus” kifejezés voltaképpeni megalkotója, 1978-ban ekképpen fogalmazott: „A világban összecsapó népek harcainál – nigériaiak a biafriaiak ellen, arabok az izraeliek ellen, bengáliak a pakisztániak ellen – is veszélyesebbnek tűnnek azok az egyre szélesebb körben terjedő rendszerek, amelyek univerzalista állításaik révén semmibe veszik az etnopluralizmus és a kulturális sokféleség tényállását, és a gyakorlatban arra törekednek, hogy a kultúrákat a gyökerénél fogva kiirtsák.”[2]

 

Kinek a sokfélesége?

 

Olyan korban élünk, amikor a pluralizmust és a sokszínűséget a legfőbb értékek között tartják számon, ám mindezeket korlátlansággal, egyenlőséggel és egyetemes befogadással társítják. Anélkül azonban nem lehet közösséget vagy társadalmat alkotni, hogy ne határoznánk meg a kívül és belül, a „mi” és az „ők” fogalmát, függetlenül attól, hogy törzsi és falusi közösségről vagy modern nemzetállamról beszélünk-e. A befogadás és a kirekesztés az érme két, felettébb logikus oldala. Ma mégis egy olyan utópisztikus ideológia uralmának lehetünk tanúi, amelynek célja valamiféle globális társadalom létrehozása, amely kizárólag a befogadáson, a tolerancián és az egyenlőségen alapul, és amely örökre véget vet a kirekesztésnek, az intoleranciának és az egyenlőtlenségnek. Mindeközben az egyenlőtlenséget fogalmilag egyenrangúvá teszik az egyenlőtlen bánásmóddal és az igazságtalansággal. Ebből következik mindazok kirekesztése, akiket intoleránsnak minősítenek, vagy akik ragaszkodnak a saját (és ezáltal mások) egyenlőtlenségükhöz. A kirekesztettek éppúgy lehetnek nemzeti disszidensek, mint egész államok és nemzetek, amelyek nem kívánnak részt venni ennek a nemzetközi projektnek a megvalósításában. És még ha egy csoport, például egy ENSZ által védett őslakos törzs, el is szigetelődhet identitása megőrzése érdekében, minduntalan felmerül a kérdés, hogy hol ér véget a puszta elhatárolódás, és hol kezdődik a rasszizmus.

De vajon nem csupán egy kis lépés választja el a different but equal (különböző, de egyenlő) elvét attól a separate but equal (külön, mégis egyenlően) doktrínától, amellyel az USA-ban egészen az 1950-es évekig igazolták a faji szegregációt? De mit is jelent valójában a rasszizmus, és mit értünk faj alatt? Mikor fordul át az egyediség érzése – amely nélkül nincs nemzeti identitás és szolidaritás – sovinizmusba? Milyen konkrét politikai formát ölt az önrendelkezés, és hogyan bánnak az önrendelkező népek a saját területükön élő kisebbségekkel? Külön lehet-e egyáltalán választani az etnokulturális sokféleség kreatív oldalát annak romboló oldalától? Ha pedig tilos más embereket csoportjellemzők alapján lebecsülni, vajon kötelesek vagyunk-e pozitív megítéléssel viseltetni irántuk, sőt kötelező-e beengednünk őket saját otthonunkba?

A globalista utópia apologétái olyan elkerülő stratégiát dolgoztak ki, amely szerint a fajokat, népeket, etnikumokat és nemzeti identitásokat puszta konstrukciónak minősítik, vagyis olyan képződményeknek, amelyek előítéleteken és hatalmi számításokon alapulnak, és ezért nem bírhatnak lényegi valóságtartalommal. Ezek gyakran pont ugyanazok az emberek, akik ugyanakkor vehemensen támogatják az etnikai és szexuális kisebbségek identitáspolitikáját. A posztkoloniális teoretikus Gayatri Spivak ezt stratégiai „esszencializmusnak” nevezi, amelyet állítólag csak átmenetileg lehet alkalmazni, amíg az olyan magasztos célok, mint az egyenlőség és a jogegyenlőség, el nem érhetők. Terjedelmes mennyiségű irományt állítottak össze, hogy a saját – európai – identitásukhoz ragaszkodók állításait megcáfolják, és elítéljék őket civilizáció-, emberiség-, felvilágosodás-, demokrácia- és idegenellenes magatartásért. Valószínűleg soha nem folyt még ilyen intenzív és ún. interszekcionális vita az etnokulturális különbségekről, konfliktusokról és identitásokról, mint manapság – igaz, rendkívül egyoldalú megközelítésben. Az utópia szolgálatában álló akadémiai–intézményi tömegtermelés a létszámban alulmaradt, etikailag megbélyegzett és láthatatlan ellenféllel szemben vonul fel. A multikulturalizmus jobboldali, nacionalista, konzervatív, identitárius kritikusainak eközben egyre kevesebb platform jut. Hatalomról és az értelmezés jogáról van itt szó, de egyben erkölcsi legitimációról is. A jobboldaliakról kell beszélni, de nem velük – állítják, és a jobboldaliaknak nem is engedik meg, hogy magukról beszéljenek, legalábbis nem úgy, hogy a saját miliőjükön kívüli közönséghez a hangjuk el is jusson.

Az etnopluralizmusnak a közszférában meghonosodott keretei ennek megfelelően tendenciózusak. A Google szerint például megtudhatjuk, hogy vele kapcsolatban valójában az Új Jobboldal „világnézetéről van szó”. A keresési eredmények azonban mégsem újjobboldali honlapok, hanem a Wikipedia, a[z osztrák] Szövetségi Politikai Oktatási Központ, az Amadeu Antonio Alapítvány, különböző radikális baloldali portálok és többnyire szélsőbaloldali szervezetekhez tartozó „jobboldali szélsőségesség-szakértők”, akik buzgón igyekeznek leleplezni az „újjobboldali önreprezentációkat”. Újjobboldaliként mindenféle érdekes dolgot megtudhatunk magunkról és a saját világképünkről: az etnopluralizmus „egyfajta romantikus nemzetpanoráma, amit a saját sorainkban kigúnyolnak”, mert valójában Carl Schmitt „nagytér” [Großraum] fogalmát valljuk, ami az előbbivel összeegyeztethetetlen stb. stb. Valójában az a célunk, mondják, hogy erőszakkal megakadályozzuk a „népek, nyelvek és kultúrák” elkerülhetetlen keveredését (Volker Weiß). Az etnopluralizmus „az etnikai csoportok földrajzi szempontok szerinti elkülönítését, tehát egy világméretű apartheidet” követel (Michael Minkenberg). Az etnopluralizmus „tiszta etnikumokat eszményít”, és ezért az embereket „etnikumok szerint tekintélyelvűen” szét akarja választania” (Christoph Giesa). Az etnopluralisták a „faj” kifejezést alattomosan a „kultúra” vagy „nép” fogalmával helyettesítik, hogy leplezzék rasszizmusukat, miközben azon a véleményen vannak, hogy az olyan társadalmi konstrukciók, mint a népek, etnikai csoportok és kultúrák, „semmilyen körülmények között ne keveredjenek”. Ezzel szemben a „sokszínű együttélést” és a „kölcsönös inspirációt és a migrációt rossznak tartják” (Amadeu Antonio Alapítvány). Az etnopluralizmus szerint tehát a népek változatlan kulturális identitással rendelkeznek, amelyet meg kell védeni az idegen hatásoktól. Ennek érdekében a népeknek „először is szigorúan meg kell különböztetniük magukat egymástól, másodszor pedig biztosítaniuk kell a belső homogenitást” (Belltower News). Az etnopluralizmus a „nacionalizmus marginalizálása”, amely azon a feltételezésen alapul, hogy „a népek állandó kulturális identitással rendelkeznek, amelyet meg kell védeni az idegen hatásoktól. Hívői figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy valamennyi emberi kultúra kölcsönös befolyásolás eredménye.” Az etnopluralizmus a kőkorszaki „Németországot a németeknek, Törökországot a törököknek” jelszó társadalmilag elfogadhatóbb változata – olvassuk odaátról. Az etnopluralizmus arra is felhasználható, állítják, hogy „ideológiailag igazolja az idegengyűlöletet, a migránsok kirekesztését és az ellenük irányuló erőszakot” (Thoralf Staud). A témával foglalkozó Wikipédia-szócikkek 2004 óta ugyanazokból a hozzávalókból készülnek, és számtalan névtelen szerző azt állítja, hogy az etnopluralizmus „az apartheid világméretű rendszerét” követeli, „szociáldarwinista nézeteket” propagál, „az (állami) közösségek kulturális homogenizálását” támogatja, afféle „faj nélküli rasszizmus”, hovatovább „a nemzetiszocialista népirtás által történelmileg terhelt kifejezéseket” ártalmatlanabb szókincsre cseréli.

 

Az Új jobboldal és az etnopluralizmus

 

Az antifasiszta politikatudomány az Új Jobboldalon belüli szellemi iskolát nagy titokban magának az Új Jobboldalnak a szellemi irányzatává tette. Az a téves felfogás terjedt el, hogy minden, ami önként vagy akaratlanul az etnopluralizmus nevét viseli, a baloldali politológusok által meghatározott világnézetnek felel meg. Eközben egy bizonyos áramlat, amelyet Eichberg, a Junges Forum folyóirat, valamint a wir selbst [mi magunk, 1979 és 2002 kötött működő nemzetiforradalmi fórum – A szerk.] is képviselt, volt az, amely valójában etnopluralista nézeteket képviselt. Alain de Benoist egyáltalán nem használja szó szerint ezt a kifejezést, és bár a Nouvelle Droite vezetőjét joggal tartják számon az etnopluralizmus fő úttörői között, munkássága inkább az individualizmus, az univerzalizmus és a liberalizmus kritikájáról szól, mintsem az etnikai sokszínűségről és az etnikai önrendelkezésről. Eichberg munkásságában a kifejezés antikolonialista, baloldali és felszabadító-nacionalista kontextusban jelenik meg, amelynek semmi köze nincsen a tömeges bevándorlás és hasonló jelenségek elleni védekezéshez.

Johann Gottfried Herdert, Claude Levi-Strausst és Charles Taylort szintén azonosították és bírálták az etnopluralizmus őseiként. Az etnopluralista gondolatcsalád nem élesen elhatárolt gondolatkör, amely egy izolált szellemi szigeten fejlődött volna ki, és más irányzatokkal nem áll(hat)na kapcsolatban. Közelebbről megvizsgálva számos átfedés mutatkozik a kulturalista, kommunitárius és antikolonialista elméletekkel, amelyek a kulturális relativizmus szemszögéből úgyszintén bírálják az univerzalizmust, sőt az emberi jogok doktrínáját is. Ez arra késztette az univerzalizmus védelmezőit, hogy az etnopluralistákat és a multikulturalistákat a bal–jobb patkómodell értelmében harcban álló ikertestvérekként minősítsék.

Meg kell továbbá jegyezni, hogy az etnopluralista gondolkodásmód az egyenlőség vagy egyenlőtlenség összes olyan antropológiai elméletéhez kötődik, amelyeket az elmúlt évszázadok során dolgoztak ki. Az volt a céljuk, hogy az Európa és a világ többi része közötti viszonyt globális keretek között definiálják és rendezzék. Ez a gondolkodás azt a kérdést teszi fel, hogy kik vagyunk mi, kik a többiek, mi az, ami összeköt, és mi az, ami megoszt bennünket mint ugyanazon emberi faj képviselőit, közös célt követünk-e, és ha igen, mi az? Ez az egyedülállóan nyugati gondolkodásmód a világ modernkori felfedezésének korában kezdődött, és a globalizáció korában a legmagasabb rendű politikai kérdéssé vált.

De mégis, hol találunk világos és tömör magyarázatot arra, hogy mit is jelent valójában az újjobboldali etnopluralizmus? A válasz az, hogy nincs olyan könyv, még egy esszé sem, amely kanonikusan tisztázná, miről is van szó. A vezető újjobboldali kiadó, az Antaios reprezentatív Leitbegriffe des Staatspolitischen Handbuches című kötete, amelyet Erik Lehnert és Karlheinz Weißmann szerkesztett, szintén nem ad erről felvilágosítást; a szerzőket ez nyilvánvalóan nem érdekelte különösebben. Amikor én magam 2005 körül csatlakoztam a közösséghez, az időközben élesen balra fordult Eichberg alig játszott már szerepet az Új Jobboldal recepciójában, és nem emlékszem, hogy sokat beszéltek volna híres jelszaváról. A Junge Freiheitnek a kezdeti időkben, egészen pontosan 1991-től volt egy Etnopluralizmus című rovata, amely főként regionalista kérdésekkel foglalkozott, de az évtized végére a kifejezést már csak ritkán használták, mint például Andreas Mölzer, aki 1999-ben az európai olvasztótégely „gettótársadalmát” állította szembe a folyóiratban „a történelmileg kialakult európai etnopluralizmus megőrzésének észszerű alternatívájával”. Ugyanebben az évben Jutta Winckler-Volz, illetve az Etappe szerkesztője, Heinz-Theo Homann kissé ravaszul úgy írt az etnopluralizmusról, hogy az „a képzelet szüleménye, amely esztétikailag szép, s legfeljebb az utópia birodalmába tartozik”. A francia eredetű identitárius mozgalom osztrák és német ágának 2012-es megalakulásával a fogalom Martin Sellner vezetésével a klasszikus francia újjobboldali minták szerint éledt újjá. Az osztrák Identitárius Mozgalom egyik korai matricáján például az Avatar című filmből ismert na’vi, egy idegen, kék bőrű őslakos törzs tagja volt látható, amely a bolygójuk földlakók általi gyarmatosítása ellen küzd, a következő felirattal: „100% identitás, 0% rasszizmus”. A mozgalom aktivizmusának középpontjában egyébként az iszlamizáció és a tömeges migráció kritikája állt (amelyet a „nagy népességcsere” szlogenben foglaltak össze).

Ha most azt állítják, hogy a jobboldal a társadalom „homogenizálására” törekszik, akkor az ok és a következmény felcserélődik. A jobboldal inkább védekezésképpen reagál a homogén nemzetállamok célzott etnokulturális heterogenizálására, mégpedig a most már szándékosan előidézett tömeges és népességpótló migráció révén, amely pártolói szemében történelmi korszakváltást hivatott előidézni. Egyes országokban, mint például Franciaországban, ez a folyamat látszólag már végérvényesen előrehaladott állapotba is került. Logikus végpontján a nyugati világ hagyományos népei nem fognak többé létezni, vagy legalábbis megszűnnek a saját házuk ura lenni. Ez egyesek szemében „újranépesedés”, szándékosan előidézett népességcsere vagy „fehér népirtás”, míg mások a sokszínűség és a változatosság növekedéseként ünneplik s népszerűsítik. Az etnikai heterogenizáció mögött álló ideológiát nevezem globalizmusnak. A „sokszínűség” megteremtésének eszközei a tömeges migráció, az antirasszizmus, a kulturális marxizmus és a multikulturalizmus. Ez utóbbi bár látszólag univerzalizmusellenesnek tűnik, valójában a globalizmus fegyvere az európai népek homogenitása ellen, amelyet leküzdendő, idejétmúlt partikularitásként tartanak számon. Nem véletlenül bélyegzi ellenségnek az etnopluralizmust ugyanaz a társadalom, amely szüntelenül az etnikai pluralizmus egyik formáját propagálja.

A fő különbség nem más, mint hogy a multikulturalizmus a népek etnokulturális sokféleségét a sajátjaik támadására használja, míg az etnopluralizmus a sajátjainak védelmében. Alain de Benoist már 1974-ben is bírálta azokat, akik „minden faj tiszteletét hirdetik, egy kivétellel: a miénkkel (amely mellesleg az övék is)”.[3] Ezen ideológusok némelyike az „idegenfaj-mánia” megszállottjává vált, amely kóros, mazochista vonásokat mutat. Végeredményben a multikulturalizmus nem a lehető legtöbb, egymástól különböző nép, etnikum és faj egy államon belüli egyenlő együttélésére törekszik, hanem a „fehér felsőbbrendűség” lerombolására, ami persze nem felsőbbrendűséget jelent, hanem a fehér népek homogén hazákban való puszta meghonosítását. Egyes multikulturalisták nyíltan, mások csak közvetve követik ezt a célt. Az etnopluralizmus ezt a homogén hazát azzal védi, hogy hangsúlyozza: a fehér népeknek ugyanúgy joguk van hozzá, mint mindenki másnak.

 

Egységes nyugati sokféleség

 

Amikor népekről, kultúrákról vagy fajokról beszélünk, összetett tartalmú és elmosódó határokkal rendelkező területekre lépünk. Az olyan kifejezéseket, mint a „nyugati civilizáció” vagy a „nyugati világ”, a szokásosnál tágabb értelemben használom. Ez alatt a fehér népek összességét értem: Nyugat-, Kelet-, Dél- és Észak-Európa nemzeteit, annak gyarmati mellékágait, az Egyesült Államokat, Kanadát, Ausztráliát, Új-Zélandot, Dél-Afrikát és Oroszország szláv részét (Dél-Amerika bonyolult esetét kizárom ebből a megfontolásból). Én egy és ugyanazon civilizáció különböző megnyilvánulásainak látom őket. Gyökereik a görög–római ókorba és az indoeurópai őskorba nyúlnak vissza. A „okcidentális” ezért túl specifikusnak és túl rövidnek tűnik számomra. Oswald Spengler alkotta meg erre a civilizációra a „fausti” kifejezést. A fausti „kultúrlélek”, ahogy Spengler nevezte A Nyugat alkonyában, a végtelen, a határtalan és az egyetemes felé tör. Állandó mozgásban és átalakulásban van, a felfedezés és a hódítás vágyával telítve. Ez teszi naggyá és egyedivé, de egyúttal a vesztét is jelenti. Számomra a fausti fogalom alkalmasnak tűnik a különböző alkotások, jelenségek és impulzusok összefoglalására, amelyek főként vagy kizárólag ebből a civilizációból erednek, és ebbe éppúgy beletartozik az univerzalizmus, mint annak ellenpólusa, a kulturális relativizmus.

Az etnopluralizmus, mint a világhoz való hozzáállás, „az emberi lét különböző módjainak” (Pier Paolo Pasolini) alapvető megbecsülését jelenti. Ebbe beletartozik a „tehát mindez létezik” (Ernst Jünger) öröme és az ehhez kapcsolódó rémület attól, hogy a világ ellaposodik, nivellálódik és egyenlővé válik a globalizmus révén, hiszen az nem teszi lehetővé, hogy máshogyan és máshol éljünk. Ebből következik az a törekvés, hogy megőrizzük a létformák létfontosságú sokféleségét – legyen szó emberfajtákról, népekről, kultúrákról és életmódokról, de nyelvekről, helyekről, tájakról, állat- és növényfajokról is. Ez az „eredeti” és a „sokszínű” egyfajta romantizálásában és elvesztésük gyászában is megnyilvánulhat. Jean Raspail példaértékűen fejezte ki ezt az attitűdöt A sztyeppei fejsze című könyvében:

 

„Teljes szívemből vágyom a határok végtelenségig való megsokszorozódására, amelynek oltalmában az oly értékes különbségek megszűnnének fogyatkozni, sőt mohón fejlődnének tovább egy új virágzásig.”

 

Az etnopluralizmus a nyugati/európai gondolkodás önkritikájának hasznos eszköze, de nemcsak az univerzalizmus, a liberalizmus és a szocializmus, hanem a nacionalizmus, a partikularizmus és a fasizmus önkritikájának is, amely sorból ő maga is származik. A multikulturalizmussal ellentétben itt nem a nyugati civilizáció dekonstrukciójáról, a fehér faj elítéléséről vagy az európai etnocentrizmus általános elutasításáról van szó, hanem a saját és a másik emberhez való viszony kritikai felülvizsgálatáról, a helyes mértékhez való visszatérésről.

Az etnopluralizmus mint antropológiai realizmus az emberi csoportkülönbségek feltételeinek és társadalmi következményeinek, az együttélés korlátjainak, az etnokulturális identitást fenyegető veszélyeknek a tudatosítását jelenti. Ez a terület ugyanúgy magában foglalja a történelem tanulságait, mint a humán etológia, a genetika, a biológia, az antropológia és az evolúciós pszichológia megállapításait, szemben a társadalomtudományi doktrínával, amely például azt állítja, hogy a fajok és nemek tisztán társadalmi konstrukciók.

Az etnopluralizmus végső soron annak tudatosítását jelenti, hogy a másik valójában más, s nem csupán a saját egóm, esetleg bizonyos pozitív vagy negatív példaképek projekciós felülete. Ez analóg módon minden egyén emberi méltóságának elismeréséhez vezet, és megköveteli etnikai hovatartozásuk és életmódjuk alapvető tiszteletét is. Ugyanakkor arra is figyelmeztet bennünket, hogy vigyázzunk, nehogy túl gyorsan egyenrangúnak tekintsük és testvéreinknek nyilvánítsuk őket. Fel kell tehát hívnunk a figyelmet a „meghatározhatatlan, vak kozmopolitizmus állapotára” (Frank Bockelmann), amely igen helytelenül immunizál a különbségek érzékelése ellen.

(Fordította: Hárshegyi Zsuzsanna)